Melyben a kutatás végleg véget ér...

Meglepő nyugalmat érzett a halál biztos tudatában. Nem félt, nem pánikolt. Csak várta az elkerülhetetlent.
Csak nagy pislogásokra volt képes, amikor egy plazmasugár telibe találta a rá célzó szürkét, de olyan erővel, hogy vagy hat métert repült, mire neki csapódott egy fának. Még fel se fogta igazán, hogy mit látott, amikor egy újabb szürke repült el előtte az iszonyatos erejű lövéstől.
Ekkora energiát csak valami jármű ágyúja adhat le… a turániak azonban csak vadászgépeket használnak…
- Hunimund! – kiáltott fel örömében. Csak a bátyja lehetett az, aki megtalálta és lecsapott a szürkékre a Longikorn százada élén.
Alig gondolta végig, alig ejtette ki a száján a testvére nevét, a fák közül apró, izzó fehér üstökösök csaptak le. A fényük olyan erős volt, hogy égette az ember szemét, hármasával jártak és halálos pontossággal csapódtak egy-egy szürke testébe. Minden másodpercben.
Aztán meglátta őt, de csak egy villanásra.
Több, mint két méter magas volt, egész testét páncél fedte és villámgyors volt. Kirobbant a fák közül, fegyvere másodpercenként eresztette útjára az izzó fehér lövedékeket és másodpercenként szedte le a szürkéket.
Elrobogott előtte és mire észbe kapott, már el is tűnt a túloldalon a fák között, hogy aztán néhány kihagyott szívverés után a háta mögött hallja meg az egyoldalú tűzharcot.
Aztán hirtelen csend lett, olyan mély és olyan erős, hogy csak most fogta fel a fegyverek fültépő sikolyait.
Újra hallotta a lövések hangját, de ezúttal messzebbről és egyre távolodott.
Ő pedig ott állt egyedül, éhesen, fázva, kimerülten, körülötte pedig ott hevert a lemészárolva az üldöző sereg.
Dermedten, megbabonázva állt a vérontás közepén és hallgatta a távolodó csatazajt. A szívverése kezdett visszatérni a normálisra, most figyelt csak fel, milyen hevesen is vert. A légzése is nyugodott, vége volt. Lerogyott a földre és nekidöntötte a hátát a fának, ami eddig az éltét óvta.
Mire feleszmélt a csatának is.
Meglepő könnyedséggel, halkan lépett ki a fém óriás a fák közül. Kezében könnyedén lóbálta a hatalmas karabélyt, sisaknyílásán egy hosszabb pillanatra kék fény villant, egyenesen rá. Érezte, hogy épp a sérüléseit vizsgálja.
Pár lépéssel átszelte a kettejük közötti távolságot.
- Remélem hoztál magaddal kaját, mert éhen halok! – fogadta a tőle elvárható legtöbb kedvességgel a hangjában.
Berserker levette a sisakját és némán tartotta a kezében. Felvont szemöldökkel, szórósan méregette a lányt.
- Kicsit többre számítottam azok után, hogy megmentettem az életed – felelte neki és oda dobott egy energia szeletet.
Kunimnda könnyedén elkapta és azonnal nekiesett.
- Nem volt szükségem megmentésre! Teljesen kézben tartottam a helyzetet! – ellenkezett dacosan, teli szájjal.
- Azt láttam… Százhuszonketten vettek körbe!
- Különben is! Csak ezzel a szarral volt bajom! – haragosan hadonászott a karabélyával. – A plazmaíjammal már leszedtem volna mindet!
- Jah, persze – gúnyolódott Berserker. Kunimunda számára volt valami furcsa vonzó a magabiztos fiúban, az iménti kis akciója után elég kemény harcosnak tűnt. Sokkal keményebbnek, mint az apja bármelyik harcosa. – Nincs is összesen százhúsz vessződ! Ha lenne is, akkor az nyomott volna vagy negyven kilót! Azt hogy cipelted volna, ha a kajádat eldobáltad?
Erre nem tudott mit felelni, csak izzott a haragtól, valamit hozzá akart vágni, egy követ például.
Mégsem tette, csak állta a hűvös nyugalommal rászegeződő tekintetet.
- De te már csak ilyen csökönyös vagy… - folytatta Berserker. – Ennek ellenére most keményen megdöngetnélek, mert tudom, hogy az hiányzik neked!
Izzó arcából egy pillanat alatt futott ki a szín, vele egyszerre pattant fel és akkora pofont kevert le a fiúnak, hogy azt hitte a feje is leszakad.
Ezzel szemben Berserkernek még csak az arca sem fordult oldalra. Sőt! Képes volt elvigyorodni, amikor ő majd’ felrobbant haragjában.
- Tetszik, hogy ilyen tüzes vagy… - azzal derékon kapta, magához rántotta és egyszerűen megcsókolta. Ellenkezett, püfölte a mellvértjét, próbálta megharapni, de a fiú nem eresztette. Sem a karjával, sem az ajkával.
Nevetett, amikor végre elengedte, hiába szivárgott vér a szája szélén, hiába ordítozott vele.
- Neked teljesen elment az eszed! – üvöltötte torka szakadtából! – Hogy képzeled ezt?
- Igen, elment az eszem! – felelte nyíltan. – Ezért én voltam az egyetlen, aki elindult, hogy egy kurva invázió közepén megmentse azt a formás kis segged!
A lányban tovább gyülemlett a harag, már remegett egész testében, felkészült egy újabb kitörésre.
Be is következett, csak nem úgy, ahogy várta.
Hirtelen és erősen robbant ki belőle a sírás. Szinte hisztérikusan, az egész testét rázva, akadozva jutva levegőhöz.
Fulladozva, zokogva, arcán könny és takony folyammal rogyott vissza a fa tövébe.
Berserker láthatóan nem lepte meg a heves érzelmi kirohanás, letérdelt elé, és a páncéljától telő legnagyobb gyengédséggel magához ölelte.
- Jól van, most már kiadtad, nem lesz baj… - nem a szokásos megnyugtató szavak voltak, ezt még a pocsék állapotában is felfogta.
- Mmmm-iiii? – dadogta a sírástól.
- Egy elég erős poszttraumás-stressz hatása alá kerültél – magyarázta Berserker. – Segít a hirtelen dühkitörés a feldolgozásban, így könnyebb lesz…
- Mi…? Te…?
- Magadtól nem láttad volna be, ahhoz túl csökönyös vagy, egy kicsit provokáltalak… Most már jobb lesz… Attól még számíts rémálmokra…
Újabb pofon csattant az arcán.
- Seggfej! Engem ne kezelj valami hisztis picsaként! – a sírás utóhatásától még remegett, a pofon ellenére sem engedte el a férfit.
- Egyáltalán nem vagy az! – ellenkezett Berserker. – Az apád és a bátyjád rosszabbul viselte a terentateket…
Pár percig szorította magához a hideg páncélt, aztán lehámozta magáról az ölelő karokat.
- Van még kajád? – kérdezte, gúny és keménykedés nélkül, már-már szelíden.
- Persze – felelte a férfi és egy nagyobb csomag energiaszeletet halászott elő a tartórekeszeiből.
Hosszú ideig ült a nedves avarban, halottaktól körülvéve, némán majszolva az ételt. Ízre nem is volt olyan rossz, volt csokis, gyümölcsös, édes mind. Biztosan gondoltak a cukor bevitelre és a boldogsághormonokra is.
Berserker háttal állt neki, egy nagyjából tíz méter sugarú kör kerületén járőrözött, szemmel tartva a környező erdőt. Igyekezett elkerülni egy újabb bekerítést. Vagy éppen azt várta? Nem okozna neki nehézséget még egy század megsemmisítése.
- Azért hálás vagyok, hogy értem jöttél… - gondosan megválogatta a szavait. Direkt nem köszönte meg és hagyta ki az életmentést. Hiába ült nyakig a minrastrágyában, ennyire nem fog megalázkodni!
Nézte a harcost, ahogy lassan rótta a köröket és valami megmagyarázhatatlan ürességet érzett magában. Sajnálni kezdte. Sajnálni az időt, a lehetőséget, amit elszalasztott. Mellette pedig harag érzet Sobor iránt, amiért belekényszerítette ebbe a helyzetbe.
- Most már haza mehetsz… - szólalt meg újra, halkan, mintegy magának mondva. – Ezek után biztos szabad leszel és akkor elmehetsz…
Berserker megállt járőrözés közben, szemeit rászegezte, azzal a bamba nézésével, amivel csak ő volt képes nézni és amivel mégis le tudta venni a lábáról.
Nem egy átlagos férfi volt, meg kellet hagyni.
- Egyetlen szavadba kerül és maradok – jelentette ki keményen, őszintén.
- Maradnál miattam? – kérdezte Kunimunda és nem hitt neki. Valami ostoba udvarlódumának vélte, amit könnyen el lehetett sütni.
- Mi másért maradnék? – kérdezett vissza Berserker, őszinteséggel csillogó szemmel. Kunimunda pedig hitt neki. Elhitte, hogy ez az ostoba fiú tényleg képes lenne ott maradni vele. Vele…
- Nem kell – felelte és bár nem gondolta teljesen őszintén, nem is haragudott magára. Nem volt szüksége senkire sem. Ugyan jól elvoltak, de ha megy, azzal sincs baj. Nem akart kötődni senkihez sem azóta, hogy…
- Túl makacs vagy a beismeréshez? – közelebb lépett hozzá, letérdelt elé és a tekintetét az övébe fúrta.
- Mondd, hogy nem érzel semmit irántam, hogy nem akarod, hogy maradjak és elmegyek örökre!
Berserker szemeitől kihagyott egy ütemet a szíve és levegőt is elfelejtett venni. El tudott veszni abban a mélységben, abban a határozott, szigorú szempárban.
Nyelt egyet és nyitotta az ajkát, hogy elküldje örökre, de a fiú a szavába vágott:
- Haboztál és hazudnál. Nekem ennyi elég.
Azzal felállt és visszatért az őrhelyére.
Ellenkezni akart, hogy csak beképzeli magának, meg hogy nem is akar igazából elmenni, de mégsem tette. Örült a fejleményeknek. Úgyse könyörögött volna a maradásáért, így legalább önként ajánlotta fel.
- Most mi lesz? – kérdezte Kunimunda témát váltva.
- Meg kéne keresni ezeknek a dögöknek a fészkeit… - felelte Berserker és a lábával meglökött egy halott szürkét. – Szerintem már nem lehet messze.
Hirtelenjében nem felelt semmit. Ő is ugyanarra jutott: a szürkék őshonosak lehetnek. De legalábbis régebbi telepesek.
- Miből gondolod ezt?
- A hegyek már közel vannak – felelte Berserek és északra mutatott. Nem látott semmit, de a térképekről jól tudta, hogy valóban már csak pár száz kilométer egy hegyvonulat.
- Hmmm… - mindössze ennyit felelt. Logikus feltételezés volt barlang, vagy üreglakónak tartani a szürkéket. Szürke a bőrük, fehér a szemük, kerülik a napfényt, inkább éjszaka aktívak. Ritkán jöhetnek ki az odúikból, ezért nem fedezték fel még eddig őket.
- Hogy akarsz addig eljutni? Még mindig lehetünk vagy négyszáz kilométerre. És főleg mit akarsz ott csinálni?
- Véget vetni a háborúnak – felelte Berserker és a távoli hegyeket pásztázhatta az érzékelőivel. – Bemegyek, szétrúgom pár törzsfő seggét és nem zaklatnak többet.
- A távolság nekem nem okozna gondot, de neked…
- Csak egy minras kell és nekem se! – csattant elszántan Kunimunda hangja és nehézkesen talpra szökkent. Felcsigázta a kaland gondolata és egyelőre nem akart haza menni. Hirtelen haragjában talán meggondolatlanságokat vágna a kedves családja fejéhez, akik kinthagyták.
- Megnézzük hol van a legközelebbi… - alkarpaneljének pár gombnyomására a felderítőit szétküldte minrast keresni.

Megosztás a facebookon