Melyben Berserker tervei teljes fordulatot vesznek...

A több napos gyalog, vagy minrason megtett utat lerövidítették egy félórára és megérkeztek a fővárosba.
Igazából városnak csak azért lehetett nevezni, mert itt voltak a fontosabb intézmények. Űrkikötő, hangárok, dokkok, fegyverraktára, meg persze voltak iskolák, kórházak és egyebek is. Körülöttük pedig a félig földbeépített, szinte organikus házak százai. A turáni építészet csodája, hogy egy alig ötven négyzetméteres ház energiaellátása teljesen önellátó. A főváros teljes lakossága alig érhette el az ötezer főt, a turániak többsége inkább falvakban, vagy a pusztában lakott. Nem szerették a zsúfoltságot. Főleg nem ötezer, hajón töltött év után!
Zsúfoltság mellett a rendet sem szerethették, mert az egész városban egy egyenes, derékszög vagy párhuzamos nem volt. A mesterséges telepítés ellenére maga az ős káosz uralkodott, az utcák görbén kanyarogtak, egymásba értek, szétfutottak. Mintha valami növény részeként nőttek volna ki és nem emberkéz alkotta őket.
Az utcákat ellepték a katonairendészek, aki próbálták kezelni a be- és kiáramló tömegeket. Igyekezetük ellenére fejetlenség volt az úr mindenhol.
Vadászgépek süvítettek el és tértek vissza egyesével, vagy tucatjával. Minrason vágtató harcosok jöttek mentek egytől százig mindenféle csoportban.
Üvöltözés, káromkodás és hajtóművisítás mindenfelől.
Nagyobb lehetett a gond, mint hitték…
- Alakulat, parancsok?! – ordított be az egyik katonairendész, aki rögtön a város szélén megállította őket.
- Szimurg Szabad Kompánia – felelte azonnal Tormás. Az intézkedő rendész írta is az adattáblájába, hogy hová küldje őket az alakulatukhoz, vagy van-e már valami parancsunk.
- Van pár halott felderítőnk, fegyverekkel, át kell adnunk Zotmundnak!
- Vigyétek! – adott utat nekik pár pillanatnyi habozás után.
Össze-vissza kanyarogtak a lehetetlen szerkezetű utcákban, amiket legalább elég szélesre hagytak, hogy a járművek elférjenek. Mire megérkeztek a város szélén álló palotába, már várt rájuk egy csapat.
- Hol vannak a felderítők? – kiáltotta az egyikük. – Azonnal meg kell néznünk őket!
- Hátul a raktérben… - vágta rá azonnal Tormás. Rohanva kapkodták ki a hullákat, fegyvereket és tűntek el velük az egyik épületben.
Berserkerről közben teljesen megfeledkeztek, így ő is kiszállt a siklóból és alaposan szétnézett az udvarház körül.
Itt laksz hát Kunimunda… - gondolta és körbe pillantott. Zotmund palotájának egy része is a föld alá nyúlt, egy része kiemelkedett, inkább valami növényre emlékeztetett a sok kacsaringó oldalával, oszlopával, mint épületre. – Vajon melyik szobában vagy?
Szolgák és harcosok vágtattak keresztül az udvaron, mindegyik sürgős ügye után futott. Berserker igyekezett kikerülni az útjukból, nehogy rá is osszanak valami feladatot a kiürítés során.
Eltávolodott a siklóktól és mire kikerült minden rohangáló őrültet, már az istállónál állt. Belülről minras hangok törtek ki és rosszat sejtve benézett a tágas épületbe. Bent a rendben tartott boxokban tucatnyi csodás állat toporzékolt, ők is érezték a veszélyt, átragadt rájuk is a tapintható feszültség.
Egyet sem vittek még el… Ennyire az elején járnának a kiürítésnek?
Zotmund saját állatai, legszebb minrasok, amit otthoni használatra tartott, a legértékesebbek és még csak nem is őrizték őket.
Egy vadászgép ionhajtóműve felbőgött és süvítve elhúzott az éjszakában.
Az istálló széles ajtaja mellett a tartóikon díszes nyergek és szerszámok sorakoztak, a szokatlan rendből kiugrott egy üres hely.
Ösztönös érzéstől dobbant egyet Berserker szíve és kihagyott egy ütemet. Végigrohant a kirakott díszes bőrmunkákon, de nem látta az övét. Megfordult és boxok közé vetette magát, mindegyikben állt egy minras, kivéve egyet. A bejáratot rekesztő fa ajtón egy fém táblán turáni rovásírással egyetlen szó állt: Arod.
Kunimunda nem volt otthon, valahová kiment a minrasával. Figyelembe véve, hogy az összes többi állat bent volt, Zotmund családja biztosan nem azokkal menekült el. Már ha egyáltalán elmentek.
Kirohant az istállóból, az éjszakába, a káoszba.
Egyszerűen karon ragadta az első útjába kerülő embert, egy nála két fejjel alacsonyabb, szabad harcost.
- Hol van Kunimunda! – ordít rá olyan erővel, hogy érezte a szorítása alatt összerezdülni a másik férfit.
Rémülten pillantott fel rá, vagy nem tudta, hogy rabszolga, vagy tudta, hogy most ilyen apróságoknak nincs jelentősége számára.
- Napokkal ezelőtt elhagyta a várost… - felelte bizonytalan hangon némi hallgatás után.
Berserkerrel fordult egyet az amúgy is fejetlen világ. Kunimunda kint van valahol a pusztában, egyedül és nem tudja megvédeni.
Abban a pillanatban értelmetlenné vált a küldetése, a terve, csupán Kunimunda biztonsága járt a fejében. Semmi más nem érdekelte, sem a következmények, sem az élete.
Átgázolt az udvaron, ezúttal a fejvesztve rohangáló turániak ugrottak félre a megtermett óriástól.
Mintha csak otthon lenne, belökte Zotmund palotájának ajtaját és belépett a tágas előtérbe.
A terem közepén egy taktikai holoasztal állt, mellette Zotmund és Hunimund tanulmányozta a bejövő híreket, követte figyelemmel a felfejlődő turáni haderőt. A fiatalabb pilótaruhában állt, sisakja az asztal peremén várakozott. Az idősebb pedig épp valamelyik tisztjével ordítozott egy kommunikációs csatornán keresztül.
- Nem érdekelnek a kifogások! A flotta esküdözik, hogy senki nem jutott át a védelmükön, én meg kapom sorra a jelentéseket a felégetett falvakról! A házamban rohad hat döglött katonájuk és azt állítod, hogy sehol nincs ellenség? Találjátok meg őket, hogy végre szétrúghassuk a seggüket!
Nem izgatta, hogy talán rosszkor zavar.
- Merre ment Kunimunda? – hangja azonnal csendet parancsolt a teremben és egy pillanat alatt mindenki ráfigyelt.
Zotmund tekintete lassan emelkedett fel a holoasztaltól. Arcán gyilkos gyűlölet villant, amiért valaki így be mer törni a házába. Aztán megértette a szavak jelentését és leolvadt a tekintetéről a düh.
- Bassza meg… - csúszott ki Hunimund száján a gondolata. – Napokkal ezelőtt eltűnt! Érte kell mennünk! Elviszem a Longikorn századomat!
Felkapta a sisakot az asztal széléről és már indult is volna.
- Hogy a fenébe találnál meg egy embert, amikor a felderítőinknek egy hadsereget nem sikerült! – hűtötte le a fiát Zotmund.
- Alacsonyan repülünk és…
- Felszíni csapatot kell küldeni… - javasolta egy Berserker számára ismeretlen turáni, aki biztosan magas rangú lehetett, ha így bele szólhatott a vitába.
- Az ellenségeink számát, erejét és elhelyezkedését sem ismerjük még – ismerte be kelletlenül Zotmund. – Nem tudjuk, hogy mekkora erőt nélkülözhetünk és főleg mekkora erő kell a mentő akcióhoz…
- Én visszahozom! – szólt bele a vitába újra Berserker és ismét minden szempár rászegeződött. A turáni harcosok hitetlenkedve néztek az óriási rabszolgára. Méltóságok húzták a szájukat, nem bíztak és nem hittek benne.
Egyikük véleménye sem érdekelte és nem is kérte, kijelentette, hogy mit fog tenni és már fordult is sarkon, hogy induljon.
- Berserker! – szólt utána Zotmund, talán először nevezve a nevén. Azonnal megtorpant és visszafordult gazdája felé.
A turáni főúr habozott, nehezére estek kimondani a szavakat, de a lánya fontosabb volt mindennél:
- A páncélod a pincében van…
Egy rabszolga vezette le a pincéhez, az egyik sarokban egy méretes fonott kosárban rá is akadt a bedobált páncél elemeire.
Ledobálta magáról a ruháit és felhúzta a fekete testhez simuló kezeslábasát. Az ujjai megtapogatták a nyakgallér merevítését, a kommunikációs eszköz még benne volt.
Kiborította a kosarat és sorban kapkodta magára a különböző elemeket. Belelépett a csizmába, kapcsai azonnal záródtak a lábaira. Lábszárára illesztette a lábvértet, térdvédőt, combvértet. Mindegyik szisszenve, csattanva szorult rá. Felhúzta a kesztyűket, magára dobálta a karvédőket, végül pedig a szuszpenzort és a mellvértet.
Átjárta a testét a kellemes bizsergés, hogy ismét érzi a páncél súlyát, szorítását és főként a védelmét.
A sisakot vette utoljára a kezébe. Lassan, már-már szertartás szerűen emelte a fejére. A vizorok azonnal életre keltek rendszerellenőrző adatokat megjelenítve. Vett egy mély levegőt a szűrőkön keresztül. Furcsa volt a bolygón szokott szagokkal, virágporral, élettel teli levegő után ezt a steril, tisztítottat szívni.
A fegyvert felkapta a kosár mellől. Gyors mozdulatokkal helyretolta a gáztartályt és az energiatárat.
Harcra kész volt!
Felrohant a földszintre, az ajtóban Hunimund állt. A páncél által megnövelt magassága miatt már három fejjel volt alacsonyabb, ennek ellenére bátran az útjába állt.
- Ha bármi baja lesz neked véged…
A nyelvén volt az epés visszavágás, de inkább megtartotta magának. Az aggodalmas bátynak fogalma sem volt, hogy mire lenne képes, ha Kunimundának baja esne…
Kilépett a palotából.
Az udvaron őrülten rohangáló turániak ledermedtek egy pillanatra az óriási, páncélos alak láttán, aki kezében hatalmas karabélyt tartott. Sisaknyílása kéken világított, ahogy különböző érzékelők pásztázták a környezetét.
Lépésben indult el, pár méter után futni kezdett, majd rohanni. Az exoskeleton növelte a lépéseinek hosszát, a ruganyossága pedig csökkentette a befektetett energiát, így akár tartósan tud futni egy jármű utazó sebességével.
Percek alatt kiért a városból és felgyorsított a maximális sebességére, amivel akár napokig képes haladni. Fegyvere alsó készenléti helyzetben állt, hogy bármikor könnyedén tüzelhessen vele.
Egy pillanatra bal kezével elengedte, és az ég felé nyújtotta a karját, először balra, majd jobbra lendített vele. Közben meghatározott ujjtartással kétszer ökölbe szorította a kezét, amitől egy-egy felderítő szondát lőtt ki.
Egyszerű kis droidok voltak, a kettő kétoldalt figyelte a terepet körülötte és jelezte az ellenséges erőket, esetleges csapdákat. A mélységi felderítőknek persze fejlettebb játékszereik voltak. Azok organikus madarak voltak, csapkodó szárnyakkal, csiripeléssel, változtatható színnel, vagy akár teljes álcázással. De egy sima lövésznek nem kellett ilyen, főleg ha egyszerre több százan mozogtak és volt bőven utánpótlás a felderítőikből…

Megosztás a facebookon