Melyben Berserker tervei teljes fordulatot vesznek...

A több napos gyalog, vagy minrason megtett utat lerövidítették egy félórára és megérkeztek a fővárosba.
Igazából városnak csak azért lehetett nevezni, mert itt voltak a fontosabb intézmények. Űrkikötő, hangárok, dokkok, fegyverraktára, meg persze voltak iskolák, kórházak és egyebek is. Körülöttük pedig a félig földbeépített, szinte organikus házak százai. A turáni építészet csodája, hogy egy alig ötven négyzetméteres ház energiaellátása teljesen önellátó. A főváros teljes lakossága alig érhette el az ötezer főt, a turániak többsége inkább falvakban, vagy a pusztában lakott. Nem szerették a zsúfoltságot. Főleg nem ötezer, hajón töltött év után!
Zsúfoltság mellett a rendet sem szerethették, mert az egész városban egy egyenes, derékszög vagy párhuzamos nem volt. A mesterséges telepítés ellenére maga az ős káosz uralkodott, az utcák görbén kanyarogtak, egymásba értek, szétfutottak. Mintha valami növény részeként nőttek volna ki és nem emberkéz alkotta őket.
Az utcákat ellepték a katonairendészek, aki próbálták kezelni a be- és kiáramló tömegeket. Igyekezetük ellenére fejetlenség volt az úr mindenhol.
Vadászgépek süvítettek el és tértek vissza egyesével, vagy tucatjával. Minrason vágtató harcosok jöttek mentek egytől százig mindenféle csoportban.
Üvöltözés, káromkodás és hajtóművisítás mindenfelől.
Nagyobb lehetett a gond, mint hitték…
- Alakulat, parancsok?! – ordított be az egyik katonairendész, aki rögtön a város szélén megállította őket.
- Szimurg Szabad Kompánia – felelte azonnal Tormás. Az intézkedő rendész írta is az adattáblájába, hogy hová küldje őket az alakulatukhoz, vagy van-e már valami parancsunk.
- Van pár halott felderítőnk, fegyverekkel, át kell adnunk Zotmundnak!
- Vigyétek! – adott utat nekik pár pillanatnyi habozás után.
Össze-vissza kanyarogtak a lehetetlen szerkezetű utcákban, amiket legalább elég szélesre hagytak, hogy a járművek elférjenek. Mire megérkeztek a város szélén álló palotába, már várt rájuk egy csapat.
- Hol vannak a felderítők? – kiáltotta az egyikük. – Azonnal meg kell néznünk őket!
- Hátul a raktérben… - vágta rá azonnal Tormás. Rohanva kapkodták ki a hullákat, fegyvereket és tűntek el velük az egyik épületben.
Berserkerről közben teljesen megfeledkeztek, így ő is kiszállt a siklóból és alaposan szétnézett az udvarház körül.
Itt laksz hát Kunimunda… - gondolta és körbe pillantott. Zotmund palotájának egy része is a föld alá nyúlt, egy része kiemelkedett, inkább valami növényre emlékeztetett a sok kacsaringó oldalával, oszlopával, mint épületre. – Vajon melyik szobában vagy?
Szolgák és harcosok vágtattak keresztül az udvaron, mindegyik sürgős ügye után futott. Berserker igyekezett kikerülni az útjukból, nehogy rá is osszanak valami feladatot a kiürítés során.
Eltávolodott a siklóktól és mire kikerült minden rohangáló őrültet, már az istállónál állt. Belülről minras hangok törtek ki és rosszat sejtve benézett a tágas épületbe. Bent a rendben tartott boxokban tucatnyi csodás állat toporzékolt, ők is érezték a veszélyt, átragadt rájuk is a tapintható feszültség.
Egyet sem vittek még el… Ennyire az elején járnának a kiürítésnek?
Zotmund saját állatai, legszebb minrasok, amit otthoni használatra tartott, a legértékesebbek és még csak nem is őrizték őket.
Egy vadászgép ionhajtóműve felbőgött és süvítve elhúzott az éjszakában.
Az istálló széles ajtaja mellett a tartóikon díszes nyergek és szerszámok sorakoztak, a szokatlan rendből kiugrott egy üres hely.
Ösztönös érzéstől dobbant egyet Berserker szíve és kihagyott egy ütemet. Végigrohant a kirakott díszes bőrmunkákon, de nem látta az övét. Megfordult és boxok közé vetette magát, mindegyikben állt egy minras, kivéve egyet. A bejáratot rekesztő fa ajtón egy fém táblán turáni rovásírással egyetlen szó állt: Arod.
Kunimunda nem volt otthon, valahová kiment a minrasával. Figyelembe véve, hogy az összes többi állat bent volt, Zotmund családja biztosan nem azokkal menekült el. Már ha egyáltalán elmentek.
Kirohant az istállóból, az éjszakába, a káoszba.
Egyszerűen karon ragadta az első útjába kerülő embert, egy nála két fejjel alacsonyabb, szabad harcost.
- Hol van Kunimunda! – ordít rá olyan erővel, hogy érezte a szorítása alatt összerezdülni a másik férfit.
Rémülten pillantott fel rá, vagy nem tudta, hogy rabszolga, vagy tudta, hogy most ilyen apróságoknak nincs jelentősége számára.
- Napokkal ezelőtt elhagyta a várost… - felelte bizonytalan hangon némi hallgatás után.
Berserkerrel fordult egyet az amúgy is fejetlen világ. Kunimunda kint van valahol a pusztában, egyedül és nem tudja megvédeni.
Abban a pillanatban értelmetlenné vált a küldetése, a terve, csupán Kunimunda biztonsága járt a fejében. Semmi más nem érdekelte, sem a következmények, sem az élete.
Átgázolt az udvaron, ezúttal a fejvesztve rohangáló turániak ugrottak félre a megtermett óriástól.
Mintha csak otthon lenne, belökte Zotmund palotájának ajtaját és belépett a tágas előtérbe.
A terem közepén egy taktikai holoasztal állt, mellette Zotmund és Hunimund tanulmányozta a bejövő híreket, követte figyelemmel a felfejlődő turáni haderőt. A fiatalabb pilótaruhában állt, sisakja az asztal peremén várakozott. Az idősebb pedig épp valamelyik tisztjével ordítozott egy kommunikációs csatornán keresztül.
- Nem érdekelnek a kifogások! A flotta esküdözik, hogy senki nem jutott át a védelmükön, én meg kapom sorra a jelentéseket a felégetett falvakról! A házamban rohad hat döglött katonájuk és azt állítod, hogy sehol nincs ellenség? Találjátok meg őket, hogy végre szétrúghassuk a seggüket!
Nem izgatta, hogy talán rosszkor zavar.
- Merre ment Kunimunda? – hangja azonnal csendet parancsolt a teremben és egy pillanat alatt mindenki ráfigyelt.
Zotmund tekintete lassan emelkedett fel a holoasztaltól. Arcán gyilkos gyűlölet villant, amiért valaki így be mer törni a házába. Aztán megértette a szavak jelentését és leolvadt a tekintetéről a düh.
- Bassza meg… - csúszott ki Hunimund száján a gondolata. – Napokkal ezelőtt eltűnt! Érte kell mennünk! Elviszem a Longikorn századomat!
Felkapta a sisakot az asztal széléről és már indult is volna.
- Hogy a fenébe találnál meg egy embert, amikor a felderítőinknek egy hadsereget nem sikerült! – hűtötte le a fiát Zotmund.
- Alacsonyan repülünk és…
- Felszíni csapatot kell küldeni… - javasolta egy Berserker számára ismeretlen turáni, aki biztosan magas rangú lehetett, ha így bele szólhatott a vitába.
- Az ellenségeink számát, erejét és elhelyezkedését sem ismerjük még – ismerte be kelletlenül Zotmund. – Nem tudjuk, hogy mekkora erőt nélkülözhetünk és főleg mekkora erő kell a mentő akcióhoz…
- Én visszahozom! – szólt bele a vitába újra Berserker és ismét minden szempár rászegeződött. A turáni harcosok hitetlenkedve néztek az óriási rabszolgára. Méltóságok húzták a szájukat, nem bíztak és nem hittek benne.
Egyikük véleménye sem érdekelte és nem is kérte, kijelentette, hogy mit fog tenni és már fordult is sarkon, hogy induljon.
- Berserker! – szólt utána Zotmund, talán először nevezve a nevén. Azonnal megtorpant és visszafordult gazdája felé.
A turáni főúr habozott, nehezére estek kimondani a szavakat, de a lánya fontosabb volt mindennél:
- A páncélod a pincében van…
Egy rabszolga vezette le a pincéhez, az egyik sarokban egy méretes fonott kosárban rá is akadt a bedobált páncél elemeire.
Ledobálta magáról a ruháit és felhúzta a fekete testhez simuló kezeslábasát. Az ujjai megtapogatták a nyakgallér merevítését, a kommunikációs eszköz még benne volt.
Kiborította a kosarat és sorban kapkodta magára a különböző elemeket. Belelépett a csizmába, kapcsai azonnal záródtak a lábaira. Lábszárára illesztette a lábvértet, térdvédőt, combvértet. Mindegyik szisszenve, csattanva szorult rá. Felhúzta a kesztyűket, magára dobálta a karvédőket, végül pedig a szuszpenzort és a mellvértet.
Átjárta a testét a kellemes bizsergés, hogy ismét érzi a páncél súlyát, szorítását és főként a védelmét.
A sisakot vette utoljára a kezébe. Lassan, már-már szertartás szerűen emelte a fejére. A vizorok azonnal életre keltek rendszerellenőrző adatokat megjelenítve. Vett egy mély levegőt a szűrőkön keresztül. Furcsa volt a bolygón szokott szagokkal, virágporral, élettel teli levegő után ezt a steril, tisztítottat szívni.
A fegyvert felkapta a kosár mellől. Gyors mozdulatokkal helyretolta a gáztartályt és az energiatárat.
Harcra kész volt!
Felrohant a földszintre, az ajtóban Hunimund állt. A páncél által megnövelt magassága miatt már három fejjel volt alacsonyabb, ennek ellenére bátran az útjába állt.
- Ha bármi baja lesz neked véged…
A nyelvén volt az epés visszavágás, de inkább megtartotta magának. Az aggodalmas bátynak fogalma sem volt, hogy mire lenne képes, ha Kunimundának baja esne…
Kilépett a palotából.
Az udvaron őrülten rohangáló turániak ledermedtek egy pillanatra az óriási, páncélos alak láttán, aki kezében hatalmas karabélyt tartott. Sisaknyílása kéken világított, ahogy különböző érzékelők pásztázták a környezetét.
Lépésben indult el, pár méter után futni kezdett, majd rohanni. Az exoskeleton növelte a lépéseinek hosszát, a ruganyossága pedig csökkentette a befektetett energiát, így akár tartósan tud futni egy jármű utazó sebességével.
Percek alatt kiért a városból és felgyorsított a maximális sebességére, amivel akár napokig képes haladni. Fegyvere alsó készenléti helyzetben állt, hogy bármikor könnyedén tüzelhessen vele.
Egy pillanatra bal kezével elengedte, és az ég felé nyújtotta a karját, először balra, majd jobbra lendített vele. Közben meghatározott ujjtartással kétszer ökölbe szorította a kezét, amitől egy-egy felderítő szondát lőtt ki.
Egyszerű kis droidok voltak, a kettő kétoldalt figyelte a terepet körülötte és jelezte az ellenséges erőket, esetleges csapdákat. A mélységi felderítőknek persze fejlettebb játékszereik voltak. Azok organikus madarak voltak, csapkodó szárnyakkal, csiripeléssel, változtatható színnel, vagy akár teljes álcázással. De egy sima lövésznek nem kellett ilyen, főleg ha egyszerre több százan mozogtak és volt bőven utánpótlás a felderítőikből…

Megosztás a facebookon

(Sajnálatos módon megcsúsztam ezzel a szállal, mert szinte az egészet újra kellett írni. Időközben megjártam a sereget és rájöttem, hogy ott nem úgy működnek a dolgok, mint az amerikai filmekben. Az új élmények miatt próbáltam katonásabbra venni, a későbbiekben bizonyára jobban fog majd menni.)

A nap hátralévő része unalmasan és lassan telt el. Nem történt az ég világon semmi. Csak gubbasztottunk a körletben és vártunk valamire. Nannariant hívatta a Főtörzs és amikor visszajött, a szája elég csúnyán felrepedt. Biztosan kapott, amiért megölte azt a civilt...
Alig ocsúdtunk fel életünk első tűzharcán, máris jött a következő pofon az élettől, meg a seregtől.
Konvoj indul a frontra!
Nagyjából hetente indultak, vagy száz jármű, isktrillek, nehéz teherszállítók, AT-DP-k.
Ilyenkor kizavarják a bent lévő egyik szakaszt a külső támaszpontokba. Közel száz ember van a tizenhat bunkerben. Az elosztást vegyesen oldották meg: a legszélsőkben voltak a legtöbben, legalább tízen, visszafelé minden másodikban a legkevesebben, hárman-négyen, a kimaradt három közepes bunkerbe pedig hat-hét fő jutott. Nevetségesen kevés egy nyolcvan kilométeres szakasz felügyeletére.
Én az 5. erődben kerültem Nannariannel és Sficca őrvezető asszonnyal.
Erődnek elég túlzás volt nevezni. Egy nagyobb bunker volt csupán a gerincen, körülötte aknazárral, benne egy E-web és egy T-21-es, valamint egy távolsági felderítő műszer.
Leváltottuk az ott lévő két szerencsétlent, akik haza térhettek a Tavora.
Belül elég szűkös volt, de azért elviselhető. Az őrvezető Nannariant beosztotta a T-21-eshez, engem pedig az E-webhez, ő maga a felderítővel pásztázta a völgy nyugati oldalát, a területet, ahonnan a támadást vártuk.
- Felváltva alszunk, egyszerre csak egy ember – adta ki a parancsot az Őrvezető. Rendes tagnak tűnt, kicsit anyáskodó, de biztos voltam benne, hogy a nevelő pofont is kiosztja, ha kell. - Két napot kell kibírnotok, aztán majd jön az őrség, de ezzel még ráérünk.
Unalmas őrséggel telt a nap és remélhetőleg azzal is ér véget.
Valamikor éjszaka jutott rám az alvásidő, kaptam egy pár órát. Azt hiszem rögtön elaludtam, de szinte azonnal fel is keltem.
Nannarian és Sficca beszélgettek, én a fal felé fordulva hallgattam őket.
- Meg fogom ölni azt a rohadékot! - fogadkozott Nannarian.
- Dehogy fogod! Azt hiszed attól jobb lenne?
- Minden átkozott nap megerőszakolt! - kiabálta suttogva.
Nem értettem semmit, csak azt, hogy valami nagy baj van.
- Rögtön első nap berendelt magához! - folytatta Nannarian. - Fogalmam sem volt, hogy mit akar. A kabinja bűzlött, mint egy gundark fészek, azt hittem kitakaríttat velem szívatásból. Mocsok volt mindenhol, ő meg félmeztelenül, egy üveggel a kezében várt. Már erősen ittas volt, és folyamatosan rátöltött. Aztán megparancsolta, hogy vetkőzzek le. Nem értettem mit akar, de levettem a szürke gyakorlót, ott álltam előtte alsóneműben. Erre rám szólt, hogy teljesen. Visszakérdeztem egy „urammal”, erre ordított, hogy mit nem értek ezen a telibe rakott parancson? Akkor már tudtam, hogy baj lesz. Levettem a bugyit és a melltartót is. Ő végig mért durván megmarkolta a mellem, a seggem, aztán egyszerűen rálökött egy ládákból felépített asztalra, még nyekkenni sem volt időm, már bennem volt. Mocskosul fájt és undorító volt, hogy az ocsmány szőrös teste hozzám ér, a bűze terjengett körülöttem. Sokáig bírta, talán egy negyed óra is eltelt mire végzett, addigra már csurom vér voltam, azt hittem beledöglök, úgy fájt... Amúgy kössz a gyógyszert, segített.
- Nincs mit, pontosan tudom, milyen banthatrágya az ilyen.
- Kicsit bekattantam és amikor másnap elmentünk őrjáratra és ránk lőttek, elszállt az agyam. Nem akartam megölni azt a nyomorult civilt, de valakit meg kellett! Utána megint berendelt magához, azt hittem ezért fog letolni. Alig léptem be, máris parancsolta, hogy vetkőzzek. Ezúttal ráfektetett a ládákra és letérdelt elém. A borostája szúrt és olyan durva volt, hogy felsikítottam, hogy fáj. Erre úgy szájba vágott, hogy a fal adta a másikat, azt hiszem agyrázkódást is kaptam. Szerintem ha összerugdos se fájt volna annyira, mint az a... Aztán élesben is csinálta, közben a melleimbe kapaszkodott, olyan erővel, hogy azt hittem leszakadnak. Utána még hozzám vágta, hogy nem lennék ilyen gyenge picsa, még élvezhettem is volna.. Azóta is minden este megteszi. De ha egyszer is lesz alkalmam, biztos, hogy megölöm!
- Akkor tényleg hülye vagy! Szerinted mi lenne utána? Ha rájönnek, hogy te voltál, kicsinál a bandája, vagy a társai. Meg különben is! Miből gondolod, hogy aki utána jön, az jobb lesz?
Némi hallgatás után Sficca folytatta.
- Velem három őrmester csinálta ugyanezt. Kezdve a kiképzővel, rögtön első nap. Aztán két harctéri. Az első egy idő után megunt és talált mást. A második meg szerencsémre meghalt… Ha szerencséd van a következő erősítéssel jön egy másik csaj, akit kinéz magának...
- De ezt nem úszhatja meg! - heveskedett Nannarian továbbra is suttogva.
- Ettől nagyobb mocskosságot is megúsznak!
Az agyamban kavarogtak a hallottak, nem tudtam hová tenni őket, amikor egy bakancs a hátamba taposott és felkent a falra. A szusszal együtt a gondolatokat is kipréselte belőlem.
- Ha pofázni mersz, megdöglesz! Egy nyomorult rohamosztagos eltűnése nem érdekel senkit!
- Értettem Őrvezető asszony! - nyögtem ki a levegőm maradékával. A láb eltűnt a gerincemből, én leestem a falról és újra kaptam levegőt.
Mélyeket lélegezve fordultam meg és néztem Nannarianre. Egészen más szemmel, mint eddig.
- Aludj Nannarian! Lias átveszi a helyed!
Ezzel véget ért a rövidke alvásidőm és jöhetett az én őrségem...
Az első pár percben figyeltem a nyugtalanul alvó Nannariant. A hátán feküdt, szőke haja a feje alatt, az arca egész békésnek tűnt, a felrepedt szája ellenére is. Egyáltalán nem sajnáltam. A Birodalom pár hónap alatt megtanított arra, hogy csak magammal törődjek és ne vegyem magamra, ne cipeljem más baját. Pár hónap alatt eljutottam oda, hogy egy tizennyolc éves lányt naponta erőszakolnak meg és nem érdekelt. Annyi banthatrágya szakadt a nyakunkba minden nap, hogy ha a másét is meg akartuk volna kapni, beledöglünk. A túlélésért érzéketlenek lettünk a mások bajára. Nem akartam tudni, hogy mi lesz velem, ha letelik az ötéves szerződésem...
Az éjszaka eseménytelenül telt el, másnap délelőtt pedig teljes harckészültségbe helyeztek minden bunkert. Az egész napot az E-Web mellett töltöttem, Nannarian a T-21-nél, Sficca Őrvezető asszony pedig folyamatosan figyelte a tájat a felderítővel, sűrűn váltogatva a különböző érzékelési tartományokat, pásztázósugarakat.
Délután végre bejelentkezett a konvoj, megérkeztek a Cresh zónájába. Elég tempósan haladtak és egy fél óra múlva fel is tűnt az első jármű...
Feszülten figyeltünk minden kis rezdülésre a lankás hegyoldalon, készen álltunk bármi gyanúsra tüzet nyitni.
A konvoj is hasonló gondolatokkal küzdött. Az AT-DP-k gyakran forgatták fülkéjüket felénk, az isktrillek ágyúi is sűrűn pásztázták az emelkedőt.
Az élen haladó harcjárművek után jöttek a teherszállítók. Hatalmas ládákkal jól megpakolt óriások, ezekhez hasonlót még csak nem is láttam. Elképesztő méretű szörnyek voltak, csoda, hogy elfértek az úton. Leginkább egy alacsonyan repülő hajóra emlékeztetett.
Lassan elhaladt a konvoj és mi fellélegezhettünk. Nem történt semmi. Legalábbis a mi körzetünkben nem.
Eltelt egy újabb negyedóra, amikor robbanás rázta meg a hegyet. A következő pillanatban lövések ezreinek a hangja töltötte meg a völgyet, a kommlinkből ordítozás, parancsok csattantak. Lassan megláttuk a füstöt is, jó pár kilométerrel előttünk.
Percek teltek el, mire sikerült kihámoznom a jelentésekből, a harcból és minden más jelből, hogy a 4. erődnél csaptak le a konvojra, kilőttek pár járművet, mire viszonozták a tüzet és visszaszorították a terroristákat.
Aztán hirtelen ránk csattant a kommlink:
- Ötös, figyeljetek! Felétek törtek ki!
- Értettem! - felelte Sficca és a 4-es felé irányította a felderítőt. Nannariannel átfordultunk mi is a másik oldalra és vártuk, hogy felbukkanjanak a terroristák.
Az E-web optikai irányzékán keresztül figyeltem a hegygerincet és a nyugati oldalát, hogy megtaláljam a menekülő ellenséget. A hadművelet elején leirtották az egész erdőt a hegyről, így csak fű nőtt rajta, az is alig térdig érő, ezért semmi sem bujtatta az ellenséget.
- E-webet 12 fokkal jobbra, öttel fel! - utasított Sficca és ösztönösen fordultam a fegyverrel. A művelet végére megláttam az irányzékban felbukkanni egy zöld ruhás alakot.
Közben a T-21-est is célra irányított az őrvezető.
- E-web tüzet nyiss! - parancsolta és én lőttem. Az állványon megrázkódott a fegyver, ahogy egy harckocsit kilyukasztó erejű plazmát indított útjára. Folyamatosan lőttem, legalább egy tucatszor.
- Nannarian szedd le őket! - utasította Sficca és a T-21-es is felsikoltott. Rövid sorozatokkal eregette a plazmát.
- A rankor petézzen belétek, találjátok már el őket! - ordította túl a fegyverek hangját az őrvezetőnk.  Nem láttam sokat az irányzékban, de azt azért igen, hogy célpontjain továbbra is menekülnek. Lefelé tartottak a hegyről, ki a mi tűzzónánkból.
Sficca félrelökte Nannariant és maga állt a sorozatlövőhöz. Pár másodperc néma célzás után megeresztett egy rövid sorozatot és én láttam elterülni az egyik ellenséget, de a többiek addigra eltűntek.
- Ötös, jelentést! Elkaptátok őket? - zengett a kommlinkből.
- Negatív uram! - felelte Sficca. - Egyet eltaláltunk, a többi megszökött. Egy emberrel utánuk mehetek.
- Negatív, tartsák a pozíciót!
Az őrvezető nem tolt le minket a lövészképességeinkért. Pontosan tudta, hogy milyen képzettséggel engedik ki a kadétokat a kiképzésről. Vártunk tovább.

Megosztás a facebookon

Melyben az ünneprontó idegenek felfedik valódi arcukat

A lépések egyre közeledtek, majd hirtelen egy láb dobbant közvetlenül mellé.
A szívverése felgyorsult, dübörgött, majd’ kiugrott a helyéről, közben őszintén remélte, hogy a másik nem hallja valójában.
Várt egy pillanatot, de az idegen nem lépett tovább.
Vagy mocskos nagy peche van és csak véletlenül állt meg felette, vagy pontosan tudja, hogy ott van.
Várt egy tucat szívdobbanásnyi időt, ami jelen helyzetében nagyjából két másodperc lehetett.
Kinyitotta a szemét.
„Az üt először, aki igazán nagyot üt. És először” - idézte fel az egyik humoros kiképzője szavait.
Egy pillantással felmérte a helyzetét.
Az idegen humanoid volt, az emberektől kicsit alacsonyabb, görnyedt tartású egyed. Karjaiban otromba lőfegyvert tartott és előre, a tábor felé nézett.
Nem várt tovább a cselekvésre.
Fektében lendítette a lábát és teljes erejével belerúgott az idegenbe. Tömegre is kisebb volt egy embertől, így az erőteljes rúgástól hatalmasat esett és nyekkenve, hörögve terült el a földön. Addigra Berserker már talpon volt és az elektroösztökét átdöfte a testén. Könnyedén átszaladt a gyomrán, vagy ami azon a helyen volt és vagy tízcentire a talajba is belefúródott. Szerencsére nem viseltek páncélt.
A lény fájdalmasan felvisított, amire biztosan felfigyeltek a többiek és remélhetőleg a részegen alvó turániak is.
Üvöltve kapott a sebéhez az idegen, rámarkolt a testéből kiálló rúdra, a fegyvere mellette hevert, alig kartávolságra.
Berserker lépett felé egyet, de közben már hajolt is le, felkapta a kezébe, felszökkelt a levegőbe és az ugrást befejezte egy bukfenccel. Átfordult és már talpon is volt, egy lépéssel később pedig eltűnt egy szélesebb fa mögött.
Vetett egy pillantást a fegyverre. Általános karabély formája volt, elülső és hátsó markolattal, elsütőszerkezettel, semmi komoly technikával, csupán egy váltókapcsolóval, ami reményei szerint a biztosító volt. Legfelül állt. Lehetett éppenséggel tűzkész állapotban is... A biztonság kedvéért középre fordította és balra kifordult a fa mögül.
Ösztönösen szorította a vállához a tusát és emelte célzásra a fegyvert.
Előtte és balra, a haldoklótól kissé lemaradva legalább öt árnyat látott még a sötétben. Lefagyva álltak a hirtelen jött támadástól. Nagyjából öt másodperc telhetett el azóta, hogy kinyitott a szemét és felrúgta az idegent.
A hozzá legközelebbi felé irányította a fegyver csövét és meghúzta az elsütő-billentyűt. Nagyot dörrent, nagyot rúgott vissza, és legalább három plazma sugarat köpött az árny felé, három kis valamit meg jobbra ki, a válla felett. Legalább egy eltalálta, még biztosan látta összecsuklani mielőtt beugrott a fedezéke mögé.
Egy szívdobbanásnyi időre a kilőtt kisvalamik felé pillantott, de a sötét aljnövényzetben nem látott semmit.
Egy bukfenccel kitört a fa mögül és pár lépéssel a következő mögé vetette be magát. Aztán az erdő megtelt a süvöltő plazma jellegzetes és megnyugtató hangjával és szagával.
Leszedett még egy idegent és átment egy újabb fa mögé, mire végre a csatazajba belerobbantak a plazmaíjak ősi pendülései. Mindössze négyszer csendültek fel, aztán csend lett.
Berserker elismerően bólintott magának. Lehet, hogy totálrészegen feküdtek le, de lőni azt jól tudnak.
A csendet éktelen káromkodás, átok és szitok áradat törte meg.
Már nem törődött velük, kezdte megszokni őket... A fegyver sokkal jobban érdekelte.
Visszakapcsolta legfelső állásba a kapcsolót és lőtt egyet a levegőbe. A plazma ezúttal is kisüvített, ahogy az oldalra kiköpött valami is, de már számított rá, így szabad kezével elkapta.
Fémből készült és égette a tenyerét. Kis fémkapszula volt, henger alakú, egyik végén szétolvadt fejjel...
Fegyverzet technikai órán tanult ilyen ősi típusú fegyverekről. Több évezreddel, de talán tízezer évekkel korábban használták őket, vagy elmaradottabb civilizációk. Ha nem tudják biztosítani a gáztartály és a gyújtószerkezet pontos lezárását és kapcsolatát, akkor a tibanna gázt kis tartályokba töltve adagolják a fegyverbe, így egyszerre biztosan csak egy lövésnyi gáz kerül a gyújtószerkezetbe, ami ott ionizálódva plazmává alakul. A lövés után meg egyszerűen kidobódik a puskából.
- Az Öregisten Minrasa tossza meg ezeket! - ordította az egyik turáni, a hangja alapján valószínűleg Tormás. - Mik voltak ezek, kalózok?
- Nem láttunk a közelben hajót... - felelte rá valaki.
Berserker visszaindult a táborba, de az első lépésére féltucat plazmaíj szegeződött rá.
- Nyugi, csak én vagyok! - felelte turániul, de a biztonság kedvéért megállt és középen, a súlypontjánál markolta meg a fegyvert.
- A flotta csak észrevette volna őket... - jegyezte meg hátulról, már az éjszaka sötétjéből valaki. A rajtaütés miatt láthatóan igyekeztek az egész tábort biztosítani egy újabb támadással szemben.
- Jah, kivéve ha valamelyik hülye nerf elnézte a kapott adatokat és üstökösnek hitt egy hadihajót! - Jenej hangjából kisütött a flotta és a felszíni erők ősi rivalizálása.
- A kommlink süket... - ugrott egy középkorú turáni az egyik hullát átkutató Tormás mellé.
- Zavarják az adásunkat? - kapta fel rémülten az öreg a fejét. Ha tényleg így van, az egyet jelentene az invázióval...
- Nem! - vágta rá azonnal a másik. - Központilag tiltottak le minden kommunikációs forgalmat...
- Mi az Öregisten folyik itt? - háborgott tovább Tormás és pár trágár szóval megtoldotta a kérdését.
Valami nagy baj volt, ha korlátoztak minden kommunikációt a katonai csatornákat leszámítva.
A turániak zavartan forgolódtak körbe az erdőben. Talán egy egész hadsereg van körülöttük?
- Jól van! – jelentette ki határozottan Tormás és egyszerre mindenki rá figyelt. – Kicsi az esélye, hogy egy gyakorlat és egy ismeretlen rajtaütés egyszerre legyen.
A sötét ellenére is látta Berserker az arcokon csillanó feszült figyelmet. Mind sejtették, mind ugyanazt gondolták.
- Úgy néz ki megtámadtak minket… - pánikot, rémületet várt, ehelyett csendes, nyugodt beletörődést kapott. – Ezek akkor valami felderítők lehettek, a nagyobb alakulat valahol messzebb lehet… Azonnal jelentenünk kell és jelentkezni a helyőrségünknél. Mozgás!
A turániak szétszaladtak és tették a dolgukat. Jól meghatározott utasításaik voltak ilyen helyzetre, a védelmüket  jól megszervezték.
Külső támadás esetén az ilyen külső szállásokon lévő harcosoknak haladéktalanul meg kell jelenni a nagyobb településeken. Az út során lehetőleg kerülniük kell a harcérintkezést és a lehető legtöbb információt gyűjteni az ellenségről. A kijelölt szálláson pedig megkapják az alakulatuknak megfelelő harceszközöket, akár vadászgépet, akár felszíni járművet és kezdődhet felfejlődés a válaszcsapáshoz…
Legalábbis erre következtetett a turániak reakciójából Berserker.
Valahonnan előkerült egy közepes méretű szállító sikló, arra feldobálták a saját felszerelésüket, a lelőtt idegeneket a fegyvereikkel, aztán felszálltak maguk is és már süvítettek is a főváros felé. A környék közvetlen Zotmund uradalma volt, így egyértelmű, hogy hozzá kellett sietni.
Berserker rabszolgaként a raktérben kapott helyet, de még így is szerencséje volt. Ott is hagyhatták volna, hogy vigyázzon a csordára. Nem is értette miért hagyták ott az állatokat? A védelmi protokoll része lenne, hogy az ellenség foglalkozzon a zsákmánnyal? Vagy csak egyszerűen figyelmetlenségből, véletlenül maradtak ott?
Neki nem ezzel kellett törődnie. Igazából semmivel sem kellett volna, de egyre csak a nagy lehetőség járt a fejében!
Ha tényleg megtámadták a bolygót, akkor végre bemutathatja a harci képességeit, ami után felszabadíthatják és hozzá láthat a küldetése teljesítéséhez…
Csupán valahogy meg kell győznie a gazdáit, hogy adjanak fegyvert neki és küldjék ki a frontra. Vagy bíznia az ellenség erejében, hogy rá tud törni a fővárosra és akkor a kétségbeesett védekezés során bizonyíthat…

Megosztás a facebookon

Melyben a turáni szabadok önfeledten ünneplik az életet

A lángok lobogó táncot jártak, pattogva ölelték körül a karvastagságú ágakat. Bár az éjszaka langyos volt, jólesett tűz látványa, noha melegére szükség nem volt.
Nem messze tőle, még világosságának övében egy faasztal körül ült a tucatnyi turáni közember, akik ünnepelték az életet. Az asztal roskadozott a különböző italoktól, pedig már alaposan pusztítottak belőle. A hangulat tetőfokán énekelni kezdett, amitől leginkább egy temetési torra emlékeztetett az egész ivászat.
Berserker közöttük ült és bár kínálták erősen, ő alig fogyasztott. A kiképzői alaposan belé verték, hogy harckészültségben sohase módosítsa negatív irányban a tudatát.
A turániak egy újabb versbe kezdtek, amiről elsőre Berserker azt hitte rosszul érti. A szöveg szerint a női nemiszerv azért eszik valamilyen növény helyett húst, hogy a fogát ne sértse meg... A téma alapján akár vidám ivósdal is lehetett volna, de olyan temetési dallamot sikerült párosítani hozzá, hogy életkedve is elhagyta.
Aztán ott voltak a katonadalaik, amelyeket szintén előszeretettel énekeltek a szabad harcosok. Volt valami magával ragadó tucatnyi férfi kórusában és a dalok is szépek voltak. Csak éppen teljesen más, mint amikhez szokott. Az einherjahr indulók pörgősek voltak, gyorsak és pattogósak, elmesélték, hogy hiába van jég, hó, vagy perzselő napsütés, akkor is győznek, mert ők a legjobbak. Megnyertek ezer csatát és még legalább annyi diadal áll előttük.
A turániak pedig...
Az egyik szerint egy ismeretlen csatatéren nézte a csillagokat, kereste a csillagflottát, ahol az édesanyja siratta a halott fiát...
Egy másikban a kedvesüktől búcsúztak meghatóan, mivel már elesett katonák között fekszenek a hideg földben...
Torkaszakadtából énekelte mindenki a dalokat egészen az utolsó strófáig, akkor aztán hirtelen elnémultak és egyszerre, mintegy a dal részeként ittak. Aztán ültek csendben és bámulták az asztalt, az italt és merengtek, mintha ők maguk járták volna meg ezeket a háborúkat.
Láthatóan a turániakat nem zavarta a nyomott hangulat, amit keltettek. Talán ebben a letargiában érezték jól magukat.
- Hogy a fenében nyertek, ha ilyen szomorú dalt énekeltek harcról? - kérdezte Berserker és tudta, hogy a mértékletes iszogatás is megártott... A turánit már tűrhetően beszélte, azt mondták tökéletesen sohasem fogja...
- A háború egy undorító mocskos nagy gennyláda – felelte lassan egy Tormás nevű turáni férfi, aki az apja is lehetett volna. - Ezt jobb ha tudod... És ha ilyen történeteken, ilyen dalokon nősz fel, akkor fogod is. De ha ezek ismeretében mégis belegázolsz abba a gennyesvizeletbe, amit háborúnak nevezel, akkor ott az Öregisten irgalmazzon az ellenségednek!
Hirtelen rácsapott az asztalra és a poharak, korsók, serlegek felugrottak.
- Ha ide tolná a pofáját valami rühes hódító, és mi kiállnánk vele szemben, hát megnézhetnék magukat! Mert le lehet győzni, de milyen áron?
Igazat kellett adnia neki. Ha egész életében erre készítenek fel valakit, az nem fog elfutni az első szétszakadt testtől és kiömlő belektől...
Persze erre a kiképzés is felkészítheti... Önkéntelenül is felidézte a gyakorlatokat, amikor rothadó beleken és véren kellett átkúszniuk.
- Nektek milyen dalaitok vannak? - kérdezte Jenej, egy korban hozzá közelebb álló, de még mindig idősebb férfi.
Berserker eltűnődött a válaszon és felidézett pár kellemes éneket.
- Turániul nem tudom elmondani...
- A saját nyelveden is jó...
Várt egy keveset, majd a feszes, pattogós dallamot énekelni kezdte:
- Calc ban Agnar gúhrt uds ad/ tralallallala/ her hie schlact gewadd/ Lermad ban Harrowa...
Az éneklés és italozás hosszan benyúlt az éjszakába, lassan dőltek ki a részeg turániak és feküdtek el egy puhának tűnő helyen aludni.
Berserker az elsők között vonult vissza, még elég józan volt ahhoz is, hogy megkeresse a fekhelyét. A levegő fülledt és meleg volt még mindig a nappali forróságtól, így eszük ágában sem volt sátrakat állítani. Kényelmesen elfeküdt a helyén és az éneklő, ordítozó társaságra nem is figyelve aludni próbált.
A kiképzésének köszönhetően alig került vízszintesbe, épphogy lecsukta a szemét, máris álomba merült. A katonáknál előbb-utóbb kialakul egy ilyen képesség, mindig jól jön. A gyors elalvás mellett hasonló előny a gyors ébredés is.
Ösztönösen nem nyitotta ki a szemét, a légzését is megtartotta az alvó ritmusának megfelelően. Valami nem volt rendben.
Nem tudta, hogy mennyit aludhatott, pár órát biztosan. A tábort mélyen ülte meg a csend. Nem ropogott a tűz, nem óbégattak a turániak, nem neszeztek az állatok.
A fülét hegyezve figyelt. A csend túl nagy volt...
A távolból morajló horkolást hallott, ami kicsit megnyugtatta. Legalább nem halottak a többiek, akár mi is történt.
Visszatartott lélegzettel fülelte az éjszaka hangjait. Madár, rovar, minden néma volt a részegen alvó turániakon kívül. Próbálta meghatározni a távolságukat, a helyüket, majd kiszűrni őket.
Tovább kutatta hallásával az éjszakát, ezúttal távolabbra koncentrálva, figyelmen kívül hagyva a gazdáit.
Turbólézer robbanásként hasított a fülébe egy apró ág reccsenése, egy cserje vesszejének suhanása...
A szíve kihagyott egy ütemet. Valaki, vagy valakik lopakodva közlednek a táborukhoz.
A zajok alapján meghatározta az irányukat, távolságokat.
Fordult egyet, mintha csak álmában mozgolódna, így pontosan szembe került a közeledőkkel. Érezte az arcába csapódó lágy szellőt.
Az orrán keresztül mélyen beszívta a levegőt és az agyába hasított az ismeretlen szag. Nem emberek voltak...
A pillanatnyi szünet után hevesen kezdett zakatolni a szíve, a fülében dobogott a vére. Dühös gondolatok kavarogtak a fejében. Ha otthon lenne, az őrszemek már észlelték volna a behatolókat, de legalább a páncélja adott volna információt róluk. Na meg persze lenne fegyvere is.
Most meg..! Az se tudja kik jöttek, hányan vannak, milyen eszközökkel és főleg milyen céllal?
A tábor központja messzebb helyezkedett el, rabszolgaként, és idegenként távolabb kellett aludnia a törvények szerint is. A pásztorok, közrendű szabadok nem ragaszkodtak nagyon ezekhez a szabályokhoz, ezért is engedték ünnepelni. Azért feküdt messzebb, mert így is elég hangosak voltak az iszogatók.
A behatolók felé közeledtek, egy kis szerencsével őt nem vették észre, csak a tábortűz és az asztalok, padok körül heverő turániakat.
A keze ráfonódott a fekhelye mellé helyezett elektroösztökére.
A lépések közeledtek és erősödött az idegenek jellegzetes szaga is.
A zajok alapján nem tudta meghatározni a számukat. Kattogtak az agyában a lehetőségek.
Ágak, gallyak reccsentek, suhogott az aljnövényzet, ahogy átcsörtettek közöttük.
Idegenek... - villant Berserker agyába. Nem ismerik a terepet, de még csak az erdei lopakodáshoz sincsenek szokva.
A lépések egyre közeledtek, majd hirtelen egy láb dobbant közvetlenül mellé.

Megosztás a facebookon