Amelyben a reggeli készülődést egy váratlan látogató zavarja meg.

Hideg szél süvített végig a pusztán. Ereje alaposan kikezdte a sebtében felállított tábort. Az itt is, ott is pislákoló tüzek vesztésre álltak az egész éjszakás harcukban a természet erőivel. A nyers fa, a tomboló szél, a hajnali ködszitálás annyira legyengítette őket, hogy már csak parázslani és néhány pillanatos fellángolásra voltak képesek.
Már napok óta ácsorogtak egyhelyben, az egy éjszakára tervezett táborban, ami meglátszott a sátrakon is. Ha esett, beáztak, ha fújt, ha hideg volt, nem tartotta a meleget. De nem baj, ezt is meg kell szokni! Nem lesz mindig palota a leendő harcosok feje felett.
Mattu kilépett a sátrából. Aránylag az övé bírta a legjobban a természet ádáz támadásait. A tapasztalat és a vezérség nyújtotta előnyök a javára váltak.
Kaftánját összehúzta magán a csontig hatoló szélben. Leheletét képező párafelhőket messzire repült, így nem tudott az arcára fagyni. Akaratlanul is azt kívánta, hogy lenne inkább egy tüzes asszony forró ölelésében, mint ezen a zord bolygón. A gondolatait sebesen szőtte tovább, akarattal kellett leállítania magát. Dideregve vonult inkább a minrasok felé.
A föld szerencsére fagyott volt, nem süllyedt bele a sárba. Majd ha kiolvad délelőtt, akkor lesz igazán kellemes mocsár itt! A távolban már kezdett is felkelni a nap, első vörös sugaraival megsimogatta az ébredező tájat. Ezzel még nem lett melegebb, de legalább az emberben felkelt egy kis reménység.
A minrasok felnyerítettek. Őket is bántotta a hideg. De nekik is meg kell szokniuk. Még egy párnapot itt töltenek, aztán elindulnak délre! - határozta el magában a mogur. Az állatok körül lépések zaja hallatszott. Újabb nyerítések, majd vad csámcsogás. A pirkadatban álmos fiúk hordták a takarmányt az állataik elé.
Mattu elégedetten bólogatott magának. Legalább ezt már megtanulták: első a minras! Ők nehezebben tudnak gondoskodni magukról. Főleg, ha egy karóhoz vannak kötve.
Útközben megállt egy sátor előtt. Tűnődött egy keveset, aztán belépett. Egyszerű volt belülről is: középen egy oszlop, ahhoz kötve a többi tartó fa, az egészet pedig betakarták, így sajátos kúp alakja lett. Berendezés semmi sem volt benne, még egy tűzhely sem. Az ezernyi lyukon besüvített a szél, az tartókon, sátoroldalon lecsapódott a harmat és a köd. Semmivel sem volt jobb itt bent, mint kint. Annyiban még rosszabb is volt, hogy az egyhangú falakon kívül semmit se lehetett látni. Se a csillagokat, se a holdat, se a természetet.
A középső oszlophoz kötözve Berserker ült. A szeme nyitva volt és egyenesen a belépő Mattura nézett.
- Hát ébren vagy! - jegyezte meg kelletlenül. A fiú nem felelte rá. Tudta, hogy nem nagyon érdekli a válasza.
Mattu odalépett hozzá és eloldozta.
- Kelj fel! - utasította, a rabszolgákkal használt beszédstílusában. - Mosakodj meg, meg biztos kell könnyítened is magadon!
Berserker Mattu legnagyobb elégedettségére szótlanul állt fel és indult ki a sátorból. Biztos kezdi megszokni a helyzetét.
Már szinte mindenki ébren volt a táborban. Reggeli teendőik után szaladgáltak. Minrast etetni, fát hozni a tűzre, edényeket előszedni, reggelit készíteni…
Berserker a vékony páncél alatti ruháját viselte, mégsem rezzent össze a reggeli hidegben. Megállt a sátor bejáratában és valamilyen formájú vizet kutatva tekintett körbe.
- Azt a fűzfánfütyülő, jégenkopogó rézangyalát annak a hétszínű szitán keresztül szűrt sistergő ménkűnek, hogy a fenében nem fagysz meg?! - bukott ki Mattuból a meglepettség Berserker természetellenes viselkedése láttán.
A fiú hetykén megvonta a vállát a kaftánjába csavart mogur előtt:
- A szülőbolygómon az év nagy részében ilyen idő van. Meg lehet szokni! - felelte és legnagyobb örömére meglátott egy vödröt egy sátor mellett. Szerencséjére még víz is volt benne. Letérdelt a fagyott földre és belemerítette a kezét a vízbe. A tetején vékony hártyában apró jég darabok úszkáltak, de ez nem zavarta. A tenyerét összezárta és az arcához emelt a vízből. Kortyolt egyet belőle, a maradékkal pedig megmosta az arcát. Aztán a szájából visszaköpte a vizet és az orrát a vízbe fújta. Lehajolt és a fejét belenyomva a vödörbe megrázta magát, kiemelte a fejét a vízből és felemelve a vödröt hosszasan ivott belőle.
Felfrissülve egyenesedett fel a földről. Mattu arcára volt írva a véleménye az előző pillanatok tevékenységéről. Nem tudta eldönteni, hogy kiadja magából, vagy csak ne higgye el, amit látott.
Berserker meglepett szemöldökemelésre egy fejcsóválással és valami saját nyelvű megjegyzésével válaszolt. A fiú nem firtatta tovább a kérdést, semmi köze sem volt hozzá.
Az égen váratlanul egy hajó hasított végig. Teherszállítónak tűnt, de sebes röpte ellenére is látszódtak a méretes lövegtornyok rajta. Süvöltő hangjára felnéztek a táborlakók és követték a hajó kecsesnek nem mondható útját a tábor mellé, egy leszállásra alkalmas terület felé.
- Ki a fene lehet az? - tűnődött el Mattu és megindult a hajó felé. Turáni volt, ezt azonnal látta rajta. De senkit se vártak ide és a kalandok is szüneteltek, tehát amiatt se kereshették a mogurt!
Mivel Bersernek semmi utasítást sem adott, így a fiú szótlanul követte fogva tartóját a hajó felé.
- Maradj velem! - utasította mogorván a mogur, mikor észrevette, hogy még mindig mellette van. - És ne próbálkozz semmivel se, mert meghalsz!
- Értettem! - felelte Berserker katonásan és egy lépés távolságból követte Mattut.
A tábor és a landolt hajó között félúton találkoztak a jövevényekkel. Turáni harcosok voltak, egy előkelő vezetésével. Tegezeik veszőkkel tömve himbálóztak az oldalukon, Kaftánjukon keresztben töltényöv húzódott, gránátokkal teletűzdelve.
- Zotmund! - kiáltott fel Mattu, amint megismerte a vendégek vezetőjét.
- Mattu! - szorította meg a felé nyújtott izmos kart Zotmund. - Örülök, hogy látlak! Ezer éve nem találkoztunk…
Egy félszeg mosoly jelent meg a munkában mindig zord Mattu arcán.
- Igen, régen kalandoztunk együtt! Elmúltak azok az idők, amikor kalózokra vadásztunk, vagy zsákmányra…
Zotmund helyeselve bólogatott. Ő is felidézte a régi szép emlékeket.
- Megöregedtünk azóta - ismerte be kelletlenül. - Már van fontosabb dolgunk is, mint háborúskodni állandóan… te a seregeket vezeted, én a nemzetségem…
- Hát igen. Nagyobb lett a felelősség… De mi járatban vagy erre? Miben segíthetek? Gyere! A sátramban beszélhetünk!
- Arra sajnos nincs időm! - szabadkozott Zotmund és nem is indult meg a tábor felé. - Kalózok fosztogatnak megint, és épp erre jártam, aztán gondoltam a régi idők emlékére meghívlak egy kis közös csetepatéra…
Mattu meghőkölt a különös kéréstél. Igaz, hogy egykor jóbarátok voltak, de már vagy húsz éve alig találkoztak. Mattu a sereget választotta, Zotmund a politikát. Az útjaik szétváltak és csak a fontos nemzetgyűléseken találkoztak. Akkor azonban jól berúgtak és elnosztalgiáztak a régi, közös kalandokon.
- Hozhatod a srácokat is egy kis lőgyakorlatra, nem lesz bajuk - próbálta győzködni Mattut, hátha így jobban kötélnek áll.
- Elégetettem velük a fegyvereiket - vágta rá habozás nélkül Mattu, de közben azért fontolgatta a kérést. Végül egyenes neki szegezte a gondolatait. - Most csak úgy nosztalgiázni támadt kedved, vagy mi?
Zotmund felnevetett és megveregette barátja vállát.
- Látom te átlátsz rajtam! - vigyorgott továbbra is! - Hajni mondta, hogy vigyelek el magammal. Szerinte még valami bajom esne, mert húsz éve nem voltam rendes harcban. És ő örülne, ha velem jönnél, hogy vigyázz rám!
Erre már Mattunak is nevetnie kellett.
- Te! Csak nem nehezen bánsz az asszonnyal?
- Áh, ne is mond! Néha visszasírom a kalandozásokat és a kalózokat. Őket legalább lelőhettem, ha rosszat mondtak, vagy nem tették, amit parancsoltam nekik…
- A foglyokat elviszitek majd a piacra? - váltott témát gyorsan Mattu, kényes helyzet volt ez két ilyen derék, vitéz férfinak.
- Igen, miért? - felelte tömören Zotmund, nem értette Mattu kérdését.
- El kéne vinni ezt a madárkát eladni… - mutatott a mögötte álldogáló Berserkerre, aki egy szót sem értett az egész turáni nyelven zajló beszélgetésből. A mutogatásból azonban rájött, hogy róla van szó.
- Miért, ki ez? - nézte meg alaposabban is Zotmund a fiút.
- Valami idegen, nem jegyeztem meg honnan való. Lezuhant ide, miközben vadászgatott valami csempészekre. Nekünk meg jobb dolgunk is van, mint őt felügyelni - magyarázta készségesen Mattu.
- Vadász? - ízlelgette meg a szót Zotmund. - Nekem kellene egy ilyen rabszolga…
- Áh, hagyd, a végén még megölne álmodban! - igyekezett lebeszélni a vásárról. - Sózd rá valakire, aztán vedd le a neked járó részt belőle, a többit meg hozd majd vissza…
- Nekem egy pont ilyen kell most, nem számít, milyen vad… - ellenkezett Zotmund és alaposan végigmérte Berserker izmos alkatát. Látszott rajta, hogy alapos kiképzésen esett át. - Adok érte tíz minrast.
- Húszat! - vágta rá kertelés nélkül Mattu.
- Tizenkettő!
- Tizennyolc!
- Tizenöt!
- Rendben, de a legjobbak legyenek! Öt gyors csatába valót, öt erős, málhásat és öt kiváló, mutogatni valót! - belecsapott Zotmund tenyerébe és az üzlet megkötött. - Viheted, de mi a fenének neked egy ilyen?
- Valami eszi az állataimat és másokét is. Kiküldtem néhány vadászt, hogy kapja el. Fogtak azok mindent, de az állatok ugyanúgy hulltak. Most meg már ott tartunk, hogy a rabszolgák nem mernek kimenni a vadászokkal, hogy vigyék a felszerelést, mert félnek a szörnytől. Ha ez így folytatódik, akkor dolgozni se fognak. Ez csak nem csinálja össze magát, ha egy kis veszélybe kell menni. És nem kár, ha meghal, csak tizenöt mintasomba kerül… Amikor az a dög már legalább tízszer ennyit felfalt a plájunkról!
- Erre talán jó lesz, de vigyázz vele!
- Hunimund! - szólt hátra az egyik harcosának. - Hozz egy rabszolga bilincset! Vigyázok, nem vagyok kezdő! Akkor jössz a kalózok ellen?
- Hát nem is tudom.. - kérette magát Mattu, pedig volt kedve menni.
- A zsákmányon természetesen megosztozunk…
- Amúgy meg mi ez a nagy kedv húsz év után a háborúskodáshoz? - habozott Mattu, ment is volna, maradnia is kellett.
- Az úton elmesélem - titokzatoskodott Zotmund és mellé megvillantott egy hamis mosolyt. Közben Hunimund visszatért egy rabszolga bilinccsel, amit Berserker nyakába akasztott.
Mattu végignézte amint a foglyát feltuszkolják a hajóra, majd elkiáltotta magát:
- Táborbontás! Hajózunk egyet… - cinkosan Zotmundra vigyorgott.

Megosztás a facebookon

Melyben a győztes társaság egy lakomára hivatalos.

Az idegen hajó még mindig lángokban állt. A zuhanás által felgyújtott erdő sem akart kialudni, pedig nem volt száraz a növényzet. Becsapódás előtt megsérült több helyen is a hajótest, méretes lékeket vágva belé, amiken keresztül az egész környékre gyúlékony folyadékok hullottak le. A roncs közvetlen közelében is hatalmas lángokkal égett itt is, ott is.
Az öt fiú nehezen tápászkodott fel. Az az idegen alaposan helyben hagyta őket, és még meg se kellett erőltetnie magát hozzá. Nagyszerű harcos lehetett. Erről tanúskodott a speciális páncélja is, ami túlélt egy zuhanást, egy robbanást mindezt úgy, hogy karcolás nélkül úszta meg a benne rejlő ember… Ember? Az még kérdéses!
Ozor az idegen felett állt, mint a győztes fejedelem a leigázottak zsákmánya felett. A harcos az oldalán feküdt. Fényes páncélját friss karcolások, koromfoltok csúfították el. A sisakja halánték részénél éktelen horpadás keletkezett Ozor minrasának patája nyomán. A páncél többi része - ahol nem kapott a zuhanás, a robbanás és a harc közben sérülést - csillogott-villogott. Sokkal ellenállóbb volt, mint a birodalmi rohamosztagosok plasztoid páncélja.
- Nézzük meg ki ez! - ajánlotta Zolta. Általában ő volt a legkíváncsibb közülük, és éppen ezért ő keveredett a legtöbb bajba is. Mivel Ozor minrasa terítette le, így a fiút illette a zsákmány. A többiek figyelték, amint letérdelt a harcos mellé és két kézzel megfogta a sisakja arcrészét.
- Így kitörheted a nyakát - jegyezte meg Zolta szakszerűen. A turáni cirkálókon rengeteg sérült pilótát látott landolni vagy becsapódni a hangárba. A segítségükre sietők mindig óvatosan bántak velük, a sisakot nem is szedték le, féltették a szerencsétlenül járt pilóta csigolyáit.
- És? - vágott közbe Liuntika kissé hevesen. - Turáni szállásterületen megtámadott minket! Ha meghal, hát nagyon sajnáljuk… Majd azt mondjuk hogy önvédelem volt!
Még vitatkoztak, Ozor óvatosan leszedte a sisakot és tátott szájjal emelkedett fel a harcos mellől.
Amint meglátták ellenfelük arcát, a többiek is elnémultak.
Nem is az volt a meglepő, hogy ember volt az idegen harcos, sokkal inkább a kora. Az óriás arcvonásaiból ítélve velük egyidős lehetett!
Szótlanul bámulták az idegen fiú arcvonásait. Karakteres volt az arca, rövid szőke a haja. A halántékából enyhén szivárgott a vér, de nem tűnt súlyosnak a sebe.
Félelmetes volt, hogy egy hasonlókorú fiú ennyivel jobb harcos mindanyjuknál! Könnyedén legyőzte őket, pedig ötszörös túlerőben voltak!
- Vigyük el Mattuhoz! - gyűrte le a meglepettségét, és a szégyenletes vereség okozta sokkot Ozor.
- És mi lesz a lakomához szükséges étellel? - akadékoskodott Zolta, de csak azért, mert nem neki jutott eszébe ez az ötlet.
- Hát… - kezdett bele Karkhász és letérdelt a harcos mellé. A hátáról leakasztotta a hatalmas karabélyát. - Ezzel lőhetünk útközben valamit… uh - egyenesedett fel kezében a fegyverrel. - Jó nehéz!
- Kötözzük meg, mielőtt magához térne! - toldotta meg Liuntika is az ötletbörzét. Összeszedték a minrasszerszámok szíjait és azzal kötözték meg alaposan a foglyukat. Öten, nagy nehezen feltették az óriást Ozor minrasára.
Felpattantak a saját hátasaikra és lépésben elindultak vissza, a tábora.

Távoli őrtüzek lángja töltötte meg melegséggel a jeges éjszakát és a fiúk lelkét is.

- Hah! Közeledünk! - a lehelet felhő hideg füstként hagyta el Zolta száját.

- Ja! - sóhajtott Kharkász is, majd a lángok felé tekintett.

 A szétfagyott talaj szinte járhatatlan volt, nehezen haladtak. Egy-egy sunyi pocsolya vagy megfagyott földdarab rémisztő reccsenéssel szakadt be alattuk. A hihetetlen végtelenséget, tovább fokozta a felettük terpeszkedő fakó csillagokkal kirakott fekete égbolt, a horizont láthatatlanságával elvesztették a tájékozódást is. Eme kietlen és fagyos pokolban teljesen elhagyatottnak érezték magukat. Némi reményt a társaik által eszkábált tábor ígérete adott. Bizakodásukat fokozták a parányi vöröses pöttyök, melyek téli pipacsként kandikáltak feléjük. Útmutatásul az egyre hívogatóbban pislákoló tüzek szolgáltak. Minrasaik, mintha felélénkültek volna, érezték társaik jelenlétét a messzeségben, halkan nyerítgetve, nagyokat horkantva szólongatták egymást. Ahogy közeledtek, észrevették, hogy a megolvadt föld és jég keverékeként született sarat, valahogy felszárították, valamivel felszórták, talán gallyakkal, mert a paták diszkrét cuppogásának zenéje abba maradt. Ötméterenként fáklya vagy tűz égett, körülötte, pedig két-két őr foglalt helyet. Szokatlan, hatalmas üregi állatok lakhelyéhez hasonló halmok bontották meg a tábor monoton egyhangúságát. Ezek a sátrak szabályos sorban helyezkednek el. Nem voltak tipikusak. A legtöbbjük gallyakból és mohából állt, némelyiket fakéreg borított, mégis meglepően barátságosnak hatottak. A tábor bal szélén egy hosszú kötél volt kifeszítve, melyhez a minrasokat kötötték ki, olyan távolságra, hogy az állatok se magukat felakasztani, se a másikat felrúgni ne tudják. A minrasok elégedetten ropogtattak valamit, vélhetően Mattu és segédjei hoztak nekik takarmányt.  Némán bólintva, elismeréssel adóztak bajtársaiknak, hogy a semmiből, ilyen takarost alkottak. Közelebb haladva finom, forró leves illat szállt feléjük.  Az elszáradt termések és bogyók remek alapanyagul szolgáltak azoknak, akik értettek hozzájuk, hála az Öregistennek volt pár ilyen kölyök a csapatban. Zolta akaratlanul nyelt egy nagyot, kezdett ráeszmélni, hogy milyen éhes. A többi lakó nagy része aludt vagy a parancsnoknak szánt lakoma körül tüsténkedett. Már messziről felismerte Mattu és a kiképzést vezető többi turáni sátrát, az előtte parkoló feldíszített hátasokról nem is beszélve. Megadták a módját. Mattuék, mivel lakomáról volt szó, mértéktelen dőzsölésről, evés-ivásról, mulatozásról, ünnepélyes öltözetben jelentek meg. Az alacsonyan szálldosó mínuszok miatt, mindegyikük prémeket aggatott magára, így holmi két lábon járó, megelevenedett vadállatokként hatottak. A kis csapat halkan közeledett a tiszti sátorhoz, melyből harsány kacagás hallatszott ki.

- Már részegek? - kérdezte Ozor.

- Nem tudom! De honnét szereztek piát?- tette hozzá Karkhász.

- Édes mindegy! Nekünk úgy sem fog jutni a lélekmelegítőből, egyébként meg hoztak magukkal!- válaszolta Ozor.

- Pompás illatokat érzek, ti is?! - tette fel a költői kérdést Zolta. - Á! Mindegy, nekünk már nem jut.

- Nyugavér, csigalom! Mi hozzuk a desszertet!. - kuncogott Ozor, majd pajkosan megveregette az előtte zötyögő, ájult testet.

 

Mattu elégedetten terpeszkedett a mohából készült alkalmi párnáján. Megelégedetten kortyolgatta a forró levest, jól esett ebben a kései órában. Elmélázva bámulta a körülötte sürgölődő ifjakat. Nem is rossz, nem is rossz, gondolta, ilyen rövid idő alatt meglepően ügyesek voltak. Kiitta az utolsó kortyot leveses csajkájából, majd mennydörgő hangon megszólalt.

- Eddig remekül szerepeltetek, de! - összenézett társaival,- levessel nem lehet jól lakni! Nos, hol van a többi fogás?

- Változatos étlapot rendeltél, ugye? - nézett rá kérdőn az egyik szárnysegédje. Ez a rövid párbeszéd meghökkentő hatást váltott ki a jelenlevő, épp pincérként foglalatoskodó harcos palántákból. Ketten közülük, fénysebességgel távoztak, az egyik bent maradt sokkot kapott, Mattu szigorú tekintetétől, csak remegni bírt, a harmadik elejtette a bogyókkal megrakott tálcát, a negyedik pedig, hebegett és habogott.

- Az úgy volt…

- Hmm? Nem értem! Hangosabban! - csattant fel a parancsnok. Nem szerette a halk motyogást.

- Az a csapat, akik a vadászattal foglalkoztak... ők még, ők még nem tértek vissza. Egyelőre, csak ennyi étellel tudunk szolgálni! - tette hozzá gyorsan. A Turáni Szárazföldi egységek parancsnoka még jobban összevonta szemöldökét, így pillantása olyan vesébe hatoló volt, hogy az ifjú kénytelen kelletlen lehunyta szemét, nem bírván állni a jeges tekintetet. Helyzetét a hirtelen fellibbenő sátorajtóként szolgáló minras pokróc mentette meg és a rajta diadalmasan becsörtető ifjak kis csapata.

- Meghoztuk a legnemesebb vadat! - rikkantotta Zolta, megfeledkezve arról, hogy ki előtt is állnak.

Megosztás a facebookon

Melyben a kalózok elleni kaland többszörös szerencsétlenséggel ér véget.

Éles visítás hasította ketté az éjszaka csendjét.
Már megint állatot vágnak apámék - gondolta kelletlenül Zolta, felidézve az ezzel járó gondokat. Hajnalban kelni, egésznap lótni-futni, mert mindenki őt küldi el, ha szüksége van valamire. Mondván, hogy ő a legkisebb és a leggyorsabb. Aztán meg el kell viselnie az egyre több alkoholt magukba öntő derék turáni munkások fárasztó humorát. És most még le is tolják majd, mert elaludt. Semmi kedve ehhez…
A dobhártyarepesztő robbanás térítette magához. Azonnal felült és a hang irányába kapta a fejét.
Már emlékezett mindenre. Nem otthon volt, nem a kényelmes családi fészekben, szerető rokonok között. Valahol távol, egy ismeretlen, kies bolygón töltötte ifjúkorának első katona éveit, hozzá hasonló nemes származású, vitéz és értelmes kölykök között.
Lassan a feladata is tisztult. Mattu, a kiképző-parancsokuk küldte el őket, hogy szerezzenek lakomához ételt. Mindezt persze a fegyvereik nélkül, mert azt elvette tőlük. Messzire kóboroltak és elhúzódott az élelemkeresés, így ütöttek egy alkalmi tábort és ott töltötték az éjszakát. Vagyis… Pillantott fel az égre. Még mindig töltik, még van egy pár óra hajnalig.
- Mi volt ez? - kérdezte a társaitól. Már kezdte megszokni, hogy ők sokkal éberebbek és figyelmesebbek.
- Lezuhant nem messze egy hajó - vágta rá azonnal Liuntika.
- Szerintem nézzük meg! - javasolta Ozor. - Hátha akadnak túlélők.
A többi fiú egymásra nézett. Elvileg mindannyian egyenlők voltak, de Ozor ügyessége és tudása miatt messze kimagasodott közülük, így egyfajta vezetőjüknek tekintették. Ezért nem is osztották meg vele a nemtetszésüket.
- Ugyan már! Gyerünk! - szólt rájuk Ozor, megérezve a bizonytalanságukat és elindult a minrasáért. - Ez turáni terület! Itt csak turáni hajók járnak, és segítenünk kell nekik!
Ez az érv hatott és a többiek is követték a felszerszámozásban.
A hajó nem messze zuhant le, tőlük alig pár kilométerre. Az erdő okozta nehezebb terep ellenére is gyorsan elérték a roncsokat.
A típusát már lehetetlen volt megállapítani, annyira összetört. Teherhajó lehetett, amit néhány plusz fegyverrel egészítettek ki. Akár turáni is lehetett, de ilyesmi hajókat inkább csempészek használnak.
Egy egész tisztást vágott magának a becsapódó hajó, felgyújtva egy jókora területet az erdőből. Az öt fiú közelebb léptetett a minrasokkal a roncshoz.
Az állatok a tűztől megrémülve fújtattak és toporogtak. Nehezen lehetett rábírni őket a közelebb léptetéshez.
- Inkább hagyjuk itt őket - javasolta Karkhász és lepattant a hátasáról. Egy közeli ép fához vezette és kikötözte hozzá. A többiek követték a példáját, majd óvatosan lépkedve, kikerülve a lángoló különböző hajtómű folyadékokat olyan közel mentek a tűzhöz, amennyire csak tudtak.
- Ezt a zuhanást senki sem élhette túl - állapította meg nagy szakértelemmel Zolta. A hajó állapotát nézve igaza is lehetett. Egy roncshalmaz volt az egész.
- Menjünk… Majd ha kialszik a tűz, akkor visszajöhetünk megnézni, kik voltak ezek.
Az öt fiú megfordult és a minrasok felé indult, amikor egy váratlan robbanás rázta meg a roncsot. A földre vetették magukat, nehogy valami repesz eltalálja őket. A hasukról az oldalukra fordulva meglátták a robbanás következményét is. A roncshajó oldalába egy méretes lyukat hasított, amit lángok vettek körül.
A következő pillanatban egy fekete alak emelkedett ki a lyukon. Hatalmas volt, legalább két méteres. Páncélt kellett viselnie, különben már elégett volna abban a hőben. Lassan feléjük fordult. Vállai ütemesen emelkedtek, ahogy levegőt vett. Sisakrostélya halványan világított. Belülről biztos érzékelők vetítőlapjai lehettek benne. Egy ugrással kiemelkedett a roncsból, egy tigris bukfenccel megérkezett a talajra, kigurulva belőle azonnal talpra állt.
A fiúk mozdulni sem tudtak a meglepődöttségtől. Csak akkor lendületek akcióba, amikor az óriás egy laza rúgással leterítette a földön heverő Sárkelt. Liuntika volt a leggyorsabb. Talpra szökkent, egy lépéssel ott volt az idegen előtt, csak két fejjel alacsonyabban. Felütve megcélozta az állát, de az óriás balkezével félresöpörte Liuntika ütését jobbjával pedig mellkason vágta, amitől a fiú hanyatt zuhant. Karkhász egy lábsöpréssel próbálkozott, még fekvő helyzetből. Az óriás könnyedén felugrott, így Karkhász csak a semmit rúghatta el. Még a levegőben volt, amikor a kiosztott egy kemény fejberúgást a harmadik fiúnak is. Ozor és Zolta ekkora talpra szökkent és Liuntika is feltápászkodott az első bekapott ütése után. Hárman igyekezték körbe venni az óriást, aki legalább két fejjel volt magasabb mindnyájuknál. Az óriás megállt középen és körbefordulva végigmérte a három fiút. Amikor Zoltának háttal volt, akkor lendült támadásba a fiú, bízva a meglepetés erejében. Tévedett. Alig lépett közelebb, még csak az ökle lendült, de beleszaladt a könyökébe, amitől összerogyott. Ozor is támadásba lendült, őt egy hátra felé leadott rúgás állította meg. Liuntika az előző ütését is nehezen viselte, így neki esélye sem volt kivédenie a következő támadást. Mind az öt fiú a földön hevert, nyöszörögve, a fájós tagjaikat tapogatva. Az óriás végig pillantott rajtuk, talán azt nézte meg, hogy jelentenek-e rá veszélyt, aztán elindult a fák közé.
Ellépett Ozor mellett, de nem haladt két métert sem, amikor a fiú füttyére megfordult. Még mindig a földön feküdt, a kezével a bordáit szorongatta, ahová a rúgást kapta.
Az óriás nézte őt egy pillanatig, majd megfordult, hogy folytassa az útját.
Ekkor látott meg a két patát, ami iszonyatos erővel csapódott a sisakjába. Hanyatt esett, de eszméleténél maradt. Egész addig, hogy felfogja, mi történt. Az a kölyök nem neki, hanem a gebéjének füttyentett. A több mázsás jószág pedig fejbe rúgta. A felismerés után elájult.

Megosztás a facebookon

A történet folytatódik...

A sűrű vadonban egy hasba lőtt rancor kecsességével haladt a tucatnyi főt számláló kis csapat. Csapkodták a növényeket, rugdosták az útba kerülő gallyakat és hangosan káromkodtak a milliónyi élősködő rovar miatt.
- Ajánlom, hogy igazad legyen és megérje ide jönni! - sziszegte egy, a keskeny ösvény közepe táján haladó trandoshan az élen haladó zabraknak.
- Ne aggódj! Igazam lesz! - állt meg, amíg hátra szólt biztosításként.
Óráknak tűnt a gyaloglással eltöltött idő, és jócskán ki vett az erejükből. A kőtemplomot, vagy erődöt vagy kitudja mit már a hajóról is látták, de sehol sem tudtak leszállni a közelében. Az évezredes épületen való landolást nem akarták megkockáztatni, így maradt a kilométerekre lévő tisztás. Remélhetőleg sikerült tartani az irányt, és nem fognak kóvályogni az őserdőben!
- Ne siránkozzatok mint a gyerekek! - dörrent rájuk egy twi’lek. - Ha azt mondta ott lesz a szajré, akkor ott is lesz! Különben nem éri meg az estét… Amúgy honnan tudsz erről a helyről?
- Már ezerszer elmondtam! - hördült fel ismét a zabrak. - Egy ryloth- i bárban kaptam a fülest. Azt mondta az informátorom, hogy ő tényleg látta a szajrét, csak neki nincs ismertsége elpasszolni. Nekünk meg ugye van… De akár magunk is felhasználhatunk egy keveset belőle… Azt hiszem megérkeztünk…
Váratlanul állt a csapattal szemben a hatalmas kőépítmény. A növényzet alaposan benőtte az évezredek alatt, de még így is stabilan állt. Valami templom lehetett egykor, talán rakata korú… Ez senkit sem érdekelt.
A zabrak magabiztosan indult el egy bejáratnak kinéző lyuk felé. A többiek óvatosan követték. Ők nem bíztak ennyire abban az informátorban.
- A fegyverek legyenek készenlétben - utasította a twi’lek és kibiztosította a saját sugárvetőjét. - Üres kézzel nem megyünk el. Ha itt van a tulaj, akkor lelőjük és elvesszük az árut.
A méretei ellenére rögtön a tövében, a talajszinten volt a bejárata, ami egy sötét, hosszú folyosóra vezetett.
Néhány életképesebb növény a sötét folyosó elejére is benyújtózkodott, bentebb már csak a gombatelepek éltek meg, puha penészréteggel borítva be a falakat és a padlót.
A köveken visszhangzó lépteik zajától százával menekültek az ízeltlábú és rágcsáló állatok valami biztonságosabb hely felé.
A csapat tagjai a sötétben előszedték a kézi- és fejlámpáikat, amivel bevilágítani igyekeztek a sötét folyosót.
A kimerítő erdei menet után gyorsan haladtak a hűvös épületben, néhány perccel később elértek egy nagyobb csarnokot.
A terem négyszög alakú volt, az elrendezésből ítélve mind a négy oldalán lehetett egy-egy bejárat. Feltehetőleg az épület központi termére bukkantak.
- Itt is van! - szólalt meg az abrak, a fal felé világítva. Mindannyian a lámpa fehér fényét követve szegezték a tekintetüket a jelzett irányba. Elvakította őket az üvegről visszaverődő ragyogás.
Kíváncsian közelebb mentek a különös jelenséghez. Néhány lépésről már fel is ismerték a derékmagasságú polcot, ami végig futott a fal mentén, és aminek üveg volt a teteje. Az átlátszó fedő alatt pedig fegyverek pihentek formatervezett tartóikban. Nem is akármilyen fegyverek! Mind kiváló egyedi munka. Karabélyok, pisztolyok, hődetonátorok, vibrolándzsák… Tucatjával hevertek itt a ritka és különleges fegyverek.
 Ámuldozva figyelték az értékes zsákmányt. Egy egész vagyont értek a feketepiacon ezek a fegyverek!
- Na! Látjátok? Igazam volt! - büszkélkedett a zabrak.
- Miért hagynának csak így itt ennyi fegyvert? - kérdezte gyanakodva a trandoshan.
- Valami fejvadász rejtekhelye volt, aztán meghalhatott, vagy elfogták, de már évek óta itt hevernek ezek - mesélte a zabrak az informátorától hallottakat.
A twi’lek az egyik vitrin felé hajolt. Egyre erősödő rosszérzés kerítette hatalmába. Valami nagyon nem volt rendben ezzel a mesével. A legtöbb fejvadásznak volt valami bizalmasa, aki elvitte volna. Egy csempész meg nem halmoz fel ennyi fegyvert. Kíváncsiságból végighúzta az ujját az üvegen.
- Ha évek óta itt van, akkor miért nem poros? - szegezte a kérdést a zabraknak.
- Mi? Hogy? - értetlenkedett.
- Innen hiányzik néhány fegyver! - kiáltott fel valaki, a terem másik végéből.
Mindannyian a hang irányába kapták a fejüket, így még pont láthatták a plazmasugarat, ami eltalálta a felkiáltó fejét. A kezében tartott fegyver csörömpölve zuhant a padlóra, majd élettelen teste is mellé dőlt.
A többiek a fegyvereiket a támadó vélt helyzete felé szegezték. Néhány bátrabb kísérletező tett egy-két tétova lépést a halott felé, hátha felfedezik a támadót. Az összes lámpa is oda világított, fényárral borítva a teremnek azt a kis szegletét. Semmit sem láttak ott, így a három legbátrabb egészen a holtestig ment.
Onnan látszódott egy másik folyosó is, ami merőleges volt arra, amelyikből ők jöttek. A fal melletti vitrinből tényleg hiányoztak a fegyverek. Csak a helyük látszódott.
Bevilágítottak a sötét folyosóra. Semmi sem volt ott, de csak onnan jöhetett a lövés. Meresztették a szemüket, hátha valami álcázott alak rejtőzködik ott. A feszültségben lélegzetüket is visszafojtották, így azt sem lehetett hallani a csendben.
Váratlanul hatott az egyik lámpa felrobbanása, amit egy rámért ütés okozott. A hirtelen zajra összerándultak zaj felé fordultak.
Egy óriási árny torkon vágta a három bátor önkéntes közül a legszélsőt. A másik tenyerével alulról állba vágta. Hallható reccsenéssel tört ki a nyaka. Még élettelen testének tompa puffanását sem várta meg az árny. Pördült egyet és fejbe rúgta a másodikat. Amint két lábbal állt a talajon, szembe fordult vele és egy fényesen csillogó fém pengét tolt át a fején.
Ekkor tértek magukhoz a távolban állók és ordítva tüzet nyitottak az árnyalakra. A színes plazmasugarak megtöltötték a termet, halálos hálóval beterítve a támadót.
Az árnyékot nem érte váratlanul a lövéssorozat. Sőt, talán várta is! Mozdulataiban egyetlen egy felesleges elem sem volt. Kezdve azzal, hogy lecsapott a lámpára, a torkon és állon vágásig, a rúgásig és döfésig… Minden lépés az előzőből következett. Ezt így találták ki előre. Egy gyilkosan tökéletes mozdulatsor volt. Mire a többiek észbe kaptak és tüzet nyitottak, addigra az árny maga elé rántotta a harmadik bátor önkéntest, így az ő testébe csapódtak a gyilkos lövedékek. Halottá váló fedezéke mögül még egy lövést is megeresztett. Pontos fejlövést adott egy újabb áldozatának.
Mindannyian az összecsukló társukra figyeltek, egy pillanatra befejezve az árny lövését. Mikor újra rá figyeltek, már nyoma sem volt.
- Tűnjünk innen! - sziszegte a trandoshan és megindult a folyosó felé, ahonnan jöttek.
- Mi a fene volt ez? - kérdezte valaki és rohant ő is a kijárat és a biztonságot jelentő hajó felé. Az életben maradtak egy emberként követték őket.
Az erdőben is igyekeztek rohanni, amennyire ezt a növényzet lehetővé tette. Szerencséjükre az idevezető úton egész takaros ösvényt tapostak megkönnyítve a menekülésüket.
Egymást taszigálva igyekeztek minél gyorsabban visszaérni a hajójukhoz.
- Mozgás!… Siessetek!… Gyorsabban!… Rohanjatok!… - sürgették a hátrébb lévők az elől haladókat.
Alig néhány száz méter után befejezték a kiabálást. A zabrak hátranézett, ahonnan az előbb még a fülébe ordítoztak. Már senki sem volt ott.  Pedig legalább ketten jöttek utána! Hová tűnhettek?
Nem akarta megvárni, hogy megtudja. Halálfélelme meggyorsította a lépteit és rohant a többiek után.
A visszafelé út sokkal gyorsabb volt. Percek alatt elérték a hajót és felrohantak a nyitott rámpán. Az irányítókabinig meg sem álltak. A twi’lek és a trandoshan bevetette magát a pilótaszékekbe. És vadul csapkodva a gombokat életre keltették a hajót. A hajtóművek bekapcsoltak és felemelték a földről a járművet. Amint lehetett átváltottak ionhajtóművekre és kilőttek az űr felé. A navigációs komputer első helyesnek tűnő koordinátáit táplálták be iránynak és másodpercek alatt eltűntek a hipertérben. A pilóta fülke transzparacél ablakai előtt megnyúltak a csillagok és a kevés túlélő megnyugodva dőlt hátra a székében.
Nem tűnt fel nekik, hogy a hajón hagyott társaik nem várták őket a rámpánál és a riadóstartra sem jöttek elő. Csak két súlyos csizma dobbanását hallották közvetlenül mögöttük.

Megosztás a facebookon