Egy másik történet szál, amely a Birodalmi Rohamosztag mindennapjaiba enged bepillantást.

Tizennyolc éves voltam, amikor a Birodalom katonája lettem. Mindössze tizennyolc. Akkor a Peremvidék egyik jelentéktelen porfészkét neveztem az otthonomnak. Egy nyomorult, nincstelen világ, ami a Galaxis seggében volt. A Köztársaság húszezer év alatt tudott valamit kiépíteni, amit mi gazdaságnak, iparnak és növénytermesztésnek nevezhettünk, de ez még a szegény bolygók számára is csak vicc volt. A Magvilágokról nem is beszélve... A teljes termelésünk kevesebb volt, mint egy közepes coruscanti polgár vagyona... De mi megéltünk belőle. Aztán jött a Klón Háború.
A csata a bolygóhoz illően teljesen jelentéktelen volt. Alig pár hajó és néhány zászlóalj vett benne részt. Talán még a hivatalos történetírás sem emlékezett meg róla. Először a droid hadsereg pusztította el a városainkat és a gyárainkat. Aztán pedig a felszabadító klón hadsereg.
A háború utánra semmije sem maradt a bolygónak. A Birodalom ugyan gyorsan elvégezte a helyreállítást, de ez csak önfenntartásra korlátozódott. Annyi élelmet termelt a bolygó, hogy éhen ne haljon a lakossága, de többet egyelőre nem volt hajlandó áldozni ránk az Uralkodó. Sokkal fontosabb világok is elpusztultak a háborúban, ők elsőbbséget élveztek.
Így hát koldusként tengettük a mindennapjainkat és vártuk a csodát. Évek óta munka nélkül loptam a napot, ahogy ezernyi sorstársam is. Tanulni nem volt mit és nem is volt értelme. Akkor sem lett volna munkám, se lehetőségem lelépni onnan.
Aztán a helytartónk megelégelte az egekben lévő munkanélküliséget és zseniális megoldással állt elő. Egy hét alatt egy millió korombelit soroztak be a hadseregbe. A tizenhat-huszonöt éves korosztály közel száz százalékát! Nőket, férfiakat, dolgozókat, munkanélkülieket, mindenkit.
Az alkalmassági vizsgán ellenőrizték, hogy van-e mindenkinek két lába és két keze és ha megvolt, akkor máris mehetett a kiképzésre. Ha nem, akkor a Birodalom meghitelezett neki egy robotvégtagot...
Az ember azt hinné, hogy ha ennyi társunkkal soroznak be, akkor elkerülhetetlenül összeakadunk eggyel-kettővel a kiképzésen. Ettől nagyobbat nem is tévedhetnénk! Soha többé nem találkoztam egyik földimmel sem. Egymillió emberből eggyel sem!
Engem egyébként a Rishire küldtek alapkiképzésre. A bolygó a Külső Gyűrűben található, az Abrion szektorban. A Klón Háborúban volt ott egy előretolt helyőrség, abból alakították ki a 782-es számú kiképző központot. Állítólag CT-782 egy klón katona volt, aki az erőd védelmében halt meg. Konkrétan a droidok egy váratlan támadással megszállták a támaszpontot, így elvágták a Flottától a katonákat. Ez a Hevy nevű fickó meg belopódzott a szellőzőkön keresztül, és a fegyverraktárban felrobbantotta a felhalmozott bombákat. A detonáció megsemmisítette az egész bázist, de ebből tudta a Flotta, hogy baj van és rögtön oda sietett.
Az ő számát kaptuk meg mi is, így lettek az ott kiképzett rohamosztagosok a 782-es légió tagjai. Állítólag. Csak a pletykák terjedtek a kantinban erről, de se egy emlékmű, se egy szobor, se egy hivatalos adat nem volt. Lehet, hogy csak mese az egész és csak álmodozó katonák találták ki, akik nem tudták elfogadni, hogy egy nyamvadt sorszámok a rendszerben...
Az idő múlásával egyre nehezebb visszaemlékezni az ilyen régi eseményekre. Meg is kopnak, meg is szépülnek a történések. Az ember hajlamos a szentimentalizmusra, ha ennyi mindent átélt már. Így lassan a Rishin töltött idő is kellemes emlékké válik. Pedig nem volt az.
A bolygó gondolatára még most is érzem azt a félelmet, amit akkor éreztem, amikor először érkeztem meg. A teherhajók százával ontották magukból az olyan kölyköket, mint én. Az őrmesterek ordítoztak velünk és próbáltak elrendezni minket.
Mi százhúszan utaztunk egy hajón, a rámpája lassan ereszkedett le a leszállópálya betonjára. Nappal volt, a fény bántóan erős volt a benti sötétséghez képest. Bizonytalanul és félve hagytuk el a hajót.
Négyen vártak lent minket, kiképzőőrmesterek. Szigorú, gyilkos tekintettel méregettek minket. Egy pár másodpercnyi bámészkodást engedélyeztek, aztán kezdődött a szenvedés, ami négy hétig tartott. Curaady őrmestert akkor még nem ismertük, ezen hamar túl estünk.
- Sorakozóóó! - ordította el magát és olyan hangja volt, hogy elnyomta a hajtóművek zúgását. Én soha életemben nem voltam katona, kóvályogtam is, mint egy bantha a ligeterdőben, alig találtam meg a helyem. A többiek is hasonlóan szerencsétlenek voltak, nem is lett meg a kívánt eredmény.
- Normális sort kérek, kowaki majomgyík csürhe! - nekem fogalmam sem volt, hogy mi a baj a felvett alakzattal, másnak sem. Így rögtön érkezéskor megkaptuk pályafutásunk első pofonjait. Aztán a sorakozó elégséges lett.
A következő adagot a „jobbra át” parancsra kaptuk meg. Utóbb kiderült az nem csak azt jelenti, hogy elfordulunk jobbra...
Nem tudom máshol hogy ment ez, de a Rishin jellemző volt az ilyesféle hozzáállás. Nem tanítottak, magyaráztak semmit, csak parancsba adták és ha nem tudtad végre hajtani, akkor megbüntettek.
A raktárakhoz masíroztunk, ahol kiosztották az egyenruhákat, menetfelszerelésünket és az E-11-eseket. Az első perctől kezdve éles fegyverrel gyakorlatoztunk, aminek meg is lett az eredménye. A birodalmi katonai kiképzéseken felfoghatatlanul magas a halálozási arány. Van olyan súlyos, mint egy ütközetben. Ma már ezt jól tudom.
Tőlünk a második napon halt meg az első ember. Egy akadálypályán keltünk át. A végén volt egy feladat, miszerint fedezékből kellett fedezékbe rohanni. Persze egy T-21-essel folyamatosan sorozták a fedezékek közötti teret, így jó ütemben és gyorsan kellett átérni. Ő nem volt elég gyors. Már majdnem elérte az utolsó rókalyukat, amikor végigszántották a testét a plazmasugarak. A végtagjai leszakadtak, a törzse szinte teljesen szétrobbant. Én elhánytam magam, amikor megéreztem az égett hús szagát. A többiek közül is egy jó páran. Nők és férfiak is.
Jah, igen. Ezt azt hiszem illik az elején leszögezni: A Birodalmi Rohamosztagba közel azonos arányban vesznek fel nőket és férfiakat. Az már más kérdés, hogy a sorozatos megterhelés és megalázás, amit kiképzésnek és szolgálatnak hívnak, mennyire befolyásolja ezt az arányt.
Szívesen mesélnék a nőkről, akikekkel együtt töltöttem az első négy hetet. Biztosan karcsúnak és szálkásnak kellett lenniük, de sajnos semmit sem tudok mondani. A teljes kiképzés egyetlen hosszú és kegyetlen gyakorlatsornak tűnt, aminek sohasem lesz vége.
Hat órát aludhattunk, aztán reggelitorna, reggeli, erőnléti edzés, akadálypálya, alakizás, fegyverismeret, közben valamikor ebéd, menetgyakorlatok, fegyverismeret, lövészet, akadálypálya, vacsora, alvás... Végtelenítve.
Az elméleti oktatást gyakorlatban tanultuk meg. Például lövészet előtt elmondták az E-11-es működését, a lövéstechnikáját, mindezt öt perc alatt, után jött a tűzparancs. Ha nem érted a kívánt eredményt, akkor kaptad a büntetést. A komolyabb fegyvereknél, mint a T-21-es, az E-WEB, vagy a hődetonátorok ugyanez volt a helyzet...
Az ilyen oktatások mindig egy erőnléti edzés és egy akadálypálya közé került. A füledben dobogó vértől és a légszomjtól alig hallottál valamit, az izmaidba hasító görcstől meg nem tudtad felfogni, amit mondtak. Lihegve, nagy bamba szemekkel ténferegtünk a kezünkbe nyomott éles karabéllyal, vagy hődetonátorral és fogalmunk se volt, mit kellene tennünk. Curaady őrmester irodalmi nyelvezetben magyarázta el újra el nekünk. Hihetetlen szókincse volt, a leszidásunkra, nem emlékszem, hogy a négy hét alatt kétszer elhangzott volna tőle ugyanaz a szitok, vagy átok.
Az ilyen oktatások közben is történtek balesetek. Egy kadét dobásközben kiejtette a hődetonátort a kezéből. Mire észbe kapott, már fel is oldódott a robbanásban. Egy másik nem húzódott vissza elég gyorsan a fedezékbe egy sorozatlövés után és a célpontnak használt droid lekaszálta egy plazmasugárral.
Pihenők, szabadidőnk sohasem volt. Két esetet leszámítva.
Az első elég kockázatos volt, nagyon függött Curaady kedvétől és azt soha nem lehetett kitalálni. Néha előfordult, hogy az akadálypályán először célba érőnek nem kellett büntetést csinálnia, ez nagyjából öt perc nyugodt pihenést jelentett. Néha azonban, ha rossz, vagy éppen jó kedve volt, ezt nála nem lehetett eldönteni, akkor éppen az elsőt küldte még egy körre, hogy bemutassa hogyan teljesít egy rohamosztagos... A többiek persze követték, hogy közelről lássák az előadást.
A második már biztosabb volt, és félórát jelentett. Verseny.
Ilyenkor előre szólt, hogy az első megkapja a pihenő időt. Ezzel kihozta belőlünk a legvadabb, agresszív állatot. Versenyeken kétszer annyi végtagtörés történt, mint általában. Egyszerűen lerugdostuk egymást az akadályokról, lelöktük az útról. Az se számított, ha ki a plazmatűzbe... Csak az a félóra pihenés lebegett mindenki szeme előtt. Fel nem foghatom mire nem voltunk képesek harminc nyomorult percért! Egyszer egy alacsony, vézna kiscsaj szétverte egy nála kétszer nagyobb fickó fejét egy ökölnyi kaviccsal. Közelharc képzésünk volt, ők kerültek egy párba. A fickó már vagy tucatszor felmosta a szerencsétlen csajjal a padlót, ami Curaddynak nagyon tetszett. Motiválásként bedobta a nőnek, hogyha ki tudja ütni, megkapja a harminc percet. Ő megszerezte. Egyszerűen felkapta a követ és addig verte a fejét, amíg volt valami belőle.
Talán ezt az egyet tanultuk meg igazán a kiképzés alatt: csak magadra számíthatsz!
A bajtársiasságnak a legkisebb morzsája is hiányzott belőlünk. Bármire hajlandóak voltunk a legenyhébb jutalomért – rövidke pihenőért – vagy a legkisebb mértékű büntetés elkerüléséért. Bűntudat nélkül loptuk meg a társainkat. Ha éhesek voltunk, akkor ételt, ha elhagytunk, eltörtünk valamit a felszerelésünkből, akkor azt. Az öngyilkosok többsége az áldozataink közül került ki. Az őrmesterek folyamatos lecseszései és verései mellé még kaptak tőlünk is. Ebből elegük lett és egyszerűen kiszálltak. Ez a Birodalmi Rohamosztag esetében a halált jelenti. A kiképzés alatt nem nehéz alkalmat találni, kilépsz a fedezékből, nem dobod el a detonátort... ezernyi módja van.
Vannak rosszabbak is azonban. Egy másik században egy ilyen kölyök bekattant és tizenöt kadéttársát ölte meg, mire megfékezték. Történtek balesetek.
Időnként volt Kiválasztás is. Ilyenkor felsorakoztattak minket, megjelent pár tiszt vagy altiszt és a legalkalmasabbakat kiválasztották maguknak mélységi felderítőnek, tüzérnek, harckocsizónak... bárminek, ami nem a sima gyalogoslövész volt. A legalkalmasabb megtalálása általában a böködéses módszerrel történt. A tiszt, vagy altiszt rábökött, hogy a „szakállas”, a „magas”, a „kicsi”, a „vörös”, a „szőke”, a „törött kezű”... és így tovább. Senkit nem érdekelt, hogy alkalmas-e a kiválasztott feladatra, ha nem képes megtanulni, úgyis belepusztul a kiképzésbe.
Százhúszan kezdtük, naivan azt hittem, hogy egy egész századot képeznek ki belőlünk. A kiképzés alatti halálozások, az öngyilkosságok, a kiválasztások után egy szakasznyian maradtunk. Így aztán minket ünnepélyesen rohamosztagossá avattak, felpakoltak egy Sentinelre és a 782-esek után küldtek minket. Ki, valahová a Galaxis peremére, hogy háborúzzunk a Birodalomért.

Megosztás a facebookon