Visszatekintés a régmúltra...

Háromezer-kilencszázkilencven évvel korábban, valahol a Peremvidéken

A csapatszállító hajó raktárában három páncélos alak sürgölődött. Gyakorlott mozdulatokkal csatolták fel a különböző fegyvereket a tartóikra, tűzték fel az ezernyi eszközt, műszert az öv- vagy vállszíj csatjaira, vagy valamelyik aprócska táskába. Körbejárták az egész termet, egymást mégsem akadályozták. A külső szemlélőnek egy különös táncnak tűnhetett az egész öltözködés.
- Nagyon nem tetszik ez nekem! – dörmögte a sisakja alatt az egyik katona, miközben egy energia tárat lökött a karabélyába. Vérpezsdítő sípolással töltődött fel a fegyver.
- Egész úton csak morgolódsz, Datra! – szólt rá az egyik társa és feltöltötte gránátokkal az övtáskáit. – Ez is csak egy munka, mint a többi!
- Nem, nem az! – folytatta Datra a morgolódást. –
- Ugyan már! – fejezte be a készülődést a harmadik és elindult a raktárból a folyosóra, ami a leszállórámpához vezet. – A Jedik feladatot adtak, mint a Háborúban és ennyi.
- Épp ez az! – ellenkezett Datra. – A Háborúnak vége! Nem tartozunk a Jediknek semmivel! Vagy szerintetek igen? – az arcát eltakarta a sisak, de érezték így is szemei szúrós pillantását. Nem is válaszoltak rá. - Épp elég halottat és katonát adtunk már nekik a háborújukhoz!
- Az jobb lett volna, ha a Sithek foglalják el a Galaxist és leigázzák a népünket? – követte a társát a folyosóra.
- Persze, hogy nem! – értett egyet Datra és ő is elindult a rámpa felé. – De túl nagy részt vállaltunk a győzelmükből! Az egész népünk feláldozta magát! Ti emlékeztek egyáltalán olyan ősötökre, aki nem katona volt? – nem látta, de ismerte társai érzéseit. – Aztán itt van ez is…
- Ugyan olyan küldetés ez is, mint a többi – kardoskodott a saját igaza mellett az egyik páncélos. – Mi bajod van vele?
- Az, hogy évekkel a Háború után megjelenik néhány Jedi nálunk, rábök egy fajra, hogy irtsátok ki, erre mi szó nélkül rájuk vetjük magunkat! – egyre hevesebb lett beszéd közben.
- Áh - legyintett a harmadik társuk. – Ezek csak állatok. Ráadásul veszélyesek…
- A Jedikre veszélyesek! – vágott közbe Datra. – Vagyis… szerintük veszélyesek. Mi van, ha jövőre egy másik fajra böknek rá, hogy ők is a Sötét Oldalt szolgálják és amíg élnek, fenyegetik a békét? Akkor is rögtön indulunk?
A rámpa leereszkedett és feltárult előttük a bolygó kopár, kihalt felszíne. Lebaktattak és legyező alakban szétnyílva indultak el.
- Nem értem Harit – folytatta a bosszankodást Datra. – A Háborúban nagyon jó hadvezérünk volt, de erre nemet kellett volna mondania.
- Figyelj! – állt meg a középen haladó, többet hallgató társuk. A csendességéből látszódó bölcsessége miatt ő lehetett a parancsnok. – A Jedik megkértek, hogy segítsünk nekik, ahogy az őseink is tették, mi voltunk az utolsó reményük. Mi megtettük az őseink esküje miatt! Ők fogadták meg, hogy amíg békét veszélyeztetik, a Jedik mellett állnak.
- Na látod, épp ezért nem tetszik ez nekem! – helyeselt Datra. – Aggódok, hogy a jövőben is erre az esküre fognak hivatkozni, ha az érdekükben vért kell ontani.
Egy hatalmas üvöltés vágta ketté a vitát. A túlvilági ordítás a harcosok csontjába mart és összeszorította gyomraikat. Akaratuk ellenére is remegni kezdett a kezük és lábuk.
Hirtelen megnyílt a föld és a szakadékból kimászott egy több méter magas tarajos, méteres karmokkal és fogakkal rendelkező teremtmény. A hátsó lábain állt, a mellsőt kezekként használta, bár karmaitól fogni biztosan nem tudott. A fejét borító csontpikkelyek között gonosz szem ült meg.
Lomhán megindult feléjük.
Datra vett néhány mély lélegzetet, amivel legyőzte a félelmét. Elűzni nem tudta, de legalább nem figyelt rá. A Sithek elleni harcban ezt nagyon jól megtanulta. Kihúzódott szélre és ráeresztett egy rövid sorozatot a lényre. A plazma eredmény nélkül szívódott fel a kemény csontpáncélon.
Hát persze, hogy nem ilyen egyszerű… - gondolta és a távolságot tartva újabb sorozatokat engedett rá.

Megosztás a facebookon