„Támadunk!”
Ennyi év után már nehéz szavakba önteni az akkori gondolataimat. Nem is az évek számítanak, hanem az előélet. Ha soha nem tapasztaltad ezt az érzést, akkor nem értheted. Hogy lehetne elmagyarázni egy tizennyolc éves srác gondolatait, akit erőszakkal besoroztak katonának? Négy hét alatt rohamosztagossá képezték, miközben társai tizede meghalt? Elküldték egy bolygóra, ahol mindenki gyűlöli a megszállókat és amikor túléli az első pár bizonytalan napot, akkor elküldik támadni?
Úgy éreztem az egész nyomorult galaxis ki akar nyírni! A kétségbeesés legmélyebb bugyrába süllyedtem. Komolyan, a sírás kerülgetett. Biztos voltam fiatal és hősi halálomban. Természetesen semmi hősiességet sem képzeltem magamnak, csak így hívják a halottainkat. Egy rejtett bomba fog széttépni, vagy egy rohadék orvlövész leszedni!
Végül sikerült úrrá lennem a pánikomon. Sőt!
A galaxis legerősebb hadseregének tagja vagyok! – nyugtattam magam. Vannak csillagrombolóink, meg vadászaink, meg rohadt nagy lépegetőink. Ezeknek meg mijük van? Pár ócska karabély, meg rozoga sikló! Nem lehet baj!
Millió rohamosztagosunk van és milliárdokban mérhető költségvetés. Ezek meg? Pár ezren vannak és csempészésből tartják fenn magukat. Nem lehet baj!
Az út hátralévő részén egész fellelkesítettem magam. Talán még büszke is lehettem a támadás ötletére, a gyors győzelmünkre.
A lelkesedésem egészen a Tavoig kitartott, aztán végleg elszállt.
Soha életemben nem láttam akkora káoszt és fejetlenséget, mint a galaxis legerősebb hadseregének egyik támaszpontján.
Tehersiklók jöttek és mentek, a hadianyag konténerekben lepakolva a legközelebbi szabad felületre, fel-alá futkosó altisztek és rohamosztagosok. Mint egy gundark fészek a fénygránát után…
Az isktrillből kiugrálva tárult a szemem elé ez a csoda.
- Mégis mi a rohadt fenét kezdjek negyven tonna páncéltörő gránáttal? – ordította egy törzsőrmester közvetlen mellettünk. – Ezeknek bantháik vannak, nem páncélosaik!
- Ti melyik retkes nerffarmról szabadultatok? – szólított meg minket egy másik főtörzs.
Xixo körbepillantott, de nem volt köztünk altiszt.
- Parancs! Főtörzsőrmester úr, Xixo őrvezető kérek engedélyt jelenteni!
- Jelentsen! – üvöltötte túl egy újabb tehersikló hangját.
- Most érkeztünk vissza a Tizenhármas és tizennégyes őrposztokról!
- Hogy az a… - fogalmazta meg éktelen káromkodások közepette a véleményét. – Takarodjanak fegyverzet felvételre a raktárba, aztán jelentkezzenek a szakaszparancsnokuknál!
- Értettem! – felelte Xixo és felénk fordult. – Irány a raktárrészleg! Futás utánam!
Végigrohantunk a Tavon, ami a lerakott konténerektől egy labirintussá vált. Xixo hosszú lábaival kemény tempót diktált, majd kiköptem a tüdőm, mire álljt vezényelt. Lihegésem közben sikerült a többieket felmérnem, őket is megviselte a rögtönzött futóedzés.
A raktár egy könnyűszerkezetes csarnok volt olyan, ami egy erősebb vihartól is összedőlt volna. A védelmét megoldotta az egész tábort őrző pajzsgenerátor, neki már nem kellett erősnek lennie.
A raktáros főtörzs éppen zárt volna az ott lévő két őrmesterrel, amikor megérkeztünk.
- Mit kerestek itt kowaki majom banda? Most kell jönni? – ordított velünk, pedig itt nem is volt hangzavar. – Délelőttől van fegyverzetosztás!
- Főtörzsőrmester úr, Xixo őrvezető kérek engedélyt jelenteni! – állt meg előtte vigyázzban.
- Arra várok hülyegyerek! – üvöltötte magából kikelve.
- Most érkeztünk vissza a Tizenhármas és Tizennégyes őrposztról. Spark főtörzsőrmester küldött felszerelés vételezésre.
- Hogy egy rankor petézzen abba is! – dühöngött, amiért a dolgát kell végeznie. – Mozgás kowaki majmok!
Egyesével leügettünk a raktárba. Az egyik őrmester a kezembe nyomott egy táskát és egy adattábláról olvasta az előírt felszerelést.
- Bevetési sátor! – természetesen ezt is ordítva, nehogy valami elnyomhassa a hangját, aztán fogta a megnevezett tételt és bevágta a zsákomba.
- Vegyivédelmi szűrők… Hőtakaró… Kéziszerszám…
Vagy tizenöt kiló lett a felszerelésem, mire végzett, pedig ehhez még jön egy jó tárlónyi eredetileg kiosztott fegyverzet is…
- Takarodjatok vissza a szakaszotokhoz további parancsig! – búcsúzott el tőlünk a hadtápos főtörzs.
Immár tizenöt kilós, rosszul összepakolt, kényelmetlen teherrel kellett végigrohannunk a Tavon. Az utunkat nehezítette az időközben át-, vagy lepakolt újabb konténerek.
A körletünkben nagyjából a szakasz negyede lehetett ott. A többségük még most érkezett vissza az erődökből.
Boomer tizedes átfutott rajtunk és mikor ellenőrizte, hogy nincs nála magasabb rendfokozatú közöttünk üdvözölt minket:
- Kapjátok össze magatokat, van két percetek! Minden legyen összekészítve! Mozgás! – bár ordított, a szavait megválogatta. A seggnyaló társai nélkül láthatóan nem mert packázni Xixoval.
- Értettük! – feleltük egyszerre és rohantunk tovább priccsünkig.
Kiöntöttem a hátizsák tartalmát a földre, felnyitottam a tároló rekeszem fedelét és őrült sebességgel pakoltam be a zsákba mindenem. A rövid kiképzésen nagyjából kitapasztaltam mit, hová és hogyan érdemes pakolni, hogy a legjobb legyen. Időre elkészültem, lezártam a csatokat és vártam.
A korábban bent lévők fel-alá járkáltak az ágyak között. Láthatóan unták magukat.
Telt az idő. Lassan csorgott a szakasz többi tagja is, ők is elrendezték magukat. Nagyjából két órával az érkezésünk után teljes létszámban voltunk.
A feszült várakozás csak fokozódott. Hallottuk a kintről beszűrődő káoszhangokat, ami kevés jóval biztatott.
Időnként beordított egy-egy altiszt kettő, négy, tíz, húsz… önkéntesért. Ilyenkor persze mind ugrottunk, egyrészt ezt tanították, másrészt unalmas volt bent várakozni. Az önkéntesek elmentek bepakolni egy isktrillt, lerakodni egy másikat, ezt hozni, azt vinni. Bármit.
A század nem volt a harckészültség magaslatán. Többször le és fölpakoltuk ugyanazokat a konténereket, többször kihoztuk és visszavittük a raktárba ugyanazokat a fegyvereket.
Estére nagyjából csökkent a fejetlenség, de még mindig nem tudott senki-semmit. Mikor indulunk? Hová megyünk?
Ilyenkor persze szárnyra kapnak a pletykák. Valaki gondol valamit, a szomszédja meg már tényként is adja tovább…
Így hallottam, hogy behajózzák az egész légiót és viszik egy másik bolygóra, mert ott lecsapott egy nagy lázadó sejt... Vagy hogy egy droid hadsereggel visszatért az egyik megszökött szeparatista vezér és újra kitör a háború… Vagy, hogy sikerült felderíteni a bolygón a lázadók központját és megyünk szétverni őket…
Nem tudtuk mi történik, csak azt, hogy megyünk és támadunk. Vége a kényelmes életünknek.
Csendben ültem a tároló rekeszen és figyeltem a többieket. Xixo a táskáját pakolta újra és újra, a fegyverét tisztogatta, a priccsét ellenőrizte. Sficca ugyanezt csinálta, csak kevésbé őrült módon. Nannarien ugyanúgy idegesen ült az ágya mellet és a kezében a sisakját himbálta.
Nagyjából ugyanezeket csinálta mindenki. Vagy a felszerelését ellenőrizte ezredszer is, vagy a fegyverét, vagy az ágyát…
Az érkezése után Mereel szakaszvezető átvette Boomer tizedestől a körlet parancsnokságát és alaposan feltakarítatta velünk az egészet. Utána ellenőrizte a páncélokat, fegyvereket, persze a fél szakasszal újra tisztíttatta. Hozzám is volt egy két keresetlen szava, de az összes újonchoz, így nem vettem magamra. Egyáltalán nem vettem magamra, ha elhordtak mindenféle nyomorult mynocknak.
Sötét volt már, dolgunk semmi. Ötödszörre csak nem ellenőrizhetik a páncélt, vagy a körletrendet… A katonák kezdtek éhesek lenni és morogni.
- Mi a fene van már? Most indulunk vagy nem?
- Ha elnapolják az egész banthatrágyát, akkor kajáljunk és húzzunk dögleni!
Egyre többen és egyre hangosabban adták ki magukból a nem tetszésüket.
Teljesen igazuk volt. Az én hasam is korgott, déltől nem ettünk semmit, csak rohangáltunk, mint a bolondok, pakoltunk és cipekedtünk, takarítottunk és rendezkedtünk.
Addig morgolódtak a többiek, hogy Mereel szakaszvezető elment utánajárni a vacsora kérdésének.
Öt perc sem telt és vissza is tért.
- Első szakasz! – ordította el magát már az ajtóban. Mindannyian az ágyaink végében álltunk vigyázzban. – A helyzet a következő!
Hangosan beszélt, így mindenki értette, közben sétált az ágyak közötti sorban.
- Csúszik az indulásunk, már nem itt kellene lennünk, ezért mára már nem terveztek étkezést! A megoldás folyamatban van, hamarosan elrendelik a sorakozót étkezés céljából. Tiszta, villany?
- Értettük! – ordítottuk egyszerre, egy szuszra.
- Tevékenységet folytatni! – kifújtam magam és visszarogytam a tárolómra. A virágnyelven megfogalmazott jelentés annyit tett, hogy elfelejtkeztek a vacsoránkról… Nem nyugtatott meg a tudta, hogy ilyen szervezéssel megyünk támadásba.
Egy félóra múlva valóban elrendelték a sorakozót és mehettünk enni. Így is éjfél volt már, mire a takarodóra is parancsot kaptunk.
Mindegy, majd holnap megnyerjük a háborút a Birodalomnak, vagy ha nem, legalább elkezdjük…

Megosztás a facebookon

Melyben Kunimunda felkészült az új életére

A Kalamona első sugarai sem bukkantak elő, sejtelmes félhomályba burkolózott a környező világ. A ház körül álló fákon legalább egy tucat madár csiripelt, hangjukról könnyedén felismerte őket.
A keleti teraszon üldögélt egy kényelmes gömbfotelben. Lábait felhúzta és egy meleg pléddel betakarta magát. Kissé didergett a hajnali hidegben, a kezében gőzölgő forró tea sem tudta igazán felmelegíteni.
Teljesen egyedül volt.
Még lett volna egy kis ideje a kelésig, de már órák óta virrasztott. Alig aludt valamit, akkor is rémálmok gyötörték.
Újra ott volt abban az erdőben, egyedül, bekerítve. Álmában pedig Berserker sem ért oda időben…
Mondta, hogy lesznek rossz álmai, egyéb érzelmi kilengései… Szerencsére semmi olyan, amivel ne tudna megbirkózni.
Sokat segített volna, ha nincs egyedül, főleg a családja hiányzott.
Miután visszatértek a szürkéktől, csúnyán összeveszett az apjával. Először csak egy kis lehordást szánt neki, amiért nem volt hajlandó mentőcsapatot küldeni érte. Nem lett volna olyan véresen komoly, nagyjából megértette, hogy miért tette. Megértette, csak éppen el nem fogadta.
Hogy képes egy apa idegenek ezreit választani a lánya helyett?
Veszekedett volna, haragudott volna rá egy darabig, nem szólt volna hozzá napokig, aztán megenyhült volna úgy is.
Csakhogy jött a jéghegy csúcsa.
Zotmund testőrrabszolgává léptette elő Berserkert. Ez akár jó is lehetett volna, a fiú így gyakorlatilag szabadként élhet, bizonyos korlátozásokkal és köteles urát megvédeni.
De attól még rabszolga maradt, így pedig esélyük nem lehetett a közös jövőre.
Ordítozott az apjával. A fejéhez vágta, hogy a lánya egy nyomorult rabszolgát sem ér, arról nem is beszélve, hogy miért nem valami méltóságot küldött érte?
Csúnya veszekedés lett a vége, aztán faképnél hagyta.
Azóta az eldugott kis labortelkén él, próbálja Berserker állatait megmenteni és egy gazdag uradalmat kiépíteni. Közben persze várja azt az ostoba kölyköt, hogy visszatérjen az apjától.
Megmasszírozta kiszakadni akaró jobb vállát. Felszisszent az érintés okozta fájdalomtól is. Mivel aludni nem tudott és még egyszer nem akart hasonló helyzetbe kerülni, ezért elkezdett egy komolyabb felkészítő edzést. Még sötétben indult el futni a tanyája körüli mezőkön, erdőkön. A Westar M-5 kommandós karabélyt vitte magával, amit persze esze ágában sem volt bevallani Berserkernek. Hiába könnyítettek rajta, így is nyomott vagy két kilót, alakja elég ormótlan volt, a karjait alaposan megterhelte a kilométerek alatt. A lövésekről nem is beszélve. Talán százat is el szokott lőni reggelente, ami a visszarúgás csökkentés ellenére is lezsibbasztotta a vállait.
Kimerülten, az ájulás határán érkezett vissza ma reggel is a szállására. A házba a keleti szárnyon elhelyezett teraszajtón át ment be. Átvágott a növényekkel zsúfolt üvegház-előtéren, majd a dzsungelnek tűnő növényzeten túl, a közösségi teremben ledobta a karabélyt, lerúgta a bakancsát és vetkőzni kezdett. Pár lépéssel a hálójába ért, addigra már teljesen meztelen volt. Karcsú testén izmok feszültek, amelyen a hajnali hideg ellenére is kövér izzadság cseppek vonultak egyre lentebb.
A hálószobájából jobbra nyílt a fürdője, ahol jéghideg vízben lemosta a kimerítő edzést magáról. Sokáig áztatta a testét a hidegben, izmai kezdtek görcsbe állni a remegéstől. Olyan kimerült volt, hogy már erre az egyszerű feladatra is alig voltak képesek.
Helyi, illatos növényből készített szappant használt. A korábban idegennek szagot teljesen megszokta és megszerette, elképzelni sem tudott mást. Alaposan bekente a bőrét, pedig szinte felesleges volt. Az egész napot büdös jószágok között tölti majd, és az egyetlen férfi, aki figyelmére vágyik, vagy ezer kilométerre van…
Hirtelen ugrott fel és határozottan, még mindig meztelenül kicsattogott a konyhába. A pulton, különböző tárolókban szárított és aszalt gyümölcsök sorakoztak. Találomra mindegyikből pakolt egy jó adagot egy tányérra, készített magának egy adag gőzölgő teát és kiült a keletre néző teraszra, várni Kalamóna ébredését.
Bebugyolálta magát egy puha plédbe, elmajszolta a reggelijét, majd a forró teát kortyolgatva merengett maga elé.
A csillag első sugarai megérintették a fákat, a füvet, a földet és gomolygó párát eresztettek. Újabb madarak kapcsolódtak a már megkezdett kórusba. A meleg cirógatni kezdte, hamarosan érezhetően szökellni kezdett a hőmérséklet.
Lomhán vánszorgott elő éji rejtekéből Kalamóna. Vörös korongja égette a szemet, nem is lehetett sokáig nézi.
Gyönyörködött még egy kicsit a reggelben, majd felugrott a fotelből, ledobta a plédet magáról és visszament a házba.
Percek alatt öltözött fel és látott hozzá az aznapi munkájához.
Először a ház mögötti istállókhoz ment. Az állatok szelektálása sikeresen megkezdődött, amivel persze újabb problémák adódtak. A csoportoknak eltérő kezelés kellett, amihez pedig több istálló… Ezt úgy-ahogy meg is oldották: nem különítették el csak a legkisebb csoportot. Ők voltak azok az állatok, akikkel genetikailag minden rendben volt, csak a nem megfelelő körülmények között éltek. A kezelésük is jól haladt, a speciális tápanyagoknak hála megerősödtek, a fokozatosan erősödő fényű lámpáktól kezdték a napfényt is megszokni. A szociális változásokba még nem mert belekezdeni. Egy állat, aki egész életében egy szűk barlangban élt, vajon mit fog kezdeni a bolygót uraló pusztákon?
Az előre bekalkulált problémák mellett ott voltak a nem vártak is. A hűvös és nedves klímán egészen más élősködők éltek, mint itt kint. Egy tucat állatot elveszítettek, mert egyszerűen kiszáradt a bőrük, elfertőződtek a sebeik, vagy túl hevesen reagáltak a rovarcsípésekre.
Az ilyen esetek miatt mindennap megkörnyékezte a gondolat, hogy talán túl optimista becslés volt az az egy éves kilátás…

Megosztás a facebookon

Melyben a Turáni Véderő próbál felkészülni a következő támadásra...

A hatalmas csarnok tetejét és oldalait is zörgetve rázta a szél. A magassága három emelet lehetett szélessége és hossza a homályba veszett. Padlót nem készítettek bele, napfénytől elzártan megsatnyult fű takarta az aljzatot. A rezgő falak szinte teljesen elnyomták az álcázó generátorok hangját, zúgásukra figyelni kellett, ha valaki meg akarta hallani.
A könnyűszerkezetes épület óriási gyomrában a galaxis minden tájáról összegyűjtött harcjárművek sorakoztak. Többségében Szeparatista gyártmányok, de felbukkant pár köztársasági és néhány ismeretlen is.
AAT. NR-N99. OG-9. IG-227. MTT.
MTT – csóválta a fejét Berserker a szedett-vedett társaság láttán. – Az mégis minek?
Zotmund és Hunimund a háta mögött állva figyelte a mustráját, odakint Ratold a felszíni erők parancsnoka mérgelődött. Neki egyáltalán nem tetszett a szemléjük.
A szürkék meglepetésszerű támadása és még meglepőbb kezdeti sikerei után végre Zotmund is felfogta, hogy a turáni haderő alkalmatlan mindenféle háború vívására. Turánitól szokatlan módon olyantól kért segítséget, aki a bolygón a legtöbbet értett a kérdéshez.
- Nos? – érdeklődött Zotmund. – Vélemény?
Berserker szembe fordult a hozzá képest alacsony törzsfővel. A mögötte nyíló széles bejáraton vakító fény szűrődött be és csak Ratold alakján tört meg.
- Mi a kérdés? – harmadik napja járták az összelopott fegyverek raktárait, nagyjából képbe került a turáni erők siralmas állapotáról.
- Ebből kellene összehozni egy erőteljes felszíni, védelmi erőt – sürgette Zotmund és türelmetlenül várta a fiatal férfi válaszát.
Pont ettől félt Berserker.
- Adjátok el az egészet és vegyetek normális fegyvereket – összegezte a háromnapos szemle eredményét. A szembesütő fény ellenére is látta elképedni a gazdáját.
- Látod? Én megmondtam! – rontott be ordítozva Ratold, kicsit sem próbálva titkolni a hallgatózását. – Ez a kölyök nem ért semmihez! Azok a rohadék szürkék hátba támadtak minket, de többet nem fordul elő! Napok alatt őket is felszámoltuk, mással is elbírunk!
- Egy közepes szervezettségű kalózbandával sem bírnátok el a felszínen – vetette elé Berserker.
- Mit merészelsz, anyaszomorító! – Ratold egy pillanat alatt vörösödött el és az övébe tűzött díszes tőrt kezdte előrángatni, hogy „igazságot” tegyen. Berserker annyira már ismerte a turániakat, hogy tudja szándékosan húzza az időt a fegyverrántással, hogy valaki leállítsa. Valószínűleg tisztában van a kettőjük közötti képességkülönbséggel is.
- Egyetlen oka van a sikereiteknek, az erős flotta és vadászkíséret, meg a meglepetés – locsolta tovább az olajat a tűzre. – A felszínen, egy-egy ellen esélyetek sem lenne semmilyen ellenféllel!
Zotmund hallgatott és Rátold is a tokjában hagyta a fegyverét.
- Minrasokkal és plazmaíjakkal mi a fenét csináltok egy tüzérségi tűzben? Hogy keltek át egy aknamezőn? Hogyan törtök át egy erődített védelmen?
- Ezért szereztük be ezeket! – hevesen mutogatott körbe Ratold. – Nehézfegyverzetet és szállítójárműveket.
- Igen, vagy háromszáz félét! – ellenkezett tovább. – Honnan szereztek bele alkatrészt, fegyvereket? Hogyan pótoljátok őket? Jobban jártok, ha az egészet eladjátok és az árából megveszitek a legolcsóbb járműparkot, amit kapni. Az legalább egységes és elég egy helyről utánpótlást szerezni hozzá! De az igazi a saját gyártás lenne…
- Az rohadt sokba kerülne… - jegyezte meg Zotmund és elindult kifelé, a többiek követték.
Perzselő forróság, szikrázó napfény fogadta őket odakint. A zöldre festett lemezekből összetákolt ideiglenes hangár egy erdő mellett állt, annak egy részének álcázva. Az őrségét csupán pártucat harcos adta, plazmaíjakkal, minrasokkal.
- El kell dönteni, hogy mi a sereg célja… Mutogatni a csilivili ezerféle fegyvert, parádézni vele, vagy hatékonyan megvédeni a bolygót.
Az utolsó fáknál kötötték ki és szerszámozták le a minrasokat, a béklyóik hagyták őket a közelben legelészni. A három minras mellett állt az árnyékban egy BARC-robogó is.
Berserker továbbra sem volt hajlandó egy olyan dögre sem felülni, szerencséjére a turáni szokásjog is csak kiemelkedő esetben engedélyezte rabszolgának. Zotmund mellett ugyan kapott volna engedélyt, de ő jobban örült a robogónak.
- Természetesen a népünk és a bolygó védelme a legfontosabb – válaszolta meg a kérdést, közben elérték az állataikat.
- Ahhoz pedig kell egy normális hadsereg – felpattant a járgányára és térdére könyökölve várta, még a többiek visszarakják a nyerget a minrasokra.
- Szedd össze pontról pontra, hogy mire van szükségünk – utasította Zotmund.
- Mi van? – csattant rajta Ratold haragja. – Ezzel a rabszolga kölyökkel akarod megterveztetni a felszíni erőinket?
- Ratold… - próbálta csendesíteni.
- Egyáltalán minek változtatni rajta? Van fogalmad mennyi erőt öltünk bele, hogy ezt összehozzuk?
- Pontosan tudom mennyit! – dörrent rá Zotmund.
- Kár volt sokat áldozni rá – gúnyolódott maga elé Berserker.
- Egy mocskos rabszolga miatt akarod felrúgni az ősi rendünket?
- Már azzal felrúgtuk, hogy letelepedtünk!
- Rossz emberekre hallgatsz és ennek rossz vége lesz Zotmund! – Ratold dühösen fejezte be a nyergelést, felpattant a minrasra és elvágtatott.
Hosszasan bámult utána, arcára kirajzolódtak keserű érzelmei. Sok csatát vállalt a nyakába, amikor népe túlélése érdekében a letelepedést választotta. Alapjaiban kellett újraírnia az életüket.
- Legközelebb fogd vissza magad! – dörrent rá inkább Berserkerre. – Még mindig rabszolga vagy!
Felpattant ő is a nyeregbe és a távolban porzó Ratold után iramodott.

Megosztás a facebookon

Melyben az invázió után helyreállt az élet és a múlt is fel-felvillan...

A terminálon futó adatsorok nem nyugtatták meg. Ellenőrizte újra az értékeket, de a mérések elsőre is jók voltak. Az elcsökevényesedett genom részletek visszaállításával lesz dolguk bőven.
Otthagyta a kiértékelő szobát és kilépett a fényárban úszó üvegház-előtérbe. Legalább százféle növényt ültetett oda, egy kis részük ehető zöldség, gyümölcs, vagy fűszer volt, egy másik része csupán dísz, a legtöbb azonban különféle kísérleti alany szerepet kapott.
Elsétált az ültetvénye mellett és a kettős üvegajtón kiért a szabadba.
Lágy szellő, kellemes meleg és ezernyi virág illata köszöntötte.
Az idillbe alig rontott bele az élősködő rovarok és a trágya szag.
Megkerülte az átlagos méretű dombházát és a kerítés nélküli udvaron megépített istállókhoz ment.
Imádta ezt a helyet és főleg azt, hogy senki nem tudott róla rajta kívül.
- Valami jóhír asszonyom? – kérdezte az egyik félig földbemélyített ól falának támaszkodó meglett korú férfi.
Senki, aki bajt okozhatna – módosította a gondolatait Kunimunda.
- Sajnos nincs, Gyeücsa bá’ – felelte neki és a széles ajtón bement az istállóba. Az öreg szótlanul követte. A kis birtok szerény volt, főleg a nemzetségfő lányának lehetőségeihez képest. Alig volt nagyobb egy kicsit módosabb nemesétől. Pár család élet a környéken, ők gondozták azt a néhány állatot, amelyik itt volt. Inkább volt ez egy titkos kiértékelő labor, mint gazdaság. Volt. Aztán jött a szürkék támadása és jött Berserker, aki látott, harcolt, győzött. Jelen pillanatban pedig a szürke állatállomány egytizedének a boldog tulajdonosa. Első becsléseik szerint legalább tízezer jószágnak kell lennie, csak a legalább százkilós fajokat számítva, a tőlük kisebbekkel már nem törődtek.
Hűvös és félhomály uralkodott az ólban, ami nagyjából megfelelt az új jövevényeknek. A kialakított boxokban ötven, hófehér, félig vak többé-kevésbé emlősnek meghatározható állat állt.
- Ahogy sejtettük, eléggé elcsökevényesedtek a barlangi életben – magyarázta Kunimunda és közben zöldséget nyújtott a legelső állatnak. – Nagyjából háromezer generációt éltek le gyenge mesterséges fényben. Néhány példányban csak nem fejeződött ki, másokban teljesen megszűnt a napfénytolerancia. Gyakorlatilag elégnének és teljesen megvakulnának, ha kiengednénk őket legelni…
- Akkor kezdjünk el a fiúkkal istállókat és földalatti járatokat építeni? – tréfált félig komolyan Gyeücsa. – Esetleg kérhetünk pár szürke önkéntest… ők úgyis tapasztalt ásók és szívesen is jönnek...
Kunimunda elmosolyodott az öreg morbid humorán. Nagyon jól ismerte a történteket. Berserkerrel találták meg a barlangjaikat és az einherjahr kiosztott pár pofont, hogy észhez térjenek az agresszív szürkék. Közben gyakorlatilag istennek kiáltották ki, főleg miután megjósolta, hogy ebből a portyából nem sokan fognak haza érni… Miután megérkeztek az első félholt túlélők, hozzá könyörögtek segítségért, ő pedig megkímélte az életüket. Az állatok elfogadása már Kunimunda ötlete volt, tudta, hogy ha felszabadítják, csak egy közönséges szabad harcos lenne, egy közel százezres törzsi faj állatainak tizedével viszont az egyik leggazdagabb nemes!
És igen, jönnének ha Berserker parancsba adná és akár a sziklába is csarnokot kaparnának az istenüknek, aki megkegyelmezett az életüknek. Nem mellesleg a prófétájukat is feltámasztotta…
- Nem, nem akarom én is örökre elzárva tartani őket… - magyarázta a lány és megsimogatta a bamba állat bús fejét. – Először is összeütök valami gyors tesztet, amivel kiszűrhetjük, hogy mely egyedekben fordítható vissza a folyamat természetes úton. Nekik aztán kotyvasztok valami koktélt vitaminokból, nyomelemekből, ásványianyagokból, vagy bármiből, ami használ nekik. A többieknél génsebészi beavatkozás kell. Szerintem legfeljebb egy év és a teljes állomány ridegtartható lesz.
- Akkor van egy évünk találni még pár családot… - toldotta meg Gyeücsa a problémákat. – Mi kevesen vagyunk már rá. De egy év alatt jönnek majd szépen.
- Nagyon örülök neki… - bosszankodott Kunimunda. Nem tetszett neki, hogy egy ekkora gazdasági központ szülessen az ő titkos laborja körül.
- Berserker mikor jön vissza? – faggatózott az öreg. – Jól jönne még egy dolgos kéz, legalább az elején.
- Pff… - horkant fel a lány. – Amennyi hasznát annak vennénk!
De azért jó lenne, ha itt lenne – tette hozzá gondolatban.
- Visszamegyek és futtatok pár mérést, mi segíthet a leggyorsabban ezeken a szerencsétleneken…
A laborban mégsem a dns-szekvenálással kezdte a munkát. Legalább egy éve rá fog menni, párórát még várhat…
A terminálján ellenőrzött egy adatkapcsolatot. Élt és még csak 11%-on állt. Napok óta másolta, de hiába.
Tudta jól, hogy tiltott kutatás volt, és nagy gonoszság, de akkor is! Olyan eredmény, amire minden tudós, minden biológus vágyik!
A szürkékkel kapcsolatos első talány volt a barlanglakó életmód. Láthatóan  nem odavalók, értelmes lények, egy gyönyörű bolygón, mégis sötét üregekben éltek. Nem is akármilyenekben! Százezer számra, a sötét, nyirkos természetes, vagy mesterséges csarnokokban. Minden mezőgazdaságuk, iparuk, a teljes életük a barlangokra korlátozódott. Az eszközeik alapján látszott, hogy nem őshonosak voltak odalent, csak lemenekültek, réges-rég.
Berserkert, mint újdonsült istenüket elvezették egy szent csarnokba, ahol a régi istenük Prófétája nyugodott egy sziklapárkányon. A Prófétáról kiderült, hogy egy HK sorozatú tolmács és orgyilkos droid, ősi, Sith-háborús példány. Akkoriban előszeretettel alkalmazták a Sötét Nagyurak, diplomáciai tárgyalásra senki sem tagadhatta meg tőlük a tolmácsdroidokat. Az pedig jelentéktelen mellékes, hogy dúracél páncélja, lángszórója, beépített sugárvetője volt a protokoldroidnak… HK-25-nek szerencsére nem volt semmi komoly baja, csupán pár kisebb rendszerhiba, amit Berserker meg tudott javítani, így a Próféta feltámadt. Onnantól kezdve valóban istenként tisztelték őt.
HK-25 mesélte el, hogy a bolygó egykor Darth Nyordland Nagyúr birodalmához tartozott. Akkoriban éltek rajta primitív törzsként a szürkék ősei. A Nagyúr az összes létező egyezményt megszegve közülük is toborzott katonákat a „szent háborújához”. A köztársaság ezt elégelte meg és megpróbálta megakadályozni a tiltott toborzást, de vereséget szenvedtek. Csak úgy mellékesen a csata közben gyakorlatilag lakhatatlan lett a bolygó. Ekkor érkezett meg a bolygóra a Sith oldalán Dingir, az új istennő. A túlélőket barlangokba terelték a káros sugárzások elől és megtanították őket túlélni az új körülmények között. HK-25-öt otthagyták „segíteni”, de igazából ő rögzítette az adatokat és akadályozta meg, hogy elhagyják a barlangokat. Az isteni beavatkozás nem volt más, mint egy óriási biológiai kísérlet. Figyelték a szürkék átalakulását, a bolygó újjáéledését. Élőben követték az evolúciót. Egy ötezer év hosszú szimuláció lett.
A feltámasztott HK-25 maradt Prófétaként a szürkékkel és jelenleg próbálta átmásolni az elmúlt évezredek mérési eredményeit, nyersadatait.
A feldolgozás lehetőségétől furcsán érezte magát Kunimunda. Megértette elődje, Dingir motivációit, de akkor is félelmetes volt belegondolni ekkora megfigyelésbe…
Újra, immár sokadszorra nyitotta meg a holoképet a mikrobiológus nőről. Gyönyörű volt, és tökéletesen játszotta az istennő szerepét. Kicsit irigykedve bámulta a csodaszép ruháját, amely mint egy inda tekerte körül a testét egyszerre mutatta meztelennek és mégis takart mindent… Csodálatos. Egy igazi termékenységi istennő… Még ha kicsit betegesek is, hogy istenekként uralkodtak kevésbé fejlett fajokon.
Bámulta az elragadó szépséget és a minden bizonnyal kivételes elmét és próbálta megérteni.
Megnyitotta a Sith képét is. Ha a nő termékenységi-, akkor a férfi hadisten volt! Hosszú, sötét haja varkocsba fonottan ereszkedett a vállára, szakálla sötét, kissé hosszú volt. Díszes páncélt viselt, vállvédővel, gyönyörű szép ötvösmunkával díszítve. Keserűen fedezte fel bennük a turáni díszítőmotívumokat. Talán neki is köze volt az otthonuk pusztulásához? Vagy csak volt pár turáni zsoldosa?
Ez a férfi maga volt a háború, a pusztulás, a halál. Kegyetlennek és félelmetesnek tűnt.
Mégis… Berserker szavai egyre csak ott visszhangoztak a fejében: „nem akarok nélküled élni”.
Amikor egy kicsit higgadtabb pillanatában megkérdezte, hogy miért jött ki érte a szürke invázió közepén, akkor felelte ezt. Nyordland utolsó szavai voltak ezek, amikor a kedvesét megölte egy csapat einherjahr. Ő végzett a gyilkosokkal, de aztán leült a labor előtt és várta a hajója pusztulását, mert nem akart nélküle élni.
Nézte a két embert, akik ötezer évvel előtte éltek és szerették egymást…

Megosztás a facebookon

Következett az egynapos pihenő időnk. Ez elvben szabad volt gyakorlatilag félig sem.
Amint visszaértünk, kezdhettünk egy fegyver- és felszerelés karbantartással. Szét kellett szednünk a saját E-11-esünk, megtisztítani, majd újra összerakni. Aki elég gyors volt, jutalomból megkapta valamelyik altisztünk fegyverét is.
Aztán jöttek a páncél elemek. Állandóan hófehéren kellett ragyogniuk, ami valóban impozáns látvány és egy csillagrombolón működik is, de nem egy rohadt porgolyón, ahol öt perc alatt bekoszolódik…
Csak ezután következhettünk mi, forró zuhany, egy kiadós reggeli és máris az ágyban lehettünk. Kint őrségben egy percet sem aludhattunk volna, és voltak is olyan elöljárók, akik be is tartatták ezt, így a pihenő időnkben kellett pótolnunk, amennyit csak tudtunk. A hozzám hasonló szerencséseknek sem okozott ez gondot.
A nap végén fegyverzet felvétel, eligazítás és irány vissza a bunkerekbe…
Pokolian unalmasan teltek a napok, az órák. Állandóan saját magammal kellett beérnem, ha társaságra vágytam, én pedig egy idő után rohadt unalmas voltam.
Ültem az egyik sarokban és próbáltam pár sort írni haza. Nehezen ment, mert gyakorlatilag semmit sem közölhettem életben maradásom tényén kívül. Minden más hadititoknak számított. Az alakulatom, a helyőrségem, a beosztásom, minden.
A harmadik mondatnál nem jutottam tovább, a kevéske szöveg árválkodott az adattábla kijelzőjén. Újra és újra elolvastam a semmit mondó levelet. Ihletre várva beletúrtam az alig pár milis hajamba. Már több mint egy hónapja volt ilyen, kezdtem megszokni…
- Vágd le kopaszra – hallottam Xixo hangját, először azt hittem a kommlinken mondta valakinek. Beletelt egy pár másodpercbe a felismerés, hogy nekem szánta.
Ő a fegyverét tisztította éppen. Mindig vagy a fegyverét, vagy a páncélját, vagy a fekhelyét takarította. Sohasem csinált katonai szempontból értelmetlen tevékenységet.
- A szabályzatnak megfelelő rövidségű – feleltem, mert nem értettem mi a baja vele.
- Hogy a fenébe élted túl az alapkiképzést, ha minden parancsra volt valami megjegyzésed?
Erre se köpni, se nyelni nem tudtam. Nem parancsnak tűnt…
- Nyugi, csak szopatlak… - vigyorodott el és a fegyveréről sem pillantott fel.
- Tudom, hogy a szabályzatnak megfelelő – folytatta továbbra is tisztogatva a karabélyt. – Amit viszont te nem tudsz, hogy Boomer tizedes van megbízva a szakasz hajnyírásával.
Az információ számomra nem jelentett semmit, igazából még azt se tudtam ki az a Boomer…
- Ő viszont nagy cimborája Kano főtörzsnek – egy pillanatnyi szünetet tartott, aztán a biztonság kedvéért hozzátette: - a szakaszparancsnoknak. Egy elrendelt hajnyírás 10 kredit. Ha Boomer elitta, vagy sabacc-ozta a pénzét, akkor bizony Kano nyírást rendel el, hogy a cimbijének legyen pénze…
Így már egészen más volt a helyzet. Érthető, de azért elkeseríthető.
- Ha kopasz vagyok, akkor már nem kopaszthatnak meg – foglaltam össze a helyzetet. Xixonak tetszett a borzasztó szóviccem és még el is vigyorodott rajta.
- Nézd kölyök… - váltott ismét komolyra. – A kaszárnyában éld túl a sereget, az a lényeg. Idekint csak a szerencsén múlik minden. Láttam már nagyon jó katonákat meghalni, és igazi nyomoroncokat túlélni. Az ilyenekre figyelj, hogy ne légy szem előtt… Aztán majd lesz valami.
- Köszönöm – hálálkodtam és tudtam, hogy minden jó tanácsát parancsnak kell vennem, ha életben akarok maradni.
- Az lesz a legegyszerűbb, ha lézerrel leégeted – javasolta Xixo. – Már úgyse lesz szükséged rá…
Unalmasan teltek az órák, hosszúnapoknak néztünk elébe.
Váratlanul érkezett a kommlinken a parancs:
- Pakoljatok, a váltás érkezik!
Nem értettünk semmit, de összekészültünk. Egy jó órával később érkezett meg egy isktrill konvoj. Az egyik gépből kiugrált hat helyi milicista, akik átvették a szolgálatot, mi pedig elfoglaltuk a helyüket a deszanttérben. A többi helyen a szakasztársaink szorongtak.
- Hát kölyök, nincs szerencséd… - szólalt meg Xixo amint elindultunk. A többiek előtt nem akartam értetlenkedő kérdéseket feltenni, de fogalmam sem volt mire gondol. Mi lehetne azzal a baj, hogy lecseréltek minket? Szerencsére magától is megválaszolta:
- Ha helyi milicistákkal váltanak le, az csak egyet jelent… Támadunk!

Megosztás a facebookon