Berserker új munka után néz...

A szellő lágy fuvallatában lengtek a terebélyes fák. Hatalmas lombkoronájuk alatt akár egy egész falu is elfért volna, ágaik között százával fészkelt a madarak. Vidám csicsergésük megtöltötték a levegőt. Színes tollaikban szertelenül rebbentek egyik fáról a másikra, elbűvölve bárkit, aki csak meglátta őket. Ezernyi fajukat egy képzett biológus sem tudta volna csoportosítani, olyan gazdagon fordultak elő. Az erdőfoltok közötti réteken színes virágok nyíltak, a madarakéhoz hasonló pompában. Illatuk messziről vonzották a zümmögő rovarokat, kicsiket, nagyokat egyaránt.
Még soha életében nem látott ennyi életet, ennyi szépséget ilyen kis helyen. Meg tudta érteni a turániakat, hogy miért ide költöztek.
Berserker durva szövésű vászonruhát viselt, bő volt rá, hogy a szellő átjárja és hűsítse, de ne éghessen le a napon. Unottan heverészett a fűben, minden szükséges holmija egy fán csüngött, egy vászonzsákban. Körülötte pedig lomhán legelészett majd' száz kövér nerf. Pontosan kilencvenhét darab. Megszámolta már vagy százszor őket, semmi más dolga nem lévén. Itt kellett vigyáznia rájuk, két-három naponta pedig megjelent egy turáni, aki megvizsgálta az állatokat, ellátta az esetlegesen beteg, sérült jószágokat, majd átküldte egy másik erdőfolt melletti másik legelőre. A legunalmasabb munka a világon. Soha semmi sem történik... Jobb híján a madarakat, vagy a rovarokat figyelte. Órákon át. Némelyik államalkotó rovar kolónia egész érdekes tudott lenni.
Feltápászkodott a földről, a legszélső fán csüngő zsákból előtúrt egy kulacsot és elindult vele az erdőbe.
A fák óriásiak voltak, de mégis tömzsik. A törzsátmérőjük hatalmas volt, a lombkoronájuk is, de ezek irdatlan méretéhez képest a magasságuk meglepően alacsony volt. Az erdőfoltok nem voltak nagyok, a kisebbek alig néhány fából álltak, a nagyobbak pedig legfeljebb néhány kilométeresek lehettek.
Fogalma sem volt, hogy hol van pontosan, éjszaka a csillagok alapján próbálta már meghatározni a bolygón a helyzetét, de kevés sikerrel. Ahhoz nem töltött elég időt a turániak központjában, hogy tudjon hozzá viszonyítani. Az azonban biztos volt, hogy egy fennsíkon van, az erdőkben gyakoriak voltak a sziklakiugrások, amiből feltételezte a hegységi jelleget.
A fák árnyékában érezhetően hűvösebb volt, de még így is kellemesen meleg. A zárt lombszint alig volt aljnövényzet, csupán néhány páfrány – vagy valami ahhoz hasonló és gomba élt meg a talajszinten. Egyenesen haladt, csak a sziklákat kerülgette. Hamarosan meghallotta egy gyenge csermely csobogását és a hang irányába fordult. Az egyik szikla alatt tört a felszínre a forrás, egy kisebb vízfolyás indult el tőle, de már az erdőből nem ért ki, újra eltűnt. A vízhozama is elég kicsi, de friss és hideg vizet lehet belőle venni.
Hirtelen énekszó keveredett a vízcsobogásba. Ösztönösen fedezékbe vonult és erőltetve a fülét hallgatózott.
Kizárta a madarak, a rovarok, a víz, a fák zaját, csakis arra az egy hangra koncentrált. Lassan kezdett erősödni az elméjében, érteni mégsem értette. Turániul volt.
Óvatosan közelebb osont. Hangtalanul, ahogy egész életében tanulta. A fákat, sziklákat fedezéknek használta. A víz és az ének hangja is erősödött.
A nyelvet nem értette, de megérezte, hogy vidám dalt énekel valaki, valószínűleg valami tánczene lehetett, dallamos, pattogós üteme volt.
Egy fa felszínre törő gyökerein felmászott egy sziklára, felhasalt a tetejére, hogy takarásban legyen, de kilásson a túloldalán.
Leesett az álla.
Messze előtte látta meg a fiatal nőt. A forrásban állt, a térdig sem érő vízben teljesen meztelenül. Énekelt és közben habbal kente be a testét. Nem tudta levenni a szemét róla, olyan gyönyörű volt. Hosszú barna haja kibontva omlott a vállára, mellei kissé hegyesívű halomként álltak előre, hasa lapos volt és távolról is felsejlettek az izmok rajta. Combjai, vádlijai és karjai is gyönyörűen izmosak voltak.
Az ágyékát nyomni kezdte a szikla, mégis képtelen volt levenni a szemét a nőről.
Vidám dalt énekelt, maga is vidám volt, fejét a dal ütemére ingatta és közben habosította tovább a testét. Bőre mindenhol világosbarna volt, bizonyára sokat tölthetett a napon. Meztelenül, különben nem fogta volna le az egész testét...
Véget ért a dal, de rögtön egy újba kezdett.
Eszébe jutott egy legenda, amit a peremvidéki ivókban mesélnek a részeg csempészek és kalózok, miszerint az ősrégi erdők forrásaiban játszanak és énekelnek ismeretlen gyönyörű lények... Eddig nem hitte el, de most a saját szemével látta.
Miután alaposan behabosította magát, gyorsan lemosta a testét a hideg vízben és kiült a forrás feletti sziklán a vastag moha párnára. Hosszú, izmos lábait a vízbe lógatta és továbbra is dúdolgatott.
Váratlanul oldalra kiáltott valamit és csak figyelt fel a forrás mögötti fa alatt legelésző két minrasra. Az egyiket hátalhatta, a másik málházhatta. Erre utaltak a fa tövébe ledobált szerszámok és hatalmas málhazsákok. A fatörzsének támasztva tegezében állt egy plazmaíj, egy másik tegezben pedig tucatnyi vessző hozzá. A fegyver kecsesebb ívű és zöld színű volt, bizonyára női, vagy vadászfegyver lehetett, nem katonai.
A kiáltásra az egyik minras kelletlenül horkantott és kicsit arrébb ment a málhától.
Berserker némán lesiklott a szikláról és elosont a forrástól. Érezte, hogy nem lenne tanácsos most odamennie inni.
Visszasietett az állatokhoz és visszaheveredett a fűbe. Az erdő felé. Várta, hogy előbukkanjon a nő.
Ült és figyelte a fákat. Az árnyéka lassan megnyúlt, a fű pedig előbb sötétzölddé, majd feketévé vált az alkonyban. Az erdő azonban üres maradt.
Csalódottan rakott tüzet a vacsorához és az éjszakai hideg ellen. Reménykedett benne, hogy majd az odavonzza a különös vándort. Nem így lett.

Megosztás a facebookon