Körkép a letelepedett vándorok otthonáról.

A Turáni Átok enyhén megremegett, majd az egész hajót árjáró, órák óta tartó rezgés egyszerre megszűnt. Zotmund a híd panorámaablakán át nézte, ahogy a fénycsíkokként örvénylő csillagok újra felveszik pont alakjukat. A rendszer napja távol volt, az egyik bolygója, és a körülötte keringő tucatnyi hold azonban szinte karnyújtásnyira állt előttük. A holdak takarásában két cirkáló várakozott kikapcsolt hajtóművekkel, minimálisra leállított rendszerekkel.
A Turáni Átok főkivetítője kavarogni kezdett, mint egy tó, melynek felszínének nyugalmát megzavarta egy belejtett kő. A hullámok tisztulni kezdtek és felvette egy turáni előkelő alakját.
- Üdvözletem iugurus! – szólalt meg a férfi, Zotmundnak címezve a köszöntést. – Sikeres volt az akció?
- Természtesen Zalka parancsnok – bólintott. – Itthon minden rendben volt?
- Ahogy mondja, uram. Semmi rendellenességet nem tapasztaltunk.
- Elmegyünk lepakoljuk a szerzett eszközöket, aztán jön is vissza a Turáni Átok a helyére. További jó őrködést. Zotmund vége – még megvárták Zalka elköszönését is, aztán bontották a kapcsolatot. Egy röpke számítás és újra a hipertérben voltak. Ezúttal azonban alig egy félórát utaznak és haza érnek.

A csillagok pillanatok alatt zsugorodtak pontokká a transzparacél ablakok előtt. Egy kék-zöld bolygó képe gyorsan növekedett, még be nem töltötte a teljes látóteret. Az űrből nézve hatalmas óceánok által szabdalt még hatalmasabb szárazföldek látszódtak. Az egész bolygó zöld volt a növényzettől. Sivatag egyáltalán nem borította, magas hegyek hófehér vonulata is csak elvétve futott végig az óriási földeken. A panorámát fehér felhők takarták el a híd személyzete csillogó szemei elől.
Zotmund felállt a parancsnoki székből és tett pár lépést az ablakok felé. Gyönyörű látványt nyújtott a turániak új otthona. Szeretett itt álldogálni egy hajó hídján és figyelni. Innen fentről olyan békésnek és sebezhetetlennek tűnt. Pedig mennyit kell még tenni, hogy valóban az legyen…
A főkijelzőn egy újabb turáni jelent meg.
- Itt a légi irányítás! Üdvözöljük itthon Turáni Átok! - az operátor elmosolyodott, még mindenkinek szokatlan volt ez a helyzet. - Sikeres volt a küldetés?
- Igen légi irányítás! - miért kellett nekik bevezetni ezt a hülye protokollt? - Készüljenek fel a szállítók fogadására.
- Értettem uram! Küldjünk további hajókat a gyorsabb kirakodás miatt?
Zotmund megrázta a fejét.
-  A földi személyzet úgysem tudna többel megbirkózni. Turáni Átok vége.
- Értettem, földi irányítás kilép - a kapcsolat megszűnt. Zotmund az elsőtiszt felé fordult:
- Bene! A kirakodás után küldje le az embereket is, csak a minimum személyzet maradjon, aztán menjenek az Őrhelyre.
- Igenis uram!  - felelte katonásan az elsőtiszt és gyors parancsosztogatásba kezdett, miközben Zotmund kisétált a hídról és elindult a hangár felé.

A turániak új otthonának fővárosa komikus látványt nyújtott a külső szemlélőnek. Maga a város egy bővizű folyó melletti magaslaton helyezkedett el, a közelében csak a folyó áradásakor emelt dombok látszódtak. Magashegységnek nyoma sem volt a környéken. A várost övező területeken hatalmas fűtenger hullámzott. Ringatózó egyhangúságát a folyó menti ártéri erdők törték meg. A síkság irányában csak szigetként kiemelkedő erdőfoltok tarkították végtelen füves pusztát.
A város épületeinek nagy része a turániakra jellemző gyorsan felállítható és szétszedhető sátrakból állt. Ugyanakkor hatalmas építkezések is folyamatban voltak. Az űrkikötő a hozzátartozó hangárral már majdnem teljesen kész volt. Belőle tapogatózva nyúltak ki a burkolt utak, amik megakadályozzák egy-egy esőzés után mocsár kialakulását. Vízelvezetők és csatornák vezették el a felesleges esővizet. Itt-ott egy-egy állandó épület alapzata is feltűnt. A helyiek lassan kezdik megszokni, hogy innen már nem mennek el, így szépen lassan felépítik a saját településeiket.
A városon túli legelőkön tartották az itt lakók az állataikat. Hatalmas csordákban legeltek az egybe terelt állatok.
Az égen sebesen cirkáltak a szállítóhajók. A Turáni Átokról leszállva gyorsan kipakolták a felszereléssel súlyosan megpakolt ládákat, konténereket, majd siettek vissza a hajóra. A kirakodott árut aztán bevitték a helyi raktárakba, ahol aztán szétválogatták és a távolabbi területeken élőknek szánt eszközöket küldték is tovább.
A szállítóhajók között fürge vadászok forgolódtak. Ők biztosították a környéket, igaz, ez csak gyakorlat volt. A helyi légierő ifjú pilótáit képezték éppen.

A várostól távol állt Zotmund birtoka. A távolság azonban relatívvá vált az új környezetben. Minrassal akár napokig is eltartott volna az út, egy hajóval azonban alig pár percnyire feküdt a várostól.
A birtok egy határpontra települt. Elválasztotta a végtelen puszta fűtengerét az egyre markánsabbá váló domb vonulatokat beborító őserdőt. A város melletti folyó felsőbb szakaszán terült el, ahol sokkal szelídebb arcát mutatta a lassan hömpölygő víztömeg. Itt még nem volt olyan széles és olyan mély.
A Zotmund tulajdonát képező épületek mind egy korábbi vihar által letarolt dombtetőn épült fel. A domb lábánál egy kisebb falu foglalt helyet. Az előkelő úr udvartartását és kíséretét képező szabadok és szolgák házai, egyéb ingatlanaik voltak.
Az építkezés itt is lázasan zajlott. A turániak igyekeztek minél inkább beilleszkedni az új környezetbe. Folytak azonban nagyobb beruházások is. Főleg erre, az erdő és a magasabb területeken, ezért is ide költözött Zotmund a családjával. Ezekből az építkezésekből minden nemzetség kivette a részét, hiszen a védelmüket szolgáló óvóhelyeket, a vadászaik és felszíni járműveik hangárjait kellett felhúzni. Minél gyorsabban.
Az egész bolygón, az egész letelepült turáni népcsoportnál megjelent egy érdekes keveredés: az otthoni, lakóépületeikben próbáltak megőrözni annyi hagyományos formát és alapanyagot, amennyit csak tudtak. Ugyanakkor a hangárok, mélyűr-érzékelők mind-mind az egyszerűség, hasznosság és tartósság jegyében épültek. Felhasználták a galaxisban elterjed anyagokat. Dúracéllal merevítették a permatonfalakat, pontosan úgy, ahogy a Kuaton, a Malastaron, vagy éppen Coruscanton.
A Zotmund birtokára érkező szállítmány a birtok központon gazdasági épületek között helyet kapott leszállóhelyen állapodott meg. Hatalmas gyomrából konténerek és ládák ömlöttek ki. Egy turáni harcos – Zotmund saját kíséretének a tagja – a megbilincselt Berserkert lökdöste a rabszolgák szállása felé.
Zotmund a szállása felé vette az irányt rosszalló fejcsóválással figyelte a közelben álló turáni vadászgépet.
- Hunimund! – ordította el magát dühösen. – Hunimund! – a harmadik-negyedik kiabálásra meg is jelent a fiatal férfi a szállás ajtajában. Anyja is ott állt mögötte.
- A vadászt a hangárnál hagyd, ahol a többi is van, ne hozd állandóan haza!
- Akkor sokkal több idő lenne egy riadó esetén felszállnom! – feleselt az anyja szoknyája mellől.
- Azért vannak őrségben a mostani pilóták, hogy harcoljanak, még te odatolod a hátsód a gépedhez! Különben is! Az Őrhelyeknek legalább egy órát ki kell tartaniuk!
- Jajj, Zotmund! – kelt a fia védelmére az asszony. – Ne légy már ilyen, csak minél előbb hazajött köszönteni minket. Amúgy meg senki ne tudja, hogy itt vagyunk, ugyan ki támadna meg? Mattuval mi van? – terelte szelídebb sodrásba a beszélgetést.
- Áh! – legyintett Zotmund haragosan. – Nem véletlenül ő a felszíni erők parancsnoka, megvan az esze. Rögtön tudta, hogy félrebeszélek, amikor a régi idők emlékére hívtam kalandozni. Még azt se hitte el, hogy miattad hívtam magamhoz.
- De azért segít majd? – Zotmund felért a házához és végre, hosszú napok után ismét magához ölelhette az asszonyát.
- Azt nem mondta, de láttam rajta, hogy megfontolandónak tartja végre a letelepedést. Belátta, hogy már nem sokáig húzzuk ki a hajóinkon – egy gyors csók után ismét a fiára mordult. – Fogd a plazmaíjad és gyere velem. Meglátjuk, hogy megéri ez a rabszolga az árát!

Megosztás a facebookon