A srácok még javában készültek, amikor visszaért Nannarian. Az arca lángolt az elfojtott dühtől.
- Minden rendben? - kérdeztem, miközben felfelé mászott az ágyára.
- Kuss! - dörrent rám és nekem hátat fordítva elterült.
A főtörzs biztosan keményen megdolgozta. Szokásuk az újoncok és mindenki más válogatott szívatása.
Pár perc múlva a tizedes szép álmokat kívánt:
- Takarodó! Kuss mindenkinek és döglés!
Amint befejezte sötétség borult a barakkra, az ágyuktól távol levők visszasiettek a helyükre, de pár perc múlva néma csend borult a teremre.
Pár percre.
Aztán hörgő szuszogás, éktelen horkolás és mindenféle alvózaj töltötte ki a sötétséget.
Álmatlanul forgolódtam hosszú óráknak tűnő ideig.
Ekkor láttam meg, hogy az egyik női őrvezetőnk felkel és odamegy Nannarian ágyához. Suttogott valamit, de nem értettem, aztán vissza is ment a helyére.
Egy pár pillanat volt az egész. Senki nem szólt érte, így én se törődtem vele.
Hajnalban a főtörzs üvöltésére ébredtünk.
- Ki az ágyból nyomorult csürhe! - a hangjától zengett az egész barakk. Szinte kiestem az ágyamból, támolyogva sikerült megállnom a sorakozóra. Sötét volt még, a nap se kelt még fel.
- Hol a többi szerencsétlen? - állt meg előttünk, újoncok előtt.
- Főtörzsőrmester úr, Derel tizedes jelentem, őrségben! - lépett elő a tizedesünk.
- Öt perc múlva sorakozó odakint! Őrjáratra mentek Galle őrmesterrel!
Öt perc alatt öltöztünk fel rohamosztagos páncélba, vettük magunkra a hátizsákokat, kezünkbe az E-11-est és rohantunk is ki a támaszpont közepén kialakított térre.
Kiképzési célból egy rohamosztaggal vittek ki minket. Mi öten újoncok, három veteránnal és az őrmesterrel.
Meneteltünk vagy öt kilométert, mire elértük a völgyben lévő első települést.
Rendezett kis falucska volt, egyszerű egy-két emeletes házakkal, kellemes, nyugodt hely, bár láthatóan szegény. Sokan tartózkodtak kint az utcán, főleg gyalogosan, pénzük nem igazán volt járművekre, de így is eljutottak bárhová.
Jöttünkre láthatóan megijedtek, igyekeztek eltűnni az utunkból.
Az őrmester utasítására két oszlopban haladtunk, az utca két oldalán.
Különös érzés volt ezen az ismeretlen bolygón, ezen az ismeretlen településen masírozni. Éreztem a gyűlölt pillantásokat a helyiektől, legszívesebben agyonvertek volna minket. Furcsa volt ez a mérhetetlen utálat felénk.
A bátrabbak mellékutcákban verődtek össze és gyilkos tekintettel követték a menetünket.
Azt hiszem féltem is akkor. Ott voltunk mindössze tízen, több száz helyivel szemben, vagy alig pár ezren a milliós lakosságnak. Elbizonytalanodtam, hogy valaha győzhetünk-e ebben a háborúban?
A falu közepén jártunk, amikor kitört a balhé.
Váratlanul lövés süvített és eltalálták az élen haladó egyik újonc társunkat. A lövés ereje hozzávágta az épület falának, majd elterült.
Az ellenkező oldali épület emeletéről tüzeltek ránk, nem kellett sok ész megállapítani.
Bepánikoltam. Úgy éreztem, hogy ott fogok meghalni. Az első bevetésen, egy gyűlölettel teli ismeretlen világon.
- Tüzet viszonozni, idióták! - ordítozott az őrmester a túl oldalról, a sisak hangmodulátora csak fenyegetőbbé tette a hangját. A veteránokat nem kellett figyelmeztetni. Az én oszlopomban lévő kettő célra tartotta az E-11-eseiket és máris sorozták az emeleti ablakokat. A plazma süvítve szelte át az alig pár méteres utcát és alaposan beborította a ház falait, bezúzták a zárt ablakokat és több becsapódott az egyik nyitotton is.
Féltem, de már nem a tűzharctól, a haláltól, hanem az őrmestertől. Hirtelen belém hasított minden emlék a kiképzésről, hogy mi történik, ha nem teljesítem a parancsait. Vagy ha nem megfelelően...
A nyílt utca lehetőségeihez mérten fedezékbe húzódtam és én is megeresztettem egy sorozatot a többiek által kijelölt célra. A karabély nagyokat ugrott a kezemben, a plazmasugarak pedig hatalmas területen szóródtak szét, legalább a lövéseim fele elszállt az égbe.
Megnyugtatott mégis a fegyver hangja, süvítő plazma, a gyengéd ózon illat, ami beszűrődött a sisakba, a visszarúgás ereje és főként a tudat, hogy visszavágtam!
Mire feleszméltem, a túloldalon lévő bajtársaink eltűntek az utcáról az őrmesterrel együtt. Egy ajtó nyitva állt a házon, beálló csendet pedig ordítozások, kiáltások és újabb lövések törték meg.
Az egyik veterán ránk ordított:
- A sérültet vigyétek be! - az újonc társammal a menetoszlop élén fekvő harmadik társunkhoz rohantunk, könnyedén felkaptuk, azzal se törődtünk, hogy egyáltalán él-e?
A két veterán fedező tüze alatt átvágtunk az utcán és bevonszoltuk a házba.
Az utcához képest sötét volt bent, de a sisakom fényszűrője egész jól kiegyenlítette a helyzetet, így egy pillanatra se vakultam meg.
A ház belül egyetlen nagy helyiségből állt, több civil is tartózkodott bent, sikoltoztak és sírtak. Kivéve azt, amelyiket Nannarian vett kezelésbe.
A terem közepén feküdt és felváltva kapta a rúgásokat és a puskatus ütéseit. Végtagjai lehetetlen szögben álltak, biztosan töröttek voltak, alatta a padló vérben úszott.
- Terroristákat rejtegetsz? - ordította a neki, a hangját teljesen elváltoztatta a modulátor. - A felszabadítóitokra lőtök?
Senki sem próbálta megakadályozni, és azt hiszem senki sem akarta. Csak azt tette, amit mind éreztünk.
Közben az őrmester lerugdosott egy alakot a lépcsőn, majd át a szobán, ki a szabadba. A környéken tartózkodók szeme láttára lőtte agyon.
- Elég lesz, rohamosztagos! - vakkantott Nannarianre az egyik veterán őrvezető. A belé vert alapos kiképzésnek hála azonnal hátra lépett egyet és remegő kezekkel állt meg.
Az őrvezető rásandított a kirohanása eredményére.
- Lődd le! - parancsolta és Nannarian, mint egy droid felemelte az E-11-est, lefelé fordította a csövét és közvetlen közelről beleeresztett egy plazmát.
Az ózon szag betöltötte a szobát és csend lett. Halk, elfojtott zokogást lehetett csak hallani a civilek felől.
- A kölyöknek annyi! - egyenesedett fel egy veterán rohamosztagos a sérült újonc felől, amikor az őrmester visszalépett a házba.
Akkor halt meg az első bajtársam. Egy velem egyidős srác volt, együtt képeztek ki, de még csak a nevét se tudtam. Nem gondoltam arra, hogy én is lehettem volna, azt hiszem semmire sem gondoltam akkor.
- Őrvezető! Hívjon egy isktrilt! - utasította az őrmester. - Az épületet aláaknázni!
A veteránok az övükről aknákat szedtek elő. Ezek olyanok voltak, mint egy félbe vágott hődetonátor, a lapos felük képes volt bármilyen felületre rátapadni.
Egyet-egyet dobtak a falak aljára, mi is követtük a példájukat.
A lakók zokogva rohantak ki.
Mire végeztünk és kivonultunk az utcára, meg is érkezett a kért jármű.
Egy szabvány Birodalmi Rohamosztag Szállító volt, a sajátos szögletes formájával, szürke festésével. A teherszállító változattal szemben ennek a tetején egy önműködő löveg kapott helyet, ami máris pásztázta a távol várakozó tömeget. A pilóta egyetlen parancsára, vagy gombnyomására plazmával szórná meg őket.
A hátsó, rakodó ajtaját kinyitott, ketten berakták halott társunkat, mi pedig beültünk az ülésekre. Alig hogy elhagytuk a házat, hangos robajjal dőlt össze.
Percek alatt újra a Tavon voltunk.
Már kiszálltunk az Isktrillből, amikor egy TIE elhúzott a fejünk felett. Követtem a tekintetemmel, alig pár kilométerre végigpásztázta a völgyet az ágyúival.
- Egy rohamosztagosért egy TIE... - jegyezte meg valaki, aki szintén figyelte a gépet.
Nem kellett sok ész, hogy kitaláljam mit is jelent ez...

Megosztás a facebookon