Amelyben megelevenedik a múlt egy részlete és a végén fény derül mindenre.

A minrasok patáinak vad dobogása hatalmas port kavart fel elvakítva a tucatnyi turáni harcost, akik őrült módon vágtattak a porködben. Görcsösen markolták plazmaíjaikat és süvítve lőttek halálos vesszőket minden árnyra, amit ellenségnek véltek. Az ugráló állatok megnehezítették a célzást, így három elvétett lövés is jutott egy találatra. Lassítani azonban nem lehetett!
A porfelhőben lassan körvonalazódni kezdett egy lelőtt teherhajó roncsa. Körülötte százával hemzsegtek a helyi parasztokból toborzott milícia tagjai. Néhány bizonytalan lövés érkezett a hajó egy-egy, a zuhanás és a találatok okozta nyílásából. A milícia tagjai azonnal egész sorozatokkal feleltek ezekre a bizonytalan próbálkozásra.
- Zotmund! – ordította a vágtató minrasa hátáról Mattu. – Tartsatok ki!
Jobbra rántotta a kantárt és nagy ívben fordulni kezdett a hajóroncs körül. Általános turáni taktika volt az ellenség bekerítése és gyors lövésekkel való gyengítése.
Társai követték és pillanatok alatt körbe fogta az alig húszfős turáni csapat a több száznyi milíciát.
A helyieket meglepte a váratlan támadás és mivel semmi nem védte a hátukat, így könnyű célpontot nyújtottak a vágtázó turániaknak. Az erőviszonyok egyértelműen átbillentek a turániak javára. Hiába voltak ötödannyian, ők képzett harcosok voltak. A milicisták pedig csak fegyveres földművesek. Hiába viszonozták a tüzet, nem volt esélyük a sokkal jobb harcosokkal szemben. Amint egy elég széles rés nyílott a turániak gyűrűjében, a milícia tagjai rohanni kezdtek, a távoli erődített településük felé.
A turániak többsége üldözőbe vette őket, de csak hébe-hóba lőttek rájuk, inkább csak terelték őket vissza, a városukba, nehogy rendezve a vonalaikat visszatérjenek a hajóroncshoz.
Mattu leugrott a minrasáról és a roncshoz rohant, csak két turáni követte.
- Zotmund! – ordította újra és egy légvédelmi ágyú ütötte lyukon beugrott a hajórakterébe.
A becsapódás miatt minden a hajó orrába repült. Ott zsúfolódtak össze az elpusztult minrasok, a különböző felszerelést tároló konténerek. A raktér fala mentén húzódó ülésekben halott turániak ültek becsatolva, ők a becsapódásban halhattak meg. Zotmund nem volt közöttük.
- Zotmund! – kiáltott újra, és utána pillanatokig várt, hátha válaszol rá.
- Itt van! – kiáltotta az egyik társa a hajó orrából. Azonnal odarohant Mattu.
A vezetőfülke falába ütött egyik rés mellett feküdt. Az arcát száradt vér borította, felszakadt homlokából még mindig szivárgott. Jobb alkarja csúnyán eltört, hófehér csontjai kilátszódtak a vértől vörösre festett ruhája alól. Balkezében egy sugárvetőt szorongatott, azzal lövöldözött ki néha a résen át a milicistákra.
- Zotmund – buggyant ki Mattuból társa neve. Nehezen felnyitotta a száradt vértől lezárult szemeit Zotmund és egyenesen Mattura nézet.
- Késtél – nyögte ki nehezen, majd, talán nevetni próbált, de a bordáiba hasító fájdalom miatt csak nyöszörögni tudott.
Több, mint húsz év telt el azóta, hogy megmentette Zotmundot. Mattu ott állt a kalózhangár bejáratánál és leste, amint a turániak próbálják kiemelni őket. Nagyon nem tetszett neki a dolog! Az egész rajtaütés nem tetszett neki. A kalandozás még nem kezdődött el, a saját szakállára pedig senki sem fosztogathat. Főleg úgy nem, hogy egy titkos szervezkedést pénzel belőle…
Ha fiatalkorukban tucatszor húzta ki a pácból, akkor most se hagyhatja, hogy ostobaságot kövessen el.
 
A felszínre leereszkedő otromba teherhajók hatalmas porvihart kavartak. A leszállópályának használt arénában felélénkült a mozgás. A turáni harcosok a kalózok raktáraiból előhurcolt ládákkal gyorsan feltöltötték egy szállítóhajó óriási gyomrát, ami aztán még lomhábban szállt fel, mint ahogy leereszkedett. A helyét persze azonnal egy másik hajó foglalta el.
A kanyon fala mellett néhány fegyveres kíséretében üldögélt a telep kalóz személyzete. A weequay-k nagyokat pislogva lesték a hosszú hetek alatt felhalmozott zsákmány elvesztését.
Néhány hajó és több tucat turáni a kanyonon túl, a berobbant sziklák eltakarításán serénykedett, hogy hozzáférhessenek a föld fogságába került járművekhez.
Időnként elhúzott a fejük fölött egy-egy turáni vadász, akik unalmukban egy rögtönzött légi bemutatót tartottak a lázasan dolgozó társaiknak.
- Mozogjatok már az anyátok keservit! - ordította túl Zotmund a hajtóművek sivítását. - Nem érünk rá egész nap! Már így is késésben vagyunk!
- Zotmund! Zotmund! - kiáltozott barátjának Mattu, aki láthatólag nem is figyelt rá. - Mi a fene folyik itt?
- Mibe keveredtetek? - faggatta tovább, amikor Zotmund végre megállt és szembe fordult vele. - Szervezkedtek a turra és a mogur mögött. Fegyverkeztek és megszegitek az ősi szokásjogot.
A vádaskodásban Mattu lecsendesült, igazán csak most sikerült összeraknia a kirakó darabjait, hogy összeálljon a kép. Az eredmény pedig csak rosszabb volt, mint a bűnök külön-külön.
Kemény harcos volt, az élet edzette meg a vonásait és érzéseit, talán csak még szigorúbb lett a tekintete.
- Ti pártütést szerveztek? - mélyen nézett Zotmund szemébe, végre tisztán akart látni mindent. Egy ilyen lázadást jelentenie kell a főméltóságoknak, ami polgárháborúhoz vezethet. Akkor pedig a régi barátja ellen kell harcolnia.
- Látod, Mattu? - kezdett Zotmund fáradtan beszélni. Már elege volt ebből a vádaskodásból. - Ez annyira jellemző a népünkre. Valaki segíteni akar rajta és rögtön árulónak, lázadónak bélyegzik meg! - a végére már ostorként csapott a hangja. - Lehet, hogy ti a Korona utáni hajszában nem vettétek észre, de a népünk veszélyben van! Nekünk nincsenek nagy űrállomásaink, ahol gyárthatnánk a hajóinkat a növekvő népességnek! Évekig tart, mire összehegesztünk egyet! Ez nagyon lassú! Az egykori önfenntartó rendszerek ma már csak komoly beavatkozással azok! Egyszerűen kinőttük a hajóinkat! Az embereknek, az állatoknak hely kell és már sokan meguntuk az ötezer éves bolyongást! Emiatt fogtunk össze a nemzettségekkel, hogy közösen védjük meg magunkat egy... - pillanatra elhallgatott, olyan lehetetlenül hangzott ezt kimondani: - egy közös otthonban. Találtunk egy megfelelő bolygót, de azt meg kell védenünk. Flottánk már van elég, de felszíni harcra is készülnünk kell. És ha megtelepszünk, akkor nem vihetjük tovább ezt az ősi és elavult szokásjogot!
- Találtatok egy új hazát? - hebegte Mattu, mert ez annyira elképzelhetetlen volt. - De hát nekünk volt egy otthonunk...
- Mattu – csendesítette le barátját Zotmund. - Ötezer éve elpusztult, már a nevére se emlékszünk. Ideje túllépni ezen és a jelennel foglalkozni, nem azon a régi korok tragédiáin búslakodni. Azt hittem te meg fogsz érteni… ezért hoztalak magammal.
Zotmund otthagyta a meglepett gondolataival viaskodó Mattut és a foglyok felé vette az irányt.
- Tormás! - kiáltott az ott álló harcosnak. - Adjátok el őket rabszolgának és az árát vigyétek el Mattunak. Ha lehet, akkor tudjátok meg kinek tettek keresztbe, hátha ő többet fizet értük...
- Hé! - ugrott fel a kalózok vezére. - Nem erről állapodtunk meg... - néhány turáni pofon után letört az elégedetlenség és beterelték őket is egy szállítóhajóba.
- Tormás! - szólt még a turáni után. - Ha végeztetek, gyertek haza...
- Megyünk! - vigyorodott el a férfi és felsietett a hajó rámpáján.

Megosztás a facebookon