Amelyben fény derül a titokzatos erdei tündér kilétére...

Másnap szinte óránként járt vízért a forráshoz, egész kora reggeltől. Egyszer sem találkozott a gyönyörű nővel.
Egész nap csak rágondolt, értelem szerűen csak meztelenül, elvégre csak úgy látta. Felidézte a testét, a vízcseppek csillogását, ahogy lassan elpárologtatja őket a nap...
Az ábrándozásból délben néhány turáni verte fel.
- Hé te! - kiáltotta le neki az egyikük a nyergéből. - Kapd össze magad és tereld át a csordát északra!
Egy csípőmozdulattal lépésre ösztökélte a minrasát és délfelé indult. Hátrafordulva még odavetette neki:
- Van ott egy folyó, még te se tévesztheted el!
A többiek nagyot nevettek a tréfán és elügettek.
Berserker kelletlenül felállt és összeszedte a zsákját, nem volt nehéz. Utoljára bepillantott a varázserdőben, de továbbra is üres maradt.
Kezébe vette az elektroösztökét és hajtani kezdte a csordát északra.

Az erdőket kikerülte, csak a füves réteken haladt, lassan, cammogva az állatok ráérős sebességét követve. A már lemenőben volt a Nap, amikor elérték a kijelölt folyót.
Az ártere szélesen nyújtózkodott, a zsombékos növényzet, és mocsári göcsörtös fák nőttek körülötte, de jócskán akadt lankás domb is a partján, amin kövér fű ringott.
Bár vagy negyven méter széles volt, valószínűleg csak pár tucat kilométerre eredhetett, mert a vize tiszta volt, nem sok hordalékot szállított. A partja kavicsos amerre csak belátta, a túl oldalon húzódott a magas partja, ezen széles kavicspadok feküdtek.
A napjai a folyómentén is ugyanúgy teltek, mint a többi helyen. Unalmasan, lassan. Reggel felkelt, evett, figyelte a nerfeket, vigyázott rájuk, délben ebédelt, este vacsorázott, éjszaka nem túl mélyen aludt.
A legutóbbi áradásból maradt kiszáradó tavakban egyenes szárú, vékony és magas növény telepedett meg hatalmas táblákban. Azokból vágott ki néhány bálányit és épített belőle egy kunyhót magának. Nem volt rá szüksége, csak az időt ütötte el vele. Gyakran úszott még a folyóban, próbált halat fogni zsineggel és horoggal, de az elektroösztökével jobban ment neki...

A Nap szikrázóan sütött, szinte perzselt egész délután. A minrasok fújtatva lépkedtek, lassan kezdtek megszomjazni. Általában a ligeterdők árnyékában haladt, a hűvös jót tett neki is és az állatoknak is. Itt azonban nem volt erdő, amióta elérte az árteret kénytelen volt a tűző napon baktatni.
Lágy szellő cirógatta meg az arcát, víz illatát hozta. Érezte megrándulni a hátasát, ő is érezte és a közelben lévő nerfek jellegzetes szagát is. Pár perc múlva már látta is a szétszórva heverésző, legelő csordát.
- Hmmm... - húzta el a száját. Senkit se látott, senki sem jött üdvözölni. Felléptetett egy kiemelkedő dombocskára, ahonnan beláthatta a folyómentét.
Közel volt már a part, mellette észrevette a fűből készített kunyhót, de csak második körbenézésre fedezte fel a folyóban fürdő pásztort.
Ő egyenesen rá nézett, mintha már tudta volna, hogy ott fog felbukkanni.
Határozottan közeledett a folyóhoz, meg kellett itatnia a minrasokat.
Már a kavicsfövenyen lépkedtek az állatok, egy kicsivel fentebb a pásztortól, amikor az méltóztatott megmozdulni. A mellkasig érő vízből elindult kifelé.
Rosszallóan pillantott rá, egy rabszolgának ettől több tiszteletet kellene tanúsítania. Az apjának jobban rá kellene néznie...
A rosszallóból azonban döbbent pillantás lett.
A fiatal férfi magas volt, sokkal magasabb, mint akármelyik turáni. Vállai és mellkasa dagadt a szikár izmoktól, a hasán dudorodtak a kockák, a...
Nem viselt ruhát.
Tátva maradt a szája a látványtól.
Leplezetlenül méregette a méreteit, az izmos testét. Az arca olyan volt, mintha kövek között préselve alakították volna ki, világos rövid haja, és pár centis, szőkés szakálla volt. Egész testéről csöpögött a víz, a cseppeken csillogott a napfény.
Egész férfias egy rabszolgához képest... - gondolta és nem vette le a szemét róla.
- Neked nem apám állataira kellene vigyáznod? - vetette oda a rabszolgának turániul. Az bamba szemekkel lesett rá, láthatóan nem értette. Nagyot, lemondóan sóhajtva megismételte a közös nyelven.
- Mindegyik itt van – intett a fák árnyékában hűsölő állatok felé.
- Rabszolgához képest igen magasan hordod az orrod! - szólt le neki a nyeregből. - Jobban járnál, ha meghúznád magad. Különben is hol marad a megszólításom? Kegyelmes Kisasszony, vagy valami!
- Elnézést Kegyelmes Kisasszony! Nem tudtam, hogy kihez van szerencsém – gondtalanul használta a szájába adott címet, de mégis érezni lehetett a gúnyt, ahogy kiejti.
Ilyen viselkedéssel hamar betörik a fejét!
Bár... - tűnődött magában és újra végigmustrálta a meztelen férfit. Ilyen termettel talán egyik tartótisztje se merné fenyíteni.
- Hát akkor tudd meg, hogy én Kunimunda vagyok, Zotmund lánya! - hangja kemény volt, felsőbbrendű és tekintélyt parancsoló. Egyenesen ült a nyeregben és úgy tekintett le villámló szemekkel, mint egy istennő a halandó rabszolgára. A helyzetük nagyjából meg is egyezett vele.
Kunimunda leugrott a hátasáról és hagyta inni az állatot.
Magasnak számított a nők és a turániak között is, de a rabszolga mellkasáig alig ért. Testközelből valami furcsa érzése támadt a meztelen fiatal férfi miatt.
- Éhes vagyok! Készíts vacsorát nekem! - utasította fölényese.
- Értettem Kegyelmes Kisasszony! - zengte katonásan, alaposan beleverhették a tiszteletet. Várt egy pillanatot, talán a „lelépni” parancsra, aztán sarkon fordult. Csak egy lépést tett meg, máris visszafordult.
- Mit óhajt enni Kegyelmes Kisasszony? - kérdezte.
Kunimunda eltűnődött. Az utóbbi napokban gombát és gyümölcsöket evett, valami változatosságra vágyott.
- Halat. Friss halat! - adta le végül a rendelést. A minrasához fordult és elkezdte lecsatolni a szerszámzatot és a málhát róluk. - És vegyél magadra valamit!
Egyesével kicsatolta a szíjakat és levette a nehéz terhet az állatokról, közben simogatta és kedveskedett nekik. Aztán lecsutakolta az állatokat, végül pedig egy-egy fa alá kötötte őket. Miután végzett, következett a saját holmija. A málhából könnyű sátrat szedett elő és percek alatt felépítette, elhelyezte benne a hálózsákját, néhány ruháját, a nagy zsákokat pedig szépen mellé pakolta és letakarta őket vízhatlan anyaggal.
Nem szentelt több figyelmet a rabszolgára, pedig elég ügyesen és gyorsan elkapott egy halat. Tüzet és gyorsan ébresztett és percekkel később már sült felette a vacsorája.
Besötétedett, mire elkészítette az éjszakai szállását és a tűz mellé telepedhetett.
Nézte a halat sütő rabszolgát egy darabig.
- Mi a neved? - kérdezte végül.
- Berserker, Kegyelmes Kisasszony! - felelte azonnal.
Nem szólt rá, nem akart érdeklődést mutatni iránta. Pedig tudta, hogy ki volt, napok óta keresi a pusztán, alig akadt rá. A többi turáni sem segített megtalálni, gyakorlatilag az apja rejtette el előle így és talán az egész világ elől is.
A hal ízletes volt, az eltávolított belsőszervei helyére egy lédús helyi gyümölcs került, édeskés ízével kiváló harmóniába került a húsra szórt csípős fűszerrel.
Ráérősen fogyasztotta el a sült felét, Berserker közben nem evett és nem is mutatta jelét, hogy éhes volna. Miután végzett a hallal, átadta a másik felét neki.
- Egyél! - utasította. Gyorsan elpusztította a maradék ételt. Nem szólt, nem kérdezett.
- Téged vitt el apám a szörny ellen... - váratlanul szelíd hangot ütött meg. Tudni akarta mi történt azon a vadászaton. Tizenkét turáni harcos és ő indult el. Egy héttel később ténfergett haza négy meggyötört, lerongyolódott ember. Zotmund utasított az orbitális pályán álló flottát, hogy ágyúzzák szét az erdőt és aztán bezárkózott a szobájába. Hunimund, a bátyja hasonlóan viselkedett, naphosszat csak bámult maga elé üres tekintettel. Nem válaszoltak, nem mondtak semmit. Berserkert pedig kizavarták a pusztába pásztornak, ezért kellett utána jönnie. Tudni akarta mi történt azon a vadászaton!
- Igen – felelte Berserker nehézkesen.
- Mi történt ott? - kérdezte egyszerre szelíden és parancsolóan. A férfi arca összerándult láthatóan hasonló démonokkal küzd, mint az apja és a bátyja. Hallgatott. A szemében tükröződött a lobogó tábortűz. Visszafojtotta a lélegzetét és hirtelen mély csend szakadt közéjük. Egy pillanat alatt elhallgatott minden rovar, minden madár, minden állat, elállt a szél és csak a kínzó, fájdalmas csend maradt.
Váratlanul öntötte el az érzés hullám Kunimundát. Ózonszag került a levegőbe, sikolyok törték meg a csendet, plazmasistergés, félelem, tapintható félelem. Égett hús szaga, csontok reccsenése, vér, rothadás. Sötétség és kínok. Majd ott volt Ő...
Csak egy pillanat volt, mégis sikítva ugrott el a tűztől. A szíve vadul kalapált, a levegőt kapkodva szedte.
- Mi volt ez? - kiáltott fel és a vakító tűzön át Berserkerre nézett. Az egész teste libabőrös lett, vacogott a lángok mellett és kezei, lábai remegtek.
Hasonló állapotban volt a férfi is, de ő jobban tartotta magát.
- Egy pillanata annak, amit átéltünk... - felelte nehézkesen. Láthatóan őt is váratlanul érte a rátörő intenzív emlék.
Kunimunda visszaült a tűz mellé és soha többé nem kíváncsiskodott a vadászatról.
Pár percig hallgatott, de a némaságban lassan kezdett felkúszni az agya rejtett zugából a sötét emlékkép és kezdett elhatalmasodni rajta.
Beszélni kezdett, hogy elűzze. Más nem jutott eszébe, így magáról.
- A növényeket rendszerezem és gyűjtöm össze. A fákkal és a gyümölcsökkel végeztünk mikor kiválasztottuk a bolygót, én most a lágyszárúakat veszem sorra. Gyógyhatásúakat keresek, minden újból veszek mintát és otthon a laborban elemzem őket. Ugyanezt teszem a gombákkal is, már vagy száz új ehető gombát azonosítottam. Ezekből később termeszteni is fogunk. Az állatokkal is kellene foglalkozni, a nagyobbakat és gyakoribbakat már felderítettük, de a rovarok nagy része még várat magára. Te mi voltál az otthonodban? - kérdezte váratlanul, mosolyogva.
- Katona – felelte elmerengve. - Vagyis hát kadét. A vizsgámon vettem részt, amikor lezuhantam egy bolygótokra és elfogtak, aztán édesapád megvett és most itt vagyok. Egész életemben harcra neveltek, erre most pásztorkodok...
- Sokat háborúzik a néped?
- Már vagy kétezer éve békében élünk. Csak az önkéntesek mennek el tapasztalatot szerezni a galaxis háborúiban. Így tulajdonképpen az összes háborúban részt vettünk, de senki sem tudott rólunk.
- Itt tényleg békére lelhetsz, csodás egy bolygó! Tele élettel, tele lehetőséggel. És teljesen lakatlan volt! - felnézett a égre. - Gyönyörűek a csillagok is!
- Valóban azok!  Adtatok már nevet a különböző alakzatoknak?
- Nem, arra még nem volt alkalmunk... De most megtehetjük! - nevetett fel és hanyatt dőlt a puha fűben. Figyelte a fényes pöttyöket az sötét leplen és próbált valami formát felfedezni rajtuk.
Órákon át találtak ki képeket és hozzá ostoba történeteket, amin aztán nagyot nevettek. A végére pedig minden csillagnak volt neve és minden csillagjegynek története...

Megosztás a facebookon