Amelyben fény derül a titokzatos erdei tündér kilétére...

Másnap szinte óránként járt vízért a forráshoz, egész kora reggeltől. Egyszer sem találkozott a gyönyörű nővel.
Egész nap csak rágondolt, értelem szerűen csak meztelenül, elvégre csak úgy látta. Felidézte a testét, a vízcseppek csillogását, ahogy lassan elpárologtatja őket a nap...
Az ábrándozásból délben néhány turáni verte fel.
- Hé te! - kiáltotta le neki az egyikük a nyergéből. - Kapd össze magad és tereld át a csordát északra!
Egy csípőmozdulattal lépésre ösztökélte a minrasát és délfelé indult. Hátrafordulva még odavetette neki:
- Van ott egy folyó, még te se tévesztheted el!
A többiek nagyot nevettek a tréfán és elügettek.
Berserker kelletlenül felállt és összeszedte a zsákját, nem volt nehéz. Utoljára bepillantott a varázserdőben, de továbbra is üres maradt.
Kezébe vette az elektroösztökét és hajtani kezdte a csordát északra.

Az erdőket kikerülte, csak a füves réteken haladt, lassan, cammogva az állatok ráérős sebességét követve. A már lemenőben volt a Nap, amikor elérték a kijelölt folyót.
Az ártere szélesen nyújtózkodott, a zsombékos növényzet, és mocsári göcsörtös fák nőttek körülötte, de jócskán akadt lankás domb is a partján, amin kövér fű ringott.
Bár vagy negyven méter széles volt, valószínűleg csak pár tucat kilométerre eredhetett, mert a vize tiszta volt, nem sok hordalékot szállított. A partja kavicsos amerre csak belátta, a túl oldalon húzódott a magas partja, ezen széles kavicspadok feküdtek.
A napjai a folyómentén is ugyanúgy teltek, mint a többi helyen. Unalmasan, lassan. Reggel felkelt, evett, figyelte a nerfeket, vigyázott rájuk, délben ebédelt, este vacsorázott, éjszaka nem túl mélyen aludt.
A legutóbbi áradásból maradt kiszáradó tavakban egyenes szárú, vékony és magas növény telepedett meg hatalmas táblákban. Azokból vágott ki néhány bálányit és épített belőle egy kunyhót magának. Nem volt rá szüksége, csak az időt ütötte el vele. Gyakran úszott még a folyóban, próbált halat fogni zsineggel és horoggal, de az elektroösztökével jobban ment neki...

A Nap szikrázóan sütött, szinte perzselt egész délután. A minrasok fújtatva lépkedtek, lassan kezdtek megszomjazni. Általában a ligeterdők árnyékában haladt, a hűvös jót tett neki is és az állatoknak is. Itt azonban nem volt erdő, amióta elérte az árteret kénytelen volt a tűző napon baktatni.
Lágy szellő cirógatta meg az arcát, víz illatát hozta. Érezte megrándulni a hátasát, ő is érezte és a közelben lévő nerfek jellegzetes szagát is. Pár perc múlva már látta is a szétszórva heverésző, legelő csordát.
- Hmmm... - húzta el a száját. Senkit se látott, senki sem jött üdvözölni. Felléptetett egy kiemelkedő dombocskára, ahonnan beláthatta a folyómentét.
Közel volt már a part, mellette észrevette a fűből készített kunyhót, de csak második körbenézésre fedezte fel a folyóban fürdő pásztort.
Ő egyenesen rá nézett, mintha már tudta volna, hogy ott fog felbukkanni.
Határozottan közeledett a folyóhoz, meg kellett itatnia a minrasokat.
Már a kavicsfövenyen lépkedtek az állatok, egy kicsivel fentebb a pásztortól, amikor az méltóztatott megmozdulni. A mellkasig érő vízből elindult kifelé.
Rosszallóan pillantott rá, egy rabszolgának ettől több tiszteletet kellene tanúsítania. Az apjának jobban rá kellene néznie...
A rosszallóból azonban döbbent pillantás lett.
A fiatal férfi magas volt, sokkal magasabb, mint akármelyik turáni. Vállai és mellkasa dagadt a szikár izmoktól, a hasán dudorodtak a kockák, a...
Nem viselt ruhát.
Tátva maradt a szája a látványtól.
Leplezetlenül méregette a méreteit, az izmos testét. Az arca olyan volt, mintha kövek között préselve alakították volna ki, világos rövid haja, és pár centis, szőkés szakálla volt. Egész testéről csöpögött a víz, a cseppeken csillogott a napfény.
Egész férfias egy rabszolgához képest... - gondolta és nem vette le a szemét róla.
- Neked nem apám állataira kellene vigyáznod? - vetette oda a rabszolgának turániul. Az bamba szemekkel lesett rá, láthatóan nem értette. Nagyot, lemondóan sóhajtva megismételte a közös nyelven.
- Mindegyik itt van – intett a fák árnyékában hűsölő állatok felé.
- Rabszolgához képest igen magasan hordod az orrod! - szólt le neki a nyeregből. - Jobban járnál, ha meghúznád magad. Különben is hol marad a megszólításom? Kegyelmes Kisasszony, vagy valami!
- Elnézést Kegyelmes Kisasszony! Nem tudtam, hogy kihez van szerencsém – gondtalanul használta a szájába adott címet, de mégis érezni lehetett a gúnyt, ahogy kiejti.
Ilyen viselkedéssel hamar betörik a fejét!
Bár... - tűnődött magában és újra végigmustrálta a meztelen férfit. Ilyen termettel talán egyik tartótisztje se merné fenyíteni.
- Hát akkor tudd meg, hogy én Kunimunda vagyok, Zotmund lánya! - hangja kemény volt, felsőbbrendű és tekintélyt parancsoló. Egyenesen ült a nyeregben és úgy tekintett le villámló szemekkel, mint egy istennő a halandó rabszolgára. A helyzetük nagyjából meg is egyezett vele.
Kunimunda leugrott a hátasáról és hagyta inni az állatot.
Magasnak számított a nők és a turániak között is, de a rabszolga mellkasáig alig ért. Testközelből valami furcsa érzése támadt a meztelen fiatal férfi miatt.
- Éhes vagyok! Készíts vacsorát nekem! - utasította fölényese.
- Értettem Kegyelmes Kisasszony! - zengte katonásan, alaposan beleverhették a tiszteletet. Várt egy pillanatot, talán a „lelépni” parancsra, aztán sarkon fordult. Csak egy lépést tett meg, máris visszafordult.
- Mit óhajt enni Kegyelmes Kisasszony? - kérdezte.
Kunimunda eltűnődött. Az utóbbi napokban gombát és gyümölcsöket evett, valami változatosságra vágyott.
- Halat. Friss halat! - adta le végül a rendelést. A minrasához fordult és elkezdte lecsatolni a szerszámzatot és a málhát róluk. - És vegyél magadra valamit!
Egyesével kicsatolta a szíjakat és levette a nehéz terhet az állatokról, közben simogatta és kedveskedett nekik. Aztán lecsutakolta az állatokat, végül pedig egy-egy fa alá kötötte őket. Miután végzett, következett a saját holmija. A málhából könnyű sátrat szedett elő és percek alatt felépítette, elhelyezte benne a hálózsákját, néhány ruháját, a nagy zsákokat pedig szépen mellé pakolta és letakarta őket vízhatlan anyaggal.
Nem szentelt több figyelmet a rabszolgára, pedig elég ügyesen és gyorsan elkapott egy halat. Tüzet és gyorsan ébresztett és percekkel később már sült felette a vacsorája.
Besötétedett, mire elkészítette az éjszakai szállását és a tűz mellé telepedhetett.
Nézte a halat sütő rabszolgát egy darabig.
- Mi a neved? - kérdezte végül.
- Berserker, Kegyelmes Kisasszony! - felelte azonnal.
Nem szólt rá, nem akart érdeklődést mutatni iránta. Pedig tudta, hogy ki volt, napok óta keresi a pusztán, alig akadt rá. A többi turáni sem segített megtalálni, gyakorlatilag az apja rejtette el előle így és talán az egész világ elől is.
A hal ízletes volt, az eltávolított belsőszervei helyére egy lédús helyi gyümölcs került, édeskés ízével kiváló harmóniába került a húsra szórt csípős fűszerrel.
Ráérősen fogyasztotta el a sült felét, Berserker közben nem evett és nem is mutatta jelét, hogy éhes volna. Miután végzett a hallal, átadta a másik felét neki.
- Egyél! - utasította. Gyorsan elpusztította a maradék ételt. Nem szólt, nem kérdezett.
- Téged vitt el apám a szörny ellen... - váratlanul szelíd hangot ütött meg. Tudni akarta mi történt azon a vadászaton. Tizenkét turáni harcos és ő indult el. Egy héttel később ténfergett haza négy meggyötört, lerongyolódott ember. Zotmund utasított az orbitális pályán álló flottát, hogy ágyúzzák szét az erdőt és aztán bezárkózott a szobájába. Hunimund, a bátyja hasonlóan viselkedett, naphosszat csak bámult maga elé üres tekintettel. Nem válaszoltak, nem mondtak semmit. Berserkert pedig kizavarták a pusztába pásztornak, ezért kellett utána jönnie. Tudni akarta mi történt azon a vadászaton!
- Igen – felelte Berserker nehézkesen.
- Mi történt ott? - kérdezte egyszerre szelíden és parancsolóan. A férfi arca összerándult láthatóan hasonló démonokkal küzd, mint az apja és a bátyja. Hallgatott. A szemében tükröződött a lobogó tábortűz. Visszafojtotta a lélegzetét és hirtelen mély csend szakadt közéjük. Egy pillanat alatt elhallgatott minden rovar, minden madár, minden állat, elállt a szél és csak a kínzó, fájdalmas csend maradt.
Váratlanul öntötte el az érzés hullám Kunimundát. Ózonszag került a levegőbe, sikolyok törték meg a csendet, plazmasistergés, félelem, tapintható félelem. Égett hús szaga, csontok reccsenése, vér, rothadás. Sötétség és kínok. Majd ott volt Ő...
Csak egy pillanat volt, mégis sikítva ugrott el a tűztől. A szíve vadul kalapált, a levegőt kapkodva szedte.
- Mi volt ez? - kiáltott fel és a vakító tűzön át Berserkerre nézett. Az egész teste libabőrös lett, vacogott a lángok mellett és kezei, lábai remegtek.
Hasonló állapotban volt a férfi is, de ő jobban tartotta magát.
- Egy pillanata annak, amit átéltünk... - felelte nehézkesen. Láthatóan őt is váratlanul érte a rátörő intenzív emlék.
Kunimunda visszaült a tűz mellé és soha többé nem kíváncsiskodott a vadászatról.
Pár percig hallgatott, de a némaságban lassan kezdett felkúszni az agya rejtett zugából a sötét emlékkép és kezdett elhatalmasodni rajta.
Beszélni kezdett, hogy elűzze. Más nem jutott eszébe, így magáról.
- A növényeket rendszerezem és gyűjtöm össze. A fákkal és a gyümölcsökkel végeztünk mikor kiválasztottuk a bolygót, én most a lágyszárúakat veszem sorra. Gyógyhatásúakat keresek, minden újból veszek mintát és otthon a laborban elemzem őket. Ugyanezt teszem a gombákkal is, már vagy száz új ehető gombát azonosítottam. Ezekből később termeszteni is fogunk. Az állatokkal is kellene foglalkozni, a nagyobbakat és gyakoribbakat már felderítettük, de a rovarok nagy része még várat magára. Te mi voltál az otthonodban? - kérdezte váratlanul, mosolyogva.
- Katona – felelte elmerengve. - Vagyis hát kadét. A vizsgámon vettem részt, amikor lezuhantam egy bolygótokra és elfogtak, aztán édesapád megvett és most itt vagyok. Egész életemben harcra neveltek, erre most pásztorkodok...
- Sokat háborúzik a néped?
- Már vagy kétezer éve békében élünk. Csak az önkéntesek mennek el tapasztalatot szerezni a galaxis háborúiban. Így tulajdonképpen az összes háborúban részt vettünk, de senki sem tudott rólunk.
- Itt tényleg békére lelhetsz, csodás egy bolygó! Tele élettel, tele lehetőséggel. És teljesen lakatlan volt! - felnézett a égre. - Gyönyörűek a csillagok is!
- Valóban azok!  Adtatok már nevet a különböző alakzatoknak?
- Nem, arra még nem volt alkalmunk... De most megtehetjük! - nevetett fel és hanyatt dőlt a puha fűben. Figyelte a fényes pöttyöket az sötét leplen és próbált valami formát felfedezni rajtuk.
Órákon át találtak ki képeket és hozzá ostoba történeteket, amin aztán nagyot nevettek. A végére pedig minden csillagnak volt neve és minden csillagjegynek története...

Megosztás a facebookon

Berserker új munka után néz...

A szellő lágy fuvallatában lengtek a terebélyes fák. Hatalmas lombkoronájuk alatt akár egy egész falu is elfért volna, ágaik között százával fészkelt a madarak. Vidám csicsergésük megtöltötték a levegőt. Színes tollaikban szertelenül rebbentek egyik fáról a másikra, elbűvölve bárkit, aki csak meglátta őket. Ezernyi fajukat egy képzett biológus sem tudta volna csoportosítani, olyan gazdagon fordultak elő. Az erdőfoltok közötti réteken színes virágok nyíltak, a madarakéhoz hasonló pompában. Illatuk messziről vonzották a zümmögő rovarokat, kicsiket, nagyokat egyaránt.
Még soha életében nem látott ennyi életet, ennyi szépséget ilyen kis helyen. Meg tudta érteni a turániakat, hogy miért ide költöztek.
Berserker durva szövésű vászonruhát viselt, bő volt rá, hogy a szellő átjárja és hűsítse, de ne éghessen le a napon. Unottan heverészett a fűben, minden szükséges holmija egy fán csüngött, egy vászonzsákban. Körülötte pedig lomhán legelészett majd' száz kövér nerf. Pontosan kilencvenhét darab. Megszámolta már vagy százszor őket, semmi más dolga nem lévén. Itt kellett vigyáznia rájuk, két-három naponta pedig megjelent egy turáni, aki megvizsgálta az állatokat, ellátta az esetlegesen beteg, sérült jószágokat, majd átküldte egy másik erdőfolt melletti másik legelőre. A legunalmasabb munka a világon. Soha semmi sem történik... Jobb híján a madarakat, vagy a rovarokat figyelte. Órákon át. Némelyik államalkotó rovar kolónia egész érdekes tudott lenni.
Feltápászkodott a földről, a legszélső fán csüngő zsákból előtúrt egy kulacsot és elindult vele az erdőbe.
A fák óriásiak voltak, de mégis tömzsik. A törzsátmérőjük hatalmas volt, a lombkoronájuk is, de ezek irdatlan méretéhez képest a magasságuk meglepően alacsony volt. Az erdőfoltok nem voltak nagyok, a kisebbek alig néhány fából álltak, a nagyobbak pedig legfeljebb néhány kilométeresek lehettek.
Fogalma sem volt, hogy hol van pontosan, éjszaka a csillagok alapján próbálta már meghatározni a bolygón a helyzetét, de kevés sikerrel. Ahhoz nem töltött elég időt a turániak központjában, hogy tudjon hozzá viszonyítani. Az azonban biztos volt, hogy egy fennsíkon van, az erdőkben gyakoriak voltak a sziklakiugrások, amiből feltételezte a hegységi jelleget.
A fák árnyékában érezhetően hűvösebb volt, de még így is kellemesen meleg. A zárt lombszint alig volt aljnövényzet, csupán néhány páfrány – vagy valami ahhoz hasonló és gomba élt meg a talajszinten. Egyenesen haladt, csak a sziklákat kerülgette. Hamarosan meghallotta egy gyenge csermely csobogását és a hang irányába fordult. Az egyik szikla alatt tört a felszínre a forrás, egy kisebb vízfolyás indult el tőle, de már az erdőből nem ért ki, újra eltűnt. A vízhozama is elég kicsi, de friss és hideg vizet lehet belőle venni.
Hirtelen énekszó keveredett a vízcsobogásba. Ösztönösen fedezékbe vonult és erőltetve a fülét hallgatózott.
Kizárta a madarak, a rovarok, a víz, a fák zaját, csakis arra az egy hangra koncentrált. Lassan kezdett erősödni az elméjében, érteni mégsem értette. Turániul volt.
Óvatosan közelebb osont. Hangtalanul, ahogy egész életében tanulta. A fákat, sziklákat fedezéknek használta. A víz és az ének hangja is erősödött.
A nyelvet nem értette, de megérezte, hogy vidám dalt énekel valaki, valószínűleg valami tánczene lehetett, dallamos, pattogós üteme volt.
Egy fa felszínre törő gyökerein felmászott egy sziklára, felhasalt a tetejére, hogy takarásban legyen, de kilásson a túloldalán.
Leesett az álla.
Messze előtte látta meg a fiatal nőt. A forrásban állt, a térdig sem érő vízben teljesen meztelenül. Énekelt és közben habbal kente be a testét. Nem tudta levenni a szemét róla, olyan gyönyörű volt. Hosszú barna haja kibontva omlott a vállára, mellei kissé hegyesívű halomként álltak előre, hasa lapos volt és távolról is felsejlettek az izmok rajta. Combjai, vádlijai és karjai is gyönyörűen izmosak voltak.
Az ágyékát nyomni kezdte a szikla, mégis képtelen volt levenni a szemét a nőről.
Vidám dalt énekelt, maga is vidám volt, fejét a dal ütemére ingatta és közben habosította tovább a testét. Bőre mindenhol világosbarna volt, bizonyára sokat tölthetett a napon. Meztelenül, különben nem fogta volna le az egész testét...
Véget ért a dal, de rögtön egy újba kezdett.
Eszébe jutott egy legenda, amit a peremvidéki ivókban mesélnek a részeg csempészek és kalózok, miszerint az ősrégi erdők forrásaiban játszanak és énekelnek ismeretlen gyönyörű lények... Eddig nem hitte el, de most a saját szemével látta.
Miután alaposan behabosította magát, gyorsan lemosta a testét a hideg vízben és kiült a forrás feletti sziklán a vastag moha párnára. Hosszú, izmos lábait a vízbe lógatta és továbbra is dúdolgatott.
Váratlanul oldalra kiáltott valamit és csak figyelt fel a forrás mögötti fa alatt legelésző két minrasra. Az egyiket hátalhatta, a másik málházhatta. Erre utaltak a fa tövébe ledobált szerszámok és hatalmas málhazsákok. A fatörzsének támasztva tegezében állt egy plazmaíj, egy másik tegezben pedig tucatnyi vessző hozzá. A fegyver kecsesebb ívű és zöld színű volt, bizonyára női, vagy vadászfegyver lehetett, nem katonai.
A kiáltásra az egyik minras kelletlenül horkantott és kicsit arrébb ment a málhától.
Berserker némán lesiklott a szikláról és elosont a forrástól. Érezte, hogy nem lenne tanácsos most odamennie inni.
Visszasietett az állatokhoz és visszaheveredett a fűbe. Az erdő felé. Várta, hogy előbukkanjon a nő.
Ült és figyelte a fákat. Az árnyéka lassan megnyúlt, a fű pedig előbb sötétzölddé, majd feketévé vált az alkonyban. Az erdő azonban üres maradt.
Csalódottan rakott tüzet a vacsorához és az éjszakai hideg ellen. Reménykedett benne, hogy majd az odavonzza a különös vándort. Nem így lett.

Megosztás a facebookon

A Tavo bázis volt a 782. Légió Cresh századának a központi helyőrsége. A százhatvan kilométeres völgy nyugati felén futó hegylánc közepén állt. Innen ellenőrizte északra és délre nyolcvan kilométernyi távolságra az utat. Tíz kilométerenként ellenőrzőpontok álltak, amelyekben összesen egy szakasz állomásozott, így általában a Tavo-n csak két szakasz volt.
A százötven embert egy főhadnagy irányította, alá tartozott a tucatnyi főtörzs és őrmester.
A főhadnagy amúgy egy rendes tag volt, teljes mértékben tett ránk. A Birodalmi hadseregben kétféle tiszt van. Az egyik a lelkes idealista. Ezek az emberek hisznek a Birodalom jóságában, biztonságában, eszméjében és ezért önként jelentkeztek megvédeni azt. Nekik mindig van pár jó szavuk az emberekhez, néha még a legénységi körletbe is benéznek. A harcban pedig az első sorban küzdenek és rohamra is elsőként indulnak. Éppen ezért elég gyorsan halnak. A másik a karrierista tiszt. Ők főtisztek, vezérkari tisztek, sőt, akár kormányzók, moffok, nagymoffok, akarnak lenni és ehhez látják ugródeszkának az aktív frontszolgálatot. Csak pár diadal érdekli őket, ami elrepíti őket a következő szintre. Hogy ez mibe került, az igazán nem számított. Mi az a pár emberélet egy előléptetéshez képest?
A mi hadnagyunk éppen ilyen volt, de legalább nem piszkált folyton.
A Tavo egy helyes kis helyőrség volt. Egymás mellett sorakoztak a barakkok, raktárak, körülöttük pedig bunkerek, különböző kaliberű fegyverekkel, a bunkereket pedig kiépített lövészárkok kötötték össze. A hegygerincen állt, a lőállások pedig a hegy oldalában keletre és nyugatra is. Lentebb, egész a völgyig aknazár volt, kivéve persze a két irányba futó utat.
Minket kitörő örömmel fogadtak, ami leginkább az élelmiszernek szólt. Velünk senki nem foglalkozott, azt leszámítva, hogy az őrmester szétzavart a két bent lévő szakasz között minket.
Én Nannariannel és Ma'rekkel a 1. szakaszhoz kerültem. Innentől kezdve hivatalosan is a 782. Légió Cresh századának, 1. szakaszának 3. rohamosztagába tartoztam.
Megszeppent büszkeséget éreztem ettől, hogy ténylegesen is katonává váltunk...
A barakk fényűző volt. Egy félig földbe ásott, téglalap alakú épület, amelyben vagy két tucat emeletes ágy sorakozott két sorban. A túlsó végén voltak a mellékhelyiségek.
Zsúfolt volt, de nagyjából rendezett, a tisztaságot és a higiéniát alaposan beleverik mindenkibe a kiképzés alatt.
Bent tartózkodott a szakasz egy jelentős része, éppen nem voltunk szolgálatban. Senkin sem volt páncél, ha nem kötelező, akkor igyekeztünk megszabadulni tőle.
A bajtársaink többsége hozzánk hasonló fiatal volt, átlagban húsz évesek, egy-két harminc körüli veterán akadt csak közöttünk.
Megkerestük a szabad ágyakat és lepakoltunk az előtte álló tároló rekeszekbe. Ekkor jött be üdvözölni a főtörzsőrmesterünk.
- Elöljáró! - kiáltotta el magát valaki és pillanatok alatt az ágyaink végében álltunk feszes vigyázzban.
A főtörzs szürke gyakorlóruhát viselt, szögletes arcán többnapos borosta feketéllett, a feje azonban kopasz volt, de az egész koponyatetőjére egy hatalmas birodalmi jelet tetováltatott.
Lassan sétált az ágyak között a terem végéhez, ahol mi, újoncok csoportosultunk. Csendben mért végig minket.
- Nyomorultak! - ordította közvetlen közelről nekünk. - Leszarom, hogy kik vagytok, egy héten belül úgyis döglött lesz mind! Addig azonban azt csináljátok, amit mondok! Megértettétek?
- Értettük! - kiáltottuk mindannyian.
Azzal ott hagyott minket.
A többiek is hasonlóan fogadtak minket, mintha ott se lettünk volna... Ettől egy kicsit elbizonytalanodtam. Talán nem túlzott azzal az egy héttel a főtörzs?
Az én ágyam a barakk legvégén volt, a mellékhelyiségből kellemetlen bűz szivárgott át. A felső részt kaptam meg, az újoncok mindig azt kapják. Nagyobb szívás onnan leugrálni, ha riadó, vagy sorakozó van. Nannarien velem szemben talált helyet, Ma'rek egy kicsit előrébb.
Kipakolás után ültem a székemen és... unatkoztam.
Ez hihetetlennek tűnik, ha a frontvonalban vagy, de baromi sokat lehet unatkozni. Itt igazából alig történik valami és az általában egy nagy rakás banthatrágya, amit a hátad közepére kívánsz. Végtelen hosszúságú őrségek, egész napos menetelések... csupa olyan dolog, ami közben halálra unod magad. Ha pedig épp nem vagy őrségben, vagy járőrben, akkor megmarad a nagy semmi.
Egy darabig figyeltem a társaim, próbáltam megismerni őket, de hirtelen túl sokan voltak ehhez. Ők se szolgáltak semmi izgalmassal. Páran beszélgettek, de inkább pakoltak, tanultak vagy olvastak, néhányan a fegyvereiket tisztogatták.
Pár borzalmasan hosszú óra után eljött a vacsoraidő. Igyekeztem a többi újonc között maradni, őket legalább ismertem, úgy ahogy. Az ötből kettőnek a nevét se tudtam...
Az étkező egy másik barakk épület volt, a tábor északi végén. Egy hosszú asztalokkal és padokkal egyszerűen berendezett helyiség. Az ajtó mellett szinte közvetlenül futott egy pult, ahová előre kipakolták az adagokat. Mindenki csak felkapott egyet és ment is leülni, megenni. Mindenki itt vacsorázott az őrségben lévőket kivéve.
Rögtön az első étkezés kalandosan telt el.
Először nem ismertem meg az ételt, csak azt tudtam, hogy ez nem a rendszeresített rohamosztagos moslék, amit adtak. Ez valami új volt, de egyáltalán nem jobb.
Nannariannal és Ma'rekkel ültem le egy asztalhoz és csendben zabáltuk a furcsa ízű, állagú és színű ételt. Takartuk a saját adagunkat úgy, mint a kiképzésen, nehogy valaki elvegye. Az ízével már nem törődtünk, a hőmérsékletével is alig, csak tömtük magunkba amilyen gyorsan tudtuk. Bármelyik percben ordíthatták, hogy „fel, vigyázz, pihenj, vonulj ki…” Akkor pedig reggelig koroghat a gyomrunk…
- Hé te! - ordított egy hang a teremben. - Takarodj ki onnan!
Mindannyian a hang felé fordultunk. A 3. szakasz őrmestere, akivel idejöttünk ordított azzal a sráccal, aki helytelenítette a rekvirálást civilektől.
- Csak nem zabálod fel a nyomorult civilektől szerzett kaját! - valósággal kihajította a sorból és az egész épületből is. Páran nevettek a jeleneten, valószínűleg a saját talpnyalói, különben megüthették volna a bokájukat.
Pár hét múlva meg is értettem az egészet. Általában havonta érkezik utánpótlás egy ilyen kis bázisra, akkor kapunk energiatárakat, Tibanna-gázt, meg élelmiszert. Igen ám! De az ellátó tisztek ettől dörzsöltebbek. Ha valami oknál fogva késik egy hetet a szállítmány, akkor elég kevesebb utánpótlást küldeni, valójában. Papíron megérkezik a teljes havi készlet, de valójában csak a csökkentett adag. A különbözetet pedig szépen el lehet adni. A helyőrségi katonáknak azonban enniük kell, így kénytelenek a civilektől pótolni, amit a saját tisztjeik ellopnak. Ez az optimista nézet. A rosszabbik, de mégis valószínűbb lehetőség az, hogy az őrmesterek előre – mint ma is – begyűjtik az élelmet, majd haza szólnak az ellátótisztnek, hogy egyheti élelmiszer megvan, annyival kevesebb kell. Ő eladja a feketepiacon és a haszonból szépen megosztoznak az őrmesterekkel...
Vacsora után visszamentünk a barakkba és unatkoztam tovább.
Az ágyamon feküdtem, oldalra fordulva, szemben a többiekkel. Próbáltam megfigyelni ki veszélyes, ki a kirekesztett, kivel érdemes összebarátkozni...
Nem volt egyszerű.
Pár rosszarcú, sunyinak tűnő alak lakott az ajtóhoz legközelebb. Biztos voltam benne, hogy ők a főtörzs sleppje. Szinte a csíkot is láttam az arcuk közepén...
Ők elég hangosak voltak, fölényesen viselkedtek, éreztették az összes mozdulatukkal, hogy itt ők az istenek. Bizonyára kényelmes kaszt volt az övék, de az árát nem akartam megfizetni. Igazi rohadékok voltak az ilyenek.
A többiek látszólag elvoltak a saját kis világukban, nem igazán törődtek mással.
- Nannarian! - kiáltott egy fickó, aki éppen akkor lépett be.
- Igen? - kérdezte a lány és felegyenesedett az ágyán.
- Húzz a Főtörzshöz, akar valamit!
- Melyikhez? - kérdezte és leugrott az ágyról.
- Melyikhez, te hülye! - csattant rá idegesen a hangja. - Hát a miénkhez!
A többiek felnevettek, Nannarian pedig eltűnt.
- Hé, ti szerencsétlenek! - kiáltott felénk, újoncokhoz. - Valaki tud sabaccozni?
Mindenki tudott játszani, de a többségnek volt annyi esze, hogy ne tegye. A többségnek.
Az egyik névtelen újonc jelentkezett.
- Én tudok! - odasétált közéjük és kártyázni kezdett.
Figyeltem a játékot, de nem igazán érdekelt. A srácot persze egy röpke félóra alatt megkopasztották, még a következő heti zsoldját is feltette volna, ha bíztak volna benne, hogy megéli...
Páran odamentek a sor közepén, az alsó ágyon ülő tizedesi rendokozatot viselő fickóhoz. Halkan váltottak pár szót, aztán távozáskor otthagytak valamit az ágyán. Ilyen messziről nem láthattam, hogy mi volt az, de a tizedes se törődött vele. Az ágy végéhez rögzített tárolórekeszből elővett egy adattáblát és egy rövidke percig tanulmányozta.
- Ma'rek! Aven! Steck! - kiáltotta a három nevet, mindhárman újoncok voltak.
- Igen? - ült fel az egyik ismeretlen, vagy Aven, vagy Steck és a tizedesre nézett.
- Talán Parancs, vagy valami! Egy telibe rakott nyaraláson hiszed magad?
Egy pillanattal később mindhárman talpon voltak, feszes vigyázzban álltak az ágyaik uram.
- Parancs!
- Elég nehezen ment! Kapjátok össze magatokat! Éjszakai őrség! Öt perc múlva eligazítás!
A három újonc az ágy végében lévő tárolóból kiszedte a rohamosztagos páncélt és percek alatt magukra kapkodták, majd siettek ki a központi térre.
Én megkönnyebbültem, hogy ezt megúsztam és legalább azt is megtudtam, hogy a tizedesnek van ára. Ez mondjuk nem meglepő, a Birodalmi Hadseregben mindenkinek van ára...

Megosztás a facebookon

Egy válogatott csapat indul a rettegett ragadozó nyomába...

- Hogy mi a fene? – dörmögött Zotmund az istállóban. A jól sikerült vadászatról tértek vissza, közölte Berserkerrel, hogy holnap kicsapnak és végeznek a többi vadállattal is. Ekkor kezdett akadékoskodni a rabszolga.

- Terentatek – ismételte meg újra. – Terentatekeknek hívják őket, de a népem csak „Elsőkként” emlegeti…

- Mi a rossebb ez a jószág?

Berserker sóhajtott egyet, de már legalább meghallgatja, eddig hiába beszélt.

- Legalább három méter magas, tüskés hátú, óriási karmokkal és fogakkal. A testét lövésálló páncél borítja és a Sötét Oldalt szolgálja… - a hangja baljósan csengett, átérződött a pusztán átsüvítő félelem. – A legendák szerint a sithek eljövetelével jelennek meg ők is. Ha a sithek elbuknak, pusztulnak ők is. Úgy négyezer éve, amikor a sitheket időlegesen legyőzték, akkor hirdették meg a „Nagy Vadászatot”. Jedik indultak el, hogy leszámoljanak ezekkel a szörnyekkel, de ők kudarcot vallottak. Aztán a népem kapta a megbízást, hogy irtsák ki a terentatekeket. Mi meg teljesítettük.

- Akkor meg lehet őket ölni, tehát nincs baj! – szögezte le Zotmund. – Hajnalban indulunk!

- A páncélom nélkül nem! – merész lépés volt ellentmondani a gazdájának, Zotmund szeme is kerekedett rendesen. Nem szokott ilyen engedetlenséghez.

- Mit képzelsz rabszolga? – dörrent a hangja és villámokat szórt a szeme az egy fejjel magasabb Berserkerre.

- Ha a felszerelésem nélkül támadunk a terentatekre, az annyit ér, mintha most lelőne! – vitatkozott, hiszen jól tudta, hogy igaza van.

- Takarodj a szállásodra! – Zotmund kis híján eleget tett az engedetlen rabszolga kérésének. Pedig éppen azért vette, mert érte nem kár, ha megölik az állatait pusztító vadak…

Berserker megrántotta a vállát és elbaktatott a földbeásott rabszolgaszállásra.

 

Hajnalban magától kelt. Megszokta már a korán kelést, eddig egész életében része volt benne. Kitámolygott a sötét és nyirkos fülkéből. A többi rabszolga hangosan horkolt, mint valami gundark fészek… Az új otthonuk építésére a turániak százával hozták ide a rabszolgákat és ehhez hasonló földbemélyített lyukakban szállásolták el őket, nem vették emberszámba a rabszolgákat és olyan körülményeket is biztosítottak nekik.

A többi fülkét elmellőzve egy néhány fokos lépcsőn kiért a szabadba.

Mélyet szívott a friss, harmatos levegőből, amitől egyből megcsapta a rabszolgák bűze. Körbepillantott a síkságon.

Az épülő város körül több száz kilométernyire ringatózott a magas fű. Láthatóan szándékosan választottak a turániak olyan bolygót, ami leginkább megegyezik az igényeiknek. Hegynek még csak nyomát sem lehetett látni a hajnali szürkeségben.

A közelben állt egy itató vályú. Habozás nélkül odament és megmosakodott benne, majd ivott a hideg vízből.

Dobbantva állt meg mellette a tucatnyi minras. Az állatok fujtattak és toporogtak. A legközelebbin Zotmund ült, mellette Hunimund, körülöttük pedig fegyveres turániak és málhás állatok.

Csörömpölve zuhant egy zsák Berserker mellé.
- Csakhogy felkeltél! – csattant gúnyosan a gazdája hangja. – Vedd fel a bádogkoporsódat! De aztán siess!
Lehajolt a páncélját tartalmazó zsákért, az egyik turáni harcos közelebb léptetett és a kezében tartott rúd végét hozzáérintette Berserker nyakához. A másodperc tört része alatt tekeredett körbe rajta egy fém szalag, de még csak nem is törődött vele.
Zotmund meglóbált a kezében egy komlink méretű jeladót.
- Azért tudd, ha trükközni, szökni próbálnál, ez a kis kütyü letépi a fejed…

Csupán egy vállrándítással felelt. Nem érdekelte, meg amúgy is sokat hallotta már mennyire olcsó az élete.
A páncél elemeket gyors mozdulatokkal csatolta fel magára, percek alatt elkészült. Közben egy felszerszámozott minrast vezettek mellé.
- Ülj fel, aztán menjünk! – vetette oda neki Zotmund, de alig figyelt rá. – Még hosszú utat kell megtennünk.
A minras fújtatott és dobbantott előtte, amitől Berserker hátrált egy lépést.
- Én fel nem ülök arra a dögre! – makacsolta meg magát. – Egy ilyen zúzta szét a sisakom.
Megérintette a halántékát, ahová beletaposott az állat, amikor elkapták. A sisak még mindig horpadt volt, bár a turáni mesterek igyekeztek kijavítani. – Én inkább megyek futva!
Zotmund nem volt hozzászokva, hogy ellenszegüljön neki egy rabszolga, de szabadharcoshoz méltóan minrasra sem kényszeríthette.

- Ha az minden vágyad! – gúnyolódott rajta és apró csípő mozdulatával lépésre sarkalta az állatát. – Indulás!

A csapat elindult a pusztában ügetve, Berserker pedig futva loholt utánuk.

Zotmund eleinte szándékosan meghajtotta a minrasát, de a kölyök nem maradt le annyira, mint hitte. Kitartóan tartotta a lépést velük, páncélja csörgése beleveszett a paták dobogásába.

A beépített műszereknek köszönhetően Berserker tudta, hogy egy óra tizenkét perccel és huszonhét kilométerrel később érték el az erdő szélét. Addig is átkeltek néhány kisebb erdőfolton, de ez más volt.

A minrasok toporogtak előtte és kelletlenül, erős unszolásra léptek be csak. Berserker is újra érezte a félelmet, amit előző nap is átélt. Nem vitás. A terentatek itt él…

Eddig se beszéltek sokat a turániak, most azonban egyenesen megkukultak. Mindannyian érezték a szívükben gyülekező rossz érzéseket, de egyikük sem merte bevallani. Saját magukkal küzdve hatoltak egyre bentebb a sűrűben.

Az erdő szélén ritkásan álltak a fák, hatalmas koronáik sem értek össze, ennek ellenére csak alacsony fű nőt alattuk. Lassan váltott át a fű egyre magasabb és erősebb cserjékre. Mire észbe kaptak, már nyakig ért a szórós, tekergő indás aljnövényzet.

Orruk alatt eldörmögtek pár átkot a saját nyelvükön, majd vibrokardokat ragadva ösvényt vágtak maguk előtt.

Berserker a sor közepén lépdelt, neki nem okoztak gondot a bokrok, a páncélja könnyedén megvédte. Egyedül neki volt így lehetősége a környezetére figyelni. A semmiből érezhető egyre erősebb félelmen kívül volt valami nyomasztó az erdőben.

Még csak nem is a fojtogató tömege. Olyan sűrű volt, hogy szinte összenyomta a betévedt utazót. Nem látott hátra, de sejtette, hogy hiába vágtak utat, a szúrós növények újra összezárultak mögöttük.

Nem is a sötét volt. A fák között alig szűrődött be a csillag fénye, örök félhomályra ítélve az erdőt.

Körbe pillantott és végre megértette. Egyetlen élő sincs rajtuk kívül. Nincs egy madár, egy kisemlős, egy hüllő.

Megállt és felmarkolt egy adag földet. Szétmorzsolta páncél kesztyűs ujjain és tucatnyi féreg szaladt szét rajta. A sisak kémiai elemzése erjedésre utaló nyomokat talált.

Az egész erdő rohadt és oszlott, nem lakták csak undorító ízeltlábúak és puhatestűek.

Idő és irány érzéküket hamarosan elveszítették. Némán, a mindent átható rothadás szagban mentek előre. Felváltva haladt az élen egy harcos, aki utat vágott, rajta múlott, hogy merre mennek. Haladtak előre, némán küzdve az egyre erősebb belső szörnyeikkel.

Berserker végtagjai fázósan remegtek a páncél alatt. A félelem a belsejéből ott csapódott le. Volt beépített hőmérséklet szabályozója is, ami megvédte volna a szélsőséges hőingadozástól, mégis fázott. Meleg volt, a teste sem hűlt le, a félelem mégis hidegként csapódott le. Megtanulta legyőzni a félelmeit. A kiképzése része volt. Az egyik vizsgáján szintetikus szerekkel gyakorlatilag az őrületig fokozták az agyukban érzett rettegést. Aztán a kezébe nyomtak egy karabélyt és végig kellett menni a gyakorlótéren… Sokan inkább magukat lőtték le. Sokan, akik mentálisan nem voltak felkészülve ilyen teherre. De nem egy évfolyam első!

Felordított az élen haladó harcos. Kétségbeesetten, halálosan rémülten. Visszhangzott a sikoly az erdőben.

Tébolyultan rohant hátra, az arcára tenyérnyi pókszabású tapadt. Hosszú lábaival átölelte a férfi fejét, potrohát mozgatva talán beszőni próbálta, esetleg megmérgezni…

Berserker letépte róla az ocsmány jószágot és feldobta a levegőbe. Háromszor lőtt rá, mire eltalálta. Normál esetben először el kellett volna.

A karabély csöve láthatóan rángatózott.

- Mi a ménköves öregisten… - szitkozódott Zotmund. Sápadt volt, akár a többiek. A sisaknak hála nem láthattak Berserker arcát, de ő jól tudta, hogy benne sincs több szín.

A légzése gyorsult. A pánik kezdett elhatalmasodni rajta.

Az ösvényen összeesett a hátrarohant férfi. A nyakán tucatnyi apró pont látszódott, a pók gyorsan mérgezte meg. Valami nagyon nem volt rendben. Ekkora méretű állatok általában nem voltak mérgezőek…

A kijelzőkön lévő adatokra pillantott… Száztíz méterrel nőtt a magasság…

Nehezen értette meg az eredményeket.

Egy dombon voltak. Alattuk akár…

Megremegett a föld. Repedések szaladtak minden irányba, fák dőltek ki kiszakadó gyökereik miatt. Óriási robaj és még nagyobb por követte. Aztán…

Ott állt pillanatok alatt. Legalább öt méter magas volt. Hátáról embernyi tüskék meredeztek. Szájában karnyi fogak sorakoztak. Felegyenesedett, kitárta karjait és elbődült.

Egy turáni rángatózva zuhant ki nyergéből. Félelmében szívrohamot kapott. Berserker a sisakja kijelzőjén látta a saját kaotikus pulzusát.

A terentatek összezárta méteres karmokban végződő ujjait.
Megelevenedett a Malachor V.

Megosztás a facebookon