Melyben a kutatás végleg véget ér...

Meglepő nyugalmat érzett a halál biztos tudatában. Nem félt, nem pánikolt. Csak várta az elkerülhetetlent.
Csak nagy pislogásokra volt képes, amikor egy plazmasugár telibe találta a rá célzó szürkét, de olyan erővel, hogy vagy hat métert repült, mire neki csapódott egy fának. Még fel se fogta igazán, hogy mit látott, amikor egy újabb szürke repült el előtte az iszonyatos erejű lövéstől.
Ekkora energiát csak valami jármű ágyúja adhat le… a turániak azonban csak vadászgépeket használnak…
- Hunimund! – kiáltott fel örömében. Csak a bátyja lehetett az, aki megtalálta és lecsapott a szürkékre a Longikorn százada élén.
Alig gondolta végig, alig ejtette ki a száján a testvére nevét, a fák közül apró, izzó fehér üstökösök csaptak le. A fényük olyan erős volt, hogy égette az ember szemét, hármasával jártak és halálos pontossággal csapódtak egy-egy szürke testébe. Minden másodpercben.
Aztán meglátta őt, de csak egy villanásra.
Több, mint két méter magas volt, egész testét páncél fedte és villámgyors volt. Kirobbant a fák közül, fegyvere másodpercenként eresztette útjára az izzó fehér lövedékeket és másodpercenként szedte le a szürkéket.
Elrobogott előtte és mire észbe kapott, már el is tűnt a túloldalon a fák között, hogy aztán néhány kihagyott szívverés után a háta mögött hallja meg az egyoldalú tűzharcot.
Aztán hirtelen csend lett, olyan mély és olyan erős, hogy csak most fogta fel a fegyverek fültépő sikolyait.
Újra hallotta a lövések hangját, de ezúttal messzebbről és egyre távolodott.
Ő pedig ott állt egyedül, éhesen, fázva, kimerülten, körülötte pedig ott hevert a lemészárolva az üldöző sereg.
Dermedten, megbabonázva állt a vérontás közepén és hallgatta a távolodó csatazajt. A szívverése kezdett visszatérni a normálisra, most figyelt csak fel, milyen hevesen is vert. A légzése is nyugodott, vége volt. Lerogyott a földre és nekidöntötte a hátát a fának, ami eddig az éltét óvta.
Mire feleszmélt a csatának is.
Meglepő könnyedséggel, halkan lépett ki a fém óriás a fák közül. Kezében könnyedén lóbálta a hatalmas karabélyt, sisaknyílásán egy hosszabb pillanatra kék fény villant, egyenesen rá. Érezte, hogy épp a sérüléseit vizsgálja.
Pár lépéssel átszelte a kettejük közötti távolságot.
- Remélem hoztál magaddal kaját, mert éhen halok! – fogadta a tőle elvárható legtöbb kedvességgel a hangjában.
Berserker levette a sisakját és némán tartotta a kezében. Felvont szemöldökkel, szórósan méregette a lányt.
- Kicsit többre számítottam azok után, hogy megmentettem az életed – felelte neki és oda dobott egy energia szeletet.
Kunimnda könnyedén elkapta és azonnal nekiesett.
- Nem volt szükségem megmentésre! Teljesen kézben tartottam a helyzetet! – ellenkezett dacosan, teli szájjal.
- Azt láttam… Százhuszonketten vettek körbe!
- Különben is! Csak ezzel a szarral volt bajom! – haragosan hadonászott a karabélyával. – A plazmaíjammal már leszedtem volna mindet!
- Jah, persze – gúnyolódott Berserker. Kunimunda számára volt valami furcsa vonzó a magabiztos fiúban, az iménti kis akciója után elég kemény harcosnak tűnt. Sokkal keményebbnek, mint az apja bármelyik harcosa. – Nincs is összesen százhúsz vessződ! Ha lenne is, akkor az nyomott volna vagy negyven kilót! Azt hogy cipelted volna, ha a kajádat eldobáltad?
Erre nem tudott mit felelni, csak izzott a haragtól, valamit hozzá akart vágni, egy követ például.
Mégsem tette, csak állta a hűvös nyugalommal rászegeződő tekintetet.
- De te már csak ilyen csökönyös vagy… - folytatta Berserker. – Ennek ellenére most keményen megdöngetnélek, mert tudom, hogy az hiányzik neked!
Izzó arcából egy pillanat alatt futott ki a szín, vele egyszerre pattant fel és akkora pofont kevert le a fiúnak, hogy azt hitte a feje is leszakad.
Ezzel szemben Berserkernek még csak az arca sem fordult oldalra. Sőt! Képes volt elvigyorodni, amikor ő majd’ felrobbant haragjában.
- Tetszik, hogy ilyen tüzes vagy… - azzal derékon kapta, magához rántotta és egyszerűen megcsókolta. Ellenkezett, püfölte a mellvértjét, próbálta megharapni, de a fiú nem eresztette. Sem a karjával, sem az ajkával.
Nevetett, amikor végre elengedte, hiába szivárgott vér a szája szélén, hiába ordítozott vele.
- Neked teljesen elment az eszed! – üvöltötte torka szakadtából! – Hogy képzeled ezt?
- Igen, elment az eszem! – felelte nyíltan. – Ezért én voltam az egyetlen, aki elindult, hogy egy kurva invázió közepén megmentse azt a formás kis segged!
A lányban tovább gyülemlett a harag, már remegett egész testében, felkészült egy újabb kitörésre.
Be is következett, csak nem úgy, ahogy várta.
Hirtelen és erősen robbant ki belőle a sírás. Szinte hisztérikusan, az egész testét rázva, akadozva jutva levegőhöz.
Fulladozva, zokogva, arcán könny és takony folyammal rogyott vissza a fa tövébe.
Berserker láthatóan nem lepte meg a heves érzelmi kirohanás, letérdelt elé, és a páncéljától telő legnagyobb gyengédséggel magához ölelte.
- Jól van, most már kiadtad, nem lesz baj… - nem a szokásos megnyugtató szavak voltak, ezt még a pocsék állapotában is felfogta.
- Mmmm-iiii? – dadogta a sírástól.
- Egy elég erős poszttraumás-stressz hatása alá kerültél – magyarázta Berserker. – Segít a hirtelen dühkitörés a feldolgozásban, így könnyebb lesz…
- Mi…? Te…?
- Magadtól nem láttad volna be, ahhoz túl csökönyös vagy, egy kicsit provokáltalak… Most már jobb lesz… Attól még számíts rémálmokra…
Újabb pofon csattant az arcán.
- Seggfej! Engem ne kezelj valami hisztis picsaként! – a sírás utóhatásától még remegett, a pofon ellenére sem engedte el a férfit.
- Egyáltalán nem vagy az! – ellenkezett Berserker. – Az apád és a bátyjád rosszabbul viselte a terentateket…
Pár percig szorította magához a hideg páncélt, aztán lehámozta magáról az ölelő karokat.
- Van még kajád? – kérdezte, gúny és keménykedés nélkül, már-már szelíden.
- Persze – felelte a férfi és egy nagyobb csomag energiaszeletet halászott elő a tartórekeszeiből.
Hosszú ideig ült a nedves avarban, halottaktól körülvéve, némán majszolva az ételt. Ízre nem is volt olyan rossz, volt csokis, gyümölcsös, édes mind. Biztosan gondoltak a cukor bevitelre és a boldogsághormonokra is.
Berserker háttal állt neki, egy nagyjából tíz méter sugarú kör kerületén járőrözött, szemmel tartva a környező erdőt. Igyekezett elkerülni egy újabb bekerítést. Vagy éppen azt várta? Nem okozna neki nehézséget még egy század megsemmisítése.
- Azért hálás vagyok, hogy értem jöttél… - gondosan megválogatta a szavait. Direkt nem köszönte meg és hagyta ki az életmentést. Hiába ült nyakig a minrastrágyában, ennyire nem fog megalázkodni!
Nézte a harcost, ahogy lassan rótta a köröket és valami megmagyarázhatatlan ürességet érzett magában. Sajnálni kezdte. Sajnálni az időt, a lehetőséget, amit elszalasztott. Mellette pedig harag érzet Sobor iránt, amiért belekényszerítette ebbe a helyzetbe.
- Most már haza mehetsz… - szólalt meg újra, halkan, mintegy magának mondva. – Ezek után biztos szabad leszel és akkor elmehetsz…
Berserker megállt járőrözés közben, szemeit rászegezte, azzal a bamba nézésével, amivel csak ő volt képes nézni és amivel mégis le tudta venni a lábáról.
Nem egy átlagos férfi volt, meg kellet hagyni.
- Egyetlen szavadba kerül és maradok – jelentette ki keményen, őszintén.
- Maradnál miattam? – kérdezte Kunimunda és nem hitt neki. Valami ostoba udvarlódumának vélte, amit könnyen el lehetett sütni.
- Mi másért maradnék? – kérdezett vissza Berserker, őszinteséggel csillogó szemmel. Kunimunda pedig hitt neki. Elhitte, hogy ez az ostoba fiú tényleg képes lenne ott maradni vele. Vele…
- Nem kell – felelte és bár nem gondolta teljesen őszintén, nem is haragudott magára. Nem volt szüksége senkire sem. Ugyan jól elvoltak, de ha megy, azzal sincs baj. Nem akart kötődni senkihez sem azóta, hogy…
- Túl makacs vagy a beismeréshez? – közelebb lépett hozzá, letérdelt elé és a tekintetét az övébe fúrta.
- Mondd, hogy nem érzel semmit irántam, hogy nem akarod, hogy maradjak és elmegyek örökre!
Berserker szemeitől kihagyott egy ütemet a szíve és levegőt is elfelejtett venni. El tudott veszni abban a mélységben, abban a határozott, szigorú szempárban.
Nyelt egyet és nyitotta az ajkát, hogy elküldje örökre, de a fiú a szavába vágott:
- Haboztál és hazudnál. Nekem ennyi elég.
Azzal felállt és visszatért az őrhelyére.
Ellenkezni akart, hogy csak beképzeli magának, meg hogy nem is akar igazából elmenni, de mégsem tette. Örült a fejleményeknek. Úgyse könyörögött volna a maradásáért, így legalább önként ajánlotta fel.
- Most mi lesz? – kérdezte Kunimunda témát váltva.
- Meg kéne keresni ezeknek a dögöknek a fészkeit… - felelte Berserker és a lábával meglökött egy halott szürkét. – Szerintem már nem lehet messze.
Hirtelenjében nem felelt semmit. Ő is ugyanarra jutott: a szürkék őshonosak lehetnek. De legalábbis régebbi telepesek.
- Miből gondolod ezt?
- A hegyek már közel vannak – felelte Berserek és északra mutatott. Nem látott semmit, de a térképekről jól tudta, hogy valóban már csak pár száz kilométer egy hegyvonulat.
- Hmmm… - mindössze ennyit felelt. Logikus feltételezés volt barlang, vagy üreglakónak tartani a szürkéket. Szürke a bőrük, fehér a szemük, kerülik a napfényt, inkább éjszaka aktívak. Ritkán jöhetnek ki az odúikból, ezért nem fedezték fel még eddig őket.
- Hogy akarsz addig eljutni? Még mindig lehetünk vagy négyszáz kilométerre. És főleg mit akarsz ott csinálni?
- Véget vetni a háborúnak – felelte Berserker és a távoli hegyeket pásztázhatta az érzékelőivel. – Bemegyek, szétrúgom pár törzsfő seggét és nem zaklatnak többet.
- A távolság nekem nem okozna gondot, de neked…
- Csak egy minras kell és nekem se! – csattant elszántan Kunimunda hangja és nehézkesen talpra szökkent. Felcsigázta a kaland gondolata és egyelőre nem akart haza menni. Hirtelen haragjában talán meggondolatlanságokat vágna a kedves családja fejéhez, akik kinthagyták.
- Megnézzük hol van a legközelebbi… - alkarpaneljének pár gombnyomására a felderítőit szétküldte minrast keresni.

Megosztás a facebookon

Melyben Kunimunda igazán nagy bajba keveredik...

Nehezen vánszorgott egyik fától a másikig. Lábai tompán engedelmeskedtek, combjába minden lépésnél éles fájdalom hasított, ahogy izmai kezdték feladni. Térdében zsibbadtnak érezte az ízületeket, minden fordulatra felsikított volna. Talpai érzéketlenül zuhantak a kövekkel és gallyakkal tarkított erdei talajra. Minden egyes lépésnél sírni akart.
A vállát húzta a súlyos karabély, már csak azt tartotta magánál. Az elsősegély felszerelést és az ételt szépen lassan kiszórta.
A gyomra korgott, az agya elfásult. Éjjel óta megtett vagy negyven kilométert, bujkált az idegenek elől, próbálta kikerülni őket, és főleg próbált haza jutni.
Neki zuhant egy fatörzsnek, bal válla keményen csattant a szilárd növénybe. Tovább akart menni, de nem bírt.
Öntudatlanul rogyott le mellette.
Hisztizi akart, ordítozni, vagy csak sikítani, de semmire sem volt ereje.
Nem sérült meg súlyosabban, csak pár zúzódás, karcolás, néhány felületi sérülés. Anélkül is sok volt.
A patakban átáztak a ruhai, és didergett a hidegben. Hiába sütött hétágra a Kalamona, a bolygó napja, az erdő sűrű lombjai között nem jutott le a fénye, se a melege.
Az ajkai kicserepesedtek, nyelve kövérre dagadt a szájában. Érzékeny közelségbe került a kiszáradáshoz. Hiába volt mellette a patak, órák óta nem ivott. Éhgyomorra teleitta magát a hideg vízzel, percek múlva már hányta is ki. Azóta nem érzett elég erőt magában még egy hányáshoz, belefulladni pedig ostoba halál volna.
A gyomra korgott egy nagyot, kínzó görcse szemernyit sem enyhült. Talán reggel ehetett utoljára, akkor fogyott el az utolsó csoki darab, amit magával cipelt még. A vízben elrejtette az ételmaradékot, bízva benne, hogy útközben talál majd gyümölcsfákat és ehet róluk. Egy fél nap eltelt és egy sem akadt az útjába.
Az ölébe fektette a karabélyt, a feje lebicsaklott.
A légzés is nehezére esett. Aludni akart végre, tűzet rakni, átmelegedni és egy nagyot enni!
Haza képzelte magát, az apja szállására, ahol lobogó tűz mellet eszik a vacsorájukat…
- Mi lehet veletek? – suttogta maga elé, de hangok nem jöttek elő kiszáradt ajkai közül. Azt már előző éjjel is tudta, hogy baj van.
Kicsit elszámította magát, így nem ért el a kiszemelt szállásra, alig pár kilométerre volt kénytelen letáborozni. Valószínűleg ez mentette meg az életét. Az éjszaka közepén lövöldözésre, robbanásokra, sikolyokra, visításra ébredt. Mire feleszmélt, a pásztorok tanyája már lángolt. Azonnal felpattant Arodra és eltűnt onnan, de így is csak percekkel előzte le az idegeneket. Szabályosan át kellett törnie közöttük.
Sikerült elvágtatnia a kis forráshoz, ahol Arodot elküldte haza a nyereg alá rejtett adattáblával. A minrast túl könnyen követték. Az utána küldött csapat így is túl gyorsan érte utol, szerencsére őket sikerült leszednie a plazmaíjjal. A minras nélküli erdei harcnál kellett rájönnie, hogy Berserkernek igaza volt: ilyen helyen egy puska tényleg hatásosabb. Így hát elrejtette a feleslegesnek ítélt eszközöket és elindult a patakmentén. Szándékosan az ellentétes irányban, mint ahogy Arod ment, bízott benne, hogy a minrast követik majd, így nyerhet egy kis előnyt. A patak egy darabig északra fut, majd kiérve az erdőből előbb keletnek, aztán délnek fordul és lustán végighömpölyög vaskos folyóvá duzzadva a pusztán.
Eredetileg abban bízott, hogy mire kiérne az erdőből, Arod haza ér és keresni kezdik, vagy az apja és Hunimund legyőzik az idegeneket és érte jönnek…
Hanyatt dőlt a fának és lehunyta a szemét.
- Ennem kell… - dünnyögte magának. – Kaját kell szereznem… Halat, vagy kagylót, csigát… meghatároztam vagy félezer dögöt, csak emlékszek egy-két ehetőre…
Lassan körvonalazódott a fejében a következő pár óra terve. Keres élelmet, eszik, iszik és indul tovább.
Csak… előtte… pihen… egy kicsit…
A szemei lecsukódtak. Egész éjjel fenn volt, egész nap gyalogolt. Halálosan kimerült.
Egyre kevesebb erővel tudott küzdeni az alvás ellen, még végül teljesen legyűrte a fáradtság.
A világ elcsendesedett körülötte. Már nem csobogott a patak, nem suhogtak a fák, elnémultak a madarak. Nem érezte a didergő hideget sem.
Nem álmodott, csak mély álomba zuhant.
Fültépő süvítésre riadt fel, majd egy plazmasugár sikoltva tépett fel egy fatörzset.
A következő pillanatban elröppent a fáradtság, az éhség, a hideg, csak a kétségbeesett túlélő ösztön maradt.
A kezébe kapta a karabélyt és kipillantott a fa mögül. Tucatnyi szürkét látott az erdőben, vonal alakban haladtak felé, közben többször is rálőttek.
- A rohadt életbe! – csattant fel a hangja és talpra szökkent, mintha órákat aludt volna. Állva viszonozta a tüzet. A karabély gyengéden rúgott vissza, szinte simogatóan, a zártsorozatban leadott lövések pontosan csapódtak az egyik szürke mellkasába.
Legalább ötösével csapódtak a plazmasugarak a fedezéket nyújtó fatörzsébe, vagy repült el a messzeségbe. Üldözőinek fegyverei korántsem voltak olyan precízek, mint az övé, de jóval többen voltak. Megeresztett egy újabb sorozatot, lekaszált vagy két újabb szürkét, mégis egyre közeledtek.
Kunimunda rémülten nézet jobbra és balra. Mindkét oldalt előrébb jártak a középrésznél, már majdnem egyvonalban vele.
Bekerítenek! – sikoltott a fejében a gondolat.
Ösztönösen jobbra kapta a fegyvert és leszedte a legelőrébb jutott szürkét. Aztán a következőt.
A szíve vadul kalapált a mellkasában.
Itt nem maradhatok! – ordított egy hang a fejében, de túl sokan voltak ahhoz, hogy legyen esélye elfutni.
Újabb sorozatot küldött előre, de már nem is nézte a találatot.
Vett egy mély levegőt és rohanni kezdett. Jobbra és egy kicsit hátra tartott bízva, hogy kikerülhet az ellenség gyűrűjéből. Plazmasugarak süvítettek a feje mellett és robbantak bele a fákba. Futás közben próbálta viszonozni a tüzet, célozni azonban már nem tudott.
Váratlanul bukkant fel előtte húsz méterrel egy szürke.
Felsikított és azonnal tüzelt. A karabély ezúttal sem hagyta cserben, mind a négy kék sugár eltalálta.
Egy pillanatra bevillant neki az elindulása, az öreg fegyvermester és a karabély kiválasztása, a minek az életét köszönheti.
Nem vette komolyan Berserker figyelmeztetését, különben sem érhette semmi baj a saját Otthonukban. A gondolat azonban nem hagyta nyugodni, így mikor összeszedte magát az újabb expedícióra, felkereste az apja fegyvertárát, hogy kérjen egy sugárvetőt is.
Több beléptető kapun át jutott el a fegyverszobáig, aminek ajtajában egy öreg harcos, Matkó üldögélt. Családjának régi embere volt, kislány kora óta ismerte. Gyakorlatilag tőle kapták az első plazmaíjakat, ő tanította őket lőni, figyelte a fejlődésüket…
- Kunimunda! – kiáltotta örömmel az öreg! – Újabb vesszőkért jöttél, megint ellövöldözted őket?
A lány elmosolyodott, való igaz, szeretett gyakorolni és egy harcoshoz illő mennyiséget szokott elhasználni.
- Nem, Matkó, még van egy pár tegeznyi… - felelte és egy pillanatra elhallgatott. Kicsit szégyellte a kérését, nem turánihoz méltó. – Igazából egy sugárvetőt vennék fel…
Az öreg szeme elkerekedett.
- Az meg minek neked?
- Jobb ha azzal is gyakorlok… - felelte és kedvesen mosolygott. Tudott bájos is lenni, ha éppen akart. Azt mégse mondhatta, hogy egy rabszolga szerint szart se ér a plazmaíjuk erdei harcban.
- Hát jól van – egyezett bele Matkó és kinyitotta az utolsó ajtót is. A teremben két egymás feletti sorban sorakoztak a DC-15-ösök százai, E-5-ösök ezrei… háború után mindkettő értéktelen kacatként terjedt a fegyver piacon.
Fogalma sem volt róluk, mit tudnak, mennyit érnek. Találomra levett egy DC-15S-t, az olyan kecses, könnyű karabélynak tűnt.
- Teszed vissza! – szólt rá Matkó. – Te nem közönséges bokorugró vagy! Neked jobb jár!
Szó nélkül tette vissza a tartóba a fegyvert és követte az öreget a terem belsejébe.
Hátul a falra felszegezve különlegesebb példányok kaptak helyet. A szeme azonnal megakadt egy alig alkar hosszúságú hátsómarkolatos, robosztus karabélyon. Alatta és felette egy gránátvető és egy mesterlövész toldalék kapott helyett.
Matkó észrevette, hogy a fegyvert figyeli.
- Az egy kommandós karabély – magyarázta. – Nem rossz, de inkább helyiségharcra van, nem túl izmos a lőtávja.
Levett az akasztójáról, egy kicsit hosszabb, kerek energiatárral és gáztartállyal felszerelt fegyvert.
- Inkább vidd ezt! Ezzel messzire és pontosan tudsz lőni!
Berserkernek és Matkónak is igaza volt: a karabély tényleg hatásosabb volt, ez pedig különösen.
Kinézett a rögtönzött fedezéke mögül és a végső elkeseredés határára jutott.
Előtte, a fák között megbújva közeledett felé vagy egy tucat szürke, mögöttük pedig sorban bukkantak fel az újabbak.
- A picsába! – nem suttogott, már felesleges lett volna. Bekerítették. Még talán ha újra jobbra kitörne, lenne esélye elhúzni a szürkék elől, de már nem volt biztos benne. Túl sokan és túl közel voltak. Ilyen messziről előbb-utóbb úgyis eltalálják.
- Rohadjatok meg! – kiáltotta és tüzet nyitott. Legalább két szürkét leszedett, mire visszahúzódott a fatörzse mögé.
De hiába. Jöttek és jöttek, mintha csak droidok lettek volna és hiába szedett le bármennyit közülük, mindig volt újabb és mindig volt egy közelebb.
A kétségbeesés szélén kapkodta jobbra és balra, előre és hátra a fegyvert, de hiába.
Már vagy ötvenen voltak körülötte, vészesen közel.
Épp leszedett egy szürkét az egyik oldalról, villámgyorsan fordult meg a másik irányba. De elkésett. Ott állt előtte, alig tizenöt métere célra tartott fegyverrel.

Megosztás a facebookon

Egy óra sem telt bele, amikor süvítve repültek el felettünk a Fort Brawna-ból kilőtt lövedékek és egy TIE bombázó raj. Akkor tudtam meg, hogy a Birodalom minden konvojt ért támadás után elpusztítja a rajtaütés körüli falvakat. Ha átszöktek a birodalmi határzáron, akkor csak a civilek bujtathatták őket... Sajátos logika volt, de még csak gondolatban sem mertük megkérdőjelezni. Ha a feletteseink szerint segít megnyerni a háborút, ha a civileket banthatrágyává bombázzuk, akkor biztosan úgy van!
A megerősített harckészültség után kaptunk tizenkét óra pihenő időt. A seregben a pihenő és az idő is sajátos fogalmak. Előbbi alatt fegyverzettisztítást, felszerelés pucolást, körletrendezést értettek. Utóbbi pedig így alig pár órára zsugorodott. Aztán ismét mehettünk a védvonalba.
A szakaszt a teljes arcvonalon osztották szét, mind a tizenhat erődben. Sficca és Nannarian maradtak az ötösben, nekem pedig át kellett menni a Tavon túli egyik bunkerbe. A tizenhármas erőd ugyanolyan kicsi volt, mint az ötös, mire odaértem csupán egy Xixo nevű fickó volt benne.
Nem szolgáltam túl sok ideje, de még sose találkoztam hozzá fogható alakkal. Először is egy valóságos óriás volt, legalább egy fejjel magasodott mindenki felé, izmai pedig dagadtak az egyenruhában. Nem kizárt, hogy egy szőrtelenített vuki volt!
A külsején túl a személyisége se volt hétköznapi. Sorozott rohamosztagost még nem láttam ilyen jókedvvel szolgálatot teljesíteni. Gyakran vigyorgott, szívesen vállalkozott bármire... komolyan, mintha egy önkéntes lett volna. Persze az nem lehetett, hisz akkor egy annak megfelelő légióba küldik. Az erejét, a tudását és a lelkesedését látva akár az 501-esek közé is bekerülhetett volna!
Azt hiszem, nem túlzok, ha beismerem: nélküle nem maradtam volna életben.
Már a bemutatkozásom is jól sikerült. Az isktrill kitett a 13-as erődnél, addigra ő már ott volt.
Még az ajtóban vigyázzba vágtam magam és a szolgálatra jelentkeztem a tanult módon:
- Őrvezető Úr! – üvöltöttem, hogy a hangmodulátorok kellő mértékben erősítsék a hangom. – Lias Rohamosztagos…
- Hagyd már ezt a baromságot! – vágott a szavamba az őrvezető. –Nem azon a nyamvadt kiképzőtelepen vagy!
- Parancs, értettem! – nyugtáztam és láttam az őrvezető arcán, hogy elégedetlen velem. Jól kezdődik…
Az első nap a tizenhármasban úgy telt, mint az összes többi eddig napom. Xixo nem szólt hozzám, gyakorlatilag teljesen semmibe vett, este kiadta az őrködést, különböző lehetőségeket felvetve, ha elaludnék. Ő meg elterült a fekhelyen és már aludt is.
Egyedül őrködtem a fél éjszakát, aztán felkelt magától, pontosan az őrségem végén és elzavart aludni.
Alig hunytam le a szemem, se kép se hang. Álmomban egyedül feküdtem egy napsütötte, meleg bunkerben, amikor váratlanul felbukkant Nannarian. Csak a világosszürke, birodalmi rohamosztagos fehérneműt viselte, a bugyin középen és a melltartó két kosarán tenyérnyi sötétszürke birodalmi jelkép díszelgett. A bőre kellemesen napbarnított, teste pedig gyönyörűen izmos. Megállt előttem. Zöldeskék szemében elvesztem, mint egy óceánban, nem tudtam máshová nézni, csak abba a két gyönyörű színkavalkádba. Örvénylett, magába szippantott, még soha életemen nem láttam ilyen szép szemeket. Mire észhez tértem, már kibújt a bugyijából, az ölembe ült és már benne is voltam. Az arcomat a mellei közé temettem. Ügyesen mozgott és nekem se kellett sok...
Felriadtam.
Szinte felugrottam a derékaljról, ziháltam az álom hatására, abban a percben még nem is voltam benne biztos, hogy ez nem történt meg.
Aztán villámcsapásként ért a felismerés: Xixo nem volt sehol!
- Xixo!- suttogtam, magam sem tudom miért. Ha ellenség lett volna a közelben, neki már úgyis mindegy.
- Xixo! - ismételtem erősebben, rémültebben. A fejemre húztam a sisakom és megnyugtató érzés töltött el a szűkített szemrésen beszűrődő éjjellátó képétől.
- Xixo! - szóltam harmadszor is, de ezúttal a sisak mikrofonjába. Két sercegés válaszolt.
- Hol a fenében vagy? - átmásztam a szűk bunkeren a felderítőig és végigpásztáztam a tájat vele. Sehol nem láttam a társam.
Ezúttal egy rövid „csssss” volt a válasz, ami ugyanúgy lehetett statikus zörej. Aztán lövés dörrent és még szabad szemmel is láttam a plazmasugarat.
- Mi van, rosszat álmodtál? - röhögött a szerinte vicces beszóláson és újra lőtt. Aztán csend lett.
Egy pár perc múlva visszatért, teljes páncélban volt, a kezében tartott E-11S csöve még füstölt.
- Két anyaszomorítóval kevesebb – jelentette be. Leült egy ládára és levette a sisakot a fejéről, én képtelen voltam levenni a szemem a mesterlövész fegyverről.
- Ne szarj be az ilyenektől kölyök, ez a statikus védelem hülyeség! Ki kell menni néha és herén rúgni őket – magyarázta és csak utána vette észre, hogy a karabélyt bámulom.
Korábban nem láttam nála, biztosan valahol a ládákban tartotta.
- Jó kis cucc... - jegyezte meg és gyengéden bebugyolálta egy szövetdarabbal, majd becsúsztatta a fekhelye mellé és kényelembe helyezte magát a kemény derékaljon. - De ha már úgy is felkeltél, folytasd az őrködést!
Úgy ahogy volt, páncélban, hanyatt feküdt és lehunyta a szemét.
- De neked eszedbe ne jusson hősködni! - parancsolt rám hirtelen és kicsit megemelkedett fektében. - Téged pillanatok alatt kicsinálnának!
Alig pislogtam kettőt, már aludt is.
Kelletlenül feltápászkodtam és a felderítő mellé ültem, átváltottam éjjeli üzemmódra és végigkukkoltam a tájat. Sehol semmi, csak északra és délre a szomszédos erődök halvány, kicsi kontúrja.
Eszem ágában sem volt kimászni a védett bunkerből, hogy elvakult terroristákat keressek. Nem akartam meghalni az első hetekben!
A hátam nekidöntöttem a hideg falnak, az álmom megfejtéséhez nem kellett sok időt vesztegetnem. Egyértelmű volt a helyzet, hosszú ideje nem élvezhettem női társaságot, a frontszolgálat jelentette agresszió pedig kihozta belőlem ezeket az ösztönöket. Arra már nem tudtam rájönni, hogy miért pont Nannarianről álmodtam ilyet. Elég nehezemre esett nőként gondolni rá a kiképzés, a szolgálat és úgy általában az egész helyzetünk miatt.
Másnap délelőtt megint magamra maradtam. Xixo szó nélkül fogta a mesterlövész fegyvert és kiment. A kérdésemre, hogy hová megy, csak annyit felelt, hogy „el”. Egyáltalán nem örültem neki, hogy órákkal a váltás előtt lelépett. Várni kellett volna az isktrilleket, hogy visszavigyenek minket, nem hősködni odakint!
Ültem a kémlelő nyílásnál, időnként végig pásztáztam a tájat és próbáltam elfoglalni magam. Az otthoniakra gondoltam, a családomra, hogy velük vajon mi lehet? A lányokra, akikkel jártam, vagy csak egy éjszakára megvoltak. Felidéztem őket, elképzeltem, hogy vajon hol lehetnek...
Én elvesztem a honvágy gondolataiban, amikor olyan dél körül reccsent a sisakrádióm.
- Hé, kölyök! Húzd le a fejed, ha meg akarod tartani! - Xixo hangja szólt, de olyan nemtörődömség áradt belőle, mintha itallal kínált volna. Én azonnal hasra vágtam magam a bunkerben, kezeimet összekulcsoltam a tarkómon, ahogy tanultam és feszülten vártam a becsapódó lövedéket, rakétát, a nyakamba záporzó törmeléket, bármit.
De nem jött semmi.
Pár másodperccel később lövés hangját hallottam a rádión keresztül, majd újra Xixot.
- Küldj egy sorozatot a T-21-essel a legközelebbi facsoporthoz.
Feltápászkodtam a földről, odaugrottam a sorozatlövőhöz, az irányzékban megkerestem a fákat és odaeresztettem egy hosszú sorozatot.
- Okés, most még egyet, de nagyjából hatvan méterrel jobbra... -  hallottam a következő utasítást és szó nélkül teljesítettem.
A saját lövésem közé bekeveredett pár zöld plazma sugár is, amit minden bizonnyal Xixo adott le. Kegyetlenül csapódtak le egy fatörzs mögé, egy bokorba...
- Jobban is oda figyelhetnél magadra! - dörrent rám és abba hagyta a tüzelést. - Legalább ne mellettem dögölj meg, mert csak a bajom lenne belőle!
Aztán az őrség végéig nem is szólt hozzám többet. Az isktrillek megjöttek, kiraktak két szerencsétlent, azok átvették a bunkert, mi beugrottunk a deszanttérbe és már süvítettünk is haza.

Megosztás a facebookon

Melyben a kutatás lassan a végéhez közeledik...

A következő órában átrágta magát a szerzett információkon. A szürkék szervezetlenek voltak egy valódi inváziós hadsereghez, nem volt se normális fegyverük, se felszerelésük. Még csak járműveik sem! Vadászokról, hadihajókról nem is beszélve… Egy peremvidéki kalózbanda, valami önjelölt hadúr militari csapata szintjén lehettek. Ostoba, talán fanatikus hülyékkel tele, akik egy kézbenyomott fegyvertől már katonának hitték magukat… Ilyen csapathoz képest túl sokan voltak. Falvakat égettek fel, százas csoportokban haladtak és elég kárt okoztak, hogy az éjszakai a turáni védelem is a káosz szélére kerüljön…
A bőrük szürke volt, éjjel aktívan mozogtak, nappal pihentek…
Kézenfekvőnek, mégis rémisztőnek tűnt a magyarázat.
Délre elérte a turáni szállások határát.
Nem jelölte semmi, se egy oszlop, se egy kő, se egy kerítés. Egyszerűen csak ott volt. Nem is igazán határ volt, hiszen a turániak igényt tartottak az egész bolygóra. Mindössze ott ért véget az a terület, amire egyelőre szükségük volt. Jövőre pár kilométerrel odébb lesz, aztán megint, aztán megint. Még végül vagy száz év múlva az egész bolygót benépesítik…
Ezen túl bárhol lehetett Kunimunda, bármerre elindulhatott, bármerre járhatott.
Egy gyenge pillanatig bízott Berserker a lehetőségben, hogy valahol kint kóborol és még csak fogalma sincs az otthona megtámadásáról. Békésen gyűjtögeti az újabb rovarokat és növényeket, miközben az apja és a bátyja az otthonukért harcol…
Túlságosan naiv elképzelés volt…
Még együtt járták ezeket a területeket, Kunimunda nem követett semmilyen rendszert. Egyszerűen arra mentek, amerre kedve volt. Néha visszamentek ugyanarra a helyre, néha nem… Egyszer keletre indultak, egyszer délre… Kiszámíthatatlanul, ösztönösen.
Arra indult, ahol közösen nem jártak. Hátha ezúttal új területeket akart felfedezni és nem a régieket ellenőrizni. A biztonság kedvéért azért a maradék felderítődroidjait kilőtte az ellenkező irányba, hátha találnak valamit…
A léptein gyorsított, megerőltette magát, mivel szűkös ideje tovább fogyott. Futás közben nyelt el egy energiakapszulát, tápanyagokkal és stimulációs szerekkel tömve magát.
Egy órával és negyven kilométerrel később újra jelzett az előtte haladó szonda. Ezúttal nem ellenséget, így lassítás nélkül érte el a megjelölt helyett.
Egy nagyobb erdőfolt közepén járhatott, a sűrű aljnövényzetbe vadcsapásokat vágtak az őshonos állatok. Az egyik ilyen ösvényen találta meg Arodot. Már ami maradt belőle.
A szerencsétlen állat kapott pár plazmát, mire összerogyott, a sebei felett máris ezrével köröztek a dögevő rovarok, pedig még egy napja sem pusztulhatott el…
Berserker a páncélja érzékelőivel átvilágította a tetemet, de nem talált robbanószerkezetet, így biztonságosan átkutathatta a nyeregtáskákat.
Előtte már valaki elvégezte a nemes feladatot, erre utalt a szanaszét szórt felszerelés darabok, kézi műszerek, ruhák…
Semmi értékes, semmi használható.
A nyeregről több táskát is leakasztottak. Se az elsősegélydoboz, se az élelmiszerzsák, se a plazmaíj-tegezek nem voltak rajta.
Berserker végre megengedhetett magának egy kis megkönnyebbülést. Mikor Arod elindult, Kunimunda még jól volt!
És nem ült rajta…
Benyúlt a tetem hátára szíjazott nyereg alá és az ujjai keményre markoltak…
Egy adat táblát húzott ki a rejtekhelyről.
Bekapcsolta és egy turáni rovásírással közölt szöveget olvasott.
Nehezen betűzte ki a szavakat, a nyelvet is alig ismerte, az írást is. A második szótól könnyebben ment, akkor jött rá, hogy számokat írtak le betűvel.
Elmosolyodott.
- Okos kislány… - suttogta magának. Koordináták voltak. Bármit is jelöltek, köze van Kunimundához!
A koordinátákat felolvasta a droidnak és elküldte a pont megkeresésére.
Egy pillanatra megállt Arod teteme felett. Tegyen alá egy aknát, vagy ne?
Valószínűleg már csak turániak fognak erre járni, a szürkék inváziója órákon belül véget érhet…
Elindult a szonda után.
Az erdőben lassabban haladt, de így is megtett vagy húsz kilométert, mire egy sziklafal alól kifutó forrásnál megállt a droid.
A szikla alatt a víz kimélyített magának egy kis tavat, majd sebesen, sekélyen tovább szaladt az erdő fái és sziklái között. A nedvesség miatt mindent mohák, zuzmók és páfrányok leptek be.
Körbepillantott. Kavics, lágyszárú növények, fák… semmi ideális rejtekhely. A patak északra futott, távolodva a turáni területektől… Menekülőként jó ötlet lenne követni a vízfolyást: elrejtheti a szagát az üldözőktől, mindig lenne friss vize, előbb-utóbb nagyobb folyókhoz érne, ami mellett biztosan vannak települések. Kivéve itt, hiszen itt épp az ellenkező irányban vannak…
Dühödten belerúgott egy kavicsba, ami átrepült a kicsiny patakon és a túloldalt nekivágódott egy fának.
Ha egy normális hadműveleti területen lenne, pontosan ismerné a bolygó felszínét és tudná azt, amit Kunimunda is! Lehet, hogy a patak egy olyan folyóba ömlik, ami visszakanyarodik a turáni területre, vagy átvisz egy másikra!
Valamiért ide irányította Kunimunda és annak oka volt!
Újra végignézte a forrást és környékét. Nagy szikla, kis tó, kis patak, fák, növények…
Belegázolt a vízbe, egyenesen a kis tóba. Mélyebb volt, mint hitte, majdnem térdig ért... A páncéljának nem okozott gondot, az űrt is kibírta, egy kis víz semmi neki.
Végignézte a nagyobb kövekből, sziklákból álló tópartot. Az egyik kő alatt meglátott egy vákuumcsomagolót.
Közelebb ment hozzá és átvilágította a köveket és magát a zsákot is. Itt sem talált robbanószert. Kihúzta a csomagot.
Kunimunda szépen díszített íj- és nyíltegeze volt benne, valamint egy másik, feltehetően sugárvető hordtáskája, illetve egy kiesett plazmavessző.
- Okos kislány… - suttogta újra magának. Egyszer felhívta a figyelmét, hogy a plazmaíj ugyan elegáns fegyver, de nyílt terepre, vagy minrashátra való. Egy erdőben, vagy beépített területen nincs hely használni… Akkor persze leordította a fejét, de úgy tűnik megfogadta a tanácsát és hozott magával valami használhatót fegyvert is.
A zsákban semmi más nem volt. Ledobta a földre és lerogyott mellé. Bízott egy üzenetben, újabb koordinátában, vagy bármi jelben.
A tekintete újra a csomagra futott, a szeme megakadt a magányos vesszőn. A tegezből nem eshetett ki, hisz az egy minrasvágtát kibír!
Összekapta a csomagot, felpattant a helyéről és visszalépett a vízbe.
A zsákot elhelyezte, ahogy találta és a magányos vessző hegye folyásirányba mutatott…
Bevágta a vízbe a fegyvereket és rohanni kezdett a patakban.
- Kunimunda, jövök! – pár gombnyomással az összes szondát maga elé parancsolta.
Húsz perccel később már mind a hat droidja Kunimundát kereste, Berserker pedig teljes erejéből rohant hol a patakban, hol mellette, a biztosabb út függvényében.
A lányra az erdő mélyén bukkantak rá, alig harminc kilométerre.
- Oh ne… - Berserker nem fojtotta el a feltörő szitkokat, amikor a felderítők jelezték a lány körül csoportosuló szürke századot…

Megosztás a facebookon

Melyben megtörténik a második kapcsolatfelvétel...

A bolygó Napja lustán emelkedett a láthatár fölé, első sugarai megtöltötték színekkel a szürke hajnalt.
Kényelemes utazó ritmust vett fel, időnként körbepillantva a kijelzőjének adatain. A két felderítő kamerájának képe folyamatosan futott a sisak bal és jobb sarkában, azokat kötötte össze alul és felül a tucatnyi számsor. Néha tudatosan ellenőrzött egy-egy értéket.
117,7 kilométert tett meg, 92-t vert a szíve, 67 a vércukorszintje…
Órák óta nem találkozott senkivel. Az első órákban sűrűn elhúzó vadászgépek is elmaradtak. A fővárostól távolodva észlelt néhány felégetett tanyát, de azokat szándékosan elkerülte. Ott úgy sem találna semmit. Ellenséges csapatokat mindezidáig nem sikerült felderítenie.
Szerencsére volt ideje kiismernie Kunimunda szokásait. A lány gyorsan hagyta el a főváros körzetét, hamar kiért az apró falvak, szállások területére, ahol jelentősen lelassult. Bár nem okozott neki gondot a szabadban alvás, jobbszerette a pásztorok vendégszeretetét élvezni. Ritkán távolodott el egy-két napi úttól messzebbre tőlük, inkább a nyájak peremének zónájába kutatta a bolygó apróbb élőlényeit.
Még pár óra és kiér a turániak által lakott terület peremére. Aztán hogyan tovább? – fogalma sem volt róla.
Kiért egy erdőfoltból és lassítás nélkül, keresztben vágott neki az újabb füves résznek. A felderítői alaposan felmérték a környéket, sehol nem jeleztek ellenséges erőket… Nem kellett óvatoskodnia, amikor amúgy sem volt sok ideje.
Még vagy egy tucatszor váltották egymást erdők és mezők, amikor az egyik felderítő észlelt valamit.
A jobb szeme sarkában villant fel a piros folt, a droid automatikus keresője miatt másodpercek múlva élesedett a kép.
Pontosan tőle kétezer-négyszázharmincegy méterre két őrszem állt egy erdő szélén és feltehetőleg a mezőt tartották megfigyelés alatt.
Azonnal megállt és a droidot elküldte egy alaposabb felderítésre, közben ellenőrizte a fegyverzetét, az energiatárat, gáztartályt.
A megjelenő adatok szerint egy 6723 x  5368 m-es erdő szélein további tizenhárom őrszem állt, bent az erdőben pedig 112-124 további élőlény észlelhető.
Vett egy mély lélegzetet és gyorsan felmérte a környéket. Alig hatszáz méterre tőle kezdődött egy kisebb facsoport. Habozás nélkül megindult felé, másodpercek múlva már egy széles farönk mögött kuporgott.
Ha a szonda nem derítette fel pontosan az ellenség élőerejének számát, akkor nem mozdulnak, talán alszanak, így a jelek nem különülnek el annyira… Újra ellenőrizte a sugárzott képet. Még mindig ugyanabban az alakzatban jelenítette meg őket.
Miért alszanak ezek fényes nappal? – villant át az agyán a gondolat, de gyorsan felülírta a rajtaütés megtervezése.
A földre kivetített egy térmodellt a célterületről és felmérte a lehetőségeket.
Az erdő keleti csücskéhez állt a legközelebb, ahol is a két őr várakozott, északra és délre, nagyjából 1-1,5 km-rel távolabb újabb őrök…
A nagy erdőtől északkeletre egy kicsi facsoport állt, 2136 m-re.
Egy percbe sem telt bele a rajtaütés megszervezése.
Normál körülmények között elkerülte volna a harci érintkezést az ellenséggel és akár egy nagyobb kerülő árán is folytatta volna az útját, a mostani helyzet azonban más volt. Nem volt ideje kerülni, hiszen nem tudhatta meddig kell majd keresnie Kunimundát és akár minden perc számíthat. Nem rendelkezett elegendő információval az ellenség erejével kapcsolatban, valamint akart egy kis káoszt okozni, hátha inkább az ő keresésével foglalkoznak és nem Kunimundáéval. Feltéve persze, hogy még nem kapták el…
Felpattant a rönk mögül és futni kezdett. Lehúzta magát amennyire csak tudta, és néhány másodperccel később bevetődött a megfelelő kiserdő fái közé.
Lelassított és ellépkedett a fás déli széléhez, nagyjából öt méterre a füves rét kezdete előtt hasra feküdt.
A jobb hüvelykujjával felpöccintett egy kapcsolót és a fegyver csöve megnyúlt, az alsóágyról pedig lehajlott két láb.
Kényelmesen elfeküdt a ritkás aljnövényzetben, betámasztotta a karabély tusát és a fejét ráhajtotta a fegyverre.
A sisakkijelzőjében megjelent a távolságioptika képe, amit néhány hunyorítással megfelelő méretűvé nagyított.
A fák között gubbasztott a két szürke, tömzsi alak. Ugyanolyan ocsmányak voltak, mint azok, amiket éjszaka láttak. A kezükben tartották ormótlan karabélyukat.
A piros pontot ráültette az egyik mellkasára és a számláló megadta a távolságadatát.
Eltávolította a képet és megkereste a másik két őrhelyet is. Mindkettőnél ketten ültek, a távolságuk három kilométer alatt maradt.
Az északi őrhelyen ülőkkel kezdte. Megcélozta az egyik szürkét, vett egy mély levegőt és lassan, finoman meghúzta az elsütő billentyűt. A fegyvervisszarúgott, halkan büfögött egyet, a kijelzőjén pedig hanyattvágódott a célpontja.
Fordított pár centit a fegyveren és következő másodpercben a másik őrnek is annyi volt.
Eltávolította a képet, majd ráközelített a középső megfigyelőkre. Ők ketten nem vettek semmit sem észre az egy kilométerrel arrébb történtekről. Két másodperccel később ők is holtan feküdtek. Újabb hárommal később a déli kettős is halott volt.
Berserker újra ellenőrizte a droid adatait, de semmi mozgást nem jelölt. Észre sem vették a közel öt kilométeres rést, amit nyitott a védelmükben…
Teljes erejéből rohant át a nyílt területen, futás közben váltotta át a karabélyt normál állapotra, zártsorozat-lövésre.
Senki sem tüzelt rá, még csak meg se látták.
Az erdőben lassabban, halkan mozgott, így beletelt egy negyedórába, mire elérte a szürkék táborát.
Belső őrök nem voltak, sem járművek, sem sátrak. Rendezetlenül, össze-visszahevertek a „katonák”, a fegyvereik, felszerelésük körülöttük szanaszét. Még peremvidéki kalózbandák sem voltak ennyire trehányak és igénytelenek…
A páncélja egyik tartójából elővett két tekercs szalagos robbanószert. Négyzetes tokján átcsavart egy kapcsolót, amitől hetven centiméter magasságban lebegett.
Az ujját beakasztotta a hurkos végébe és a tartót egyszerűen bedobta, jobbra átlósan az alvó tömeg közepébe, de a bekapcsolt emelő miatt hetven centiméteren megállt. Ugyanígy járt el a másikkal is, de azt a balfelére küldte.
A szalag végét lefektette a földre és ráerősített egy harminc másodperces detonátort.
Az erdő túlsó felén járt, amikor meghallotta a robbanást és a fákat megrázta a lökéshullám. A füst és a por még percekig szállt, de a droid a detonációt követő másodpercben küldte a százszázalékos siker adatait. A hanghatásra az őrszemek rohanni kezdtek a tábor felé, pont mint egy csürhehadsereg katonái. Az erdő nyugati szélén tartózkodókat így még a fák között leszedhette.

Megosztás a facebookon