Egy válogatott csapat indul a rettegett ragadozó nyomába...

- Hogy mi a fene? – dörmögött Zotmund az istállóban. A jól sikerült vadászatról tértek vissza, közölte Berserkerrel, hogy holnap kicsapnak és végeznek a többi vadállattal is. Ekkor kezdett akadékoskodni a rabszolga.

- Terentatek – ismételte meg újra. – Terentatekeknek hívják őket, de a népem csak „Elsőkként” emlegeti…

- Mi a rossebb ez a jószág?

Berserker sóhajtott egyet, de már legalább meghallgatja, eddig hiába beszélt.

- Legalább három méter magas, tüskés hátú, óriási karmokkal és fogakkal. A testét lövésálló páncél borítja és a Sötét Oldalt szolgálja… - a hangja baljósan csengett, átérződött a pusztán átsüvítő félelem. – A legendák szerint a sithek eljövetelével jelennek meg ők is. Ha a sithek elbuknak, pusztulnak ők is. Úgy négyezer éve, amikor a sitheket időlegesen legyőzték, akkor hirdették meg a „Nagy Vadászatot”. Jedik indultak el, hogy leszámoljanak ezekkel a szörnyekkel, de ők kudarcot vallottak. Aztán a népem kapta a megbízást, hogy irtsák ki a terentatekeket. Mi meg teljesítettük.

- Akkor meg lehet őket ölni, tehát nincs baj! – szögezte le Zotmund. – Hajnalban indulunk!

- A páncélom nélkül nem! – merész lépés volt ellentmondani a gazdájának, Zotmund szeme is kerekedett rendesen. Nem szokott ilyen engedetlenséghez.

- Mit képzelsz rabszolga? – dörrent a hangja és villámokat szórt a szeme az egy fejjel magasabb Berserkerre.

- Ha a felszerelésem nélkül támadunk a terentatekre, az annyit ér, mintha most lelőne! – vitatkozott, hiszen jól tudta, hogy igaza van.

- Takarodj a szállásodra! – Zotmund kis híján eleget tett az engedetlen rabszolga kérésének. Pedig éppen azért vette, mert érte nem kár, ha megölik az állatait pusztító vadak…

Berserker megrántotta a vállát és elbaktatott a földbeásott rabszolgaszállásra.

 

Hajnalban magától kelt. Megszokta már a korán kelést, eddig egész életében része volt benne. Kitámolygott a sötét és nyirkos fülkéből. A többi rabszolga hangosan horkolt, mint valami gundark fészek… Az új otthonuk építésére a turániak százával hozták ide a rabszolgákat és ehhez hasonló földbemélyített lyukakban szállásolták el őket, nem vették emberszámba a rabszolgákat és olyan körülményeket is biztosítottak nekik.

A többi fülkét elmellőzve egy néhány fokos lépcsőn kiért a szabadba.

Mélyet szívott a friss, harmatos levegőből, amitől egyből megcsapta a rabszolgák bűze. Körbepillantott a síkságon.

Az épülő város körül több száz kilométernyire ringatózott a magas fű. Láthatóan szándékosan választottak a turániak olyan bolygót, ami leginkább megegyezik az igényeiknek. Hegynek még csak nyomát sem lehetett látni a hajnali szürkeségben.

A közelben állt egy itató vályú. Habozás nélkül odament és megmosakodott benne, majd ivott a hideg vízből.

Dobbantva állt meg mellette a tucatnyi minras. Az állatok fujtattak és toporogtak. A legközelebbin Zotmund ült, mellette Hunimund, körülöttük pedig fegyveres turániak és málhás állatok.

Csörömpölve zuhant egy zsák Berserker mellé.
- Csakhogy felkeltél! – csattant gúnyosan a gazdája hangja. – Vedd fel a bádogkoporsódat! De aztán siess!
Lehajolt a páncélját tartalmazó zsákért, az egyik turáni harcos közelebb léptetett és a kezében tartott rúd végét hozzáérintette Berserker nyakához. A másodperc tört része alatt tekeredett körbe rajta egy fém szalag, de még csak nem is törődött vele.
Zotmund meglóbált a kezében egy komlink méretű jeladót.
- Azért tudd, ha trükközni, szökni próbálnál, ez a kis kütyü letépi a fejed…

Csupán egy vállrándítással felelt. Nem érdekelte, meg amúgy is sokat hallotta már mennyire olcsó az élete.
A páncél elemeket gyors mozdulatokkal csatolta fel magára, percek alatt elkészült. Közben egy felszerszámozott minrast vezettek mellé.
- Ülj fel, aztán menjünk! – vetette oda neki Zotmund, de alig figyelt rá. – Még hosszú utat kell megtennünk.
A minras fújtatott és dobbantott előtte, amitől Berserker hátrált egy lépést.
- Én fel nem ülök arra a dögre! – makacsolta meg magát. – Egy ilyen zúzta szét a sisakom.
Megérintette a halántékát, ahová beletaposott az állat, amikor elkapták. A sisak még mindig horpadt volt, bár a turáni mesterek igyekeztek kijavítani. – Én inkább megyek futva!
Zotmund nem volt hozzászokva, hogy ellenszegüljön neki egy rabszolga, de szabadharcoshoz méltóan minrasra sem kényszeríthette.

- Ha az minden vágyad! – gúnyolódott rajta és apró csípő mozdulatával lépésre sarkalta az állatát. – Indulás!

A csapat elindult a pusztában ügetve, Berserker pedig futva loholt utánuk.

Zotmund eleinte szándékosan meghajtotta a minrasát, de a kölyök nem maradt le annyira, mint hitte. Kitartóan tartotta a lépést velük, páncélja csörgése beleveszett a paták dobogásába.

A beépített műszereknek köszönhetően Berserker tudta, hogy egy óra tizenkét perccel és huszonhét kilométerrel később érték el az erdő szélét. Addig is átkeltek néhány kisebb erdőfolton, de ez más volt.

A minrasok toporogtak előtte és kelletlenül, erős unszolásra léptek be csak. Berserker is újra érezte a félelmet, amit előző nap is átélt. Nem vitás. A terentatek itt él…

Eddig se beszéltek sokat a turániak, most azonban egyenesen megkukultak. Mindannyian érezték a szívükben gyülekező rossz érzéseket, de egyikük sem merte bevallani. Saját magukkal küzdve hatoltak egyre bentebb a sűrűben.

Az erdő szélén ritkásan álltak a fák, hatalmas koronáik sem értek össze, ennek ellenére csak alacsony fű nőt alattuk. Lassan váltott át a fű egyre magasabb és erősebb cserjékre. Mire észbe kaptak, már nyakig ért a szórós, tekergő indás aljnövényzet.

Orruk alatt eldörmögtek pár átkot a saját nyelvükön, majd vibrokardokat ragadva ösvényt vágtak maguk előtt.

Berserker a sor közepén lépdelt, neki nem okoztak gondot a bokrok, a páncélja könnyedén megvédte. Egyedül neki volt így lehetősége a környezetére figyelni. A semmiből érezhető egyre erősebb félelmen kívül volt valami nyomasztó az erdőben.

Még csak nem is a fojtogató tömege. Olyan sűrű volt, hogy szinte összenyomta a betévedt utazót. Nem látott hátra, de sejtette, hogy hiába vágtak utat, a szúrós növények újra összezárultak mögöttük.

Nem is a sötét volt. A fák között alig szűrődött be a csillag fénye, örök félhomályra ítélve az erdőt.

Körbe pillantott és végre megértette. Egyetlen élő sincs rajtuk kívül. Nincs egy madár, egy kisemlős, egy hüllő.

Megállt és felmarkolt egy adag földet. Szétmorzsolta páncél kesztyűs ujjain és tucatnyi féreg szaladt szét rajta. A sisak kémiai elemzése erjedésre utaló nyomokat talált.

Az egész erdő rohadt és oszlott, nem lakták csak undorító ízeltlábúak és puhatestűek.

Idő és irány érzéküket hamarosan elveszítették. Némán, a mindent átható rothadás szagban mentek előre. Felváltva haladt az élen egy harcos, aki utat vágott, rajta múlott, hogy merre mennek. Haladtak előre, némán küzdve az egyre erősebb belső szörnyeikkel.

Berserker végtagjai fázósan remegtek a páncél alatt. A félelem a belsejéből ott csapódott le. Volt beépített hőmérséklet szabályozója is, ami megvédte volna a szélsőséges hőingadozástól, mégis fázott. Meleg volt, a teste sem hűlt le, a félelem mégis hidegként csapódott le. Megtanulta legyőzni a félelmeit. A kiképzése része volt. Az egyik vizsgáján szintetikus szerekkel gyakorlatilag az őrületig fokozták az agyukban érzett rettegést. Aztán a kezébe nyomtak egy karabélyt és végig kellett menni a gyakorlótéren… Sokan inkább magukat lőtték le. Sokan, akik mentálisan nem voltak felkészülve ilyen teherre. De nem egy évfolyam első!

Felordított az élen haladó harcos. Kétségbeesetten, halálosan rémülten. Visszhangzott a sikoly az erdőben.

Tébolyultan rohant hátra, az arcára tenyérnyi pókszabású tapadt. Hosszú lábaival átölelte a férfi fejét, potrohát mozgatva talán beszőni próbálta, esetleg megmérgezni…

Berserker letépte róla az ocsmány jószágot és feldobta a levegőbe. Háromszor lőtt rá, mire eltalálta. Normál esetben először el kellett volna.

A karabély csöve láthatóan rángatózott.

- Mi a ménköves öregisten… - szitkozódott Zotmund. Sápadt volt, akár a többiek. A sisaknak hála nem láthattak Berserker arcát, de ő jól tudta, hogy benne sincs több szín.

A légzése gyorsult. A pánik kezdett elhatalmasodni rajta.

Az ösvényen összeesett a hátrarohant férfi. A nyakán tucatnyi apró pont látszódott, a pók gyorsan mérgezte meg. Valami nagyon nem volt rendben. Ekkora méretű állatok általában nem voltak mérgezőek…

A kijelzőkön lévő adatokra pillantott… Száztíz méterrel nőtt a magasság…

Nehezen értette meg az eredményeket.

Egy dombon voltak. Alattuk akár…

Megremegett a föld. Repedések szaladtak minden irányba, fák dőltek ki kiszakadó gyökereik miatt. Óriási robaj és még nagyobb por követte. Aztán…

Ott állt pillanatok alatt. Legalább öt méter magas volt. Hátáról embernyi tüskék meredeztek. Szájában karnyi fogak sorakoztak. Felegyenesedett, kitárta karjait és elbődült.

Egy turáni rángatózva zuhant ki nyergéből. Félelmében szívrohamot kapott. Berserker a sisakja kijelzőjén látta a saját kaotikus pulzusát.

A terentatek összezárta méteres karmokban végződő ujjait.
Megelevenedett a Malachor V.

Megosztás a facebookon