Az első állomáshelyet megjegyeztem, az olyan különlegesnek hatott. Aztán annyi bolygón és csatában megfordultunk, hogy számolni sem tudtam. Amúgy is, itt váltam igazán katonává, ehhez csupán annyi kellett, hogy túléljem az első félévet.
Előtte talán érdemes egy kicsit kitérni a Birodalmi Hadsereg felépítésére. Igazából háromféle beosztása van a rohamosztagosoknak. Az első, ők vannak a legtöbben, a helyőrségi erők. Állomásoznak egy bolygón, megakadályozzák a felkeléseket és az esetleges ellenséges támadást, küzdenek a kalózok, csempészek, egyéb kétes alakok ellen. Általában jó dolguk van, kevesen mernek szembeszállni a Birodalommal, így az életük végtelen őrségekből és dögunalmas járőrözésből áll.
Aztán vannak a flotta légiói. Egy-egy csillagrombolóra vannak beosztva, ott nagyjából ugyanolyan az életük, mint a helyőrségieknek. Ritkán, ha a felszíni hadműveletre kerül a sor, bevetésre is mennek, de ez elenyésző.
És voltunk mi, a számozott légiók, a frontharcosok. A mi légióink kaptak számokat, és mindenféle hadihajókkal hurcoltak egyik háborúból a másikba. Sehol nem volt igazán állomáshelyünk, talán csak a kiképző központunk. A komolyabb összecsapásokra, amire a helyi erők kevesek voltak, minket küldtek. A kiemelt helyekre persze az elit légiók mentek, ők adták a különleges bánásmódot.
Mint a Naboon...
Ott a választott képviselőjük is megszavazta a Felhatalmazási Törvényt, amivel Palpatineból Uralkodó, a Köztársaságból pedig Birodalom lett. Ennek ellenére néhány szélsőséges csoport fellázadt és a királynőjük a terroristák élére állt. Az 501-eseket kapták meg. Pillanatok alatt tettek rendet és állították vissza a törvényes vezetést a bolygón.
Hát... mi nem az 501-esek voltunk és a mi rendszerünk egy egyszerű terrorista és kalózbanda volt.
A rendszer neve Brawna volt, alig pár millió lakossal, szegényes gazdasággal. Nem volt semmi kiemelkedő terméke, egyszerű mezőgazdaság, bányászat és ipar. A Klón Háborúkban rátette a kezét egy megerősödött kalózbanda és nem akarták elengedni. A 782-eseknek kellett meggyőzni őket, hogy mégiscsak csatlakozzanak a Birodalomhoz...
A hadművelet általános volt. Először jelentős erőfölényt kihasználva megsemmisítettük az ellenség erőinek lehető legnagyobb részét, majd elfoglaltuk a nagyobb városokat. A közelükben, jól védhető helyeken épültek ki a központi támaszpontok, majd ezekből indultak ki a járőrök megtisztítani a környéket. Ha kiértek a központok hatósugarából, építettek egy előretolt harcálláspontot, majd abból törtek ki az ellenségre. Ezekbe konvojok szállították az utánpótlást a központokból. Ha pedig még messzebb elért a Birodalom hatalma, akkor pár előretolt helyőrséget átépítettek központivá és onnan indult az egész...
Persze a nyomorult terroristák kitértek a harc elől, a civilek közé rejtőztek és a konvojainkat támadták, így azokat is védenünk kellett.
Fort Brawna-ba érve tudtam meg, hogy a századom is az ilyen biztosítók között van.
A Sentinelből kiszállva kellemes klíma fogadott. A hőmérséklet langyos volt, a szél enyhe, csupa zöld volt a táj. Örültem, hogy nem egy szikla, homok, vagy jégsivatagba küldtek. Sehol hatalmas hegyek, végtelen óceánok. Összességében nézve egy egész normális helynek tűnt. Elsőre ez tökéletes volt...
Az őrmesterünk néhány rohamosztagossal kitörő örömmel és kedvességgel fogadott minket.
- Végre, hogy itt vagytok, nyomorult banda! - ordította a teherszállítók hajtóműveit elnyomó hanggal. - Mozogjatok, még vissza is kell érnünk a Tavo-ra!
Újoncok csak tízen mentünk a „Tavo-ra” - akkor még azt se tudtam, hogy mi az – és mi vittük az utánpótlást is. A pakolással természetesen megvártak a veterán rohamosztagosok, ránk is hagyták, ahogy kell.
A nehéz ládákat felpakoltuk egy teherszállítóra, összesen vagy két tonnát. Minket, újoncokat szétosztottak két csapatszállítóban, és kaptunk néhány veteránt is felügyeletnek. A konvojhoz még járt két harcisikló fedezetként és TIE-ok is folyamatosan cirkáltak felettünk.
Gyorsan suhantunk az első bázisunk felé, a zárt térben is éreztem a sebességet.
A sisakomból felmértem a társaimat. Hiába együtt képeztek ki minket, alig ismertem őket, a többségüket csak az utolsó napokban láttam egyáltalán. A páncél ellenére a testtartás, méret, alak alapján egész jól beazonosítottam őket. Velem szemben például Nannarian ült, nő volt és tizennyolc éves, olyan gyerek, mint én. Egész szemrevalónak tartottam volna, ha a legkevesebb energiát is hagytak volna ilyesmire a kiképzőink. Gyönyörű kékeszöld szemei voltak, a haja világosbarna, de a tarkójánál egy csíkban szőkére változtatta. Az alakjára sem lehetett panasz, a kiképzés miatt izmos volt és formás.
Balra átellenben Ma'rek ült. Őt csak azért jegyeztem meg, mert az utolsó nap került át hozzánk, az ő kiképző százada akkor szűnt meg. A többieket elvitték specialistának, vagy egyszerűen feladták. A maradék tagokat szétszórták a kevésbé feltöltött kiképző századokba, így kaptuk meg mi.
Mi hárman képeztük a nyomorkülönítményünk újoncait. Hogy mi is volt ez a nyomorkülönítmény? A kiképzés alatt megtanultuk, hogy csak magadra számíthatsz és ez a továbbiakban is élt. De ha kifejezetten szerencsés voltál, hozzá csapódhattál pár hasonszőrű szerencsétlenhez és együtt lehettetek egyedül. Így általában egyszerűbb volt. Klikkek amúgy is alakultak ki, főleg a különböző őrmesterek seggnyalói alkották őket. Másik nagy csoportjuk a tiltott gyümölcsöt fogyasztók voltak. Ezek közösen jártak fűszerért, halálpálcáért, alig értelmes lény prostikhoz... A miénkhez hasonló volt a legkevesebb, mi csak csendben meghúzni akartuk magunkat és persze valahogy túlélni az előttünk álló katonai szolgálatot.
A gondolataimat félbeszakította az őrmester megjelenő hologrammja.
- Idefigyeljetek nyomorultak! - ordította. - Megérkeztünk a Cresh század által biztosított területre. Ez egy százhatvan kilométeres folyóvölgy, amire összesen, veletek együtt is csak száznegyvenheten vagyunk. Rohadtul kapjátok össze magatokat, mert aki hülyeséget csinál, azt én magam csontozom ki! Felfogtátok?
- Értettük! - kiabáltuk mindannyian. Alig telt el pár perc, amikor újra meghallottuk az őrmester hangját:
- Takarodó kifelé!
A szavak még visszhangoztak a járműben, de máris érezhetően lassultunk. Pillanatokkal később állt a csapatszállító, az ajtó kivágódott és mi ki rontottunk.
Nem tudtuk mi vár ránk, nem tudtuk mit csináljunk, de gyorsan kellett.
Egy úton voltunk, balra alacsony hegylánc húzódott, jobbra széles ártéri erdő, legelők és szántó földek.
Nem süvített plazma, nem éreztünk ózon szagot... nem támadtak meg.
- Az út két oldalán kettes oszlop! - mennydörgött az őrmester hangja, mi pedig rohantunk beállni.
Menetben folytattuk az utat.
Tízperc múlva feltűnt egy karaván. Szegény parasztok voltak, ócska siklóikkal rozoga ládákat szállítottak. Főleg öregek voltak és gyerekek, de mind férfiak, alig egy tucatnyian, csak három siklójuk volt.
Két rohamosztagos az E-11-eseket rájuk szegezve megállította őket, másik kettő pedig gyorsan átkutatta a ládákat. Mi is fedeztük őket, biztosan fegyvert, robbanóanyagot, terroristákat kerestek.
- Élelmiszer! - kiáltott a vizsgálatot végző katona.
- Oké! Átpakoljuk – parancsolta az őrmester. A négy rohamosztagos arrébb lökdöste a szerencsétlen parasztokat, akik csendben tűrték az igazoltatást.
- Mozogjatok már, hogy a rankor vigyen el titeket! - ordított ránk az őrmester. - Pakoljátok be azokat a nyomorult ládákat a csapatszállítókba!
Rohantunk teljesíteni az értelmetlen parancsot. Gyakorlatilag elloptuk az élelmet, amit a saját helyünkre tettünk be.
Néhány öreg sírva fakadt. Egy fiatal kölyök ordítani kezdett valamit, de egy E-11-es azonnal rászegeződött, így inkább hallgatott.
Néhány perc alatt megtelt a két csapatszállító és indulhattunk tovább, gyalog.
Ekkor követte el élete legnagyobb hibáját az egyik újonc. Még csak a nevét sem tudtam, de azt se, hogy ilyen képességekkel hogy élte túl a kiképzést?
Odasétált az őrmesterhez.
- Uram, ha elvesszük a helyiek ételét, csak az ellenállók táborába tereljük őket – mondta neki, mintha baráti jó tanácsot adna.
Levegőt venni is elfelejtettem hirtelen. Szinte biztos voltam benne, hogy rögtön agyonlövik. Szerencsére tévedtem, az őrmester úr sokkal barátságosabb volt.
A fegyvere tusával úgy vágta szájon, hogy menten hanyatt esett. A feje csattant a kövezett úton.
- Még egy ilyen és megdöglesz – felelt meg neki. Az egyik talpnyalója bele is rúgott a földön fekvő srácba. Egy agyrázkódást biztosan begyűjtött. Felállnia nehezen sikerült neki, mi pedig nem segítettünk rajta. Azzal csak saját magunknak is bajt okoztunk volna.
Órákig meneteltünk még, mire megérkeztünk a Tavo-ra. A járművek addigra már régen ott voltak, azok nem jöhettek olyan lassan, mint mi, mert akkor könnyen kilőhették volna.

Megosztás a facebookon