„Támadunk!”
Ennyi év után már nehéz szavakba önteni az akkori gondolataimat. Nem is az évek számítanak, hanem az előélet. Ha soha nem tapasztaltad ezt az érzést, akkor nem értheted. Hogy lehetne elmagyarázni egy tizennyolc éves srác gondolatait, akit erőszakkal besoroztak katonának? Négy hét alatt rohamosztagossá képezték, miközben társai tizede meghalt? Elküldték egy bolygóra, ahol mindenki gyűlöli a megszállókat és amikor túléli az első pár bizonytalan napot, akkor elküldik támadni?
Úgy éreztem az egész nyomorult galaxis ki akar nyírni! A kétségbeesés legmélyebb bugyrába süllyedtem. Komolyan, a sírás kerülgetett. Biztos voltam fiatal és hősi halálomban. Természetesen semmi hősiességet sem képzeltem magamnak, csak így hívják a halottainkat. Egy rejtett bomba fog széttépni, vagy egy rohadék orvlövész leszedni!
Végül sikerült úrrá lennem a pánikomon. Sőt!
A galaxis legerősebb hadseregének tagja vagyok! – nyugtattam magam. Vannak csillagrombolóink, meg vadászaink, meg rohadt nagy lépegetőink. Ezeknek meg mijük van? Pár ócska karabély, meg rozoga sikló! Nem lehet baj!
Millió rohamosztagosunk van és milliárdokban mérhető költségvetés. Ezek meg? Pár ezren vannak és csempészésből tartják fenn magukat. Nem lehet baj!
Az út hátralévő részén egész fellelkesítettem magam. Talán még büszke is lehettem a támadás ötletére, a gyors győzelmünkre.
A lelkesedésem egészen a Tavoig kitartott, aztán végleg elszállt.
Soha életemben nem láttam akkora káoszt és fejetlenséget, mint a galaxis legerősebb hadseregének egyik támaszpontján.
Tehersiklók jöttek és mentek, a hadianyag konténerekben lepakolva a legközelebbi szabad felületre, fel-alá futkosó altisztek és rohamosztagosok. Mint egy gundark fészek a fénygránát után…
Az isktrillből kiugrálva tárult a szemem elé ez a csoda.
- Mégis mi a rohadt fenét kezdjek negyven tonna páncéltörő gránáttal? – ordította egy törzsőrmester közvetlen mellettünk. – Ezeknek bantháik vannak, nem páncélosaik!
- Ti melyik retkes nerffarmról szabadultatok? – szólított meg minket egy másik főtörzs.
Xixo körbepillantott, de nem volt köztünk altiszt.
- Parancs! Főtörzsőrmester úr, Xixo őrvezető kérek engedélyt jelenteni!
- Jelentsen! – üvöltötte túl egy újabb tehersikló hangját.
- Most érkeztünk vissza a Tizenhármas és tizennégyes őrposztokról!
- Hogy az a… - fogalmazta meg éktelen káromkodások közepette a véleményét. – Takarodjanak fegyverzet felvételre a raktárba, aztán jelentkezzenek a szakaszparancsnokuknál!
- Értettem! – felelte Xixo és felénk fordult. – Irány a raktárrészleg! Futás utánam!
Végigrohantunk a Tavon, ami a lerakott konténerektől egy labirintussá vált. Xixo hosszú lábaival kemény tempót diktált, majd kiköptem a tüdőm, mire álljt vezényelt. Lihegésem közben sikerült a többieket felmérnem, őket is megviselte a rögtönzött futóedzés.
A raktár egy könnyűszerkezetes csarnok volt olyan, ami egy erősebb vihartól is összedőlt volna. A védelmét megoldotta az egész tábort őrző pajzsgenerátor, neki már nem kellett erősnek lennie.
A raktáros főtörzs éppen zárt volna az ott lévő két őrmesterrel, amikor megérkeztünk.
- Mit kerestek itt kowaki majom banda? Most kell jönni? – ordított velünk, pedig itt nem is volt hangzavar. – Délelőttől van fegyverzetosztás!
- Főtörzsőrmester úr, Xixo őrvezető kérek engedélyt jelenteni! – állt meg előtte vigyázzban.
- Arra várok hülyegyerek! – üvöltötte magából kikelve.
- Most érkeztünk vissza a Tizenhármas és Tizennégyes őrposztról. Spark főtörzsőrmester küldött felszerelés vételezésre.
- Hogy egy rankor petézzen abba is! – dühöngött, amiért a dolgát kell végeznie. – Mozgás kowaki majmok!
Egyesével leügettünk a raktárba. Az egyik őrmester a kezembe nyomott egy táskát és egy adattábláról olvasta az előírt felszerelést.
- Bevetési sátor! – természetesen ezt is ordítva, nehogy valami elnyomhassa a hangját, aztán fogta a megnevezett tételt és bevágta a zsákomba.
- Vegyivédelmi szűrők… Hőtakaró… Kéziszerszám…
Vagy tizenöt kiló lett a felszerelésem, mire végzett, pedig ehhez még jön egy jó tárlónyi eredetileg kiosztott fegyverzet is…
- Takarodjatok vissza a szakaszotokhoz további parancsig! – búcsúzott el tőlünk a hadtápos főtörzs.
Immár tizenöt kilós, rosszul összepakolt, kényelmetlen teherrel kellett végigrohannunk a Tavon. Az utunkat nehezítette az időközben át-, vagy lepakolt újabb konténerek.
A körletünkben nagyjából a szakasz negyede lehetett ott. A többségük még most érkezett vissza az erődökből.
Boomer tizedes átfutott rajtunk és mikor ellenőrizte, hogy nincs nála magasabb rendfokozatú közöttünk üdvözölt minket:
- Kapjátok össze magatokat, van két percetek! Minden legyen összekészítve! Mozgás! – bár ordított, a szavait megválogatta. A seggnyaló társai nélkül láthatóan nem mert packázni Xixoval.
- Értettük! – feleltük egyszerre és rohantunk tovább priccsünkig.
Kiöntöttem a hátizsák tartalmát a földre, felnyitottam a tároló rekeszem fedelét és őrült sebességgel pakoltam be a zsákba mindenem. A rövid kiképzésen nagyjából kitapasztaltam mit, hová és hogyan érdemes pakolni, hogy a legjobb legyen. Időre elkészültem, lezártam a csatokat és vártam.
A korábban bent lévők fel-alá járkáltak az ágyak között. Láthatóan unták magukat.
Telt az idő. Lassan csorgott a szakasz többi tagja is, ők is elrendezték magukat. Nagyjából két órával az érkezésünk után teljes létszámban voltunk.
A feszült várakozás csak fokozódott. Hallottuk a kintről beszűrődő káoszhangokat, ami kevés jóval biztatott.
Időnként beordított egy-egy altiszt kettő, négy, tíz, húsz… önkéntesért. Ilyenkor persze mind ugrottunk, egyrészt ezt tanították, másrészt unalmas volt bent várakozni. Az önkéntesek elmentek bepakolni egy isktrillt, lerakodni egy másikat, ezt hozni, azt vinni. Bármit.
A század nem volt a harckészültség magaslatán. Többször le és fölpakoltuk ugyanazokat a konténereket, többször kihoztuk és visszavittük a raktárba ugyanazokat a fegyvereket.
Estére nagyjából csökkent a fejetlenség, de még mindig nem tudott senki-semmit. Mikor indulunk? Hová megyünk?
Ilyenkor persze szárnyra kapnak a pletykák. Valaki gondol valamit, a szomszédja meg már tényként is adja tovább…
Így hallottam, hogy behajózzák az egész légiót és viszik egy másik bolygóra, mert ott lecsapott egy nagy lázadó sejt... Vagy hogy egy droid hadsereggel visszatért az egyik megszökött szeparatista vezér és újra kitör a háború… Vagy, hogy sikerült felderíteni a bolygón a lázadók központját és megyünk szétverni őket…
Nem tudtuk mi történik, csak azt, hogy megyünk és támadunk. Vége a kényelmes életünknek.
Csendben ültem a tároló rekeszen és figyeltem a többieket. Xixo a táskáját pakolta újra és újra, a fegyverét tisztogatta, a priccsét ellenőrizte. Sficca ugyanezt csinálta, csak kevésbé őrült módon. Nannarien ugyanúgy idegesen ült az ágya mellet és a kezében a sisakját himbálta.
Nagyjából ugyanezeket csinálta mindenki. Vagy a felszerelését ellenőrizte ezredszer is, vagy a fegyverét, vagy az ágyát…
Az érkezése után Mereel szakaszvezető átvette Boomer tizedestől a körlet parancsnokságát és alaposan feltakarítatta velünk az egészet. Utána ellenőrizte a páncélokat, fegyvereket, persze a fél szakasszal újra tisztíttatta. Hozzám is volt egy két keresetlen szava, de az összes újonchoz, így nem vettem magamra. Egyáltalán nem vettem magamra, ha elhordtak mindenféle nyomorult mynocknak.
Sötét volt már, dolgunk semmi. Ötödszörre csak nem ellenőrizhetik a páncélt, vagy a körletrendet… A katonák kezdtek éhesek lenni és morogni.
- Mi a fene van már? Most indulunk vagy nem?
- Ha elnapolják az egész banthatrágyát, akkor kajáljunk és húzzunk dögleni!
Egyre többen és egyre hangosabban adták ki magukból a nem tetszésüket.
Teljesen igazuk volt. Az én hasam is korgott, déltől nem ettünk semmit, csak rohangáltunk, mint a bolondok, pakoltunk és cipekedtünk, takarítottunk és rendezkedtünk.
Addig morgolódtak a többiek, hogy Mereel szakaszvezető elment utánajárni a vacsora kérdésének.
Öt perc sem telt és vissza is tért.
- Első szakasz! – ordította el magát már az ajtóban. Mindannyian az ágyaink végében álltunk vigyázzban. – A helyzet a következő!
Hangosan beszélt, így mindenki értette, közben sétált az ágyak közötti sorban.
- Csúszik az indulásunk, már nem itt kellene lennünk, ezért mára már nem terveztek étkezést! A megoldás folyamatban van, hamarosan elrendelik a sorakozót étkezés céljából. Tiszta, villany?
- Értettük! – ordítottuk egyszerre, egy szuszra.
- Tevékenységet folytatni! – kifújtam magam és visszarogytam a tárolómra. A virágnyelven megfogalmazott jelentés annyit tett, hogy elfelejtkeztek a vacsoránkról… Nem nyugtatott meg a tudta, hogy ilyen szervezéssel megyünk támadásba.
Egy félóra múlva valóban elrendelték a sorakozót és mehettünk enni. Így is éjfél volt már, mire a takarodóra is parancsot kaptunk.
Mindegy, majd holnap megnyerjük a háborút a Birodalomnak, vagy ha nem, legalább elkezdjük…

Megosztás a facebookon