Egy óra sem telt bele, amikor süvítve repültek el felettünk a Fort Brawna-ból kilőtt lövedékek és egy TIE bombázó raj. Akkor tudtam meg, hogy a Birodalom minden konvojt ért támadás után elpusztítja a rajtaütés körüli falvakat. Ha átszöktek a birodalmi határzáron, akkor csak a civilek bujtathatták őket... Sajátos logika volt, de még csak gondolatban sem mertük megkérdőjelezni. Ha a feletteseink szerint segít megnyerni a háborút, ha a civileket banthatrágyává bombázzuk, akkor biztosan úgy van!
A megerősített harckészültség után kaptunk tizenkét óra pihenő időt. A seregben a pihenő és az idő is sajátos fogalmak. Előbbi alatt fegyverzettisztítást, felszerelés pucolást, körletrendezést értettek. Utóbbi pedig így alig pár órára zsugorodott. Aztán ismét mehettünk a védvonalba.
A szakaszt a teljes arcvonalon osztották szét, mind a tizenhat erődben. Sficca és Nannarian maradtak az ötösben, nekem pedig át kellett menni a Tavon túli egyik bunkerbe. A tizenhármas erőd ugyanolyan kicsi volt, mint az ötös, mire odaértem csupán egy Xixo nevű fickó volt benne.
Nem szolgáltam túl sok ideje, de még sose találkoztam hozzá fogható alakkal. Először is egy valóságos óriás volt, legalább egy fejjel magasodott mindenki felé, izmai pedig dagadtak az egyenruhában. Nem kizárt, hogy egy szőrtelenített vuki volt!
A külsején túl a személyisége se volt hétköznapi. Sorozott rohamosztagost még nem láttam ilyen jókedvvel szolgálatot teljesíteni. Gyakran vigyorgott, szívesen vállalkozott bármire... komolyan, mintha egy önkéntes lett volna. Persze az nem lehetett, hisz akkor egy annak megfelelő légióba küldik. Az erejét, a tudását és a lelkesedését látva akár az 501-esek közé is bekerülhetett volna!
Azt hiszem, nem túlzok, ha beismerem: nélküle nem maradtam volna életben.
Már a bemutatkozásom is jól sikerült. Az isktrill kitett a 13-as erődnél, addigra ő már ott volt.
Még az ajtóban vigyázzba vágtam magam és a szolgálatra jelentkeztem a tanult módon:
- Őrvezető Úr! – üvöltöttem, hogy a hangmodulátorok kellő mértékben erősítsék a hangom. – Lias Rohamosztagos…
- Hagyd már ezt a baromságot! – vágott a szavamba az őrvezető. –Nem azon a nyamvadt kiképzőtelepen vagy!
- Parancs, értettem! – nyugtáztam és láttam az őrvezető arcán, hogy elégedetlen velem. Jól kezdődik…
Az első nap a tizenhármasban úgy telt, mint az összes többi eddig napom. Xixo nem szólt hozzám, gyakorlatilag teljesen semmibe vett, este kiadta az őrködést, különböző lehetőségeket felvetve, ha elaludnék. Ő meg elterült a fekhelyen és már aludt is.
Egyedül őrködtem a fél éjszakát, aztán felkelt magától, pontosan az őrségem végén és elzavart aludni.
Alig hunytam le a szemem, se kép se hang. Álmomban egyedül feküdtem egy napsütötte, meleg bunkerben, amikor váratlanul felbukkant Nannarian. Csak a világosszürke, birodalmi rohamosztagos fehérneműt viselte, a bugyin középen és a melltartó két kosarán tenyérnyi sötétszürke birodalmi jelkép díszelgett. A bőre kellemesen napbarnított, teste pedig gyönyörűen izmos. Megállt előttem. Zöldeskék szemében elvesztem, mint egy óceánban, nem tudtam máshová nézni, csak abba a két gyönyörű színkavalkádba. Örvénylett, magába szippantott, még soha életemen nem láttam ilyen szép szemeket. Mire észhez tértem, már kibújt a bugyijából, az ölembe ült és már benne is voltam. Az arcomat a mellei közé temettem. Ügyesen mozgott és nekem se kellett sok...
Felriadtam.
Szinte felugrottam a derékaljról, ziháltam az álom hatására, abban a percben még nem is voltam benne biztos, hogy ez nem történt meg.
Aztán villámcsapásként ért a felismerés: Xixo nem volt sehol!
- Xixo!- suttogtam, magam sem tudom miért. Ha ellenség lett volna a közelben, neki már úgyis mindegy.
- Xixo! - ismételtem erősebben, rémültebben. A fejemre húztam a sisakom és megnyugtató érzés töltött el a szűkített szemrésen beszűrődő éjjellátó képétől.
- Xixo! - szóltam harmadszor is, de ezúttal a sisak mikrofonjába. Két sercegés válaszolt.
- Hol a fenében vagy? - átmásztam a szűk bunkeren a felderítőig és végigpásztáztam a tájat vele. Sehol nem láttam a társam.
Ezúttal egy rövid „csssss” volt a válasz, ami ugyanúgy lehetett statikus zörej. Aztán lövés dörrent és még szabad szemmel is láttam a plazmasugarat.
- Mi van, rosszat álmodtál? - röhögött a szerinte vicces beszóláson és újra lőtt. Aztán csend lett.
Egy pár perc múlva visszatért, teljes páncélban volt, a kezében tartott E-11S csöve még füstölt.
- Két anyaszomorítóval kevesebb – jelentette be. Leült egy ládára és levette a sisakot a fejéről, én képtelen voltam levenni a szemem a mesterlövész fegyverről.
- Ne szarj be az ilyenektől kölyök, ez a statikus védelem hülyeség! Ki kell menni néha és herén rúgni őket – magyarázta és csak utána vette észre, hogy a karabélyt bámulom.
Korábban nem láttam nála, biztosan valahol a ládákban tartotta.
- Jó kis cucc... - jegyezte meg és gyengéden bebugyolálta egy szövetdarabbal, majd becsúsztatta a fekhelye mellé és kényelembe helyezte magát a kemény derékaljon. - De ha már úgy is felkeltél, folytasd az őrködést!
Úgy ahogy volt, páncélban, hanyatt feküdt és lehunyta a szemét.
- De neked eszedbe ne jusson hősködni! - parancsolt rám hirtelen és kicsit megemelkedett fektében. - Téged pillanatok alatt kicsinálnának!
Alig pislogtam kettőt, már aludt is.
Kelletlenül feltápászkodtam és a felderítő mellé ültem, átváltottam éjjeli üzemmódra és végigkukkoltam a tájat. Sehol semmi, csak északra és délre a szomszédos erődök halvány, kicsi kontúrja.
Eszem ágában sem volt kimászni a védett bunkerből, hogy elvakult terroristákat keressek. Nem akartam meghalni az első hetekben!
A hátam nekidöntöttem a hideg falnak, az álmom megfejtéséhez nem kellett sok időt vesztegetnem. Egyértelmű volt a helyzet, hosszú ideje nem élvezhettem női társaságot, a frontszolgálat jelentette agresszió pedig kihozta belőlem ezeket az ösztönöket. Arra már nem tudtam rájönni, hogy miért pont Nannarianről álmodtam ilyet. Elég nehezemre esett nőként gondolni rá a kiképzés, a szolgálat és úgy általában az egész helyzetünk miatt.
Másnap délelőtt megint magamra maradtam. Xixo szó nélkül fogta a mesterlövész fegyvert és kiment. A kérdésemre, hogy hová megy, csak annyit felelt, hogy „el”. Egyáltalán nem örültem neki, hogy órákkal a váltás előtt lelépett. Várni kellett volna az isktrilleket, hogy visszavigyenek minket, nem hősködni odakint!
Ültem a kémlelő nyílásnál, időnként végig pásztáztam a tájat és próbáltam elfoglalni magam. Az otthoniakra gondoltam, a családomra, hogy velük vajon mi lehet? A lányokra, akikkel jártam, vagy csak egy éjszakára megvoltak. Felidéztem őket, elképzeltem, hogy vajon hol lehetnek...
Én elvesztem a honvágy gondolataiban, amikor olyan dél körül reccsent a sisakrádióm.
- Hé, kölyök! Húzd le a fejed, ha meg akarod tartani! - Xixo hangja szólt, de olyan nemtörődömség áradt belőle, mintha itallal kínált volna. Én azonnal hasra vágtam magam a bunkerben, kezeimet összekulcsoltam a tarkómon, ahogy tanultam és feszülten vártam a becsapódó lövedéket, rakétát, a nyakamba záporzó törmeléket, bármit.
De nem jött semmi.
Pár másodperccel később lövés hangját hallottam a rádión keresztül, majd újra Xixot.
- Küldj egy sorozatot a T-21-essel a legközelebbi facsoporthoz.
Feltápászkodtam a földről, odaugrottam a sorozatlövőhöz, az irányzékban megkerestem a fákat és odaeresztettem egy hosszú sorozatot.
- Okés, most még egyet, de nagyjából hatvan méterrel jobbra... -  hallottam a következő utasítást és szó nélkül teljesítettem.
A saját lövésem közé bekeveredett pár zöld plazma sugár is, amit minden bizonnyal Xixo adott le. Kegyetlenül csapódtak le egy fatörzs mögé, egy bokorba...
- Jobban is oda figyelhetnél magadra! - dörrent rám és abba hagyta a tüzelést. - Legalább ne mellettem dögölj meg, mert csak a bajom lenne belőle!
Aztán az őrség végéig nem is szólt hozzám többet. Az isktrillek megjöttek, kiraktak két szerencsétlent, azok átvették a bunkert, mi beugrottunk a deszanttérbe és már süvítettünk is haza.

Melyben a kutatás lassan a végéhez közeledik...

A következő órában átrágta magát a szerzett információkon. A szürkék szervezetlenek voltak egy valódi inváziós hadsereghez, nem volt se normális fegyverük, se felszerelésük. Még csak járműveik sem! Vadászokról, hadihajókról nem is beszélve… Egy peremvidéki kalózbanda, valami önjelölt hadúr militari csapata szintjén lehettek. Ostoba, talán fanatikus hülyékkel tele, akik egy kézbenyomott fegyvertől már katonának hitték magukat… Ilyen csapathoz képest túl sokan voltak. Falvakat égettek fel, százas csoportokban haladtak és elég kárt okoztak, hogy az éjszakai a turáni védelem is a káosz szélére kerüljön…
A bőrük szürke volt, éjjel aktívan mozogtak, nappal pihentek…
Kézenfekvőnek, mégis rémisztőnek tűnt a magyarázat.
Délre elérte a turáni szállások határát.
Nem jelölte semmi, se egy oszlop, se egy kő, se egy kerítés. Egyszerűen csak ott volt. Nem is igazán határ volt, hiszen a turániak igényt tartottak az egész bolygóra. Mindössze ott ért véget az a terület, amire egyelőre szükségük volt. Jövőre pár kilométerrel odébb lesz, aztán megint, aztán megint. Még végül vagy száz év múlva az egész bolygót benépesítik…
Ezen túl bárhol lehetett Kunimunda, bármerre elindulhatott, bármerre járhatott.
Egy gyenge pillanatig bízott Berserker a lehetőségben, hogy valahol kint kóborol és még csak fogalma sincs az otthona megtámadásáról. Békésen gyűjtögeti az újabb rovarokat és növényeket, miközben az apja és a bátyja az otthonukért harcol…
Túlságosan naiv elképzelés volt…
Még együtt járták ezeket a területeket, Kunimunda nem követett semmilyen rendszert. Egyszerűen arra mentek, amerre kedve volt. Néha visszamentek ugyanarra a helyre, néha nem… Egyszer keletre indultak, egyszer délre… Kiszámíthatatlanul, ösztönösen.
Arra indult, ahol közösen nem jártak. Hátha ezúttal új területeket akart felfedezni és nem a régieket ellenőrizni. A biztonság kedvéért azért a maradék felderítődroidjait kilőtte az ellenkező irányba, hátha találnak valamit…
A léptein gyorsított, megerőltette magát, mivel szűkös ideje tovább fogyott. Futás közben nyelt el egy energiakapszulát, tápanyagokkal és stimulációs szerekkel tömve magát.
Egy órával és negyven kilométerrel később újra jelzett az előtte haladó szonda. Ezúttal nem ellenséget, így lassítás nélkül érte el a megjelölt helyett.
Egy nagyobb erdőfolt közepén járhatott, a sűrű aljnövényzetbe vadcsapásokat vágtak az őshonos állatok. Az egyik ilyen ösvényen találta meg Arodot. Már ami maradt belőle.
A szerencsétlen állat kapott pár plazmát, mire összerogyott, a sebei felett máris ezrével köröztek a dögevő rovarok, pedig még egy napja sem pusztulhatott el…
Berserker a páncélja érzékelőivel átvilágította a tetemet, de nem talált robbanószerkezetet, így biztonságosan átkutathatta a nyeregtáskákat.
Előtte már valaki elvégezte a nemes feladatot, erre utalt a szanaszét szórt felszerelés darabok, kézi műszerek, ruhák…
Semmi értékes, semmi használható.
A nyeregről több táskát is leakasztottak. Se az elsősegélydoboz, se az élelmiszerzsák, se a plazmaíj-tegezek nem voltak rajta.
Berserker végre megengedhetett magának egy kis megkönnyebbülést. Mikor Arod elindult, Kunimunda még jól volt!
És nem ült rajta…
Benyúlt a tetem hátára szíjazott nyereg alá és az ujjai keményre markoltak…
Egy adat táblát húzott ki a rejtekhelyről.
Bekapcsolta és egy turáni rovásírással közölt szöveget olvasott.
Nehezen betűzte ki a szavakat, a nyelvet is alig ismerte, az írást is. A második szótól könnyebben ment, akkor jött rá, hogy számokat írtak le betűvel.
Elmosolyodott.
- Okos kislány… - suttogta magának. Koordináták voltak. Bármit is jelöltek, köze van Kunimundához!
A koordinátákat felolvasta a droidnak és elküldte a pont megkeresésére.
Egy pillanatra megállt Arod teteme felett. Tegyen alá egy aknát, vagy ne?
Valószínűleg már csak turániak fognak erre járni, a szürkék inváziója órákon belül véget érhet…
Elindult a szonda után.
Az erdőben lassabban haladt, de így is megtett vagy húsz kilométert, mire egy sziklafal alól kifutó forrásnál megállt a droid.
A szikla alatt a víz kimélyített magának egy kis tavat, majd sebesen, sekélyen tovább szaladt az erdő fái és sziklái között. A nedvesség miatt mindent mohák, zuzmók és páfrányok leptek be.
Körbepillantott. Kavics, lágyszárú növények, fák… semmi ideális rejtekhely. A patak északra futott, távolodva a turáni területektől… Menekülőként jó ötlet lenne követni a vízfolyást: elrejtheti a szagát az üldözőktől, mindig lenne friss vize, előbb-utóbb nagyobb folyókhoz érne, ami mellett biztosan vannak települések. Kivéve itt, hiszen itt épp az ellenkező irányban vannak…
Dühödten belerúgott egy kavicsba, ami átrepült a kicsiny patakon és a túloldalt nekivágódott egy fának.
Ha egy normális hadműveleti területen lenne, pontosan ismerné a bolygó felszínét és tudná azt, amit Kunimunda is! Lehet, hogy a patak egy olyan folyóba ömlik, ami visszakanyarodik a turáni területre, vagy átvisz egy másikra!
Valamiért ide irányította Kunimunda és annak oka volt!
Újra végignézte a forrást és környékét. Nagy szikla, kis tó, kis patak, fák, növények…
Belegázolt a vízbe, egyenesen a kis tóba. Mélyebb volt, mint hitte, majdnem térdig ért... A páncéljának nem okozott gondot, az űrt is kibírta, egy kis víz semmi neki.
Végignézte a nagyobb kövekből, sziklákból álló tópartot. Az egyik kő alatt meglátott egy vákuumcsomagolót.
Közelebb ment hozzá és átvilágította a köveket és magát a zsákot is. Itt sem talált robbanószert. Kihúzta a csomagot.
Kunimunda szépen díszített íj- és nyíltegeze volt benne, valamint egy másik, feltehetően sugárvető hordtáskája, illetve egy kiesett plazmavessző.
- Okos kislány… - suttogta újra magának. Egyszer felhívta a figyelmét, hogy a plazmaíj ugyan elegáns fegyver, de nyílt terepre, vagy minrashátra való. Egy erdőben, vagy beépített területen nincs hely használni… Akkor persze leordította a fejét, de úgy tűnik megfogadta a tanácsát és hozott magával valami használhatót fegyvert is.
A zsákban semmi más nem volt. Ledobta a földre és lerogyott mellé. Bízott egy üzenetben, újabb koordinátában, vagy bármi jelben.
A tekintete újra a csomagra futott, a szeme megakadt a magányos vesszőn. A tegezből nem eshetett ki, hisz az egy minrasvágtát kibír!
Összekapta a csomagot, felpattant a helyéről és visszalépett a vízbe.
A zsákot elhelyezte, ahogy találta és a magányos vessző hegye folyásirányba mutatott…
Bevágta a vízbe a fegyvereket és rohanni kezdett a patakban.
- Kunimunda, jövök! – pár gombnyomással az összes szondát maga elé parancsolta.
Húsz perccel később már mind a hat droidja Kunimundát kereste, Berserker pedig teljes erejéből rohant hol a patakban, hol mellette, a biztosabb út függvényében.
A lányra az erdő mélyén bukkantak rá, alig harminc kilométerre.
- Oh ne… - Berserker nem fojtotta el a feltörő szitkokat, amikor a felderítők jelezték a lány körül csoportosuló szürke századot…

Melyben megtörténik a második kapcsolatfelvétel...

A bolygó Napja lustán emelkedett a láthatár fölé, első sugarai megtöltötték színekkel a szürke hajnalt.
Kényelemes utazó ritmust vett fel, időnként körbepillantva a kijelzőjének adatain. A két felderítő kamerájának képe folyamatosan futott a sisak bal és jobb sarkában, azokat kötötte össze alul és felül a tucatnyi számsor. Néha tudatosan ellenőrzött egy-egy értéket.
117,7 kilométert tett meg, 92-t vert a szíve, 67 a vércukorszintje…
Órák óta nem találkozott senkivel. Az első órákban sűrűn elhúzó vadászgépek is elmaradtak. A fővárostól távolodva észlelt néhány felégetett tanyát, de azokat szándékosan elkerülte. Ott úgy sem találna semmit. Ellenséges csapatokat mindezidáig nem sikerült felderítenie.
Szerencsére volt ideje kiismernie Kunimunda szokásait. A lány gyorsan hagyta el a főváros körzetét, hamar kiért az apró falvak, szállások területére, ahol jelentősen lelassult. Bár nem okozott neki gondot a szabadban alvás, jobbszerette a pásztorok vendégszeretetét élvezni. Ritkán távolodott el egy-két napi úttól messzebbre tőlük, inkább a nyájak peremének zónájába kutatta a bolygó apróbb élőlényeit.
Még pár óra és kiér a turániak által lakott terület peremére. Aztán hogyan tovább? – fogalma sem volt róla.
Kiért egy erdőfoltból és lassítás nélkül, keresztben vágott neki az újabb füves résznek. A felderítői alaposan felmérték a környéket, sehol nem jeleztek ellenséges erőket… Nem kellett óvatoskodnia, amikor amúgy sem volt sok ideje.
Még vagy egy tucatszor váltották egymást erdők és mezők, amikor az egyik felderítő észlelt valamit.
A jobb szeme sarkában villant fel a piros folt, a droid automatikus keresője miatt másodpercek múlva élesedett a kép.
Pontosan tőle kétezer-négyszázharmincegy méterre két őrszem állt egy erdő szélén és feltehetőleg a mezőt tartották megfigyelés alatt.
Azonnal megállt és a droidot elküldte egy alaposabb felderítésre, közben ellenőrizte a fegyverzetét, az energiatárat, gáztartályt.
A megjelenő adatok szerint egy 6723 x  5368 m-es erdő szélein további tizenhárom őrszem állt, bent az erdőben pedig 112-124 további élőlény észlelhető.
Vett egy mély lélegzetet és gyorsan felmérte a környéket. Alig hatszáz méterre tőle kezdődött egy kisebb facsoport. Habozás nélkül megindult felé, másodpercek múlva már egy széles farönk mögött kuporgott.
Ha a szonda nem derítette fel pontosan az ellenség élőerejének számát, akkor nem mozdulnak, talán alszanak, így a jelek nem különülnek el annyira… Újra ellenőrizte a sugárzott képet. Még mindig ugyanabban az alakzatban jelenítette meg őket.
Miért alszanak ezek fényes nappal? – villant át az agyán a gondolat, de gyorsan felülírta a rajtaütés megtervezése.
A földre kivetített egy térmodellt a célterületről és felmérte a lehetőségeket.
Az erdő keleti csücskéhez állt a legközelebb, ahol is a két őr várakozott, északra és délre, nagyjából 1-1,5 km-rel távolabb újabb őrök…
A nagy erdőtől északkeletre egy kicsi facsoport állt, 2136 m-re.
Egy percbe sem telt bele a rajtaütés megszervezése.
Normál körülmények között elkerülte volna a harci érintkezést az ellenséggel és akár egy nagyobb kerülő árán is folytatta volna az útját, a mostani helyzet azonban más volt. Nem volt ideje kerülni, hiszen nem tudhatta meddig kell majd keresnie Kunimundát és akár minden perc számíthat. Nem rendelkezett elegendő információval az ellenség erejével kapcsolatban, valamint akart egy kis káoszt okozni, hátha inkább az ő keresésével foglalkoznak és nem Kunimundáéval. Feltéve persze, hogy még nem kapták el…
Felpattant a rönk mögül és futni kezdett. Lehúzta magát amennyire csak tudta, és néhány másodperccel később bevetődött a megfelelő kiserdő fái közé.
Lelassított és ellépkedett a fás déli széléhez, nagyjából öt méterre a füves rét kezdete előtt hasra feküdt.
A jobb hüvelykujjával felpöccintett egy kapcsolót és a fegyver csöve megnyúlt, az alsóágyról pedig lehajlott két láb.
Kényelmesen elfeküdt a ritkás aljnövényzetben, betámasztotta a karabély tusát és a fejét ráhajtotta a fegyverre.
A sisakkijelzőjében megjelent a távolságioptika képe, amit néhány hunyorítással megfelelő méretűvé nagyított.
A fák között gubbasztott a két szürke, tömzsi alak. Ugyanolyan ocsmányak voltak, mint azok, amiket éjszaka láttak. A kezükben tartották ormótlan karabélyukat.
A piros pontot ráültette az egyik mellkasára és a számláló megadta a távolságadatát.
Eltávolította a képet és megkereste a másik két őrhelyet is. Mindkettőnél ketten ültek, a távolságuk három kilométer alatt maradt.
Az északi őrhelyen ülőkkel kezdte. Megcélozta az egyik szürkét, vett egy mély levegőt és lassan, finoman meghúzta az elsütő billentyűt. A fegyvervisszarúgott, halkan büfögött egyet, a kijelzőjén pedig hanyattvágódott a célpontja.
Fordított pár centit a fegyveren és következő másodpercben a másik őrnek is annyi volt.
Eltávolította a képet, majd ráközelített a középső megfigyelőkre. Ők ketten nem vettek semmit sem észre az egy kilométerrel arrébb történtekről. Két másodperccel később ők is holtan feküdtek. Újabb hárommal később a déli kettős is halott volt.
Berserker újra ellenőrizte a droid adatait, de semmi mozgást nem jelölt. Észre sem vették a közel öt kilométeres rést, amit nyitott a védelmükben…
Teljes erejéből rohant át a nyílt területen, futás közben váltotta át a karabélyt normál állapotra, zártsorozat-lövésre.
Senki sem tüzelt rá, még csak meg se látták.
Az erdőben lassabban, halkan mozgott, így beletelt egy negyedórába, mire elérte a szürkék táborát.
Belső őrök nem voltak, sem járművek, sem sátrak. Rendezetlenül, össze-visszahevertek a „katonák”, a fegyvereik, felszerelésük körülöttük szanaszét. Még peremvidéki kalózbandák sem voltak ennyire trehányak és igénytelenek…
A páncélja egyik tartójából elővett két tekercs szalagos robbanószert. Négyzetes tokján átcsavart egy kapcsolót, amitől hetven centiméter magasságban lebegett.
Az ujját beakasztotta a hurkos végébe és a tartót egyszerűen bedobta, jobbra átlósan az alvó tömeg közepébe, de a bekapcsolt emelő miatt hetven centiméteren megállt. Ugyanígy járt el a másikkal is, de azt a balfelére küldte.
A szalag végét lefektette a földre és ráerősített egy harminc másodperces detonátort.
Az erdő túlsó felén járt, amikor meghallotta a robbanást és a fákat megrázta a lökéshullám. A füst és a por még percekig szállt, de a droid a detonációt követő másodpercben küldte a százszázalékos siker adatait. A hanghatásra az őrszemek rohanni kezdtek a tábor felé, pont mint egy csürhehadsereg katonái. Az erdő nyugati szélén tartózkodókat így még a fák között leszedhette.

Melyben Berserker tervei teljes fordulatot vesznek...

A több napos gyalog, vagy minrason megtett utat lerövidítették egy félórára és megérkeztek a fővárosba.
Igazából városnak csak azért lehetett nevezni, mert itt voltak a fontosabb intézmények. Űrkikötő, hangárok, dokkok, fegyverraktára, meg persze voltak iskolák, kórházak és egyebek is. Körülöttük pedig a félig földbeépített, szinte organikus házak százai. A turáni építészet csodája, hogy egy alig ötven négyzetméteres ház energiaellátása teljesen önellátó. A főváros teljes lakossága alig érhette el az ötezer főt, a turániak többsége inkább falvakban, vagy a pusztában lakott. Nem szerették a zsúfoltságot. Főleg nem ötezer, hajón töltött év után!
Zsúfoltság mellett a rendet sem szerethették, mert az egész városban egy egyenes, derékszög vagy párhuzamos nem volt. A mesterséges telepítés ellenére maga az ős káosz uralkodott, az utcák görbén kanyarogtak, egymásba értek, szétfutottak. Mintha valami növény részeként nőttek volna ki és nem emberkéz alkotta őket.
Az utcákat ellepték a katonairendészek, aki próbálták kezelni a be- és kiáramló tömegeket. Igyekezetük ellenére fejetlenség volt az úr mindenhol.
Vadászgépek süvítettek el és tértek vissza egyesével, vagy tucatjával. Minrason vágtató harcosok jöttek mentek egytől százig mindenféle csoportban.
Üvöltözés, káromkodás és hajtóművisítás mindenfelől.
Nagyobb lehetett a gond, mint hitték…
- Alakulat, parancsok?! – ordított be az egyik katonairendész, aki rögtön a város szélén megállította őket.
- Szimurg Szabad Kompánia – felelte azonnal Tormás. Az intézkedő rendész írta is az adattáblájába, hogy hová küldje őket az alakulatukhoz, vagy van-e már valami parancsunk.
- Van pár halott felderítőnk, fegyverekkel, át kell adnunk Zotmundnak!
- Vigyétek! – adott utat nekik pár pillanatnyi habozás után.
Össze-vissza kanyarogtak a lehetetlen szerkezetű utcákban, amiket legalább elég szélesre hagytak, hogy a járművek elférjenek. Mire megérkeztek a város szélén álló palotába, már várt rájuk egy csapat.
- Hol vannak a felderítők? – kiáltotta az egyikük. – Azonnal meg kell néznünk őket!
- Hátul a raktérben… - vágta rá azonnal Tormás. Rohanva kapkodták ki a hullákat, fegyvereket és tűntek el velük az egyik épületben.
Berserkerről közben teljesen megfeledkeztek, így ő is kiszállt a siklóból és alaposan szétnézett az udvarház körül.
Itt laksz hát Kunimunda… - gondolta és körbe pillantott. Zotmund palotájának egy része is a föld alá nyúlt, egy része kiemelkedett, inkább valami növényre emlékeztetett a sok kacsaringó oldalával, oszlopával, mint épületre. – Vajon melyik szobában vagy?
Szolgák és harcosok vágtattak keresztül az udvaron, mindegyik sürgős ügye után futott. Berserker igyekezett kikerülni az útjukból, nehogy rá is osszanak valami feladatot a kiürítés során.
Eltávolodott a siklóktól és mire kikerült minden rohangáló őrültet, már az istállónál állt. Belülről minras hangok törtek ki és rosszat sejtve benézett a tágas épületbe. Bent a rendben tartott boxokban tucatnyi csodás állat toporzékolt, ők is érezték a veszélyt, átragadt rájuk is a tapintható feszültség.
Egyet sem vittek még el… Ennyire az elején járnának a kiürítésnek?
Zotmund saját állatai, legszebb minrasok, amit otthoni használatra tartott, a legértékesebbek és még csak nem is őrizték őket.
Egy vadászgép ionhajtóműve felbőgött és süvítve elhúzott az éjszakában.
Az istálló széles ajtaja mellett a tartóikon díszes nyergek és szerszámok sorakoztak, a szokatlan rendből kiugrott egy üres hely.
Ösztönös érzéstől dobbant egyet Berserker szíve és kihagyott egy ütemet. Végigrohant a kirakott díszes bőrmunkákon, de nem látta az övét. Megfordult és boxok közé vetette magát, mindegyikben állt egy minras, kivéve egyet. A bejáratot rekesztő fa ajtón egy fém táblán turáni rovásírással egyetlen szó állt: Arod.
Kunimunda nem volt otthon, valahová kiment a minrasával. Figyelembe véve, hogy az összes többi állat bent volt, Zotmund családja biztosan nem azokkal menekült el. Már ha egyáltalán elmentek.
Kirohant az istállóból, az éjszakába, a káoszba.
Egyszerűen karon ragadta az első útjába kerülő embert, egy nála két fejjel alacsonyabb, szabad harcost.
- Hol van Kunimunda! – ordít rá olyan erővel, hogy érezte a szorítása alatt összerezdülni a másik férfit.
Rémülten pillantott fel rá, vagy nem tudta, hogy rabszolga, vagy tudta, hogy most ilyen apróságoknak nincs jelentősége számára.
- Napokkal ezelőtt elhagyta a várost… - felelte bizonytalan hangon némi hallgatás után.
Berserkerrel fordult egyet az amúgy is fejetlen világ. Kunimunda kint van valahol a pusztában, egyedül és nem tudja megvédeni.
Abban a pillanatban értelmetlenné vált a küldetése, a terve, csupán Kunimunda biztonsága járt a fejében. Semmi más nem érdekelte, sem a következmények, sem az élete.
Átgázolt az udvaron, ezúttal a fejvesztve rohangáló turániak ugrottak félre a megtermett óriástól.
Mintha csak otthon lenne, belökte Zotmund palotájának ajtaját és belépett a tágas előtérbe.
A terem közepén egy taktikai holoasztal állt, mellette Zotmund és Hunimund tanulmányozta a bejövő híreket, követte figyelemmel a felfejlődő turáni haderőt. A fiatalabb pilótaruhában állt, sisakja az asztal peremén várakozott. Az idősebb pedig épp valamelyik tisztjével ordítozott egy kommunikációs csatornán keresztül.
- Nem érdekelnek a kifogások! A flotta esküdözik, hogy senki nem jutott át a védelmükön, én meg kapom sorra a jelentéseket a felégetett falvakról! A házamban rohad hat döglött katonájuk és azt állítod, hogy sehol nincs ellenség? Találjátok meg őket, hogy végre szétrúghassuk a seggüket!
Nem izgatta, hogy talán rosszkor zavar.
- Merre ment Kunimunda? – hangja azonnal csendet parancsolt a teremben és egy pillanat alatt mindenki ráfigyelt.
Zotmund tekintete lassan emelkedett fel a holoasztaltól. Arcán gyilkos gyűlölet villant, amiért valaki így be mer törni a házába. Aztán megértette a szavak jelentését és leolvadt a tekintetéről a düh.
- Bassza meg… - csúszott ki Hunimund száján a gondolata. – Napokkal ezelőtt eltűnt! Érte kell mennünk! Elviszem a Longikorn századomat!
Felkapta a sisakot az asztal széléről és már indult is volna.
- Hogy a fenébe találnál meg egy embert, amikor a felderítőinknek egy hadsereget nem sikerült! – hűtötte le a fiát Zotmund.
- Alacsonyan repülünk és…
- Felszíni csapatot kell küldeni… - javasolta egy Berserker számára ismeretlen turáni, aki biztosan magas rangú lehetett, ha így bele szólhatott a vitába.
- Az ellenségeink számát, erejét és elhelyezkedését sem ismerjük még – ismerte be kelletlenül Zotmund. – Nem tudjuk, hogy mekkora erőt nélkülözhetünk és főleg mekkora erő kell a mentő akcióhoz…
- Én visszahozom! – szólt bele a vitába újra Berserker és ismét minden szempár rászegeződött. A turáni harcosok hitetlenkedve néztek az óriási rabszolgára. Méltóságok húzták a szájukat, nem bíztak és nem hittek benne.
Egyikük véleménye sem érdekelte és nem is kérte, kijelentette, hogy mit fog tenni és már fordult is sarkon, hogy induljon.
- Berserker! – szólt utána Zotmund, talán először nevezve a nevén. Azonnal megtorpant és visszafordult gazdája felé.
A turáni főúr habozott, nehezére estek kimondani a szavakat, de a lánya fontosabb volt mindennél:
- A páncélod a pincében van…
Egy rabszolga vezette le a pincéhez, az egyik sarokban egy méretes fonott kosárban rá is akadt a bedobált páncél elemeire.
Ledobálta magáról a ruháit és felhúzta a fekete testhez simuló kezeslábasát. Az ujjai megtapogatták a nyakgallér merevítését, a kommunikációs eszköz még benne volt.
Kiborította a kosarat és sorban kapkodta magára a különböző elemeket. Belelépett a csizmába, kapcsai azonnal záródtak a lábaira. Lábszárára illesztette a lábvértet, térdvédőt, combvértet. Mindegyik szisszenve, csattanva szorult rá. Felhúzta a kesztyűket, magára dobálta a karvédőket, végül pedig a szuszpenzort és a mellvértet.
Átjárta a testét a kellemes bizsergés, hogy ismét érzi a páncél súlyát, szorítását és főként a védelmét.
A sisakot vette utoljára a kezébe. Lassan, már-már szertartás szerűen emelte a fejére. A vizorok azonnal életre keltek rendszerellenőrző adatokat megjelenítve. Vett egy mély levegőt a szűrőkön keresztül. Furcsa volt a bolygón szokott szagokkal, virágporral, élettel teli levegő után ezt a steril, tisztítottat szívni.
A fegyvert felkapta a kosár mellől. Gyors mozdulatokkal helyretolta a gáztartályt és az energiatárat.
Harcra kész volt!
Felrohant a földszintre, az ajtóban Hunimund állt. A páncél által megnövelt magassága miatt már három fejjel volt alacsonyabb, ennek ellenére bátran az útjába állt.
- Ha bármi baja lesz neked véged…
A nyelvén volt az epés visszavágás, de inkább megtartotta magának. Az aggodalmas bátynak fogalma sem volt, hogy mire lenne képes, ha Kunimundának baja esne…
Kilépett a palotából.
Az udvaron őrülten rohangáló turániak ledermedtek egy pillanatra az óriási, páncélos alak láttán, aki kezében hatalmas karabélyt tartott. Sisaknyílása kéken világított, ahogy különböző érzékelők pásztázták a környezetét.
Lépésben indult el, pár méter után futni kezdett, majd rohanni. Az exoskeleton növelte a lépéseinek hosszát, a ruganyossága pedig csökkentette a befektetett energiát, így akár tartósan tud futni egy jármű utazó sebességével.
Percek alatt kiért a városból és felgyorsított a maximális sebességére, amivel akár napokig képes haladni. Fegyvere alsó készenléti helyzetben állt, hogy bármikor könnyedén tüzelhessen vele.
Egy pillanatra bal kezével elengedte, és az ég felé nyújtotta a karját, először balra, majd jobbra lendített vele. Közben meghatározott ujjtartással kétszer ökölbe szorította a kezét, amitől egy-egy felderítő szondát lőtt ki.
Egyszerű kis droidok voltak, a kettő kétoldalt figyelte a terepet körülötte és jelezte az ellenséges erőket, esetleges csapdákat. A mélységi felderítőknek persze fejlettebb játékszereik voltak. Azok organikus madarak voltak, csapkodó szárnyakkal, csiripeléssel, változtatható színnel, vagy akár teljes álcázással. De egy sima lövésznek nem kellett ilyen, főleg ha egyszerre több százan mozogtak és volt bőven utánpótlás a felderítőikből…

(Sajnálatos módon megcsúsztam ezzel a szállal, mert szinte az egészet újra kellett írni. Időközben megjártam a sereget és rájöttem, hogy ott nem úgy működnek a dolgok, mint az amerikai filmekben. Az új élmények miatt próbáltam katonásabbra venni, a későbbiekben bizonyára jobban fog majd menni.)

A nap hátralévő része unalmasan és lassan telt el. Nem történt az ég világon semmi. Csak gubbasztottunk a körletben és vártunk valamire. Nannariant hívatta a Főtörzs és amikor visszajött, a szája elég csúnyán felrepedt. Biztosan kapott, amiért megölte azt a civilt...
Alig ocsúdtunk fel életünk első tűzharcán, máris jött a következő pofon az élettől, meg a seregtől.
Konvoj indul a frontra!
Nagyjából hetente indultak, vagy száz jármű, isktrillek, nehéz teherszállítók, AT-DP-k.
Ilyenkor kizavarják a bent lévő egyik szakaszt a külső támaszpontokba. Közel száz ember van a tizenhat bunkerben. Az elosztást vegyesen oldották meg: a legszélsőkben voltak a legtöbben, legalább tízen, visszafelé minden másodikban a legkevesebben, hárman-négyen, a kimaradt három közepes bunkerbe pedig hat-hét fő jutott. Nevetségesen kevés egy nyolcvan kilométeres szakasz felügyeletére.
Én az 5. erődben kerültem Nannariannel és Sficca őrvezető asszonnyal.
Erődnek elég túlzás volt nevezni. Egy nagyobb bunker volt csupán a gerincen, körülötte aknazárral, benne egy E-web és egy T-21-es, valamint egy távolsági felderítő műszer.
Leváltottuk az ott lévő két szerencsétlent, akik haza térhettek a Tavora.
Belül elég szűkös volt, de azért elviselhető. Az őrvezető Nannariant beosztotta a T-21-eshez, engem pedig az E-webhez, ő maga a felderítővel pásztázta a völgy nyugati oldalát, a területet, ahonnan a támadást vártuk.
- Felváltva alszunk, egyszerre csak egy ember – adta ki a parancsot az Őrvezető. Rendes tagnak tűnt, kicsit anyáskodó, de biztos voltam benne, hogy a nevelő pofont is kiosztja, ha kell. - Két napot kell kibírnotok, aztán majd jön az őrség, de ezzel még ráérünk.
Unalmas őrséggel telt a nap és remélhetőleg azzal is ér véget.
Valamikor éjszaka jutott rám az alvásidő, kaptam egy pár órát. Azt hiszem rögtön elaludtam, de szinte azonnal fel is keltem.
Nannarian és Sficca beszélgettek, én a fal felé fordulva hallgattam őket.
- Meg fogom ölni azt a rohadékot! - fogadkozott Nannarian.
- Dehogy fogod! Azt hiszed attól jobb lenne?
- Minden átkozott nap megerőszakolt! - kiabálta suttogva.
Nem értettem semmit, csak azt, hogy valami nagy baj van.
- Rögtön első nap berendelt magához! - folytatta Nannarian. - Fogalmam sem volt, hogy mit akar. A kabinja bűzlött, mint egy gundark fészek, azt hittem kitakaríttat velem szívatásból. Mocsok volt mindenhol, ő meg félmeztelenül, egy üveggel a kezében várt. Már erősen ittas volt, és folyamatosan rátöltött. Aztán megparancsolta, hogy vetkőzzek le. Nem értettem mit akar, de levettem a szürke gyakorlót, ott álltam előtte alsóneműben. Erre rám szólt, hogy teljesen. Visszakérdeztem egy „urammal”, erre ordított, hogy mit nem értek ezen a telibe rakott parancson? Akkor már tudtam, hogy baj lesz. Levettem a bugyit és a melltartót is. Ő végig mért durván megmarkolta a mellem, a seggem, aztán egyszerűen rálökött egy ládákból felépített asztalra, még nyekkenni sem volt időm, már bennem volt. Mocskosul fájt és undorító volt, hogy az ocsmány szőrös teste hozzám ér, a bűze terjengett körülöttem. Sokáig bírta, talán egy negyed óra is eltelt mire végzett, addigra már csurom vér voltam, azt hittem beledöglök, úgy fájt... Amúgy kössz a gyógyszert, segített.
- Nincs mit, pontosan tudom, milyen banthatrágya az ilyen.
- Kicsit bekattantam és amikor másnap elmentünk őrjáratra és ránk lőttek, elszállt az agyam. Nem akartam megölni azt a nyomorult civilt, de valakit meg kellett! Utána megint berendelt magához, azt hittem ezért fog letolni. Alig léptem be, máris parancsolta, hogy vetkőzzek. Ezúttal ráfektetett a ládákra és letérdelt elém. A borostája szúrt és olyan durva volt, hogy felsikítottam, hogy fáj. Erre úgy szájba vágott, hogy a fal adta a másikat, azt hiszem agyrázkódást is kaptam. Szerintem ha összerugdos se fájt volna annyira, mint az a... Aztán élesben is csinálta, közben a melleimbe kapaszkodott, olyan erővel, hogy azt hittem leszakadnak. Utána még hozzám vágta, hogy nem lennék ilyen gyenge picsa, még élvezhettem is volna.. Azóta is minden este megteszi. De ha egyszer is lesz alkalmam, biztos, hogy megölöm!
- Akkor tényleg hülye vagy! Szerinted mi lenne utána? Ha rájönnek, hogy te voltál, kicsinál a bandája, vagy a társai. Meg különben is! Miből gondolod, hogy aki utána jön, az jobb lesz?
Némi hallgatás után Sficca folytatta.
- Velem három őrmester csinálta ugyanezt. Kezdve a kiképzővel, rögtön első nap. Aztán két harctéri. Az első egy idő után megunt és talált mást. A második meg szerencsémre meghalt… Ha szerencséd van a következő erősítéssel jön egy másik csaj, akit kinéz magának...
- De ezt nem úszhatja meg! - heveskedett Nannarian továbbra is suttogva.
- Ettől nagyobb mocskosságot is megúsznak!
Az agyamban kavarogtak a hallottak, nem tudtam hová tenni őket, amikor egy bakancs a hátamba taposott és felkent a falra. A szusszal együtt a gondolatokat is kipréselte belőlem.
- Ha pofázni mersz, megdöglesz! Egy nyomorult rohamosztagos eltűnése nem érdekel senkit!
- Értettem Őrvezető asszony! - nyögtem ki a levegőm maradékával. A láb eltűnt a gerincemből, én leestem a falról és újra kaptam levegőt.
Mélyeket lélegezve fordultam meg és néztem Nannarianre. Egészen más szemmel, mint eddig.
- Aludj Nannarian! Lias átveszi a helyed!
Ezzel véget ért a rövidke alvásidőm és jöhetett az én őrségem...
Az első pár percben figyeltem a nyugtalanul alvó Nannariant. A hátán feküdt, szőke haja a feje alatt, az arca egész békésnek tűnt, a felrepedt szája ellenére is. Egyáltalán nem sajnáltam. A Birodalom pár hónap alatt megtanított arra, hogy csak magammal törődjek és ne vegyem magamra, ne cipeljem más baját. Pár hónap alatt eljutottam oda, hogy egy tizennyolc éves lányt naponta erőszakolnak meg és nem érdekelt. Annyi banthatrágya szakadt a nyakunkba minden nap, hogy ha a másét is meg akartuk volna kapni, beledöglünk. A túlélésért érzéketlenek lettünk a mások bajára. Nem akartam tudni, hogy mi lesz velem, ha letelik az ötéves szerződésem...
Az éjszaka eseménytelenül telt el, másnap délelőtt pedig teljes harckészültségbe helyeztek minden bunkert. Az egész napot az E-Web mellett töltöttem, Nannarian a T-21-nél, Sficca Őrvezető asszony pedig folyamatosan figyelte a tájat a felderítővel, sűrűn váltogatva a különböző érzékelési tartományokat, pásztázósugarakat.
Délután végre bejelentkezett a konvoj, megérkeztek a Cresh zónájába. Elég tempósan haladtak és egy fél óra múlva fel is tűnt az első jármű...
Feszülten figyeltünk minden kis rezdülésre a lankás hegyoldalon, készen álltunk bármi gyanúsra tüzet nyitni.
A konvoj is hasonló gondolatokkal küzdött. Az AT-DP-k gyakran forgatták fülkéjüket felénk, az isktrillek ágyúi is sűrűn pásztázták az emelkedőt.
Az élen haladó harcjárművek után jöttek a teherszállítók. Hatalmas ládákkal jól megpakolt óriások, ezekhez hasonlót még csak nem is láttam. Elképesztő méretű szörnyek voltak, csoda, hogy elfértek az úton. Leginkább egy alacsonyan repülő hajóra emlékeztetett.
Lassan elhaladt a konvoj és mi fellélegezhettünk. Nem történt semmi. Legalábbis a mi körzetünkben nem.
Eltelt egy újabb negyedóra, amikor robbanás rázta meg a hegyet. A következő pillanatban lövések ezreinek a hangja töltötte meg a völgyet, a kommlinkből ordítozás, parancsok csattantak. Lassan megláttuk a füstöt is, jó pár kilométerrel előttünk.
Percek teltek el, mire sikerült kihámoznom a jelentésekből, a harcból és minden más jelből, hogy a 4. erődnél csaptak le a konvojra, kilőttek pár járművet, mire viszonozták a tüzet és visszaszorították a terroristákat.
Aztán hirtelen ránk csattant a kommlink:
- Ötös, figyeljetek! Felétek törtek ki!
- Értettem! - felelte Sficca és a 4-es felé irányította a felderítőt. Nannariannel átfordultunk mi is a másik oldalra és vártuk, hogy felbukkanjanak a terroristák.
Az E-web optikai irányzékán keresztül figyeltem a hegygerincet és a nyugati oldalát, hogy megtaláljam a menekülő ellenséget. A hadművelet elején leirtották az egész erdőt a hegyről, így csak fű nőtt rajta, az is alig térdig érő, ezért semmi sem bujtatta az ellenséget.
- E-webet 12 fokkal jobbra, öttel fel! - utasított Sficca és ösztönösen fordultam a fegyverrel. A művelet végére megláttam az irányzékban felbukkanni egy zöld ruhás alakot.
Közben a T-21-est is célra irányított az őrvezető.
- E-web tüzet nyiss! - parancsolta és én lőttem. Az állványon megrázkódott a fegyver, ahogy egy harckocsit kilyukasztó erejű plazmát indított útjára. Folyamatosan lőttem, legalább egy tucatszor.
- Nannarian szedd le őket! - utasította Sficca és a T-21-es is felsikoltott. Rövid sorozatokkal eregette a plazmát.
- A rankor petézzen belétek, találjátok már el őket! - ordította túl a fegyverek hangját az őrvezetőnk.  Nem láttam sokat az irányzékban, de azt azért igen, hogy célpontjain továbbra is menekülnek. Lefelé tartottak a hegyről, ki a mi tűzzónánkból.
Sficca félrelökte Nannariant és maga állt a sorozatlövőhöz. Pár másodperc néma célzás után megeresztett egy rövid sorozatot és én láttam elterülni az egyik ellenséget, de a többiek addigra eltűntek.
- Ötös, jelentést! Elkaptátok őket? - zengett a kommlinkből.
- Negatív uram! - felelte Sficca. - Egyet eltaláltunk, a többi megszökött. Egy emberrel utánuk mehetek.
- Negatív, tartsák a pozíciót!
Az őrvezető nem tolt le minket a lövészképességeinkért. Pontosan tudta, hogy milyen képzettséggel engedik ki a kadétokat a kiképzésről. Vártunk tovább.

Melyben az ünneprontó idegenek felfedik valódi arcukat

A lépések egyre közeledtek, majd hirtelen egy láb dobbant közvetlenül mellé.
A szívverése felgyorsult, dübörgött, majd’ kiugrott a helyéről, közben őszintén remélte, hogy a másik nem hallja valójában.
Várt egy pillanatot, de az idegen nem lépett tovább.
Vagy mocskos nagy peche van és csak véletlenül állt meg felette, vagy pontosan tudja, hogy ott van.
Várt egy tucat szívdobbanásnyi időt, ami jelen helyzetében nagyjából két másodperc lehetett.
Kinyitotta a szemét.
„Az üt először, aki igazán nagyot üt. És először” - idézte fel az egyik humoros kiképzője szavait.
Egy pillantással felmérte a helyzetét.
Az idegen humanoid volt, az emberektől kicsit alacsonyabb, görnyedt tartású egyed. Karjaiban otromba lőfegyvert tartott és előre, a tábor felé nézett.
Nem várt tovább a cselekvésre.
Fektében lendítette a lábát és teljes erejével belerúgott az idegenbe. Tömegre is kisebb volt egy embertől, így az erőteljes rúgástól hatalmasat esett és nyekkenve, hörögve terült el a földön. Addigra Berserker már talpon volt és az elektroösztökét átdöfte a testén. Könnyedén átszaladt a gyomrán, vagy ami azon a helyen volt és vagy tízcentire a talajba is belefúródott. Szerencsére nem viseltek páncélt.
A lény fájdalmasan felvisított, amire biztosan felfigyeltek a többiek és remélhetőleg a részegen alvó turániak is.
Üvöltve kapott a sebéhez az idegen, rámarkolt a testéből kiálló rúdra, a fegyvere mellette hevert, alig kartávolságra.
Berserker lépett felé egyet, de közben már hajolt is le, felkapta a kezébe, felszökkelt a levegőbe és az ugrást befejezte egy bukfenccel. Átfordult és már talpon is volt, egy lépéssel később pedig eltűnt egy szélesebb fa mögött.
Vetett egy pillantást a fegyverre. Általános karabély formája volt, elülső és hátsó markolattal, elsütőszerkezettel, semmi komoly technikával, csupán egy váltókapcsolóval, ami reményei szerint a biztosító volt. Legfelül állt. Lehetett éppenséggel tűzkész állapotban is... A biztonság kedvéért középre fordította és balra kifordult a fa mögül.
Ösztönösen szorította a vállához a tusát és emelte célzásra a fegyvert.
Előtte és balra, a haldoklótól kissé lemaradva legalább öt árnyat látott még a sötétben. Lefagyva álltak a hirtelen jött támadástól. Nagyjából öt másodperc telhetett el azóta, hogy kinyitott a szemét és felrúgta az idegent.
A hozzá legközelebbi felé irányította a fegyver csövét és meghúzta az elsütő-billentyűt. Nagyot dörrent, nagyot rúgott vissza, és legalább három plazma sugarat köpött az árny felé, három kis valamit meg jobbra ki, a válla felett. Legalább egy eltalálta, még biztosan látta összecsuklani mielőtt beugrott a fedezéke mögé.
Egy szívdobbanásnyi időre a kilőtt kisvalamik felé pillantott, de a sötét aljnövényzetben nem látott semmit.
Egy bukfenccel kitört a fa mögül és pár lépéssel a következő mögé vetette be magát. Aztán az erdő megtelt a süvöltő plazma jellegzetes és megnyugtató hangjával és szagával.
Leszedett még egy idegent és átment egy újabb fa mögé, mire végre a csatazajba belerobbantak a plazmaíjak ősi pendülései. Mindössze négyszer csendültek fel, aztán csend lett.
Berserker elismerően bólintott magának. Lehet, hogy totálrészegen feküdtek le, de lőni azt jól tudnak.
A csendet éktelen káromkodás, átok és szitok áradat törte meg.
Már nem törődött velük, kezdte megszokni őket... A fegyver sokkal jobban érdekelte.
Visszakapcsolta legfelső állásba a kapcsolót és lőtt egyet a levegőbe. A plazma ezúttal is kisüvített, ahogy az oldalra kiköpött valami is, de már számított rá, így szabad kezével elkapta.
Fémből készült és égette a tenyerét. Kis fémkapszula volt, henger alakú, egyik végén szétolvadt fejjel...
Fegyverzet technikai órán tanult ilyen ősi típusú fegyverekről. Több évezreddel, de talán tízezer évekkel korábban használták őket, vagy elmaradottabb civilizációk. Ha nem tudják biztosítani a gáztartály és a gyújtószerkezet pontos lezárását és kapcsolatát, akkor a tibanna gázt kis tartályokba töltve adagolják a fegyverbe, így egyszerre biztosan csak egy lövésnyi gáz kerül a gyújtószerkezetbe, ami ott ionizálódva plazmává alakul. A lövés után meg egyszerűen kidobódik a puskából.
- Az Öregisten Minrasa tossza meg ezeket! - ordította az egyik turáni, a hangja alapján valószínűleg Tormás. - Mik voltak ezek, kalózok?
- Nem láttunk a közelben hajót... - felelte rá valaki.
Berserker visszaindult a táborba, de az első lépésére féltucat plazmaíj szegeződött rá.
- Nyugi, csak én vagyok! - felelte turániul, de a biztonság kedvéért megállt és középen, a súlypontjánál markolta meg a fegyvert.
- A flotta csak észrevette volna őket... - jegyezte meg hátulról, már az éjszaka sötétjéből valaki. A rajtaütés miatt láthatóan igyekeztek az egész tábort biztosítani egy újabb támadással szemben.
- Jah, kivéve ha valamelyik hülye nerf elnézte a kapott adatokat és üstökösnek hitt egy hadihajót! - Jenej hangjából kisütött a flotta és a felszíni erők ősi rivalizálása.
- A kommlink süket... - ugrott egy középkorú turáni az egyik hullát átkutató Tormás mellé.
- Zavarják az adásunkat? - kapta fel rémülten az öreg a fejét. Ha tényleg így van, az egyet jelentene az invázióval...
- Nem! - vágta rá azonnal a másik. - Központilag tiltottak le minden kommunikációs forgalmat...
- Mi az Öregisten folyik itt? - háborgott tovább Tormás és pár trágár szóval megtoldotta a kérdését.
Valami nagy baj volt, ha korlátoztak minden kommunikációt a katonai csatornákat leszámítva.
A turániak zavartan forgolódtak körbe az erdőben. Talán egy egész hadsereg van körülöttük?
- Jól van! – jelentette ki határozottan Tormás és egyszerre mindenki rá figyelt. – Kicsi az esélye, hogy egy gyakorlat és egy ismeretlen rajtaütés egyszerre legyen.
A sötét ellenére is látta Berserker az arcokon csillanó feszült figyelmet. Mind sejtették, mind ugyanazt gondolták.
- Úgy néz ki megtámadtak minket… - pánikot, rémületet várt, ehelyett csendes, nyugodt beletörődést kapott. – Ezek akkor valami felderítők lehettek, a nagyobb alakulat valahol messzebb lehet… Azonnal jelentenünk kell és jelentkezni a helyőrségünknél. Mozgás!
A turániak szétszaladtak és tették a dolgukat. Jól meghatározott utasításaik voltak ilyen helyzetre, a védelmüket  jól megszervezték.
Külső támadás esetén az ilyen külső szállásokon lévő harcosoknak haladéktalanul meg kell jelenni a nagyobb településeken. Az út során lehetőleg kerülniük kell a harcérintkezést és a lehető legtöbb információt gyűjteni az ellenségről. A kijelölt szálláson pedig megkapják az alakulatuknak megfelelő harceszközöket, akár vadászgépet, akár felszíni járművet és kezdődhet felfejlődés a válaszcsapáshoz…
Legalábbis erre következtetett a turániak reakciójából Berserker.
Valahonnan előkerült egy közepes méretű szállító sikló, arra feldobálták a saját felszerelésüket, a lelőtt idegeneket a fegyvereikkel, aztán felszálltak maguk is és már süvítettek is a főváros felé. A környék közvetlen Zotmund uradalma volt, így egyértelmű, hogy hozzá kellett sietni.
Berserker rabszolgaként a raktérben kapott helyet, de még így is szerencséje volt. Ott is hagyhatták volna, hogy vigyázzon a csordára. Nem is értette miért hagyták ott az állatokat? A védelmi protokoll része lenne, hogy az ellenség foglalkozzon a zsákmánnyal? Vagy csak egyszerűen figyelmetlenségből, véletlenül maradtak ott?
Neki nem ezzel kellett törődnie. Igazából semmivel sem kellett volna, de egyre csak a nagy lehetőség járt a fejében!
Ha tényleg megtámadták a bolygót, akkor végre bemutathatja a harci képességeit, ami után felszabadíthatják és hozzá láthat a küldetése teljesítéséhez…
Csupán valahogy meg kell győznie a gazdáit, hogy adjanak fegyvert neki és küldjék ki a frontra. Vagy bíznia az ellenség erejében, hogy rá tud törni a fővárosra és akkor a kétségbeesett védekezés során bizonyíthat…