Egy nagyon régen írt elbeszélés a tizenöt éves háborúból.

Halványan pislogtak a csillagok az égen, de gyenge fényük elveszett a kora nyári sötétségben. Egyedül a lomhán hömpölygő Duna vizén jártak vidám táncot a fodrozódó hullámok között. A part menti sekélyesből tucatnyi béka kuruttyolása tört elő, melynek egyhangúságába rabló csuka elől menekülő hal csobbanása kapcsolódott be. A mocsaras részekből szúnyogok ezrei indultak préda után nézni. Ezen az éjszakán különösen gazdag zsákmányuk volt: a vízparti füzesekben majd kétezer katona hasalt és várt türelmetlenül. A békák zenéjéhez ütemet adott a tenyerek csapkodása és az elfojtott szitkozódás. Utóbbi főleg magyar, ritkábban német nyelven szóltak.
A szúnyogok sikeres akciói csak fokozták a türelmetlenséget a seregben. Már régen úton kellett volna lenniük, de az esztergomi csapat még nem érkezett meg. A hajdúiknak pedig kulcs szerepet szánt Pálffy Miklós főkapitány.

A folyón lentebb, a várakozó katonáktól több száz méterre, egy kisebb magaslaton hasalt három fegyveres, akik hunyorogva és szemet meresztve figyelték a csillogó Dunát, hátha végre feltűnnek az esztergomi hajók.
- Hallok valamit – suttogta az egyikük és megigazgatta fektében az övébe szúrt fokost, hogy meggyőződjön megvan-e még.
Órák óta őrködtek már, szemük hozzászokott a sötéthez, de így is csak aprócska árnyakat láttak a folyóparton. Gallyak recsegtek, susogott a sás. Gyorsan közeledett. Beletelt egy percbe, mire felismerték a zajforrást.

- Kishonti! – suttogta a középen hasaló strázsa. – Fuss a kapitányúrhoz, hogy futva jönnek az esztergomiak…
- Kovács – javította ki a bal szélen fekvő ember. – A nevem Kovács és nem Kishonti… - azzal lekúszott a magaslatról, talpra szökkent, így még hallhatta a felettese szavait:
- Áh, Kovácsot százat is ismerek, de kishontból valót csak egyet… - a többi beleveszett a csörtetésbe.

A derékhad táborhelye mellett, a víz sekélyesében álltak a szállító hajóik. Az iszapos földre leengedett pallón döngő léptekkel rohant fel, az egyik bárka gyomrába. Bent, egy szűkös teremben világosság fogadta. A falakról lógó tartóikban gyertyák pislákoltak, lobogó fényük betöltötte a szűkös kamrát és beragyogta a két bent tartózkodó katona arcát. Alabárdjaikkal feszesen állva őriztek egy ajtót, rostély nélküli sisakjuk szabadon hagyta marcona arcukat.
- Mit akarsz? – dörrent rá az egyikük a berohanó őrszemre. A kishonti Kovács megállt előttük és tisztelettudóan rákezdett:
- A kapitány uraknak kell jelentenem, hogy az esztergomiak megérkeztek. Futva jönnek a hajdúik.
Az ajtonálló biccentet:
- Rendben, elmehetsz! – azzal megfordult és belépett az őrzött ajtón. Egy tágasabb terembe jutott, ahol a három türelmetlen parancsnok várta a jó hírt. A berendezés szegényes volt, csupán egy tölgyfa asztalból és néhány székből állt. Az asztalon bronz mécses lobogott.

Gróf Pálffy Miklós fényes, csillogó páncéljában a kamra túlsóvégében állt. Láthatóan türelmetlenül járkált fel-alá és csak az érkező miatt állt meg. Oldalán lógó szablyája még mindig himbálózott a lendületes meneteléstől. Ő volt a sereg főparancsnoka, aki három várból összekönyörögte a katonákat és engedélyt szerzett a támadáshoz, hiszen a tavalyi esztendő rosszemlékezete miatt bizonytalan volt az egész háború sorsa.

Tőle balra állt Johann Bertsein, az egész művelet kiötlője. Ő volt az, aki egy napja felkereste Pálffyt és elmesélte a tervét. Olyan furfangos ötlete volt, amibe még a haditanács is beleegyezett.

A kamra másik oldalán pedig Johann Baptist Pezzen kapta az ajtó felé a fejét. Ő volt a német, spanyol és vallon katonák parancsnoka.

- Kapitányuraknak, alássan jelentem – csapta össze a bokáit az őr az ajtóban – az esztergomiak jönnek…

- Nah végre! – szakadt fel a sóhaj Barsteinből.

- Megérkeztek a hajóik? – szegezte a kérdést Pálffy az őrnek.

- Nem jóuram, gyalogosan jöttek…

A hír hallatára a főkapitány tett egy kört a teremben. A csizmája döngött a fapadlón, a szablyája pedig a lábának csapódott minden lépésnél.

- Akkor biztosan kimerültek. Pihenniük kell egy keveset – gondolkozott járkálás közben Pálffy. – Erőltetett menetben is csak pirkadatra érnénk Tatára, akkor pedig oda a terv!

Hirtelen megállt és két társa szemébe nézett. Mindketten egyetértettek vele és helyeselve, némán bólogattak rá.

- Holnap éjszakára halasztjuk az átvonulást! – közölte új parancsát az őrnek. – A sereg rejtőzzön el és pihenjen le! Álljanak strázsák a Tata, Buda, és Fehérvár felé menő utakra! Vegyenek őrizetbe mindenkit, aki itt közlekedik! Török nem veheti hírét, hogy itt vagyunk! Almáson kell töltenünk egy napot…
Az őr bólintott és kisietett, hogy egy hírnökkel továbbküldje a parancsokat.

A parancsra felbolydult a tábor. A maradás nem volt a tervben, így szállás kellett nekik és szokás szerin a faluba térek be.

Almás kis falu volt, Komárom várához tartozott. A méretét megszabta egyfelől a széles Duna másfelől a hirtelen emelkedő Gerecse északi lábai. A szűkös helyen mindössze két utca fért el. A nagyobbik a párhuzamosan futott a Dunával, aztán úgy a falu kétharmadánál két ágra szakadva ágazott le az egyetlen mellékutcája. A kereszteződés alkotta aprócska téren állt a falu temploma és egy közkút.

A két utcában összesen lehetett valami harminc ház, ami szűkösen elég a háromezer katonának. A telkek szabályos rendben sorakoztak, egységesen huszonnégy öl szélességben követték egymást, a határaikon árok és sövény húzódott. A telkek jobbszélén álló házak oromfalaikkal néztek az útra. Borona falaik hosszan nyúltak hátra, a sötét éjszakába, és három-öt helyiséget is közrefoghattak. A gazdasági épületek már rendezetlenebbül álltak. Kinek-kinek a vagyona szerint épültek fel az istállók, ólak, fészerek. Némelyiket földbe mélyítették, másokat rossz minőségű tapasztással húzták fel.

A megfáradt katonák fokosaikkal, muskétáikkal dörömböltek a fa ajtókon.

- Kinyitni! – ordították hangosan. A zörgetésre hamarosan megnyíltak az ajtók és ingre vetkőzött, bajszos, ráncos homlokú parasztok fogadták őket. A katonák félre lökték a házigazdát és hangoskodva telepedtek be a konyhába.

- A király nevében bort, kenyeret, szalonnát a katonáknak! A lovaknak meg szénát és vizet!– kiáltoztak és otthonosan letelepedtek a tapasztott falú kályhák mellé.

A gazdák megszokottan teljesítették a kérést. A tűzre rőzsét dobtak, hogy világot adjon, az asszonyt és az idősebb gyerekeket pedig szalasztották a dolog után. A kamrából cipót és szalonnát hoztak, a pincéből bort és adták sürögve a katonáknak. Közben a lovakat is leszerszámozták, vizet adtak, szénát vetettek nekik.

A felbolydult falu egy óra alatt lecsendesedett, a jóllakott félrészeg katonák aludni tértek.

A kiválasztott majd száz katona pedig elfoglalta őrhelyét a faluból induló három út egyikén. Az első a Duna mellett vonult végig keletre, le egészen Budáig és azon túlra, ezen érkeztek meg az esztergomi hajdúk is. A második dél-keletre tartott és Tatára vitt. Ez volt a legfontosabb, erre nem mehetett hír semmiképp sem a töröknek. A harmadik délre tartott sok falun és mezővároson át, hogy elérjen egész Fehérvárig.

A három útra vegyesen vezényeltek ki német lövészeket, magyar hajdúkat, lovasokat. A legegyszerűbb a már meglévő strázsák megerősítése volt, a paranccsal együtt küldték az újabb katonákat, a húsz-harminc főre duzzasztott őrség előrébb vonult és Almás falutól egy-két kilométerre rejtőzött el az utak két oldalán.

A vezérkar maradt a bárka szűkös gyomrában. A három kapitány még nyugtalanul virrasztott egy ideig, aztán nyugodni tértek. Pogrányi Benedek, esztergomi kapitány késő éjszakai megérkezése bizalomra adott okot. A hajóik lassabban haladtak az árral szemben, mint tervezték, de katonáinak kulcs szerepe volt az ostromban, így a hajdúkat gyalog küldte a táborba. Ő maga a többi négyszáz katonájával csak az éjszaka érkezett meg.

Pálffy gróf még sokáig forgolódott álmatlanul a fekhelyén. Aggodalommal tekintett a holnapba.

A háború bizonytalanul alakult. Annak ellenére, hogy az Udvar nem igazán akart konfliktust a Portával, már hat éve zajlott a háború és nem igazán látszott a vége. Pillanatnyilag pedig rosszabbul álltak, mint a háború előtt. Igaz, az elején minden jól indult. Az erdélyi szövetségnek köszönhetően sikerült felszabadítani Visegrádot, Esztergomot, Lippát, Solymost, Aradot, Csanádot, a nógrádi várakat és két kisebb csatában Pákozdnál és Turánál, majd pedig egy jelentősebben Gyurgyevónál megverni a török sereget. Aztán a lendület megtört. Eger és Győr török kézre került. Előbbi azért jelentős, mert elvághatja a kapcsolatot Erdéllyel, meggátolva ezzel a szövetséget. Utóbbi pedig akadályozza a komáromi és esztergomi várak ellátását, valamint veszélyesen közel van Bécshez. Mintha mindez nem lenne elég, Mezőkeresztesnél szégyenletes vereséget szenvedtek az előző évben. Az állapotok függvényében az Udvar kétségbeesetten próbál javítani a helyzeten. Első lépésben Győrt fel kell szabadítani, hogy a közvetlen veszély elháruljon. Ehhez pedig Tatát kell előbb visszavenni.

A török is nagyon jól ismeri a helyzetet. Tudja, hogy Bécsnek Győr a kulcsa, így minden erővel meg akarja tartani Tatával együtt. Éppen ezért nyár derekán, a nagy hadmozgások idején biztosan küldene erősítést a megsegítésére. Ezért választották május huszonkettedikét a támadásra. A sajnálatos szerencsétlenségek miatt azonban egy napot csúsztak. A háború miatt megduzzasztott török helyőrségek Budáról, Győrből még küldhetnek felmentő sereget, ezért a hosszantartó ostrom helyett egy gyors, rajtaütés szükséges. Ennek előfeltétele pedig egy jól felszerelt és kiképzett kis létszámú csapat.

A nehéz terheken rágódó Pálffy megtört és az éjszaka végére sikerült elaludnia. Nem úgy a strázsában állóknak. Számukra lassan és unalmasan teltek az órák. Éjszaka mozgást nem lehetett látni, mindenki aludt ilyenkor. Tüzet gyújtani mégse lehetett, a vizes fűben pedig csatakossá áztak a hasaló katonák. A szúnyogok is meg-megújították támadásaikat újabb szitkokat csalva a fáradt katonák ajkaira.

A három keleti őrszemből harminc lett az éjszaka folyamán. Jó egy kilométerrel előrébb mentek, hogy biztos távolságból feltartóztathassanak bárkit.

- Osztán ottan Kishontban mikor álltál be katonának? – szegezte neki a kérdést a társának a komáromi hadnagy. Egy csoportba ültek az ismerősök, elkülönülve a többiektől. A tíz huszár kicsit távolabb legeltette a lovát, míg maguk a fűben heverésztek, mintha csak ragyogó napsütés lenne. Tíz német muskétás és alabárdos megint arrébb üldögélt, mentéjüket a földre terítve, hogy ne a vizes fűre kelljen ülniük. Nemigen értették a magyarok beszédét, inkább hazájukbelivel társalogtak. A három komáromihoz társult hét érsekújvári hajdú is, gyalogosok is voltak, magyarok is, így melléjük települtek.

- Három esztendeje… nem, már négy… - felelte a kishonti Kovács. – Mikor a nógrádi házakat vettük vissza.

- Füleknél ott voltál? – hajolt előre ültében az egyik érsekújvári hajdú. Az arcát nem lehetett látni a sötétben, de a szeme lelkesen csillogott.

- Ott ecsém!

- Én is! Tán még találkoztunk is ott.

- A rosseb tudja abban a nagy verekedésben.

Szót szót követve eltelt valahogy az őrség ideje. Hajnaltájban váltotta le őket egy másik csapat. Mivel estére tűzték ki az indulást, és egész napos pihenésre adtak engedélyt, nyugodt szívvel feküdtek be egy paraszt család házába.

A háború ellenére reggel megindult az élet. Az utakon elvétve járt egy-egy utazó, kereskedő. Őket rendre letartóztatták és őrizetbe vették. Jobb megoldás nem lévén, bezárták őket a templomba.

Török csapat mutatóban sem járt. Korán volt még nekik a háborúhoz, a szultán csak hetek múlva érkezik meg félelmetes hadával, addig a végekben is csendben várakoznak. A pasák néha kicsapnak egy kis portyára, de főleg béke idején. Ilyenkor több a magyar és a német is a házaknál és egyiknek sem hiányzik a selyemzsinór a sikertelen kísérletért.

A nappal legalább olyan nehezen telt el, mint az éjszaka. Teli hassal és kipihenten mégis jobb a kedve a derék katonának. Délutánig csak elment az idő, akkor pedig összehívták a csapatrészeket. A vezérek tartottak egy gyors mustrát, majd felosztották maguk között a kicsiny hadat és annak megfelelően indultak meg éjféltájban.

A derékhad a hegyeket nyugatról kerülte meg és két csapatra oszolva indult el a szántók övezte úton. A háború ellenére a szorgos jobbágyok elvetették a gabonát, talán csak a szokottnál is többet imádkoztak a sikeres aratás reményében. A gyorsabb haladás érdekében vonultak az úton. Az esős napok után sártenger várna rájuk a földeken, és erdők hiányában úgysem rejtegetné semmi sem a sereget. Balról, keletről egy kisebb huszár csapat kísérte őket, akik a még lankás Gerecse lejtőin és markánsabb hegyei közti völgyekben haladtak. Nekik kellett biztosítani egy rajtaütés elől a főhadat. Jobbról is lovasok haladtak, hogy a Győrből érkező esetleges törökmozgást mielőbb észrevehessék.

A felvonulás eseménytelenül telt el. Unalmas rendben követték egymást a felszántott és ugarban hagyott, vagy soha nem is művelt földek. Még az út is egyenesen haladt, kanyar sem törte meg az egyhangú menetet. Balról lassan elmaradoztak a magaslatok. Egyszerre úgy tűnt, kiértek a világból. Minden irányba a pusztaság vette körül őket. Legközelebb a fényesen ragyogó csillagok voltak a fejük felett.

A menetelés hosszúra nyúlt, a fegyverek, ostromfelszerelések nehezek voltak. A kellemetlenségek ellensúlyozására suttogva beszélgettek a katonák.

- Kovács létedre hogy álltál hajdúnak? – faggatózott a hadnagy a kishonti felől.

- Atyámuram kovács, fivérem is az – kezdett bele. – Mivel nekem nem jutott volna hely a műhelyben, így atyám csinált egy szablyát, fivérem egy fokost mellé és kiadták az utam, hogy keressem meg magamnak a kenyeret. Választásom nem volt: vagy haramia leszek, vagy hajdú.

- Szép mesterség ez is. Osztán hasznát vetted-é annak a szablyának, meg fokosnak?

- Sokért sem adnám őket! Jól szolgáltak eddig. De ha addig élek is veszek magamnak egy muskétát is! – fogadkozott a kishonti Kovács.

- Ugyan azt minek? – ellenkezett a hadnagy. – Nézz csak oda! – intett hátra. Messze mögöttük, a huszárok között apró fénypontok látszódtak. – Ilyen messzire látszódik a muskéta kanóca!

- Nem olyat vennék én! – nézte meg távoli lövészeket ő is. – Hallottam, hogy Miskóczon csináltak olyan muskétát, amihez nem kell kanóc!

- Az meg hogy a rossebbe lő?

- Majd megmondják, ha megvettem!

- Csendesebben! – szólt rájuk a kapitány. – Megérkeztünk…

Egy ideje már letértek az útról. A várat szerencsétlenség lett volna a városból megközelíteni. A csizmák mélyre süllyedtek a sárban, lassult a menet, de haladtak. A kapitány szavára felpillantottak a cipekedés görnyedtségéből és meglátták…

A sötétségben hatalmas árnyként magasodott előttük Tata vára. Egy pillanatra meg állt a szívük, majd hevesebben kezdett verni.

Széles vizesárok vette körül a várat. Sarkain hatalmas füles bástyák álltak, egyedül a nyugat felé nézett rondella. A kaput megközelíteni csak egy keskeny hídon lehetett. Az árkon és a falakon túl pedig ott állt a belső vár az égbeszökő tornyaival.

Kemény diónak tűnt, de meg lehet törni, ha értik a módját. Pálfyról pedig tudták, hogy ismeri a módját! Bizonyított elégszer már a háború alatt!

- Mink megkerüljük a várat és nyugatról támadunk, addig a fősereg felkészül! – adta ki az utasítást a kapitány és a néhányszáz fős hajdú csapatot átvezette a másik oldalra. Közben folytatta az eligazítást:
 – A mi feladatunk az őrség elvonása, még a fősereg beveszi a várat. Ha nem sikerül elfoglalni a falat, az se baj, de azért mutassuk meg, hogy küzd a magyar a saját házáért!

A sötétség kihangsúlyozta a hideg kőfalak erejét. A robosztus építmény fenyegetve tornyosult feléjük. Aki először lát házat, amit be kell venni, az meg is rettenhet tőle. Kibuggyanhat belőle a magas falak láttán, hogy ezt nem lehet megmászni, miközben a török bentről ezt akarja megakadályozni.

A sötétségben az őrszemek látóhatárán kívül osontak el a megfelelő állásba. Az északi oldal felől patadobogást hozott a szél, melybe szekér zörgése is keveredett.

A kipróbált hajdúk is idegesen toporogtak a várakozás miatt. Feszült pillanatokat éltek át. Bármelyik pillanatban jöhet a jel és akkor rohanni kell és támadni. Mászni fel a falon, aztán ütni a törököt. Akkor már könnyebb lesz, kiadhatják a félelmet, dühöt, mindent. Most még nem. Most még várni kell, csendben kell lenni. Pisszenni sem szabad.

A kishonti Kovács megigazgatta az övébe dugott fokost és szablyát. A tenyere izzadt az ostromlétra szorongatásától. Lélegzet visszafojtva fülelt. Mintha beszédet hozott volna a szél a kapu felől.

Nem értette a szavakat. Nem csak a távolság miatt, törökül szóltak.

A szekér nyikorogva gördült fel a hídra.

Hangosodott a beszéd.

Nem értett semmit. Valami kései vándor jött meg? Vagy egy kereskedő, aki be akar kéredzkedni a várba?

Mielőtt a gondolatai végére juthatott volna eget és földet rengetve robbant be a kapu. A lángok beragyogták az egész várat, a hangját még tán Bécsben is hallották.

A lélegzete elakadt és tátott szájjal bámulta a kapu helyét. Csobbanva hulltak a törmelékei a várárok vizébe.

Éles kiáltás hangzott és a vallon zsoldosok támadásba lendültek.

- Isten nevében! – ordította el magát a több száz hajdú és megrohanták a nyugati falat.

Amiről ők csak hallottak, azt a fősereg pontosan látta. Rácz Illés vezetésével néhány töröknek öltözött lovas felbaktatott a várkapuhoz. Az őröknek elmondták, hogy Budáról Győrbe vittek gabonát és a portyázó hajdúk elől elbújva a falak mellett éjszakáznának. Még ők beszéltek Barstein az embereivel feltolta a különleges szekeret a hídra. Az elején egy oldalára fektetett harang kapott helyet, a végén pedig egy ellensúly. A felvont hídon így átjutatták a kapuhoz a petárdát. Ez egy harang alakú szerkezet volt, puskaporral megtöltve, keménydeszka-talpra szögezve. A kapura felakasztva, begyújtva a puskaport a szerkezet berobbantja a kaput.

Az őr hiába tiltakozott, mire észbekapott a kapu mennydörögve szakadt szét. A meglepett török kapuőrség még rémülten pislogott, amikor Pezzen zsoldos lövészei egy előre ácsolt hidat fektettek le a felvonó híd helyére. A megnyílt bejáraton pedig betörtek Pogrányi Benedek hajdúi…

A robbanás keltette zajra felkelt török őrség kapkodva rohant a mellvédekre, hogy kétségbeesetten mentse a menthetőt. A főkapunál esélyük sem volt. Az őröket és az első kiérkező törököket a vallonok sortüze fogadta, rögtön utánuk pedig ötszáz hajdú fokossal és szablyával vagdalkozva tört be a várba. A kaputól közvetlenül balra emelkedett a Kecske-bástya, melyre gyorsan felkapaszkodtak az arra kijelölt hajdúk. Egy másik csapat jobbra fordult a kapu után és a falmentén legyűrve az őröket haladt a nyugaton magasodó rondella felé. A többiek még csak nem is lassították roham lépteiket, siettek egyre bentebb. A belsővár falai és szögletes tornyait megkerülve érték el a Rosenberg-bástyát, ami a vár túloldalán, a kapuval szemközt állt.
Ellenállásba nem ütköztek, a falat védő törökök hamar megadták magukat, néhol már el is menekültek, hogy a belsővárban próbáljanak védelmet kialakítani.

A vár nyugati oldalán a petárda robbanása adta meg a jelet a kiválasztott háromszáz hajdúnak.

- Isten nevében! – ordította el magát a kishonti Kovács és rohanni kezdett.

Az első sorokban a hajdúk nem létrát, hanem pallókat vittek magukkal, amit a sötéten, fenyegetően csillogó vízre fektettek, majd oldalra állva utat engedtek a rögtönzött hidakra létrákat állító társaikat.

A pallók éppen a fal tövéig értek, a felkészülés során az árok szélessége és mélysége ismeretében ácsoltatták őket.

Döngött a csizmája a keménydeszka pallón, a mögötte haladók súlyától meg is süllyedt. A fal közelében már bokáig ért a felcsapó víz. Letámasztotta a létra talpát és társával a falnak lökte.

Fentről elszórt puskatűz fogadta őket, de nem törődött vele. Célozni nehéz, sötétben pedig lehetetlen a tűzfegyverekkel.

A fülében dobogott a szíve a létra felénél. Mászás közben váltott fogást a fokokon és jobb kezével kihúzta a fokosát az övéből. Görcsösen szorította a nyelét és tett egy újabb lépést felfelé. Alatta a pallón toporogtak az emberek, a többi rögtönzött hídon is álltak a létrák és kúsztak fel a falon.

Még egy lépés és már belátott a mellvéden. A holdfény megcsillant egy fehér turbánon. Ordítva lendítette meg a fokost. A török felkapta a fejét, idegen szemében félelem villant. A következő pillanatban a nyeléig szakadt sisaktalan koponyájába a magyar fokos. A rémült idegen szemek megmerevedtek és bevéreztek.

Még egy lépés és fent volt a mellvéden. A halott törököt belökte a belsővárárokba, a fokost átkapta a balkezébe, jobbjával pedig a szablyájáért kapott. Mögötte felért a következő hajdú. Néhány méterrel arrébb újabbak léptek fel.

Jobbra és balra kapta a fejét a törököt kutatva, de többet már nem látott. Az a kevés, akik ezt a falat őrizték már halottak voltak. Jobbra, messze nyújtózkodott a Ferrando-bástya. Nagyon távol volt, a közelebb lévő hajdúk már futottak is felé. Balra szinte karnyújtásnyira volt a rondella. Habozás nélkül indult meg felé.

Üvöltve tört ki egy török a rondella mellvédjei mögül. Hatalmas handzsárjával lesújtott Kovácsra. Az ütést a szablyával kivédte, a két penge sikoltva csapott össze. A sikertelen csapás utáni hirtelen erőtlenséget kihasználva gyengéden oldalra lökte a török fegyverét a szablyája lapjával, aki egy vágásra, vagy szúrásra készült, így az ellen próbált védekezni. A jobb halántékába vágódó fokost így esélye sem volt elkerülni. Recsegve szakadt be a koponyája és elterült a széles falon.

A rondella lépcsőjéről újabb török tört fel. Allah nevét kiáltva döfött előre a lándzsájával. Oldalra lépve kikerülte a karcsú pengét, egyet ugorott előre és felhasította a török kaftános testét a szablya egyetlen kecses vágásával.
A fokost lendítve fordult be a rondella mellvédje mögé
- Hoho! – ordított rá egy másik hajdú! – Óvatosabban azzal!

Leeresztette a fegyvereit és átnézett a válla mögé. A kaputól érkező hajdúk is elérték a rondellát. Alig néhány perce robbant csak be a kapu, de a külsővárat már el is foglalták. Több mint nyolcszáz hajdú lepte el a négy bástyát és a köztük húzódó falakat.

A parancs eddig szólt, így Kovács visszasietett a saját csapatához, hogy a kapitányától újabb utasításokat várjon.

A belsővárként működő palota magas tornyain még a török zászlók lengtek. A sértetlen falak mögött pedig a török védősereg nagyja várta felkészülten a következő ostromot. A külsőfalak és a palota között mély, széles árok húzódott.

Az első gyors sikereket kényszerű várakozás követte. A palotát a sötétben nem lehetett megrohanni, ahhoz túl erős volt és túl sokan voltak a török őrök. Várni kellett pirkadatig.

- Fordítsátok az ágyúkat a palota felé! – utasította a kapitány az embereit. Kovács és társai a Ferrando-bástyát és a hozzájuk tartozó két falszakaszt figyelte. Egy őrszem a váron túlra, egy a váron belülre figyelt. Jelenleg bárhonnan jöhetett támadás. A petárdát Győrben is meghallhatták és küldhetnek felmentő sereget. A palotában is ebben bízhatnak, így kivárnak és tőlük nem várható kitörés, de éppen ezért kell felkészülni rá.

Négyen-öten is nekifeszültek a nagyobb ágyúknak. A súlyos bronz csöveik alatt nyikorogtak a ritkán használt kerekek. Az emberi erőnek nehezen engedelmeskedve fordultak a lőrésektől a palota felé. A fal széléhez nem vitték közelebb, hiszen így is a hatásos távolságának töredékére emelkedett a belsővár fala. A bástyák alsóbb szintjeiről puskaport és golyókat hordtak fel, hogy Pálffy gróf parancsára bármikor megkezdhessék a lövetést.

- A következő ostromban nem veszünk részt – jelentette ki a kapitány az újabb parancsot, amit Pálffytól hozott. – Még próbálkoznak tárgyalni a törökkel, hátha belátják, hogy elvesztették a házunkat. Ha mégsem, akkor elsütjük rájuk az ágyúkat, aztán a németek megrohanják őket. Ha meg közben megjönne a felmentés, akkor nekünk kell feltartani őket.

A hosszas tárgyalás idejére kényelembe helyezték magukat a hajdúk. A hideg mellvédnek támaszkodtak és feszülten figyelték a török minden mozdulatát.

Nem bíztak bennük, sarokba voltak szorítva és ilyenkor a legveszélyesebbek. A százéves háborúskodás alatt már kitapasztalták miben hihetnek és miben nem a töröknek.

Lassan eljött a pirkadat. A felmentő seregnek nyoma sem látszott.

Az éber hajdúk leheveredtek a hideg kövekre, suttogva beszélgettek, a fegyvereiket igazgatták. Kovács az egyik kőcsipkének dőlve kémlelte a messzeséget, közben egy ronggyal a fokosa nyelére száradt vért törülgette.

- Jól forgattad – állt mögé a kapitány. – Két töröknek is beverted vele a fejét.

- Ha többen lettek volna, több is kapott volna – felnevettek a tréfára. Váratlanul német ordítozás tört ki mindenfelől. Minden hajdú a kiáltozás irányába kapta a fejét és ösztönösen nyúlt a fegyveréért. Egy pillanatra mindenki azt hitte, hogy kitört a török. De nem. A tárgyalás ment rosszul, vagy csak a németek elégelték meg a várakozást, az nem derült ki, de egyszerre rohanták meg a kijelölt németek a palotát. Ostromlétrákon kúsztak fel a falakra és alig néhány perces kiáltozás és fegyvercsörgés után legyűrték a megmaradt török őrséget.

- A zsákmányból talán megveheted magadnak azt a kanóctalan muskétát – morfondírozott a hadnagy. Kishonti Kovács szótlanul bólintott, némán nézték, ahogy néhány német zsoldos leveri a palota tornyairól a török zászlókat.

A felkelő Nap első sugarai már a szabad Tatát köszönthették.

Megosztás a facebookon

Az első állomáshelyet megjegyeztem, az olyan különlegesnek hatott. Aztán annyi bolygón és csatában megfordultunk, hogy számolni sem tudtam. Amúgy is, itt váltam igazán katonává, ehhez csupán annyi kellett, hogy túléljem az első félévet.
Előtte talán érdemes egy kicsit kitérni a Birodalmi Hadsereg felépítésére. Igazából háromféle beosztása van a rohamosztagosoknak. Az első, ők vannak a legtöbben, a helyőrségi erők. Állomásoznak egy bolygón, megakadályozzák a felkeléseket és az esetleges ellenséges támadást, küzdenek a kalózok, csempészek, egyéb kétes alakok ellen. Általában jó dolguk van, kevesen mernek szembeszállni a Birodalommal, így az életük végtelen őrségekből és dögunalmas járőrözésből áll.
Aztán vannak a flotta légiói. Egy-egy csillagrombolóra vannak beosztva, ott nagyjából ugyanolyan az életük, mint a helyőrségieknek. Ritkán, ha a felszíni hadműveletre kerül a sor, bevetésre is mennek, de ez elenyésző.
És voltunk mi, a számozott légiók, a frontharcosok. A mi légióink kaptak számokat, és mindenféle hadihajókkal hurcoltak egyik háborúból a másikba. Sehol nem volt igazán állomáshelyünk, talán csak a kiképző központunk. A komolyabb összecsapásokra, amire a helyi erők kevesek voltak, minket küldtek. A kiemelt helyekre persze az elit légiók mentek, ők adták a különleges bánásmódot.
Mint a Naboon...
Ott a választott képviselőjük is megszavazta a Felhatalmazási Törvényt, amivel Palpatineból Uralkodó, a Köztársaságból pedig Birodalom lett. Ennek ellenére néhány szélsőséges csoport fellázadt és a királynőjük a terroristák élére állt. Az 501-eseket kapták meg. Pillanatok alatt tettek rendet és állították vissza a törvényes vezetést a bolygón.
Hát... mi nem az 501-esek voltunk és a mi rendszerünk egy egyszerű terrorista és kalózbanda volt.
A rendszer neve Brawna volt, alig pár millió lakossal, szegényes gazdasággal. Nem volt semmi kiemelkedő terméke, egyszerű mezőgazdaság, bányászat és ipar. A Klón Háborúkban rátette a kezét egy megerősödött kalózbanda és nem akarták elengedni. A 782-eseknek kellett meggyőzni őket, hogy mégiscsak csatlakozzanak a Birodalomhoz...
A hadművelet általános volt. Először jelentős erőfölényt kihasználva megsemmisítettük az ellenség erőinek lehető legnagyobb részét, majd elfoglaltuk a nagyobb városokat. A közelükben, jól védhető helyeken épültek ki a központi támaszpontok, majd ezekből indultak ki a járőrök megtisztítani a környéket. Ha kiértek a központok hatósugarából, építettek egy előretolt harcálláspontot, majd abból törtek ki az ellenségre. Ezekbe konvojok szállították az utánpótlást a központokból. Ha pedig még messzebb elért a Birodalom hatalma, akkor pár előretolt helyőrséget átépítettek központivá és onnan indult az egész...
Persze a nyomorult terroristák kitértek a harc elől, a civilek közé rejtőztek és a konvojainkat támadták, így azokat is védenünk kellett.
Fort Brawna-ba érve tudtam meg, hogy a századom is az ilyen biztosítók között van.
A Sentinelből kiszállva kellemes klíma fogadott. A hőmérséklet langyos volt, a szél enyhe, csupa zöld volt a táj. Örültem, hogy nem egy szikla, homok, vagy jégsivatagba küldtek. Sehol hatalmas hegyek, végtelen óceánok. Összességében nézve egy egész normális helynek tűnt. Elsőre ez tökéletes volt...
Az őrmesterünk néhány rohamosztagossal kitörő örömmel és kedvességgel fogadott minket.
- Végre, hogy itt vagytok, nyomorult banda! - ordította a teherszállítók hajtóműveit elnyomó hanggal. - Mozogjatok, még vissza is kell érnünk a Tavo-ra!
Újoncok csak tízen mentünk a „Tavo-ra” - akkor még azt se tudtam, hogy mi az – és mi vittük az utánpótlást is. A pakolással természetesen megvártak a veterán rohamosztagosok, ránk is hagyták, ahogy kell.
A nehéz ládákat felpakoltuk egy teherszállítóra, összesen vagy két tonnát. Minket, újoncokat szétosztottak két csapatszállítóban, és kaptunk néhány veteránt is felügyeletnek. A konvojhoz még járt két harcisikló fedezetként és TIE-ok is folyamatosan cirkáltak felettünk.
Gyorsan suhantunk az első bázisunk felé, a zárt térben is éreztem a sebességet.
A sisakomból felmértem a társaimat. Hiába együtt képeztek ki minket, alig ismertem őket, a többségüket csak az utolsó napokban láttam egyáltalán. A páncél ellenére a testtartás, méret, alak alapján egész jól beazonosítottam őket. Velem szemben például Nannarian ült, nő volt és tizennyolc éves, olyan gyerek, mint én. Egész szemrevalónak tartottam volna, ha a legkevesebb energiát is hagytak volna ilyesmire a kiképzőink. Gyönyörű kékeszöld szemei voltak, a haja világosbarna, de a tarkójánál egy csíkban szőkére változtatta. Az alakjára sem lehetett panasz, a kiképzés miatt izmos volt és formás.
Balra átellenben Ma'rek ült. Őt csak azért jegyeztem meg, mert az utolsó nap került át hozzánk, az ő kiképző százada akkor szűnt meg. A többieket elvitték specialistának, vagy egyszerűen feladták. A maradék tagokat szétszórták a kevésbé feltöltött kiképző századokba, így kaptuk meg mi.
Mi hárman képeztük a nyomorkülönítményünk újoncait. Hogy mi is volt ez a nyomorkülönítmény? A kiképzés alatt megtanultuk, hogy csak magadra számíthatsz és ez a továbbiakban is élt. De ha kifejezetten szerencsés voltál, hozzá csapódhattál pár hasonszőrű szerencsétlenhez és együtt lehettetek egyedül. Így általában egyszerűbb volt. Klikkek amúgy is alakultak ki, főleg a különböző őrmesterek seggnyalói alkották őket. Másik nagy csoportjuk a tiltott gyümölcsöt fogyasztók voltak. Ezek közösen jártak fűszerért, halálpálcáért, alig értelmes lény prostikhoz... A miénkhez hasonló volt a legkevesebb, mi csak csendben meghúzni akartuk magunkat és persze valahogy túlélni az előttünk álló katonai szolgálatot.
A gondolataimat félbeszakította az őrmester megjelenő hologrammja.
- Idefigyeljetek nyomorultak! - ordította. - Megérkeztünk a Cresh század által biztosított területre. Ez egy százhatvan kilométeres folyóvölgy, amire összesen, veletek együtt is csak száznegyvenheten vagyunk. Rohadtul kapjátok össze magatokat, mert aki hülyeséget csinál, azt én magam csontozom ki! Felfogtátok?
- Értettük! - kiabáltuk mindannyian. Alig telt el pár perc, amikor újra meghallottuk az őrmester hangját:
- Takarodó kifelé!
A szavak még visszhangoztak a járműben, de máris érezhetően lassultunk. Pillanatokkal később állt a csapatszállító, az ajtó kivágódott és mi ki rontottunk.
Nem tudtuk mi vár ránk, nem tudtuk mit csináljunk, de gyorsan kellett.
Egy úton voltunk, balra alacsony hegylánc húzódott, jobbra széles ártéri erdő, legelők és szántó földek.
Nem süvített plazma, nem éreztünk ózon szagot... nem támadtak meg.
- Az út két oldalán kettes oszlop! - mennydörgött az őrmester hangja, mi pedig rohantunk beállni.
Menetben folytattuk az utat.
Tízperc múlva feltűnt egy karaván. Szegény parasztok voltak, ócska siklóikkal rozoga ládákat szállítottak. Főleg öregek voltak és gyerekek, de mind férfiak, alig egy tucatnyian, csak három siklójuk volt.
Két rohamosztagos az E-11-eseket rájuk szegezve megállította őket, másik kettő pedig gyorsan átkutatta a ládákat. Mi is fedeztük őket, biztosan fegyvert, robbanóanyagot, terroristákat kerestek.
- Élelmiszer! - kiáltott a vizsgálatot végző katona.
- Oké! Átpakoljuk – parancsolta az őrmester. A négy rohamosztagos arrébb lökdöste a szerencsétlen parasztokat, akik csendben tűrték az igazoltatást.
- Mozogjatok már, hogy a rankor vigyen el titeket! - ordított ránk az őrmester. - Pakoljátok be azokat a nyomorult ládákat a csapatszállítókba!
Rohantunk teljesíteni az értelmetlen parancsot. Gyakorlatilag elloptuk az élelmet, amit a saját helyünkre tettünk be.
Néhány öreg sírva fakadt. Egy fiatal kölyök ordítani kezdett valamit, de egy E-11-es azonnal rászegeződött, így inkább hallgatott.
Néhány perc alatt megtelt a két csapatszállító és indulhattunk tovább, gyalog.
Ekkor követte el élete legnagyobb hibáját az egyik újonc. Még csak a nevét sem tudtam, de azt se, hogy ilyen képességekkel hogy élte túl a kiképzést?
Odasétált az őrmesterhez.
- Uram, ha elvesszük a helyiek ételét, csak az ellenállók táborába tereljük őket – mondta neki, mintha baráti jó tanácsot adna.
Levegőt venni is elfelejtettem hirtelen. Szinte biztos voltam benne, hogy rögtön agyonlövik. Szerencsére tévedtem, az őrmester úr sokkal barátságosabb volt.
A fegyvere tusával úgy vágta szájon, hogy menten hanyatt esett. A feje csattant a kövezett úton.
- Még egy ilyen és megdöglesz – felelt meg neki. Az egyik talpnyalója bele is rúgott a földön fekvő srácba. Egy agyrázkódást biztosan begyűjtött. Felállnia nehezen sikerült neki, mi pedig nem segítettünk rajta. Azzal csak saját magunknak is bajt okoztunk volna.
Órákig meneteltünk még, mire megérkeztünk a Tavo-ra. A járművek addigra már régen ott voltak, azok nem jöhettek olyan lassan, mint mi, mert akkor könnyen kilőhették volna.

Megosztás a facebookon

Egy rövid részlet a főhős múltjából.

A Turáni átok fedélzetét megnyugtató remegés járta át. A hipertérben történő utazásban nem volt semmi különleges, ezúttal azonban mégis valami eddig ismeretlen érzés járta át az egész hajót. A több évszázados kóborlás alatt rendszerek ezreit látogatták meg a turániak, egyik sem bírt komolyabb jelentőséggel. Egy-két nap, esetleg egy hét és tovább álltak. Most azonban más a helyzet. Most haza térnek...
Zotmund a hajó kilátójának nagytermében ült. Az előtte húzódó asztal étel helyett idegen fegyverek és páncélok alatt roskadozott. Legalább ötféle gránát, két kézifegyver, egy közelharcfegyver, energiatárak, gáztartályok, mérőműszerek, létfenntartó-eszközök, élelmiszertabletták... A sor szinte végtelen volt.
A fekete sisakért nyúlt. A halántékára egy fehér jelet festettek. A jelentését nem ismerte, de nem is érdekelte. Hosszasan nézte a rostélyát, még így is félelmet sugárzott. A homlokrészén éktelenkedett repedés, amit Mattu elmondása szerint egy minras patája okozott.
Kíváncsiságból a fejére illesztette a sisakot. Nagy volt a fejére, le is csúszott a válláig. A sisak belső kijelzői azonnal életre keltek. Ismeretlen nyelven és írással adatok tucatjai vibráltak a rostély minden részén, ha fordította a fejét, az írás is megváltozott.
Belefájdult a sok villogásba, így levette a fejéről, hirtelen meghőkölt. Közvetlenül előtte állt az új rabszolgája, két turáni harcos kíséretében. A fogoly legalább egy fejjel magasabb volt a két turáninál.
Visszatette a sisakot az asztalra, a többi holmi közé.
- Ki vagy te? - kérdezte az idegent.
- A nevem Berserker, az einherjarok népéből – felelte büszkén, feszesen állva.
- Hogy kerültél a turáni gyepűre? - faggatta tovább, pedig Mattutól már mindent tudott.
- Egy feladat végrehajtása közben véletlenül zuhantam le a bolygótokra – mereven nézett előre, talán nem is pislogott.
- Nekem szükségem van egy jó harcosra, te az vagy?
- Egész életemben katonának képeztek, uram.
Zotmund elégedetten bólogatott és az asztalon heverő fegyverekre intett.
- Ezt látom a felszerelésedből is – szólt elismerően róluk. - Szép gyűjtemény. Szívesen használnám, de nekem túl nagy. De majd otthon beolvasztjuk és készítünk belőle valami használhatóbbat...
- Javaslom hozzá a rendszer napját – vágott közbe Berserker. - A páncél még a Csillagkohóban készült, csak egy csillag hője képes megolvasztani.
Ennek persze kicsi volt a valószínűsége, de a családja csakúgy, mint minden más einherjar, szereti a nagy háborúig visszavezetni a családfát. Talán mindannyian sejtették, hogy háromezer évet nem élhetett volna túl egy páncél, de elég jól hangzott ahhoz a családi legenda, hogy érdemes legyen megemlíteni.
- Nézd Berserker – kezdett Zotmund a mondanivalójába, nem törődve a fiú kérkedésével. - Ha elvégezted a feladatot és nem csinálsz butaságot, akkor nem ölünk meg és maradsz nálunk rabszolgaként. Soha nem hagyhatod el a bolygót, ahová most megyünk, ezt jegyezd meg jól. Ha jól viselkedsz jól bánunk veled, ha nem akkor megölünk. Vigyétek!
A két turáni megragadta Berserker karjait és kirángatták a teremből. Könnyedén megölhette volna puszta kézzel mindkettőt, sőt akár Zotmundot is, megszerzi tőle a fegyvereit és akkor megszökhetne. De nem ez volt a feladata.
A két turáni gyorsan végigvitte a folyosókon és belökték abba a terembe, ahol már napok óta raboskodott. Kamerát, vagy érzékelőt nem fedezett fel ennyi idő alatt, így megkockáztatta végre az utolsó üzenetet.
A gallérjából kihúzta a merevítőt, karikává hajtotta, amitől kék hologramm töltötte ki.
„A tollaitól megfosztott madár nem csiripel” - írta le gyorsan és elküldte. Ez jelentette azt, hogy feltehetőleg többet nem fog tudni hazaüzenni a megbízóinak...

Megosztás a facebookon

Amelyben megelevenedik a múlt egy részlete és a végén fény derül mindenre.

A minrasok patáinak vad dobogása hatalmas port kavart fel elvakítva a tucatnyi turáni harcost, akik őrült módon vágtattak a porködben. Görcsösen markolták plazmaíjaikat és süvítve lőttek halálos vesszőket minden árnyra, amit ellenségnek véltek. Az ugráló állatok megnehezítették a célzást, így három elvétett lövés is jutott egy találatra. Lassítani azonban nem lehetett!
A porfelhőben lassan körvonalazódni kezdett egy lelőtt teherhajó roncsa. Körülötte százával hemzsegtek a helyi parasztokból toborzott milícia tagjai. Néhány bizonytalan lövés érkezett a hajó egy-egy, a zuhanás és a találatok okozta nyílásából. A milícia tagjai azonnal egész sorozatokkal feleltek ezekre a bizonytalan próbálkozásra.
- Zotmund! – ordította a vágtató minrasa hátáról Mattu. – Tartsatok ki!
Jobbra rántotta a kantárt és nagy ívben fordulni kezdett a hajóroncs körül. Általános turáni taktika volt az ellenség bekerítése és gyors lövésekkel való gyengítése.
Társai követték és pillanatok alatt körbe fogta az alig húszfős turáni csapat a több száznyi milíciát.
A helyieket meglepte a váratlan támadás és mivel semmi nem védte a hátukat, így könnyű célpontot nyújtottak a vágtázó turániaknak. Az erőviszonyok egyértelműen átbillentek a turániak javára. Hiába voltak ötödannyian, ők képzett harcosok voltak. A milicisták pedig csak fegyveres földművesek. Hiába viszonozták a tüzet, nem volt esélyük a sokkal jobb harcosokkal szemben. Amint egy elég széles rés nyílott a turániak gyűrűjében, a milícia tagjai rohanni kezdtek, a távoli erődített településük felé.
A turániak többsége üldözőbe vette őket, de csak hébe-hóba lőttek rájuk, inkább csak terelték őket vissza, a városukba, nehogy rendezve a vonalaikat visszatérjenek a hajóroncshoz.
Mattu leugrott a minrasáról és a roncshoz rohant, csak két turáni követte.
- Zotmund! – ordította újra és egy légvédelmi ágyú ütötte lyukon beugrott a hajórakterébe.
A becsapódás miatt minden a hajó orrába repült. Ott zsúfolódtak össze az elpusztult minrasok, a különböző felszerelést tároló konténerek. A raktér fala mentén húzódó ülésekben halott turániak ültek becsatolva, ők a becsapódásban halhattak meg. Zotmund nem volt közöttük.
- Zotmund! – kiáltott újra, és utána pillanatokig várt, hátha válaszol rá.
- Itt van! – kiáltotta az egyik társa a hajó orrából. Azonnal odarohant Mattu.
A vezetőfülke falába ütött egyik rés mellett feküdt. Az arcát száradt vér borította, felszakadt homlokából még mindig szivárgott. Jobb alkarja csúnyán eltört, hófehér csontjai kilátszódtak a vértől vörösre festett ruhája alól. Balkezében egy sugárvetőt szorongatott, azzal lövöldözött ki néha a résen át a milicistákra.
- Zotmund – buggyant ki Mattuból társa neve. Nehezen felnyitotta a száradt vértől lezárult szemeit Zotmund és egyenesen Mattura nézet.
- Késtél – nyögte ki nehezen, majd, talán nevetni próbált, de a bordáiba hasító fájdalom miatt csak nyöszörögni tudott.
Több, mint húsz év telt el azóta, hogy megmentette Zotmundot. Mattu ott állt a kalózhangár bejáratánál és leste, amint a turániak próbálják kiemelni őket. Nagyon nem tetszett neki a dolog! Az egész rajtaütés nem tetszett neki. A kalandozás még nem kezdődött el, a saját szakállára pedig senki sem fosztogathat. Főleg úgy nem, hogy egy titkos szervezkedést pénzel belőle…
Ha fiatalkorukban tucatszor húzta ki a pácból, akkor most se hagyhatja, hogy ostobaságot kövessen el.
 
A felszínre leereszkedő otromba teherhajók hatalmas porvihart kavartak. A leszállópályának használt arénában felélénkült a mozgás. A turáni harcosok a kalózok raktáraiból előhurcolt ládákkal gyorsan feltöltötték egy szállítóhajó óriási gyomrát, ami aztán még lomhábban szállt fel, mint ahogy leereszkedett. A helyét persze azonnal egy másik hajó foglalta el.
A kanyon fala mellett néhány fegyveres kíséretében üldögélt a telep kalóz személyzete. A weequay-k nagyokat pislogva lesték a hosszú hetek alatt felhalmozott zsákmány elvesztését.
Néhány hajó és több tucat turáni a kanyonon túl, a berobbant sziklák eltakarításán serénykedett, hogy hozzáférhessenek a föld fogságába került járművekhez.
Időnként elhúzott a fejük fölött egy-egy turáni vadász, akik unalmukban egy rögtönzött légi bemutatót tartottak a lázasan dolgozó társaiknak.
- Mozogjatok már az anyátok keservit! - ordította túl Zotmund a hajtóművek sivítását. - Nem érünk rá egész nap! Már így is késésben vagyunk!
- Zotmund! Zotmund! - kiáltozott barátjának Mattu, aki láthatólag nem is figyelt rá. - Mi a fene folyik itt?
- Mibe keveredtetek? - faggatta tovább, amikor Zotmund végre megállt és szembe fordult vele. - Szervezkedtek a turra és a mogur mögött. Fegyverkeztek és megszegitek az ősi szokásjogot.
A vádaskodásban Mattu lecsendesült, igazán csak most sikerült összeraknia a kirakó darabjait, hogy összeálljon a kép. Az eredmény pedig csak rosszabb volt, mint a bűnök külön-külön.
Kemény harcos volt, az élet edzette meg a vonásait és érzéseit, talán csak még szigorúbb lett a tekintete.
- Ti pártütést szerveztek? - mélyen nézett Zotmund szemébe, végre tisztán akart látni mindent. Egy ilyen lázadást jelentenie kell a főméltóságoknak, ami polgárháborúhoz vezethet. Akkor pedig a régi barátja ellen kell harcolnia.
- Látod, Mattu? - kezdett Zotmund fáradtan beszélni. Már elege volt ebből a vádaskodásból. - Ez annyira jellemző a népünkre. Valaki segíteni akar rajta és rögtön árulónak, lázadónak bélyegzik meg! - a végére már ostorként csapott a hangja. - Lehet, hogy ti a Korona utáni hajszában nem vettétek észre, de a népünk veszélyben van! Nekünk nincsenek nagy űrállomásaink, ahol gyárthatnánk a hajóinkat a növekvő népességnek! Évekig tart, mire összehegesztünk egyet! Ez nagyon lassú! Az egykori önfenntartó rendszerek ma már csak komoly beavatkozással azok! Egyszerűen kinőttük a hajóinkat! Az embereknek, az állatoknak hely kell és már sokan meguntuk az ötezer éves bolyongást! Emiatt fogtunk össze a nemzettségekkel, hogy közösen védjük meg magunkat egy... - pillanatra elhallgatott, olyan lehetetlenül hangzott ezt kimondani: - egy közös otthonban. Találtunk egy megfelelő bolygót, de azt meg kell védenünk. Flottánk már van elég, de felszíni harcra is készülnünk kell. És ha megtelepszünk, akkor nem vihetjük tovább ezt az ősi és elavult szokásjogot!
- Találtatok egy új hazát? - hebegte Mattu, mert ez annyira elképzelhetetlen volt. - De hát nekünk volt egy otthonunk...
- Mattu – csendesítette le barátját Zotmund. - Ötezer éve elpusztult, már a nevére se emlékszünk. Ideje túllépni ezen és a jelennel foglalkozni, nem azon a régi korok tragédiáin búslakodni. Azt hittem te meg fogsz érteni… ezért hoztalak magammal.
Zotmund otthagyta a meglepett gondolataival viaskodó Mattut és a foglyok felé vette az irányt.
- Tormás! - kiáltott az ott álló harcosnak. - Adjátok el őket rabszolgának és az árát vigyétek el Mattunak. Ha lehet, akkor tudjátok meg kinek tettek keresztbe, hátha ő többet fizet értük...
- Hé! - ugrott fel a kalózok vezére. - Nem erről állapodtunk meg... - néhány turáni pofon után letört az elégedetlenség és beterelték őket is egy szállítóhajóba.
- Tormás! - szólt még a turáni után. - Ha végeztetek, gyertek haza...
- Megyünk! - vigyorodott el a férfi és felsietett a hajó rámpáján.

Megosztás a facebookon