A Tavo bázis volt a 782. Légió Cresh századának a központi helyőrsége. A százhatvan kilométeres völgy nyugati felén futó hegylánc közepén állt. Innen ellenőrizte északra és délre nyolcvan kilométernyi távolságra az utat. Tíz kilométerenként ellenőrzőpontok álltak, amelyekben összesen egy szakasz állomásozott, így általában a Tavo-n csak két szakasz volt.
A százötven embert egy főhadnagy irányította, alá tartozott a tucatnyi főtörzs és őrmester.
A főhadnagy amúgy egy rendes tag volt, teljes mértékben tett ránk. A Birodalmi hadseregben kétféle tiszt van. Az egyik a lelkes idealista. Ezek az emberek hisznek a Birodalom jóságában, biztonságában, eszméjében és ezért önként jelentkeztek megvédeni azt. Nekik mindig van pár jó szavuk az emberekhez, néha még a legénységi körletbe is benéznek. A harcban pedig az első sorban küzdenek és rohamra is elsőként indulnak. Éppen ezért elég gyorsan halnak. A másik a karrierista tiszt. Ők főtisztek, vezérkari tisztek, sőt, akár kormányzók, moffok, nagymoffok, akarnak lenni és ehhez látják ugródeszkának az aktív frontszolgálatot. Csak pár diadal érdekli őket, ami elrepíti őket a következő szintre. Hogy ez mibe került, az igazán nem számított. Mi az a pár emberélet egy előléptetéshez képest?
A mi hadnagyunk éppen ilyen volt, de legalább nem piszkált folyton.
A Tavo egy helyes kis helyőrség volt. Egymás mellett sorakoztak a barakkok, raktárak, körülöttük pedig bunkerek, különböző kaliberű fegyverekkel, a bunkereket pedig kiépített lövészárkok kötötték össze. A hegygerincen állt, a lőállások pedig a hegy oldalában keletre és nyugatra is. Lentebb, egész a völgyig aknazár volt, kivéve persze a két irányba futó utat.
Minket kitörő örömmel fogadtak, ami leginkább az élelmiszernek szólt. Velünk senki nem foglalkozott, azt leszámítva, hogy az őrmester szétzavart a két bent lévő szakasz között minket.
Én Nannariannel és Ma'rekkel a 1. szakaszhoz kerültem. Innentől kezdve hivatalosan is a 782. Légió Cresh századának, 1. szakaszának 3. rohamosztagába tartoztam.
Megszeppent büszkeséget éreztem ettől, hogy ténylegesen is katonává váltunk...
A barakk fényűző volt. Egy félig földbe ásott, téglalap alakú épület, amelyben vagy két tucat emeletes ágy sorakozott két sorban. A túlsó végén voltak a mellékhelyiségek.
Zsúfolt volt, de nagyjából rendezett, a tisztaságot és a higiéniát alaposan beleverik mindenkibe a kiképzés alatt.
Bent tartózkodott a szakasz egy jelentős része, éppen nem voltunk szolgálatban. Senkin sem volt páncél, ha nem kötelező, akkor igyekeztünk megszabadulni tőle.
A bajtársaink többsége hozzánk hasonló fiatal volt, átlagban húsz évesek, egy-két harminc körüli veterán akadt csak közöttünk.
Megkerestük a szabad ágyakat és lepakoltunk az előtte álló tároló rekeszekbe. Ekkor jött be üdvözölni a főtörzsőrmesterünk.
- Elöljáró! - kiáltotta el magát valaki és pillanatok alatt az ágyaink végében álltunk feszes vigyázzban.
A főtörzs szürke gyakorlóruhát viselt, szögletes arcán többnapos borosta feketéllett, a feje azonban kopasz volt, de az egész koponyatetőjére egy hatalmas birodalmi jelet tetováltatott.
Lassan sétált az ágyak között a terem végéhez, ahol mi, újoncok csoportosultunk. Csendben mért végig minket.
- Nyomorultak! - ordította közvetlen közelről nekünk. - Leszarom, hogy kik vagytok, egy héten belül úgyis döglött lesz mind! Addig azonban azt csináljátok, amit mondok! Megértettétek?
- Értettük! - kiáltottuk mindannyian.
Azzal ott hagyott minket.
A többiek is hasonlóan fogadtak minket, mintha ott se lettünk volna... Ettől egy kicsit elbizonytalanodtam. Talán nem túlzott azzal az egy héttel a főtörzs?
Az én ágyam a barakk legvégén volt, a mellékhelyiségből kellemetlen bűz szivárgott át. A felső részt kaptam meg, az újoncok mindig azt kapják. Nagyobb szívás onnan leugrálni, ha riadó, vagy sorakozó van. Nannarien velem szemben talált helyet, Ma'rek egy kicsit előrébb.
Kipakolás után ültem a székemen és... unatkoztam.
Ez hihetetlennek tűnik, ha a frontvonalban vagy, de baromi sokat lehet unatkozni. Itt igazából alig történik valami és az általában egy nagy rakás banthatrágya, amit a hátad közepére kívánsz. Végtelen hosszúságú őrségek, egész napos menetelések... csupa olyan dolog, ami közben halálra unod magad. Ha pedig épp nem vagy őrségben, vagy járőrben, akkor megmarad a nagy semmi.
Egy darabig figyeltem a társaim, próbáltam megismerni őket, de hirtelen túl sokan voltak ehhez. Ők se szolgáltak semmi izgalmassal. Páran beszélgettek, de inkább pakoltak, tanultak vagy olvastak, néhányan a fegyvereiket tisztogatták.
Pár borzalmasan hosszú óra után eljött a vacsoraidő. Igyekeztem a többi újonc között maradni, őket legalább ismertem, úgy ahogy. Az ötből kettőnek a nevét se tudtam...
Az étkező egy másik barakk épület volt, a tábor északi végén. Egy hosszú asztalokkal és padokkal egyszerűen berendezett helyiség. Az ajtó mellett szinte közvetlenül futott egy pult, ahová előre kipakolták az adagokat. Mindenki csak felkapott egyet és ment is leülni, megenni. Mindenki itt vacsorázott az őrségben lévőket kivéve.
Rögtön az első étkezés kalandosan telt el.
Először nem ismertem meg az ételt, csak azt tudtam, hogy ez nem a rendszeresített rohamosztagos moslék, amit adtak. Ez valami új volt, de egyáltalán nem jobb.
Nannariannal és Ma'rekkel ültem le egy asztalhoz és csendben zabáltuk a furcsa ízű, állagú és színű ételt. Takartuk a saját adagunkat úgy, mint a kiképzésen, nehogy valaki elvegye. Az ízével már nem törődtünk, a hőmérsékletével is alig, csak tömtük magunkba amilyen gyorsan tudtuk. Bármelyik percben ordíthatták, hogy „fel, vigyázz, pihenj, vonulj ki…” Akkor pedig reggelig koroghat a gyomrunk…
- Hé te! - ordított egy hang a teremben. - Takarodj ki onnan!
Mindannyian a hang felé fordultunk. A 3. szakasz őrmestere, akivel idejöttünk ordított azzal a sráccal, aki helytelenítette a rekvirálást civilektől.
- Csak nem zabálod fel a nyomorult civilektől szerzett kaját! - valósággal kihajította a sorból és az egész épületből is. Páran nevettek a jeleneten, valószínűleg a saját talpnyalói, különben megüthették volna a bokájukat.
Pár hét múlva meg is értettem az egészet. Általában havonta érkezik utánpótlás egy ilyen kis bázisra, akkor kapunk energiatárakat, Tibanna-gázt, meg élelmiszert. Igen ám! De az ellátó tisztek ettől dörzsöltebbek. Ha valami oknál fogva késik egy hetet a szállítmány, akkor elég kevesebb utánpótlást küldeni, valójában. Papíron megérkezik a teljes havi készlet, de valójában csak a csökkentett adag. A különbözetet pedig szépen el lehet adni. A helyőrségi katonáknak azonban enniük kell, így kénytelenek a civilektől pótolni, amit a saját tisztjeik ellopnak. Ez az optimista nézet. A rosszabbik, de mégis valószínűbb lehetőség az, hogy az őrmesterek előre – mint ma is – begyűjtik az élelmet, majd haza szólnak az ellátótisztnek, hogy egyheti élelmiszer megvan, annyival kevesebb kell. Ő eladja a feketepiacon és a haszonból szépen megosztoznak az őrmesterekkel...
Vacsora után visszamentünk a barakkba és unatkoztam tovább.
Az ágyamon feküdtem, oldalra fordulva, szemben a többiekkel. Próbáltam megfigyelni ki veszélyes, ki a kirekesztett, kivel érdemes összebarátkozni...
Nem volt egyszerű.
Pár rosszarcú, sunyinak tűnő alak lakott az ajtóhoz legközelebb. Biztos voltam benne, hogy ők a főtörzs sleppje. Szinte a csíkot is láttam az arcuk közepén...
Ők elég hangosak voltak, fölényesen viselkedtek, éreztették az összes mozdulatukkal, hogy itt ők az istenek. Bizonyára kényelmes kaszt volt az övék, de az árát nem akartam megfizetni. Igazi rohadékok voltak az ilyenek.
A többiek látszólag elvoltak a saját kis világukban, nem igazán törődtek mással.
- Nannarian! - kiáltott egy fickó, aki éppen akkor lépett be.
- Igen? - kérdezte a lány és felegyenesedett az ágyán.
- Húzz a Főtörzshöz, akar valamit!
- Melyikhez? - kérdezte és leugrott az ágyról.
- Melyikhez, te hülye! - csattant rá idegesen a hangja. - Hát a miénkhez!
A többiek felnevettek, Nannarian pedig eltűnt.
- Hé, ti szerencsétlenek! - kiáltott felénk, újoncokhoz. - Valaki tud sabaccozni?
Mindenki tudott játszani, de a többségnek volt annyi esze, hogy ne tegye. A többségnek.
Az egyik névtelen újonc jelentkezett.
- Én tudok! - odasétált közéjük és kártyázni kezdett.
Figyeltem a játékot, de nem igazán érdekelt. A srácot persze egy röpke félóra alatt megkopasztották, még a következő heti zsoldját is feltette volna, ha bíztak volna benne, hogy megéli...
Páran odamentek a sor közepén, az alsó ágyon ülő tizedesi rendokozatot viselő fickóhoz. Halkan váltottak pár szót, aztán távozáskor otthagytak valamit az ágyán. Ilyen messziről nem láthattam, hogy mi volt az, de a tizedes se törődött vele. Az ágy végéhez rögzített tárolórekeszből elővett egy adattáblát és egy rövidke percig tanulmányozta.
- Ma'rek! Aven! Steck! - kiáltotta a három nevet, mindhárman újoncok voltak.
- Igen? - ült fel az egyik ismeretlen, vagy Aven, vagy Steck és a tizedesre nézett.
- Talán Parancs, vagy valami! Egy telibe rakott nyaraláson hiszed magad?
Egy pillanattal később mindhárman talpon voltak, feszes vigyázzban álltak az ágyaik uram.
- Parancs!
- Elég nehezen ment! Kapjátok össze magatokat! Éjszakai őrség! Öt perc múlva eligazítás!
A három újonc az ágy végében lévő tárolóból kiszedte a rohamosztagos páncélt és percek alatt magukra kapkodták, majd siettek ki a központi térre.
Én megkönnyebbültem, hogy ezt megúsztam és legalább azt is megtudtam, hogy a tizedesnek van ára. Ez mondjuk nem meglepő, a Birodalmi Hadseregben mindenkinek van ára...

Megosztás a facebookon