Amelyben a csata tovább folyik a felszínen, a végén néhány kellemetlen meglepetéssel.

A kalóz tanya a sziklasivatag egyik kanyonjában helyezkedett el. A többszintes csarnokszerű épület felkúszott a gerincre, mellette arénaként terült el egy hatalmas leszállópálya.
Kadosa szárnya alaposan megtépázta a telepet. A magaslatokon lévő üszkös törmelékből füst szállt fel, egykori védelemi lövegek jelét mutatva. A távolabbi energiaoszlopok is magányosan árválkodtak: a generátort érhette kritikus találat. A telep mellett, a kemény sziklában is hatalmas kráterek tátongtak, mintha néhány bomba túlesett volna a célon és a puszta sziklába csapódott volna.
A turáni teherhajók a teleptől néhány kilométerre szálltak le. Hatalmas rámpáik a felszínre zuhantak és hangos “előre” ordítással kivágtatott a turáni minrasság.
Zotmund állt az élen, de közvetlenül mellette ott volt Mattu is, mögöttük pedig az egész sereg.
Döngött a paták alatt a talaj, a kanyon pedig vészesen közeledett.
- Feszít! - kiáltotta el magát Zotmund. A plazmaíjak megfeszültek és a vezényszóra kilőtték fémvesszőiket. Egyre élesedő süvöltéssel száguldottak a szakadék felé. Röppályájuk csúcsát elérve már fehéren izzottak, a zuhanási fázisra pedig szinte parancsszóra egy robbanás hangkíséretében váltak plazmává. A következő pillanatban pedig becsapódtak a megzavarodott kalózokra.
Zotmund nem lassított a szakadék közeledtére. A megfigyelés szerint itt volt a legalacsonyabb és a leglankásabb a fala. Csak itt tudnak betörni. A minrasa már bizonytalanabbul közelítette meg a biztos talaj szélét, de gazdája parancsának megszegése esze ágában sem volt. Ugrott egyet, amint eltűnt alóla a föld és csupán néhány méterrel mélyebben fogott újra talajt.
A lankás fal még mindig közel függőleges volt, de nem leküzdhetetlen az állatok számára.
Az aréna egyben volt leszállópálya és roncstelep is. A sziklák mellett tucatjával hevertek a különböző alkatrészek, elrozsdásodott járművek, különböző fémhulladékok.
Az épület bejárata előtt egy sebtében összeállított barikád állt. Mögötte csontvázakra emlékeztető, szürke bőrű, fejkendős weequay-k húzták meg magukat, hosszú, tipikus alvilági karabélyokat szorongatva kezükben.
A vaktában leadott lövésnek volt értelme, néhány holttest is feküdt az itt-ott megpörkölődött fémek mellett.
Zotmund felemelte a plazmaíját, ráillesztett egy vesszőt, megfeszítette és a szeméhez csatolt célzó berendezéssel még a magasból bemért egy, a barikád mögül kilógó kalózt. Oldotta a vesszőt, ami szemmel követhetetlen sebességgel vágódott a weequay testébe. A lövését több is követte: a turániak igyekeztek még a magaslatról ritkítani az ellenséget.
Pillanatok alatt leértek a lejtőről és egyszerre fordultak szembe a barikáddal. A kalózok viszonozták a tüzet, de a gyorsan mozgó turániak között nem találtak könnyű célpontot.
Az egyenletessé váló terepen könnyebben boldogultak a minrasok, a barikádot is nehézség nélkül ugratták át. 
Ezzel pecsételődött meg a kalózok első védelmi vonalának a sorsa: a barikádon átjutott turániak a nyeregben megfordulva, könnyedén végeztek a védtelenné váló kalózokkal.
A roham lendületét az ajtó törhette volna meg, ha nem egy jól összeszokott, ilyen rajtaütésekhez alkalmazkodott csapat kezd bele a támadásba. Az egyik elöl haladó turáni a plazmaíját egy gránátvetőre cserélte, amivel két gyors lövést leadva az ajtóra, berobbantotta azt.
Akadály nélkül száguldhattak be az enyhén homályos folyosókra.
- Lassú vagy Zotmund! - kiáltotta át barátjának Mattu és eleresztett egy újabb lövést. A keze villant egyet és egy vesszőt egyensúlyozott az idegen. Zotmundnak beletelt egy pillanatba, még megértette, hogy az a villanás volt a mozdulat, amivel az íjat szorongató kezéből kivette a vesszőt, az idegre illesztette és feszítette, majd szinte azonnal oldotta is… És mindig pontosan talált.
Kissé elszégyellte magát a Mattu előtt. Sokkal lassabb volt és bizony néhány lövése jócskán túlszállt a folyosón!
Pár méterre előttük egy ládából rögtönzött barikád mögül lövöldözött két kalóz. Mattu keze villant, vesszője süvített, az egyik kalóz holtan esett össze. Töltés közben elvágtattak a másik mellett, ez azonban nem zavarta Mattut, megfordult a nyeregben és egy halálosan pontos lövéssel leterítette a másikat is.
Zotmund belátta, hogy nem hiába Mattu lett a felszíni erők parancsnoka. Ő lehetett a legjobb íjász a turániak közül.
A folyosó hirtelen egy teremmé szélesedett. Asztalok, székek hevertek felborítva mindenfelé, a túlsóvégében pedig egy bárpult állt. Italkínálatának jelentős része lángolt, Zotmund sejtette, hogy az egyik folyosón végig süvítő lövése gyújthatta fel őket.
A kocsmában megálljt intett a csapatnak. Ez volt a legalkalmasabb hely a pihenőre. Ha rosszra fordulna a helyzet, akkor csak egy egyenes folyosón kell átvágtatniuk, aztán a flotta felrobbanthatja az egész épületet…
- Hunimund? - vett elő Zotmund egy kézi kommot. - Mi a helyzeted?
- Légtér tiszta, itt repkedünk össze-vissza… - válaszolt azonnal a fia.
- Vettem! - átállította a turáni kódról széles sávra és a közös nyelven szólt bele:
- A turániak foglalták el a telepet! Adjátok meg magatokat és nem ölünk meg titeket!
A felhívására a környező folyosókról előmerészkedett néhány kalóz és fegyvereiket eldobva emelték magasra a kezüket.
Zotmund ismét a turáni kódra váltott.
- Küldjetek még néhány hajót és embert… - szólt a flottának.
Beszéde közben a megfáradt harcosok igyekeztek menteni a tűz elől a jobbnak számító italokat és a biztonság kedvéért jó mélyen rejtették el nyeregtáskáikban. Közben az elesett kalózok felszerelését fürkészték, hátha akad ott is valami értékesebb darab.
- Megadjuk magunkat! Halljam a feltételeket! - kiáltotta egy hang az egyik oldalfolyosó felől.
Egy gazdagon díszített, rangos weequay volt, ő lehetett a kalózvezér. Négy másik kalóz is kísérte, ők még nem dobták el a fegyvereiket, ezért a közelben álló turániak azonnal célba vették őket.
- Az embereid adják fel a harcot, most! - felelte habozás nélkül Zotmund. - Menjenek ki fegyvertelenül a leszállótérre, ott majd felügyeljük őket.
- Rendben - kalózok voltak, nem harcosok. Pillanatnyilag az életük fontosabb volt mindennél, így hát könnyedén belement a vezér a feltételekbe. - Dobjátok el! - szólt a kíséretének, akik vonakodva teljesítették a parancsot.

- Vigyétek ki őket! - utasította Zotmund az embereit. Négyen kiváltak és lökdösve terelni kezdték őket a kijárat felé.
- Hé! Mi a többi feltétel…? - kiáltott neki a vezér.
- Az már a mi dolgunk… - felelte hanyagul Zotmund és elindult minrasával a balfolyosón. Mattu és néhány társuk csendben követték. Ő volt a vezér, csak rátartozott az alkudozás, a zsákmányon majd úgyis osztozkodnak.
Zotmund határozottan haladt az épületben. Egy kereszteződésnél se bizonytalanodott el. Mattu kíváncsian hátra pillantott a kíséretre. Legalább húszan követték őket. A csata véget ért, most hajszolja mindenki a zsákmányt, ezek miért vannak velük?
Egy jobbra nyíló ajtó túl szűk volt a minrasoknak, így azokat hátra hagyva gyalog folytatták az utat. Mindenki szótlanul követte őket.
- Megyünk valahová? - kérdezte bizonytalanul Mattu, mert már nem bírta ezt a titokzatosságot.
- Csak ezt ellenőrizzük… - felelte Zotmund és feltárult előttük egy újabb ajtó.
Egy hatalmas csarnokba érkeztek. Gyenge riadó fény világította csak meg, a két végén álló bejárata berobbant.
Zotmund elégedetten bólogatott.
- Egy ilyen kell nekem! - bökte ki Mattu, miután felszedte az állát. A csarnokban egy tucat Antigravitációs tank sorakozott. Félelmetes ereje volt a kalózbandának, ha bevetik ellenük, akkor nehezebben nyerik meg a csatát… Ekkor vált világossá a sziklába csapódott bombák jelentősége: azok robbantották be a hangár kijáratait. Azok zárták be a kalózok védelmének fő erősségét, és ezért adták fel ilyen könnyen a harcot…
- Ezekből nem vihetsz! - szólt rá Zotmund. - Kézifegyverből, élelemből, pénzből, egyéb értékből annyit viszel amennyit akarsz, de felszíni járművet nem kapsz!
- Mi van? Miért nem? - Mattu nem hitt a fülének. Amióta világ a világ, a turániak minden zsákmányon osztoztak, nem lehetett csak úgy kisajátítani! Főleg nem a legértékesebb darabokat! Egy ilyen tank megér jó pár ezer kreditet!
- Mert ez nekünk kell! - felelte titokzatosan Zotmund és cinkosan mosolygott mellé…

Megosztás a facebookon

Amelyben az ütközet elkezdődik.

A csillagok fényes sávok és örvények képében táncoltak a kilátó ablakai előtt. A hiperugrás másik jeleként az egész hajót átjárta a jól ismert enyhe remegés.
Mattu felkönyökölt az asztalra és hanyag nemtörődömséggel figyelte Zotmundot, amit az utolsó kiürült tálat is eltolja maga elől, kiissza az italát, majd pedig nagyokat sóhajtva hátradől a székében.
- A csata előtti lakomától csak egy jobb dolog van a világon! - bölcselkedett, közben pedig a lapos hasán dobolt az ujjaival. - A csata utáni lakoma…
- Te semmit se változtál… - vigyorgott rá Mattu. - Nem is értem hogy lehetsz ilyen girhes, ha ennyit zabálsz! Egy minrast megennél egyedül!
- Úgy biz’a! - nehézkesen feltápászkodott a székből. - Gyere, osszunk fegyvert a tanítványaidnak! Plazmaíjunk nincs annyi felesleges, de pár száz droid karabély még akad!
- Mennyire erős ellenfelek ellen megyünk? - kérdezte Mattu a turbóliftben, ami a toronyból levitte őket a hajótestbe.
- Nem lesz gond! Hunimundék gondoskodnak róluk, mire mi odaérünk. Nekünk már csak a maradék ellenállás lefegyverzése jut.
- Ezt biztos? - vonta fel a szemöldökét Mattu. Igazi harcos volt és nem szerette ezt a túl magabiztos hozzáállást, az mindig bajt jelent. - Mert tudod, ezek a kölykök a legnagyobb turáni előkelők fiai és nem azért bízták rám őket, hogy egy nevenincs kalózbanda elleni összecsapásban haljanak meg.
- Ne félj, nem lesz baj! Ezt megígérem! Hunimund a vadászokkal elintézi az erősebb ellenállást és összezavarja őket. Mi majd leszállunk és átvágtatunk a túlélőkön. Pofonegyszerű az egész!
Mattu a fejét csóválta ettől. Túl sok harcost és barátot veszített már el ilyen “pofonegyszerű” rajtaütésekben. Az aggodalmát azonban nem akarta átragasztani sem Zotmundra, sem a többiekre. Nem jó Lúdvércet a falra festeni a csata előtt.

A csillagok pontokká zsugorodtak a szűkös pilótakabin előtt. A legközelebbi égitest is alig lett nagyobb, mint egy ember feje. Szándékosan ilyen messze törtek ki a hipertérből, hogy a kalózok ne is sejtsék a közeledésüket. Így viszont hosszú ideig repülhetnek az űrben, mire elérik a célpontot.
- Rendben Vastuskók! - szólt bele a kommjába Hunimund. - Alakzatba fejlődni és figyelni! Immáron ellenséges területen vagyunk!
Balkezével egy kicsit előrébb tolta a gázkart a vadász megugrott alatta és pillanatok alatt elfoglalta a vezérpozíciót.
- Mire figyeljünk itt, amikor szinte még a mélyűrben vagyunk? - recsegett a hangszórójából egy hang.
- Különben is! Vegyenek csak észre, hisz nem azért jöttünk, hogy osongassunk itt! - válaszolt egy másik pilóta.
- A végén még a hangárt robbantjuk rájuk aztán leshetünk, hogy nem kapunk semmit az osztozkodásnál!
- Ott vagyunk már?…
Pillanatok alatt elszabadult a káosz és kéttucatnyi nagyszájú pilóta kezdett egyszerre beszélni a kommban. Záporoztak a szellemes, a nagyképű, a beképzelt és a magabiztos beszólások, ugratások. Képtelenség lett volna figyelni mindegyikre, de egyet-egyet is komoly nehezség volt kibogozni. Hunimund éppen ezért meg se próbálkozott vele. Ráhagyta a többiekre a fecsegést. A lehetőségekhez mérten hátradöntötte az ülését, bekapcsolt a beépített lejátszóban egy kis zenét és kényelmesen ellazulva készült fel a hosszas utazásra a bolygóig.
Lehunyta a szemét és elképzelte az énekes mögött táncoló twi’lek lányt. A ruha, amit viselt alig takarta kék bőrét, lekkujai szinte lengtek a kecses mozgása közben. Egy másik a vállait masszírozhatná… Előre nyúlt a műszerfalhoz és felpöckölte az egyik szélső kapcsolót. Az ülése gyengéden bizseregni kezdett.
A turáni vadászgépekben nem volt ritka az ilyenfajta kényelmiberendezés. A gépek tulajdonosai mindenféle őrültséget képesek voltak kitalálni, a leleményes turáni mérnökök pedig egy kis fizetségért bármit beszereltek nekik. Így kerülhettek a pilótafülkébe masszírozóülések, italhűtők, holovetítők és egyéb hasonló eszközök. Ezek csak fokozták a vadászokra jellemző sokszínűséget. Egy turáni hajó alapvetően is legalább három másikból készült. Hasonló volt a helyzet a vadászokkal is. Minden beszerezhető gépet felhasználtak a készítésüknél. A háború alatt főleg köztársasági vadászokat szereztek. Egy-egy csata után akár tucatjával is gyűjtötték a megsérült hajókat, amit aztán a mérnökök újra repülhetővé varázsoltak. Így a turáni vadászegységek gerincét Torrent, ARC-170, V-szárnyú vadászok és NTB-630-as bombázók, illetve ezek minden lehetséges arányú és mértékű keverékei adták.
- Ébredj Vezér, mert beleszállsz a csillagba! - a megszólítás miatt Hunimund kinyitotta a szemeit. A csillag még azért messze volt, a bolygó viszont épp előttük.
Másodpercek alatt kikapcsolt a zenét és az ülést is előre engedte. Megfeszítette a szíjakat.
- Vastuskók készülj! - szólt bele a kommjába.
- Kezd izgalmas lenni… - Hunimund nem törődött a közbeszólóval.
- Ménrót, a szárnyaddal hátra maradtok és fedeztek minket! Kadosa, a te szárnyad megy bombázni, de pontosan a megbeszéltek szerint! A többiek pedig utánam!
Üdvrivalgástól, csatakiáltásoktól lett újra hangos a komm.
Hunimund balkezével a gázkart, a jobbal pedig a botkormány ragadta meg. A turáni technikusok elve volt, hogy a pilótáknak harcközben csak ezeket kelljen fogniuk. Elhelyeztek ezeken annyi gombot és kapcsolót, amikkel a pajzsokat, hajtóműveket, fegyvereket is lehetett kezelni, így nem volt szükséges a műszerfalon kapcsolgatni.
Ütközésig előre tolta a gázkart, a hajtóművek felbőgtek és a vadásza meglódult. Tucatnyian követték a példáját. A hadszervezet egyik trükkje volt, hogy a különböző, azonos nevű egységek nem azonos számú harcosból állt. Ezzel alaposan összezavarták az ellenséget, hiszen nem tudta pontosan, hogy a “szárny” tizenkettő, nyolc, vagy csak négy vadászt jelent…
A légkörbe érkezés megrázta az aprógépeket, mégis lassítás nélkül száguldottak a cél felé.
Alattuk egy sziklasivatag terült el. Világos barna kövei borították a láthatárt. A taktikai érzékelőn megjelentek az első ellenséges gépeket jelző foltok, a hangszórókból pedig egyenletes figyelmeztető hang hallatszott. Harminc pontot számolt össze a kijelzőn. Majdnem háromszoros túlerőben vannak jelenleg… Egész átlagosnak számított egy ilyen rajtaütésnél.
Hunimund jobb hüvelykujjával felpöckölt egy kapcsolót, amitől a műszerfal tetejéből két oszlopocska nyúlt ki, a fülke transzparacélja előtt, éppen szemmagasságban. A következő pillanatban átlátszó hologram keletkezett a két rúd között. Középen megjelent egy célkereszt, ami az ellenséges vadászokra közelített.
Korong alakú, lapos gépek voltak. Pont olyanok, amilyenekre számítottak. Ráillesztette az egyikre a vörös célkeresztet, ami ettől zöldre vált. Lenyomta a tűzkioldó gombot. A vadásza orrából kirobbant egy protontorpedó, kékes fénycsíkot húzva maga után az ellenséges gép felé süvített.
A becélzott vadász megpróbált egy dugóhúzóval kitérni a torpedó elől, de elkésett. A távolság ellenére is látható robbanás emésztette fel.
A társai is hasonlóan cselekedtek, így egy egész sor robbanás tizedelte meg a védők erejét.
A szokásos örömujjongás elmaradt. A következő másodpercekben egymásra plazmát ontva olvadt egymásba a két fél.
A turáni vadászok nagyhatótávolságú érzékelőinek és célzó berendezéseinek köszönhetően a kezdeti háromszoros túlerő mindössze kétszeresre olvadt.
A vörös és zöld plazmasugarak szinte átjárhatatlan, halálos hálót szőttek az égre. Időnként egy-egy robbanás csodálatos narancs és vörös színei keveredtek a összevisszaságba.
Elhúzott egy hajó Hunimund célkeresztje elől. A turáni bal ujjai gyorsan megrándultak a gázkaron. A lenyomott kapcsolók hatására a pajzsokból a hajtóművekbe irányította az energiát, majd előretolta a gázkart. A többlet teljesítménytől megugrott a vadásza és a légköri viszonyok miatt a gyorsulás egy pillanatra az ülésébe préselte. A tehetetlenségi kiegyenlítők gyorsan korrigálták az erőhatásokat és újra kényelmes körülmények uralkodtak a fülkében.
A célkereszt izzani kezdett, ahogy lőtávolságba ért. Átváltott az ágyúkra, de erejüket minimálisra csökkentette. Az ellenséges vadász igyekezett eltáncolni a célkeresztje elől, jobbra-balra tért ki előle, Hunimund azonban folyamatosan követte. Tucatjával küldte a kalóz után a plazmasugarakat. A többségük célt tévesztett, néhány azonban kegyetlenül talált és valósággal felszeletelték a hajót, még végül az egyik egyenesen a hajtóműbe csapódott, amitől a megmaradt roncs darabokra robbant.
Újabb ujjgyakorlat a gázkaron és az energia egyenletesen szétoszlott a pajzsokon. Szerencsétlen dolog lenne, ha egy oldalról jövő kapáslövés szelné ketté a gépét. Körbenézett a káosznak tűnő csatában.
A turáni vadászok és a kalóz gépek halálos táncot járva vívtak egymással. A kalózok nem voltak olyan szervezettek, hogy a turániaknak a bevett páros alakzatokra szakadva, egymást fedezve harcoljanak. Igazából két csürhe kocsmai verekedésére hasonlított az egész légharc.
Valójában szükség sem volt egymást fedező párokra. Ezek a harcosok többségében egy nemzettség előkelői közül kerültek ki. Testvérek, sógorok, unokatestvérek voltak. Ők nem csak a párjukat, hanem mindenkit fedeztek. Tizenkét pilóta, akik mind óvják a társukat. Ez a taktika talán még a Birodalmat is meglepné.
Zöld plazmanyalábok húztak el Hunimund gépe mellet, némelyik olyan közel, hogy a pajzs energiáját nyolcvan százalék alá sorvasztotta. Elharapott egy káromkodást, helyette átirányította az energiát a hátsó pajzsokba és gázt adott. A hajó meglódult és távolodni kezdett az őrült forgatagtól a sziklasivatag felett.
Jobbra-balra táncoltatva a gépét kerülte el a kalóz kapáslövéseit. Néhány pillanat alatt elegendő távolságra került a csatától.
Visszarántotta a gázkart a balkezével, miközben a jobbjával egy csuklómozdulattal jobbra, majd azonnal maga felé rántotta a botkormányt. A manővertől a gépe élesen fordulni kezdett, a kalózgép pedig egy kis késéssel lemaradva követte. A fordulat felénél lassan előremozdította a gázkart. Az erős igénybevétel miatt felvisított a hajtómű.
Ha túl gyorsan, vagy túl erősen ad energiát a hajtóműveknek, akkor darabokra robban a hajó, ami erősen ártana az egészségének. Ilyen körülmények között a katapult is inkább megölni, mivel a felszínbe vágná be.
Ettől sokkal tapasztaltabb pilóta volt. A visító hajtómű ellenére meglátta a szeme sarkában a korong alakú hajót.
- Gyerünk, gyerünk, gyerünk… - sziszegte a fogai között és még előrébb tolta a gázkart. A kalóz már csak centikre volt a célkeresztjétől. Még egy kicsi energia a hajtóművekbe és…
Egy protontorpedó felülről belevágott a kalózba és darabokra tépte.
- Juhéé! - üvöltött a hangszórókból egy éles hang!
- Hé! Ez az enyém volt! - csattant rá Hunimund és megnézte az érkezőt. Ménrót szárnya csatlakozott a csatához. Tehát a flotta belépett a rendszerbe és ideje volt elvonni a figyelmet a leszálló egységekről.
- Az lehet, de én lőttem le! - nevetett a pilóta és gépével beszáguldott a csatába.
- Kadosa? - szólt Hunimund a kommba és közben visszafordította a vadászát a légharc felé.
- Épp most végeztünk vezér! - válaszolt szinte azonnal a hangszóró. - Védelem kiiktatva, célpont berobbantva…
Tökéletes. Minden rendben zajlott a felszíni támadáshoz. Most már az apján és a turáni plazmaíjakon múlik minden.

Megosztás a facebookon

Amelyben a múlt néhány titka felderül.

A zord felszínű kiképző bolygó lassan zsugorodott mögöttük. A légkör fokozatosan elmaradt és a teherhajó transzparacél ablakait végtelen feketeség töltötte be.
Az indulás hosszasan elhúzódott. Miután Mattu beleegyezett a kalózok megrendszabályozásába, a tábor szedelődzködni kezdett. Gyorsan lebontották a sátrakat, rögtönzött karámokat, felszerszámozták a minrasokat, összekészítették a felszerelést. Közben Zotmund szólt az embereinek, akik hívtak egy másik, nagyobb teherszállítót, amire fel lehetett terelni az állatokat és biztonságosan el lehet szállítani. A behajózás órákig eltartott, mire felkerült minden állat, csomag és ember a hajókra, jócskán fent járt már a nap.
Mattu Zotmund mellett ült a kisebbik teherhajó irányítófülkéjében. Előttük ült a pilóta és a másodpilóta, akik a hajót vezették.
A légkört felváltó sötétségre ösztönösen összébb húzták kaftánjaikat, pedig az űr fagyos világát nem érezhették a fűtött kabinban.
Szótlanul utaztak, pedig Mattut fúrta a kíváncsiság, hogy miért kezdett régi barátja újra a háborúskodásba? Miért adta fel a békés előkelői életét a kalandozásért?
Mélyen a gondolataiba merült. Így már jól láthatóvá vált az előttük úszó csatahajó, mikor fel is fogta, hogy mit lát az ablakok előtt. Benyomakodott a két pilóta ülése közé és szinte rátapadt a transzparacélra, hogy a száján át bámulhassa meg alaposabban a jelenséget.
Hosszú, kecses alakja volt. Orra hegyesen indult és élesen szélesedett, aztán egyenesen futott egészen a gerince közepéig. A hátsó fele ívesen rajzolódott meg, melyből felfelé és lefelé is egyaránt egy-egy karcsú torony ívelt ki, a felső azonban legalább háromszorosa volt az alsónak. Ívesen futó hátsójának nagy részét betöltötte a kéken megvilágított hangárkapu.
- Mi az öregisten… - nyögte ki Mattu, Zotmund legnagyobb örömére. Remélte, hogy ilyen hatást ér el barátjánál. - Honnan a fenéből szereztél egy Providence-osztályú csatahajót? - szegezte neki a kérdést.
- Van annak, aki meg nem issza… - rántotta meg hanyagul a vállát Zotmund.
Ahogy közeledtek a hajó felé, körvonalazódtak a kísérők is: három tipikusan turáni cirkáló - ezeknek már az eredetét sem lehetett felismerni a rengeteg átalakítástól. Új ágyúkat, pajzsokat, kommunikációs tornyokat építetek hozzá a törzshöz, vagy éppen a feleslegesnek ítélteket vágták le róla.
Két dreadnaugth is tartozott a kísérő flottához. Rajtuk még nem látszódott az ügyes kezű turáni mesterek munkája. Eredeti állapotuk jól árulkodott, hogy új tagjai az ütőképes kis flottának.
A hat csathajó mellett legalább egy tucatnyi felfegyverzett teherhajó is tartozott a flottához, egy részük az ellátmányt szállította, másik részük a leendő zsákmánynak kellett.
Mattu visszaült a helyére és Zotmundra szegezte kérdő, vádló és összességében semmi jót sem ígérő tekintetét.
- Egy kis portyára minek kell hat csatahajó? Főleg egy olyan böhömnagy, mint az a providence?
- Hívd csak Turáni Átoknak! - javasolta Zotmund, mosolygós jókedvéből öregisten se tudta volna kibillenteni! Láthatóan jól szórakozott Mattun.
- Egyáltalán honnan van? - faggatta tovább Mattu, mivel érdemi választ nem kapott. - Ha az összes állatod eladod se lenne rá pénzed! - elhallgatott egy pillanatra. A fejét oldalra billentette és kicsit összébb húzta a szemöldökét, miközben fejszámolást végzett. - Ha az egész nemzettséged állatait eladnád se tudnád megvenni!
- Mattu, Mattu, Mattu… - csóválta a fejét Zotmund. - Mi turániak csak vásárolni tudunk?
- Egy ilyen hajót ellopni sem tudsz! - makacskodott akaratosan.
- Meséld el neki! - kegyelmezett meg a kíváncsiskodó barátjának Zotmund, szavait a pilótaülésben ülő fiának szánta.
Az alig valamivel húsz feletti fiú vigyorogva fordult hátra a székben.
- Úgy egy éve - kezdett bele a magyarázatba Hunimund - épp ezzel a bárkával vittünk rabszolgákat a piacra, kitörtünk a hipertérből és ott állt előttünk egy óriási csatahajó. Majdnem nekimentünk, alig tudtuk elkerülni az ütközést. Persze rögtön felhúztuk a pajzsokat, fegyvereket bekapcsoltuk és össze-vissza repkedve próbáltunk lelépni. Aztán úgy feltűnt, hogy senki nem szólt bele a kommba. Biztonságos távolságból visszafordultunk és hívtuk mi őket, hogy az ismeretlen csatahajó azonosítsa magát… - Zotmund kedve egyre jobb lett fia története közben, Mattu figyelmesen hallgatta a fiú heves gesztikulálással teletűzdelt mesélését. Közben a Turáni Átok hangárajtaja óriásira növekedett és teljesen betöltötte a látó mezőt. - Nem válaszolt senki, így hát körbe repültük egy párszor, aztán letapogattuk, de semmi. Aztán segítőkész emberekként leszálltunk a hajóra, hátha van valami segítségre szükségük. Már a hangárban tudtuk, hogy valami nem stimmel. Sötét volt mindenhol, egy árva fénycsóva nem világított. Fejlámpákkal és plazmaíjakkal felszerelkezve szétnéztünk a hangárban, de csak üzemen kívüli droidokat láttunk.  Nem hagyott nyugodni a rejtély, így elindultunk a társaimmal a hídra. A folyosókon is sötét volt, de ott is csak leállított droidokat láttunk. A híd is hasonlóan mutatott. Az irányító pulton bekapcsoltuk a világítást és a létfenntartást is újraindítottuk. A hajónaplóhoz, hajtóművekhez, navigációhoz, fegyverekhez… tehát semmi máshoz nem fértünk hozzá. Néhány óra kódtörés után kiderült, hogy központilag leállították a teljes hajót, minden eszközével együtt…
- Tudod, hogy ért véget a háború? - vágott fia szavába Zotmund, az elképesztő történet miatt nagyokat pislogó Mattunak szánva a kérdést.
- A köztársaság nyert, aztán birodalom lett belőle… - felelte bizonytalanul. - Sose érdekelt igazán…
- Központilag leállították a teljes konföderációs sereget! - Zotmundnak nagyon tetszett, hogy ilyen új információkat oszthat meg barátjával. - A néhány napos adatelemzés után kiderült! Szerintem néhány kommandóst beküldtek a konföderációs főparancsnokságra, valahogy leállítatták a droidsereget, ezt kihasználva pedig kapitulálására kényszeríthették őket!
- Mi van? - értetlenkedett Mattu. Kezdett megártani az egy napra jutó információ mennyiség. - Ez miért lényeges?
- Ennek a hajónak az adatbankjából erre lehetett következtetni! A teljes sereget lekapcsolták. És nem úgy, hogy menjenek a legközelebbi támaszpontra és ott álljanak le, nem! Azonnal! Ezért maradt ott a Turáni Átok is, ahol Hunimund megtalálta!
Mattu eltöprengett az új információ nyújtotta lehetőségeken…
- Mert ez nem egyedi példa! - folytatta Zotmund lassítás nélkül. - Kicsit szétnéztünk a feketepiacon és hirtelen megszaporodott a fegyver és a hajó kínálat! És mindegyik volt konföderációs! Néhány kreditért vagy pofonért egy-két kereskedő el is árulta, hogy csak véletlenül bukkantak a kikapcsolt hajókra az űrben. Az is erre utal, hogy minden a hajón maradt! Járművek, lövegek, tankok! Minden! Csak droidból százhúszezer volt rajta! Abból vagy kétezret otthon beolvasztottunk, de több nem kellett nekünk, így eladtuk őket ócskavasnak. Aztán a járművekből hasznosítottuk, ami kell, utána az is ment a piacra… Vagy három hónapig ezekkel voltunk elfoglalva. Aztán mikor “üresen” állt a hajó, akkor elgondolkoztunk, hogy mi legyen vele. Az első gondolatom az volt, hogy szétszedjük azt is alkatrésznek, de azért mégis csak egy porvidence-osztályú hajóról van szó! Úgyhogy összeszedtem a legjobb kódtörőinket, hogy indítsák újra a rendszereit. Hónapokig dolgoztak, de semmire sem jutottak.
Megérkeztek a Turáni Átok fedélzetére. Simán landoltak és a leereszkedő rámpán lesétáltak a fedélzetre. A hangárban olaj és festék szag terjengett, és zsúfolásig volt turáni vadászgépekkel. A nagyobbik teherhajó már landolt és éppen az állatokat terelték a szomszédos, karámoknak kijelölt helyiségekbe, hogy takarmányt adjanak nekik.
A hangár falainál szorgos turániak dolgoztak, hogy az egyhangú szürke fémet rétre emlékeztető zöldre fessék. Zotmund egy közeli folyosóhoz vezette vendégét, közben be nem állt a szája.

- Akkor jutott eszembe másodszor, hogy a flottával szétágyúztatom, aztán ami marad belőle, eladjuk. Bosszantó volt, hogy nem tudtunk semmit se kezdeni vele! Aztán inkább kerestem egy specialistát, aki jó egy hónap alatt, jó sok kreditért cserébe felülírta az egész rendszert. Így végül majdnem egy évbe telt, mire lett egy új hadihajónk!

- És a dreadnaughtok? - faggatta kíváncsian szélesen vigyorgó barátját Mattu.
- Jah! - szólt Zotmund, mintha megfeledkezett volna. - Azokat az eladott alkatrészek árából vettem néhány kalóztól. Ők mesélték, hogy hallottak másról is, aki talált ilyen szellem hajókat.
A folyosókon és lifteken felmentek a kilátóban berendezett lakosztályba. A hatalmas transzparacél panoráma ablakon túl látni lehetett az egész hajótestet, és a kísérő flotta hajóinak kecses alakját.
A liftajtó előtti erkélyről kétoldalt lépcső vezetett le a tágas terembe, ahol hatalmas terített asztal várta vendégeit.
- Megterítetettem még ideértünk - magyarázta Zotmund és letrappolt a lépcsőn az asztalhoz. - Ülj le és lakomázzunk!
Mattu csak a fejét csóválta a sok újdonság miatt. Helyet foglalt és végigpásztázta a különféle ízletesebbnél ízletesebbnek ígérkező ételeket.
- Akkor végre elárulnád, hogy mi ez az egész? Miféle portyázó kalózokra kell hat ekkora csatahajót küldeni?
Zotmund nem szerénykedett az étellel. Egyszerűen félre tolta maga elől a terítékét és az egyik sült hússal megrakott tálaló edényt húzta maga elé. Poharat sem koszolt, hogy italt öntsön bele, egyszerűen itta az üvegből.
- Ez egy másik történet - kezdett bele Zotmund a beszédbe és az evésbe egyszerre. - Még Ti a Korona felderítésére fordítottak minden energiát, itt meggyűltek a bajok a kalózokkal. Amúgy még nem is gratuláltam neked személyesen! Szép munka volt! - elismerő bólogatással rázta meg Mattu kezét. Őszinte gesztus volt a részéről, ezt tudták mindketten.
- Tehát a nemzetségek itt elkezdtek aggódni, hogy mi lesz velük, mert a kalózok megerősödtek, így egyedül nem képesek feltartóztatni őket. A főseregek pedig egyrészt le voltak foglalva, másrészt meggyengültek. Így hát a környező nemzetségfőkkel megbeszéltük, hogy egy kicsit szervezkedünk. Nyolc nemzettség összefogott és mivel én voltam a leggazdagabb és legerősebb, megválasztottak a vezetőjüknek. Így most a nemzetségfők felett, de a “központi” vezetés alatt állok…
- Összefogtatok? - lepődött meg Mattu és megállt a szája felé tartó sült hús a levegőben.
- Ühüm - nyelt le Zotmund egy nagy falatot. - Én intézem a magasabb ügyeket, de főleg én vezetem a megerősített hadat. Minden nemzettség ad hozzá harcosokat, de úgy, hogy maradjon nekik is elég. De ez csak én nemzetségi hadam. A többivel együtt sokkal erősebb a flottánk…
Mattu elgondolkozott hallottakon. Nem is volt olyan rossz ötlet ez a lépés. Ha nyolc-tíz nemzetséget egybefognának, egyszerűbb lenne védekezni és támadni is, ráadásul az ügyes-bajosabb ügyeket is könnyebb megoldani.
- Tehát ha jól értem… - foglalta össze Mattu a helyzetet. - A fiad talált egy csatahajót, aminek készleteiből vettél még kettőt, így te lettél a legnagyobb főúr, ezért megválasztottak vezetőnek…?
- Aha - helyeselt Zotmund. - Pont így történt. Ezért kell most újra háborúskodnom. 

Megosztás a facebookon

Egy másik történet szál, amely a Birodalmi Rohamosztag mindennapjaiba enged bepillantást.

Tizennyolc éves voltam, amikor a Birodalom katonája lettem. Mindössze tizennyolc. Akkor a Peremvidék egyik jelentéktelen porfészkét neveztem az otthonomnak. Egy nyomorult, nincstelen világ, ami a Galaxis seggében volt. A Köztársaság húszezer év alatt tudott valamit kiépíteni, amit mi gazdaságnak, iparnak és növénytermesztésnek nevezhettünk, de ez még a szegény bolygók számára is csak vicc volt. A Magvilágokról nem is beszélve... A teljes termelésünk kevesebb volt, mint egy közepes coruscanti polgár vagyona... De mi megéltünk belőle. Aztán jött a Klón Háború.
A csata a bolygóhoz illően teljesen jelentéktelen volt. Alig pár hajó és néhány zászlóalj vett benne részt. Talán még a hivatalos történetírás sem emlékezett meg róla. Először a droid hadsereg pusztította el a városainkat és a gyárainkat. Aztán pedig a felszabadító klón hadsereg.
A háború utánra semmije sem maradt a bolygónak. A Birodalom ugyan gyorsan elvégezte a helyreállítást, de ez csak önfenntartásra korlátozódott. Annyi élelmet termelt a bolygó, hogy éhen ne haljon a lakossága, de többet egyelőre nem volt hajlandó áldozni ránk az Uralkodó. Sokkal fontosabb világok is elpusztultak a háborúban, ők elsőbbséget élveztek.
Így hát koldusként tengettük a mindennapjainkat és vártuk a csodát. Évek óta munka nélkül loptam a napot, ahogy ezernyi sorstársam is. Tanulni nem volt mit és nem is volt értelme. Akkor sem lett volna munkám, se lehetőségem lelépni onnan.
Aztán a helytartónk megelégelte az egekben lévő munkanélküliséget és zseniális megoldással állt elő. Egy hét alatt egy millió korombelit soroztak be a hadseregbe. A tizenhat-huszonöt éves korosztály közel száz százalékát! Nőket, férfiakat, dolgozókat, munkanélkülieket, mindenkit.
Az alkalmassági vizsgán ellenőrizték, hogy van-e mindenkinek két lába és két keze és ha megvolt, akkor máris mehetett a kiképzésre. Ha nem, akkor a Birodalom meghitelezett neki egy robotvégtagot...
Az ember azt hinné, hogy ha ennyi társunkkal soroznak be, akkor elkerülhetetlenül összeakadunk eggyel-kettővel a kiképzésen. Ettől nagyobbat nem is tévedhetnénk! Soha többé nem találkoztam egyik földimmel sem. Egymillió emberből eggyel sem!
Engem egyébként a Rishire küldtek alapkiképzésre. A bolygó a Külső Gyűrűben található, az Abrion szektorban. A Klón Háborúban volt ott egy előretolt helyőrség, abból alakították ki a 782-es számú kiképző központot. Állítólag CT-782 egy klón katona volt, aki az erőd védelmében halt meg. Konkrétan a droidok egy váratlan támadással megszállták a támaszpontot, így elvágták a Flottától a katonákat. Ez a Hevy nevű fickó meg belopódzott a szellőzőkön keresztül, és a fegyverraktárban felrobbantotta a felhalmozott bombákat. A detonáció megsemmisítette az egész bázist, de ebből tudta a Flotta, hogy baj van és rögtön oda sietett.
Az ő számát kaptuk meg mi is, így lettek az ott kiképzett rohamosztagosok a 782-es légió tagjai. Állítólag. Csak a pletykák terjedtek a kantinban erről, de se egy emlékmű, se egy szobor, se egy hivatalos adat nem volt. Lehet, hogy csak mese az egész és csak álmodozó katonák találták ki, akik nem tudták elfogadni, hogy egy nyamvadt sorszámok a rendszerben...
Az idő múlásával egyre nehezebb visszaemlékezni az ilyen régi eseményekre. Meg is kopnak, meg is szépülnek a történések. Az ember hajlamos a szentimentalizmusra, ha ennyi mindent átélt már. Így lassan a Rishin töltött idő is kellemes emlékké válik. Pedig nem volt az.
A bolygó gondolatára még most is érzem azt a félelmet, amit akkor éreztem, amikor először érkeztem meg. A teherhajók százával ontották magukból az olyan kölyköket, mint én. Az őrmesterek ordítoztak velünk és próbáltak elrendezni minket.
Mi százhúszan utaztunk egy hajón, a rámpája lassan ereszkedett le a leszállópálya betonjára. Nappal volt, a fény bántóan erős volt a benti sötétséghez képest. Bizonytalanul és félve hagytuk el a hajót.
Négyen vártak lent minket, kiképzőőrmesterek. Szigorú, gyilkos tekintettel méregettek minket. Egy pár másodpercnyi bámészkodást engedélyeztek, aztán kezdődött a szenvedés, ami négy hétig tartott. Curaady őrmestert akkor még nem ismertük, ezen hamar túl estünk.
- Sorakozóóó! - ordította el magát és olyan hangja volt, hogy elnyomta a hajtóművek zúgását. Én soha életemben nem voltam katona, kóvályogtam is, mint egy bantha a ligeterdőben, alig találtam meg a helyem. A többiek is hasonlóan szerencsétlenek voltak, nem is lett meg a kívánt eredmény.
- Normális sort kérek, kowaki majomgyík csürhe! - nekem fogalmam sem volt, hogy mi a baj a felvett alakzattal, másnak sem. Így rögtön érkezéskor megkaptuk pályafutásunk első pofonjait. Aztán a sorakozó elégséges lett.
A következő adagot a „jobbra át” parancsra kaptuk meg. Utóbb kiderült az nem csak azt jelenti, hogy elfordulunk jobbra...
Nem tudom máshol hogy ment ez, de a Rishin jellemző volt az ilyesféle hozzáállás. Nem tanítottak, magyaráztak semmit, csak parancsba adták és ha nem tudtad végre hajtani, akkor megbüntettek.
A raktárakhoz masíroztunk, ahol kiosztották az egyenruhákat, menetfelszerelésünket és az E-11-eseket. Az első perctől kezdve éles fegyverrel gyakorlatoztunk, aminek meg is lett az eredménye. A birodalmi katonai kiképzéseken felfoghatatlanul magas a halálozási arány. Van olyan súlyos, mint egy ütközetben. Ma már ezt jól tudom.
Tőlünk a második napon halt meg az első ember. Egy akadálypályán keltünk át. A végén volt egy feladat, miszerint fedezékből kellett fedezékbe rohanni. Persze egy T-21-essel folyamatosan sorozták a fedezékek közötti teret, így jó ütemben és gyorsan kellett átérni. Ő nem volt elég gyors. Már majdnem elérte az utolsó rókalyukat, amikor végigszántották a testét a plazmasugarak. A végtagjai leszakadtak, a törzse szinte teljesen szétrobbant. Én elhánytam magam, amikor megéreztem az égett hús szagát. A többiek közül is egy jó páran. Nők és férfiak is.
Jah, igen. Ezt azt hiszem illik az elején leszögezni: A Birodalmi Rohamosztagba közel azonos arányban vesznek fel nőket és férfiakat. Az már más kérdés, hogy a sorozatos megterhelés és megalázás, amit kiképzésnek és szolgálatnak hívnak, mennyire befolyásolja ezt az arányt.
Szívesen mesélnék a nőkről, akikekkel együtt töltöttem az első négy hetet. Biztosan karcsúnak és szálkásnak kellett lenniük, de sajnos semmit sem tudok mondani. A teljes kiképzés egyetlen hosszú és kegyetlen gyakorlatsornak tűnt, aminek sohasem lesz vége.
Hat órát aludhattunk, aztán reggelitorna, reggeli, erőnléti edzés, akadálypálya, alakizás, fegyverismeret, közben valamikor ebéd, menetgyakorlatok, fegyverismeret, lövészet, akadálypálya, vacsora, alvás... Végtelenítve.
Az elméleti oktatást gyakorlatban tanultuk meg. Például lövészet előtt elmondták az E-11-es működését, a lövéstechnikáját, mindezt öt perc alatt, után jött a tűzparancs. Ha nem érted a kívánt eredményt, akkor kaptad a büntetést. A komolyabb fegyvereknél, mint a T-21-es, az E-WEB, vagy a hődetonátorok ugyanez volt a helyzet...
Az ilyen oktatások mindig egy erőnléti edzés és egy akadálypálya közé került. A füledben dobogó vértől és a légszomjtól alig hallottál valamit, az izmaidba hasító görcstől meg nem tudtad felfogni, amit mondtak. Lihegve, nagy bamba szemekkel ténferegtünk a kezünkbe nyomott éles karabéllyal, vagy hődetonátorral és fogalmunk se volt, mit kellene tennünk. Curaady őrmester irodalmi nyelvezetben magyarázta el újra el nekünk. Hihetetlen szókincse volt, a leszidásunkra, nem emlékszem, hogy a négy hét alatt kétszer elhangzott volna tőle ugyanaz a szitok, vagy átok.
Az ilyen oktatások közben is történtek balesetek. Egy kadét dobásközben kiejtette a hődetonátort a kezéből. Mire észbe kapott, már fel is oldódott a robbanásban. Egy másik nem húzódott vissza elég gyorsan a fedezékbe egy sorozatlövés után és a célpontnak használt droid lekaszálta egy plazmasugárral.
Pihenők, szabadidőnk sohasem volt. Két esetet leszámítva.
Az első elég kockázatos volt, nagyon függött Curaady kedvétől és azt soha nem lehetett kitalálni. Néha előfordult, hogy az akadálypályán először célba érőnek nem kellett büntetést csinálnia, ez nagyjából öt perc nyugodt pihenést jelentett. Néha azonban, ha rossz, vagy éppen jó kedve volt, ezt nála nem lehetett eldönteni, akkor éppen az elsőt küldte még egy körre, hogy bemutassa hogyan teljesít egy rohamosztagos... A többiek persze követték, hogy közelről lássák az előadást.
A második már biztosabb volt, és félórát jelentett. Verseny.
Ilyenkor előre szólt, hogy az első megkapja a pihenő időt. Ezzel kihozta belőlünk a legvadabb, agresszív állatot. Versenyeken kétszer annyi végtagtörés történt, mint általában. Egyszerűen lerugdostuk egymást az akadályokról, lelöktük az útról. Az se számított, ha ki a plazmatűzbe... Csak az a félóra pihenés lebegett mindenki szeme előtt. Fel nem foghatom mire nem voltunk képesek harminc nyomorult percért! Egyszer egy alacsony, vézna kiscsaj szétverte egy nála kétszer nagyobb fickó fejét egy ökölnyi kaviccsal. Közelharc képzésünk volt, ők kerültek egy párba. A fickó már vagy tucatszor felmosta a szerencsétlen csajjal a padlót, ami Curaddynak nagyon tetszett. Motiválásként bedobta a nőnek, hogyha ki tudja ütni, megkapja a harminc percet. Ő megszerezte. Egyszerűen felkapta a követ és addig verte a fejét, amíg volt valami belőle.
Talán ezt az egyet tanultuk meg igazán a kiképzés alatt: csak magadra számíthatsz!
A bajtársiasságnak a legkisebb morzsája is hiányzott belőlünk. Bármire hajlandóak voltunk a legenyhébb jutalomért – rövidke pihenőért – vagy a legkisebb mértékű büntetés elkerüléséért. Bűntudat nélkül loptuk meg a társainkat. Ha éhesek voltunk, akkor ételt, ha elhagytunk, eltörtünk valamit a felszerelésünkből, akkor azt. Az öngyilkosok többsége az áldozataink közül került ki. Az őrmesterek folyamatos lecseszései és verései mellé még kaptak tőlünk is. Ebből elegük lett és egyszerűen kiszálltak. Ez a Birodalmi Rohamosztag esetében a halált jelenti. A kiképzés alatt nem nehéz alkalmat találni, kilépsz a fedezékből, nem dobod el a detonátort... ezernyi módja van.
Vannak rosszabbak is azonban. Egy másik században egy ilyen kölyök bekattant és tizenöt kadéttársát ölte meg, mire megfékezték. Történtek balesetek.
Időnként volt Kiválasztás is. Ilyenkor felsorakoztattak minket, megjelent pár tiszt vagy altiszt és a legalkalmasabbakat kiválasztották maguknak mélységi felderítőnek, tüzérnek, harckocsizónak... bárminek, ami nem a sima gyalogoslövész volt. A legalkalmasabb megtalálása általában a böködéses módszerrel történt. A tiszt, vagy altiszt rábökött, hogy a „szakállas”, a „magas”, a „kicsi”, a „vörös”, a „szőke”, a „törött kezű”... és így tovább. Senkit nem érdekelt, hogy alkalmas-e a kiválasztott feladatra, ha nem képes megtanulni, úgyis belepusztul a kiképzésbe.
Százhúszan kezdtük, naivan azt hittem, hogy egy egész századot képeznek ki belőlünk. A kiképzés alatti halálozások, az öngyilkosságok, a kiválasztások után egy szakasznyian maradtunk. Így aztán minket ünnepélyesen rohamosztagossá avattak, felpakoltak egy Sentinelre és a 782-esek után küldtek minket. Ki, valahová a Galaxis peremére, hogy háborúzzunk a Birodalomért.

Megosztás a facebookon