Visszatekintés a régmúltra...

Háromezer-kilencszázkilencven évvel korábban, valahol a Peremvidéken

A csapatszállító hajó raktárában három páncélos alak sürgölődött. Gyakorlott mozdulatokkal csatolták fel a különböző fegyvereket a tartóikra, tűzték fel az ezernyi eszközt, műszert az öv- vagy vállszíj csatjaira, vagy valamelyik aprócska táskába. Körbejárták az egész termet, egymást mégsem akadályozták. A külső szemlélőnek egy különös táncnak tűnhetett az egész öltözködés.
- Nagyon nem tetszik ez nekem! – dörmögte a sisakja alatt az egyik katona, miközben egy energia tárat lökött a karabélyába. Vérpezsdítő sípolással töltődött fel a fegyver.
- Egész úton csak morgolódsz, Datra! – szólt rá az egyik társa és feltöltötte gránátokkal az övtáskáit. – Ez is csak egy munka, mint a többi!
- Nem, nem az! – folytatta Datra a morgolódást. –
- Ugyan már! – fejezte be a készülődést a harmadik és elindult a raktárból a folyosóra, ami a leszállórámpához vezet. – A Jedik feladatot adtak, mint a Háborúban és ennyi.
- Épp ez az! – ellenkezett Datra. – A Háborúnak vége! Nem tartozunk a Jediknek semmivel! Vagy szerintetek igen? – az arcát eltakarta a sisak, de érezték így is szemei szúrós pillantását. Nem is válaszoltak rá. - Épp elég halottat és katonát adtunk már nekik a háborújukhoz!
- Az jobb lett volna, ha a Sithek foglalják el a Galaxist és leigázzák a népünket? – követte a társát a folyosóra.
- Persze, hogy nem! – értett egyet Datra és ő is elindult a rámpa felé. – De túl nagy részt vállaltunk a győzelmükből! Az egész népünk feláldozta magát! Ti emlékeztek egyáltalán olyan ősötökre, aki nem katona volt? – nem látta, de ismerte társai érzéseit. – Aztán itt van ez is…
- Ugyan olyan küldetés ez is, mint a többi – kardoskodott a saját igaza mellett az egyik páncélos. – Mi bajod van vele?
- Az, hogy évekkel a Háború után megjelenik néhány Jedi nálunk, rábök egy fajra, hogy irtsátok ki, erre mi szó nélkül rájuk vetjük magunkat! – egyre hevesebb lett beszéd közben.
- Áh - legyintett a harmadik társuk. – Ezek csak állatok. Ráadásul veszélyesek…
- A Jedikre veszélyesek! – vágott közbe Datra. – Vagyis… szerintük veszélyesek. Mi van, ha jövőre egy másik fajra böknek rá, hogy ők is a Sötét Oldalt szolgálják és amíg élnek, fenyegetik a békét? Akkor is rögtön indulunk?
A rámpa leereszkedett és feltárult előttük a bolygó kopár, kihalt felszíne. Lebaktattak és legyező alakban szétnyílva indultak el.
- Nem értem Harit – folytatta a bosszankodást Datra. – A Háborúban nagyon jó hadvezérünk volt, de erre nemet kellett volna mondania.
- Figyelj! – állt meg a középen haladó, többet hallgató társuk. A csendességéből látszódó bölcsessége miatt ő lehetett a parancsnok. – A Jedik megkértek, hogy segítsünk nekik, ahogy az őseink is tették, mi voltunk az utolsó reményük. Mi megtettük az őseink esküje miatt! Ők fogadták meg, hogy amíg békét veszélyeztetik, a Jedik mellett állnak.
- Na látod, épp ezért nem tetszik ez nekem! – helyeselt Datra. – Aggódok, hogy a jövőben is erre az esküre fognak hivatkozni, ha az érdekükben vért kell ontani.
Egy hatalmas üvöltés vágta ketté a vitát. A túlvilági ordítás a harcosok csontjába mart és összeszorította gyomraikat. Akaratuk ellenére is remegni kezdett a kezük és lábuk.
Hirtelen megnyílt a föld és a szakadékból kimászott egy több méter magas tarajos, méteres karmokkal és fogakkal rendelkező teremtmény. A hátsó lábain állt, a mellsőt kezekként használta, bár karmaitól fogni biztosan nem tudott. A fejét borító csontpikkelyek között gonosz szem ült meg.
Lomhán megindult feléjük.
Datra vett néhány mély lélegzetet, amivel legyőzte a félelmét. Elűzni nem tudta, de legalább nem figyelt rá. A Sithek elleni harcban ezt nagyon jól megtanulta. Kihúzódott szélre és ráeresztett egy rövid sorozatot a lényre. A plazma eredmény nélkül szívódott fel a kemény csontpáncélon.
Hát persze, hogy nem ilyen egyszerű… - gondolta és a távolságot tartva újabb sorozatokat engedett rá.

Megosztás a facebookon

Amelyben vizsgáztatják a főhőst, vajon megérte-e az árát, felkészült-e a feladatára?

A rabszolgaszállás olyan volt, mint egy nerf-ól: koszos, bűzös, sötét. Az egész egy félig földbeásott ház volt, így spórolták meg a falazó anyagot. A tetőt valami vadásznak a napelemes szárnya adta, ami így biztosította a szállás minden kényelmét: a fűtést és a világítást.
Ahogy belökdöste Berserkert és levette róla a bilincset a harcos, megjelent egy kopaszra borotvált, mogorva, a helyhez képest azonban meglepően jól öltözött alak, aki elvezette az épület egyik bemélyedésében lévő üregbe.
- Itt pihenhetsz, kapsz mindjárt enni is – förmedt rá, mint valami állatra.
Berserker egy pillanatra elgondolkozott, hogy ha most hirtelen megölné és kitörne innen, akkor vajon hány harcossal végezne, mire elkapják?
A felvetést persze azonnal elvetette, hiszen nem azért jött ide, hogy megszökjön, különben elkapni sem hagyja magát… A szemében, vagy az arckifejezésén megláthatta gondolatainak tükörképét a kopasz férfi, mert kissé megilletődve sietett ki a lakhelynek nevezett üregből.
Alig tűnt el, máris kérdezés nélkül lépett be egy hatalmas asszony. Széle-hossza közel azonos lehetett, valósággal betöltötte a földalatti folyosókat. Berserkernek önkéntelenül is egy hutt jutott róla az eszébe.
- Ne, egyél! – dobott elé egy tányéron gőzölgő valamilyen sűrűn folyó ételt. Alaposan megéhezett a hosszú utazás alatt, így hozzálátott az elfogyasztásához. Az ízével nem volt semmi baj, evett sokkal rosszabbakat is a kiképzése alatt, csak azért, hogy „szokják”.
- Ne is törődj velük! – tanácsolta egy fiatal fiú, olyan tíz évvel lehetett fiatalabb nála. Kezdettől fogva látta, hogy a szemközti üregben ücsörög, de nem törődött vele, most azonban átjött hozzá. – Rendes emberek ezek, csak most tartanak tőled.
- És te nem? – kérdezte mogorván és teli szájjal. A fiú közben lekuporodott mellé.
- Nekem nincs mitől, én a pásztoroknak hordom ki az ételt – felelte a fiú. – A bátyámmal kerültem ide, ő kint van az építkezésen. Ezek meg – bökött arra, amerre a nőt és a férfit sejtette – féltik, hogy valamelyikük helyére hoztak ide. Tudod, ez itt jó hely. Nincs annyi munka, mint az építkezésen.
- Berserkeeer! – hasított végig a rabszolgaszálláson Zotmund hangja.
- Biztos téged hív! – állapította meg éles logikával a fiú. – Ne várakoztasd meg!
Berserker lenyelte a szájában lévő falatot és elindult a hang irányába.
Az ajtóban állt Zotumund, mellette a fia Hunimund, mögöttük pedig tíz fegyveres… szép kíséret.
Zotmund a kezébe nyomott egy elektroösztökét.
- Mozgás! – ordított rá. Mindannyian felugrattak a minrasaikra.
Most már fegyvere is van gondolta a fiatal férfi és csak tizenketten vannak ellene…
Zotmund és Hunimund ügetésben elindultak a falut megkerülve az erdő melletti legelőkre. A fegyveresek körbevették és nógatni kezdték, hogy kövesse az urát.
Berserker szótlanul futni kezdett utánuk.
Kellemes, alig tizenöt-húszpercnyi futás után érkeztek meg a nagyúr állataihoz. Minrasok, nerfek és egyéb ismeretlen fajú állat legelt egymás mellett.
Keletre feküdt a falu, délre futott egy nagyobb patak, amit itatásra használhattak, nyugatra szaladt tovább a puszta, északra pedig egy erdő sűrűsödött. A patak mellett állt egy viskó, a pásztorok biztos ott tanyáztak.
- Néhány vadállat eszi az állataimat – kezdte Zotmund a mondandóját a minrasáról. Láthatóan meglepte, hogy Berserker még csak nem is lihegett a több mint öt kilométeres futástól. – Falkában járnak, de biztos itt vannak most is. Vadászd le őket! – azzal hátat fordított neki és visszaügetett a faluba a többi harcosával együtt.
Nem törődött velük, megpörgette a kezében az elektroösztökét, kitapasztalva a súlypontját és az erdő felé fordult. A szeme végigfutott a fák közötti sűrűsötétségen.
A tarkója bizseregni kezdett. Ott vannak valahol… Mélyen bent, de csak a sötétséget, vagy az alkalmat várják.
Megtehette volna, hogy beveti magát a sűrűbe és órákon át üldözi a vadállatokat, de ennek semmi értelme sem lett volna. Talán egyet elkaphatott volna, de még az se biztos. Ettől jobb módszer kell.
Besétált a legelésző állatok közé. Azok az idegen láttán kissé félénken távolodni kezdtek, de ő nem törődött velük, csak keresett egyet… meg is látott egy nőstény minras mellett egy kicsit.
Határozottan elindult feléjük. A bátrabb állatok nem ugrottak el előle, azok kaptak egy ütést az elektroösztökéjével.
A gyanútlan kis minras hátsó lábát ragadta meg a bal kezével és egy hirtelen mozdulattal kikapta alóla, majd a levgőbe emelte. Alig lehetett ötven kiló.
A kicsi azonnal veszett ordítozásba és bőgésbe kezdett. Az anyja pedig haragosan kapott felé, de néhány csapás az ösztökével és visszalépett.
A vonyítás visszhangzott a pusztán a többi állat ösztönösen távolabb ügetett a veszélyt jelző kicsitől. Az anyaállat azonban nem akart tágítani.
A bozótban megmozdult valami. A csorda már majdnem a pataknál járt. A kicsi és az anyja messzire szakadt tőlük.
Elengedte az állatot és újra megpörgette az ösztökét.
A kis minras fejre esett és alig tudott felállni a fejébe tóduló vér miatt. Bukdácsolt egy párat, közben pedig halkulva ugyan, de még mindig bőgött. Az anyja nem törődve a csordával a kicsinyét nyaldosva próbálta talpra állítani.
Megelevenedett a fák közötti bozótos. Hirtelen kirobbant az egyik vadállat és pillanatok alatt átszáguldta az erdő és a minrasok közötti alig százméternyi távolságot.
Gyorsan mozgott, Berserker mégis megnézhette magának a vadállatot. Négy lába volt, hosszúkás testét szőr borította, nagy, kerek feje hatalmas szájban kezdődött. Pofájának két oldaláról pedig méretes tülkök meredtek előre.
Az utolsó métereket ugorva tette meg a két minras fel. Ekkor sújtott le rá az elektroösztöke. Nagyot csattant a koponyáján, ami megtörte az ugrás lendületét és egy eséssé változtatta. Az oldalával puffant a földre, gördült néhányat, majd talpra ugorott és szembe fordult a támadójával.
Közben a kis minras magához tért a veszélytől és talpra állt, majd anyjával futni kezdtek a csorda felé.
A vadállat Berserkert méregette. Hangosan morgott és mancsaival a földet püfölte. A férfi nem mozdult. Szemével figyelte az állat legkisebb rezdülését is, a fülével azonban a bozótost hallgatta. Bármikor rájuk törhet a falka többi tagja.
Néhány pillanatnyi szemezés után a vadállat megindult. Pár lépést tett csak meg, hiszen közel volt hozzá a prédája. Az utolsó másfél métert ismét ugrással akarta megtenni.
Berserker nem mozdult még akkor sem, amikor fogai csattogtatva indult meg felé az állat. Amikor elrugaszkodott a földről, akkor gyorsan lépett kettőt hátra. Leguggolt és az elektroösztökét keményen beverte e háta mögötti földbe.
A vadállat egy fájdalmas vonyítással zuhant bele a lándzsaként álló szerszámba. A férfi az ösztökével tovább rajzolta az ugrás ívét és szépen lekísérte a földre a vonyító állatot. Ahogy ismét a földre puffant, megfeszítette a lándzsává vált eszközt, majd bal lábával nagyot dobbantva rá kettétörte. A kezében lévő hegyesre tört darabot egy gyors mozdulattal áttolta a vadállat szemén.
A központi idegrendszerében bekövetkezett súlyos roncsolódás miatt rúgott néhányat még a lábával, majd ernyedten kimúlt.
A háta mögött bömbölést hallott.
Kikapta az ösztöke mindkét darabját az elpusztult állatból majd megpördülve a felé vágtató újabb ragadozó felé hajította.
Pendülés hangja hasította ketté a harcukat. Egyre élesedő süvöltés váltotta fel, majd egy kisebb robbanás kíséretében a plazmává vált vessző átütötte a vadállat torkát.
Zotmund lépésre fogta vissza a vágtató minrasát. A többi állat visszamenekült az erdőbe. A társai még utánuk lőttek, de nem találtak el semmit.
Berserker felegyenesedett és kifújta magát. A szíve a torkában kalapált a testében tomboló adrenalintól.
Váratlanul egy szellő süvöltött végig a pusztán az erdő és az elpusztult állatok között. Hideg, szinte jeges szellő…
Berserker a sikoltó hangja felé fordult. Egy száraz növényt görgetett végig a zöld füvön. A szél hangja valamiért egy távoli őrjöngő üvöltés elcsendesülésének tűnt. Valami félelmetes ordítás, ami sötét erdő mélyéről jött.
A gyomra összeszűkült.
Felemelte a karját maga elé. Ujjai remegtek, alkarján a szőr felállt…
Lassan az erdő komor fái közé fúrta pillantását. A gyomrán a görcs szorult, már az egész karja remegett…
- Ajjajaj… - nyögte ki nehezen.

Megosztás a facebookon

Körkép a letelepedett vándorok otthonáról.

A Turáni Átok enyhén megremegett, majd az egész hajót árjáró, órák óta tartó rezgés egyszerre megszűnt. Zotmund a híd panorámaablakán át nézte, ahogy a fénycsíkokként örvénylő csillagok újra felveszik pont alakjukat. A rendszer napja távol volt, az egyik bolygója, és a körülötte keringő tucatnyi hold azonban szinte karnyújtásnyira állt előttük. A holdak takarásában két cirkáló várakozott kikapcsolt hajtóművekkel, minimálisra leállított rendszerekkel.
A Turáni Átok főkivetítője kavarogni kezdett, mint egy tó, melynek felszínének nyugalmát megzavarta egy belejtett kő. A hullámok tisztulni kezdtek és felvette egy turáni előkelő alakját.
- Üdvözletem iugurus! – szólalt meg a férfi, Zotmundnak címezve a köszöntést. – Sikeres volt az akció?
- Természtesen Zalka parancsnok – bólintott. – Itthon minden rendben volt?
- Ahogy mondja, uram. Semmi rendellenességet nem tapasztaltunk.
- Elmegyünk lepakoljuk a szerzett eszközöket, aztán jön is vissza a Turáni Átok a helyére. További jó őrködést. Zotmund vége – még megvárták Zalka elköszönését is, aztán bontották a kapcsolatot. Egy röpke számítás és újra a hipertérben voltak. Ezúttal azonban alig egy félórát utaznak és haza érnek.

A csillagok pillanatok alatt zsugorodtak pontokká a transzparacél ablakok előtt. Egy kék-zöld bolygó képe gyorsan növekedett, még be nem töltötte a teljes látóteret. Az űrből nézve hatalmas óceánok által szabdalt még hatalmasabb szárazföldek látszódtak. Az egész bolygó zöld volt a növényzettől. Sivatag egyáltalán nem borította, magas hegyek hófehér vonulata is csak elvétve futott végig az óriási földeken. A panorámát fehér felhők takarták el a híd személyzete csillogó szemei elől.
Zotmund felállt a parancsnoki székből és tett pár lépést az ablakok felé. Gyönyörű látványt nyújtott a turániak új otthona. Szeretett itt álldogálni egy hajó hídján és figyelni. Innen fentről olyan békésnek és sebezhetetlennek tűnt. Pedig mennyit kell még tenni, hogy valóban az legyen…
A főkijelzőn egy újabb turáni jelent meg.
- Itt a légi irányítás! Üdvözöljük itthon Turáni Átok! - az operátor elmosolyodott, még mindenkinek szokatlan volt ez a helyzet. - Sikeres volt a küldetés?
- Igen légi irányítás! - miért kellett nekik bevezetni ezt a hülye protokollt? - Készüljenek fel a szállítók fogadására.
- Értettem uram! Küldjünk további hajókat a gyorsabb kirakodás miatt?
Zotmund megrázta a fejét.
-  A földi személyzet úgysem tudna többel megbirkózni. Turáni Átok vége.
- Értettem, földi irányítás kilép - a kapcsolat megszűnt. Zotmund az elsőtiszt felé fordult:
- Bene! A kirakodás után küldje le az embereket is, csak a minimum személyzet maradjon, aztán menjenek az Őrhelyre.
- Igenis uram!  - felelte katonásan az elsőtiszt és gyors parancsosztogatásba kezdett, miközben Zotmund kisétált a hídról és elindult a hangár felé.

A turániak új otthonának fővárosa komikus látványt nyújtott a külső szemlélőnek. Maga a város egy bővizű folyó melletti magaslaton helyezkedett el, a közelében csak a folyó áradásakor emelt dombok látszódtak. Magashegységnek nyoma sem volt a környéken. A várost övező területeken hatalmas fűtenger hullámzott. Ringatózó egyhangúságát a folyó menti ártéri erdők törték meg. A síkság irányában csak szigetként kiemelkedő erdőfoltok tarkították végtelen füves pusztát.
A város épületeinek nagy része a turániakra jellemző gyorsan felállítható és szétszedhető sátrakból állt. Ugyanakkor hatalmas építkezések is folyamatban voltak. Az űrkikötő a hozzátartozó hangárral már majdnem teljesen kész volt. Belőle tapogatózva nyúltak ki a burkolt utak, amik megakadályozzák egy-egy esőzés után mocsár kialakulását. Vízelvezetők és csatornák vezették el a felesleges esővizet. Itt-ott egy-egy állandó épület alapzata is feltűnt. A helyiek lassan kezdik megszokni, hogy innen már nem mennek el, így szépen lassan felépítik a saját településeiket.
A városon túli legelőkön tartották az itt lakók az állataikat. Hatalmas csordákban legeltek az egybe terelt állatok.
Az égen sebesen cirkáltak a szállítóhajók. A Turáni Átokról leszállva gyorsan kipakolták a felszereléssel súlyosan megpakolt ládákat, konténereket, majd siettek vissza a hajóra. A kirakodott árut aztán bevitték a helyi raktárakba, ahol aztán szétválogatták és a távolabbi területeken élőknek szánt eszközöket küldték is tovább.
A szállítóhajók között fürge vadászok forgolódtak. Ők biztosították a környéket, igaz, ez csak gyakorlat volt. A helyi légierő ifjú pilótáit képezték éppen.

A várostól távol állt Zotmund birtoka. A távolság azonban relatívvá vált az új környezetben. Minrassal akár napokig is eltartott volna az út, egy hajóval azonban alig pár percnyire feküdt a várostól.
A birtok egy határpontra települt. Elválasztotta a végtelen puszta fűtengerét az egyre markánsabbá váló domb vonulatokat beborító őserdőt. A város melletti folyó felsőbb szakaszán terült el, ahol sokkal szelídebb arcát mutatta a lassan hömpölygő víztömeg. Itt még nem volt olyan széles és olyan mély.
A Zotmund tulajdonát képező épületek mind egy korábbi vihar által letarolt dombtetőn épült fel. A domb lábánál egy kisebb falu foglalt helyet. Az előkelő úr udvartartását és kíséretét képező szabadok és szolgák házai, egyéb ingatlanaik voltak.
Az építkezés itt is lázasan zajlott. A turániak igyekeztek minél inkább beilleszkedni az új környezetbe. Folytak azonban nagyobb beruházások is. Főleg erre, az erdő és a magasabb területeken, ezért is ide költözött Zotmund a családjával. Ezekből az építkezésekből minden nemzetség kivette a részét, hiszen a védelmüket szolgáló óvóhelyeket, a vadászaik és felszíni járműveik hangárjait kellett felhúzni. Minél gyorsabban.
Az egész bolygón, az egész letelepült turáni népcsoportnál megjelent egy érdekes keveredés: az otthoni, lakóépületeikben próbáltak megőrözni annyi hagyományos formát és alapanyagot, amennyit csak tudtak. Ugyanakkor a hangárok, mélyűr-érzékelők mind-mind az egyszerűség, hasznosság és tartósság jegyében épültek. Felhasználták a galaxisban elterjed anyagokat. Dúracéllal merevítették a permatonfalakat, pontosan úgy, ahogy a Kuaton, a Malastaron, vagy éppen Coruscanton.
A Zotmund birtokára érkező szállítmány a birtok központon gazdasági épületek között helyet kapott leszállóhelyen állapodott meg. Hatalmas gyomrából konténerek és ládák ömlöttek ki. Egy turáni harcos – Zotmund saját kíséretének a tagja – a megbilincselt Berserkert lökdöste a rabszolgák szállása felé.
Zotmund a szállása felé vette az irányt rosszalló fejcsóválással figyelte a közelben álló turáni vadászgépet.
- Hunimund! – ordította el magát dühösen. – Hunimund! – a harmadik-negyedik kiabálásra meg is jelent a fiatal férfi a szállás ajtajában. Anyja is ott állt mögötte.
- A vadászt a hangárnál hagyd, ahol a többi is van, ne hozd állandóan haza!
- Akkor sokkal több idő lenne egy riadó esetén felszállnom! – feleselt az anyja szoknyája mellől.
- Azért vannak őrségben a mostani pilóták, hogy harcoljanak, még te odatolod a hátsód a gépedhez! Különben is! Az Őrhelyeknek legalább egy órát ki kell tartaniuk!
- Jajj, Zotmund! – kelt a fia védelmére az asszony. – Ne légy már ilyen, csak minél előbb hazajött köszönteni minket. Amúgy meg senki ne tudja, hogy itt vagyunk, ugyan ki támadna meg? Mattuval mi van? – terelte szelídebb sodrásba a beszélgetést.
- Áh! – legyintett Zotmund haragosan. – Nem véletlenül ő a felszíni erők parancsnoka, megvan az esze. Rögtön tudta, hogy félrebeszélek, amikor a régi idők emlékére hívtam kalandozni. Még azt se hitte el, hogy miattad hívtam magamhoz.
- De azért segít majd? – Zotmund felért a házához és végre, hosszú napok után ismét magához ölelhette az asszonyát.
- Azt nem mondta, de láttam rajta, hogy megfontolandónak tartja végre a letelepedést. Belátta, hogy már nem sokáig húzzuk ki a hajóinkon – egy gyors csók után ismét a fiára mordult. – Fogd a plazmaíjad és gyere velem. Meglátjuk, hogy megéri ez a rabszolga az árát!

Megosztás a facebookon