Egy rövid részlet a főhős múltjából.

A Turáni átok fedélzetét megnyugtató remegés járta át. A hipertérben történő utazásban nem volt semmi különleges, ezúttal azonban mégis valami eddig ismeretlen érzés járta át az egész hajót. A több évszázados kóborlás alatt rendszerek ezreit látogatták meg a turániak, egyik sem bírt komolyabb jelentőséggel. Egy-két nap, esetleg egy hét és tovább álltak. Most azonban más a helyzet. Most haza térnek...
Zotmund a hajó kilátójának nagytermében ült. Az előtte húzódó asztal étel helyett idegen fegyverek és páncélok alatt roskadozott. Legalább ötféle gránát, két kézifegyver, egy közelharcfegyver, energiatárak, gáztartályok, mérőműszerek, létfenntartó-eszközök, élelmiszertabletták... A sor szinte végtelen volt.
A fekete sisakért nyúlt. A halántékára egy fehér jelet festettek. A jelentését nem ismerte, de nem is érdekelte. Hosszasan nézte a rostélyát, még így is félelmet sugárzott. A homlokrészén éktelenkedett repedés, amit Mattu elmondása szerint egy minras patája okozott.
Kíváncsiságból a fejére illesztette a sisakot. Nagy volt a fejére, le is csúszott a válláig. A sisak belső kijelzői azonnal életre keltek. Ismeretlen nyelven és írással adatok tucatjai vibráltak a rostély minden részén, ha fordította a fejét, az írás is megváltozott.
Belefájdult a sok villogásba, így levette a fejéről, hirtelen meghőkölt. Közvetlenül előtte állt az új rabszolgája, két turáni harcos kíséretében. A fogoly legalább egy fejjel magasabb volt a két turáninál.
Visszatette a sisakot az asztalra, a többi holmi közé.
- Ki vagy te? - kérdezte az idegent.
- A nevem Berserker, az einherjarok népéből – felelte büszkén, feszesen állva.
- Hogy kerültél a turáni gyepűre? - faggatta tovább, pedig Mattutól már mindent tudott.
- Egy feladat végrehajtása közben véletlenül zuhantam le a bolygótokra – mereven nézett előre, talán nem is pislogott.
- Nekem szükségem van egy jó harcosra, te az vagy?
- Egész életemben katonának képeztek, uram.
Zotmund elégedetten bólogatott és az asztalon heverő fegyverekre intett.
- Ezt látom a felszerelésedből is – szólt elismerően róluk. - Szép gyűjtemény. Szívesen használnám, de nekem túl nagy. De majd otthon beolvasztjuk és készítünk belőle valami használhatóbbat...
- Javaslom hozzá a rendszer napját – vágott közbe Berserker. - A páncél még a Csillagkohóban készült, csak egy csillag hője képes megolvasztani.
Ennek persze kicsi volt a valószínűsége, de a családja csakúgy, mint minden más einherjar, szereti a nagy háborúig visszavezetni a családfát. Talán mindannyian sejtették, hogy háromezer évet nem élhetett volna túl egy páncél, de elég jól hangzott ahhoz a családi legenda, hogy érdemes legyen megemlíteni.
- Nézd Berserker – kezdett Zotmund a mondanivalójába, nem törődve a fiú kérkedésével. - Ha elvégezted a feladatot és nem csinálsz butaságot, akkor nem ölünk meg és maradsz nálunk rabszolgaként. Soha nem hagyhatod el a bolygót, ahová most megyünk, ezt jegyezd meg jól. Ha jól viselkedsz jól bánunk veled, ha nem akkor megölünk. Vigyétek!
A két turáni megragadta Berserker karjait és kirángatták a teremből. Könnyedén megölhette volna puszta kézzel mindkettőt, sőt akár Zotmundot is, megszerzi tőle a fegyvereit és akkor megszökhetne. De nem ez volt a feladata.
A két turáni gyorsan végigvitte a folyosókon és belökték abba a terembe, ahol már napok óta raboskodott. Kamerát, vagy érzékelőt nem fedezett fel ennyi idő alatt, így megkockáztatta végre az utolsó üzenetet.
A gallérjából kihúzta a merevítőt, karikává hajtotta, amitől kék hologramm töltötte ki.
„A tollaitól megfosztott madár nem csiripel” - írta le gyorsan és elküldte. Ez jelentette azt, hogy feltehetőleg többet nem fog tudni hazaüzenni a megbízóinak...

Megosztás a facebookon