Egy nagyon régen írt elbeszélés a tizenöt éves háborúból.

Halványan pislogtak a csillagok az égen, de gyenge fényük elveszett a kora nyári sötétségben. Egyedül a lomhán hömpölygő Duna vizén jártak vidám táncot a fodrozódó hullámok között. A part menti sekélyesből tucatnyi béka kuruttyolása tört elő, melynek egyhangúságába rabló csuka elől menekülő hal csobbanása kapcsolódott be. A mocsaras részekből szúnyogok ezrei indultak préda után nézni. Ezen az éjszakán különösen gazdag zsákmányuk volt: a vízparti füzesekben majd kétezer katona hasalt és várt türelmetlenül. A békák zenéjéhez ütemet adott a tenyerek csapkodása és az elfojtott szitkozódás. Utóbbi főleg magyar, ritkábban német nyelven szóltak.
A szúnyogok sikeres akciói csak fokozták a türelmetlenséget a seregben. Már régen úton kellett volna lenniük, de az esztergomi csapat még nem érkezett meg. A hajdúiknak pedig kulcs szerepet szánt Pálffy Miklós főkapitány.

A folyón lentebb, a várakozó katonáktól több száz méterre, egy kisebb magaslaton hasalt három fegyveres, akik hunyorogva és szemet meresztve figyelték a csillogó Dunát, hátha végre feltűnnek az esztergomi hajók.
- Hallok valamit – suttogta az egyikük és megigazgatta fektében az övébe szúrt fokost, hogy meggyőződjön megvan-e még.
Órák óta őrködtek már, szemük hozzászokott a sötéthez, de így is csak aprócska árnyakat láttak a folyóparton. Gallyak recsegtek, susogott a sás. Gyorsan közeledett. Beletelt egy percbe, mire felismerték a zajforrást.

- Kishonti! – suttogta a középen hasaló strázsa. – Fuss a kapitányúrhoz, hogy futva jönnek az esztergomiak…
- Kovács – javította ki a bal szélen fekvő ember. – A nevem Kovács és nem Kishonti… - azzal lekúszott a magaslatról, talpra szökkent, így még hallhatta a felettese szavait:
- Áh, Kovácsot százat is ismerek, de kishontból valót csak egyet… - a többi beleveszett a csörtetésbe.

A derékhad táborhelye mellett, a víz sekélyesében álltak a szállító hajóik. Az iszapos földre leengedett pallón döngő léptekkel rohant fel, az egyik bárka gyomrába. Bent, egy szűkös teremben világosság fogadta. A falakról lógó tartóikban gyertyák pislákoltak, lobogó fényük betöltötte a szűkös kamrát és beragyogta a két bent tartózkodó katona arcát. Alabárdjaikkal feszesen állva őriztek egy ajtót, rostély nélküli sisakjuk szabadon hagyta marcona arcukat.
- Mit akarsz? – dörrent rá az egyikük a berohanó őrszemre. A kishonti Kovács megállt előttük és tisztelettudóan rákezdett:
- A kapitány uraknak kell jelentenem, hogy az esztergomiak megérkeztek. Futva jönnek a hajdúik.
Az ajtonálló biccentet:
- Rendben, elmehetsz! – azzal megfordult és belépett az őrzött ajtón. Egy tágasabb terembe jutott, ahol a három türelmetlen parancsnok várta a jó hírt. A berendezés szegényes volt, csupán egy tölgyfa asztalból és néhány székből állt. Az asztalon bronz mécses lobogott.

Gróf Pálffy Miklós fényes, csillogó páncéljában a kamra túlsóvégében állt. Láthatóan türelmetlenül járkált fel-alá és csak az érkező miatt állt meg. Oldalán lógó szablyája még mindig himbálózott a lendületes meneteléstől. Ő volt a sereg főparancsnoka, aki három várból összekönyörögte a katonákat és engedélyt szerzett a támadáshoz, hiszen a tavalyi esztendő rosszemlékezete miatt bizonytalan volt az egész háború sorsa.

Tőle balra állt Johann Bertsein, az egész művelet kiötlője. Ő volt az, aki egy napja felkereste Pálffyt és elmesélte a tervét. Olyan furfangos ötlete volt, amibe még a haditanács is beleegyezett.

A kamra másik oldalán pedig Johann Baptist Pezzen kapta az ajtó felé a fejét. Ő volt a német, spanyol és vallon katonák parancsnoka.

- Kapitányuraknak, alássan jelentem – csapta össze a bokáit az őr az ajtóban – az esztergomiak jönnek…

- Nah végre! – szakadt fel a sóhaj Barsteinből.

- Megérkeztek a hajóik? – szegezte a kérdést Pálffy az őrnek.

- Nem jóuram, gyalogosan jöttek…

A hír hallatára a főkapitány tett egy kört a teremben. A csizmája döngött a fapadlón, a szablyája pedig a lábának csapódott minden lépésnél.

- Akkor biztosan kimerültek. Pihenniük kell egy keveset – gondolkozott járkálás közben Pálffy. – Erőltetett menetben is csak pirkadatra érnénk Tatára, akkor pedig oda a terv!

Hirtelen megállt és két társa szemébe nézett. Mindketten egyetértettek vele és helyeselve, némán bólogattak rá.

- Holnap éjszakára halasztjuk az átvonulást! – közölte új parancsát az őrnek. – A sereg rejtőzzön el és pihenjen le! Álljanak strázsák a Tata, Buda, és Fehérvár felé menő utakra! Vegyenek őrizetbe mindenkit, aki itt közlekedik! Török nem veheti hírét, hogy itt vagyunk! Almáson kell töltenünk egy napot…
Az őr bólintott és kisietett, hogy egy hírnökkel továbbküldje a parancsokat.

A parancsra felbolydult a tábor. A maradás nem volt a tervben, így szállás kellett nekik és szokás szerin a faluba térek be.

Almás kis falu volt, Komárom várához tartozott. A méretét megszabta egyfelől a széles Duna másfelől a hirtelen emelkedő Gerecse északi lábai. A szűkös helyen mindössze két utca fért el. A nagyobbik a párhuzamosan futott a Dunával, aztán úgy a falu kétharmadánál két ágra szakadva ágazott le az egyetlen mellékutcája. A kereszteződés alkotta aprócska téren állt a falu temploma és egy közkút.

A két utcában összesen lehetett valami harminc ház, ami szűkösen elég a háromezer katonának. A telkek szabályos rendben sorakoztak, egységesen huszonnégy öl szélességben követték egymást, a határaikon árok és sövény húzódott. A telkek jobbszélén álló házak oromfalaikkal néztek az útra. Borona falaik hosszan nyúltak hátra, a sötét éjszakába, és három-öt helyiséget is közrefoghattak. A gazdasági épületek már rendezetlenebbül álltak. Kinek-kinek a vagyona szerint épültek fel az istállók, ólak, fészerek. Némelyiket földbe mélyítették, másokat rossz minőségű tapasztással húzták fel.

A megfáradt katonák fokosaikkal, muskétáikkal dörömböltek a fa ajtókon.

- Kinyitni! – ordították hangosan. A zörgetésre hamarosan megnyíltak az ajtók és ingre vetkőzött, bajszos, ráncos homlokú parasztok fogadták őket. A katonák félre lökték a házigazdát és hangoskodva telepedtek be a konyhába.

- A király nevében bort, kenyeret, szalonnát a katonáknak! A lovaknak meg szénát és vizet!– kiáltoztak és otthonosan letelepedtek a tapasztott falú kályhák mellé.

A gazdák megszokottan teljesítették a kérést. A tűzre rőzsét dobtak, hogy világot adjon, az asszonyt és az idősebb gyerekeket pedig szalasztották a dolog után. A kamrából cipót és szalonnát hoztak, a pincéből bort és adták sürögve a katonáknak. Közben a lovakat is leszerszámozták, vizet adtak, szénát vetettek nekik.

A felbolydult falu egy óra alatt lecsendesedett, a jóllakott félrészeg katonák aludni tértek.

A kiválasztott majd száz katona pedig elfoglalta őrhelyét a faluból induló három út egyikén. Az első a Duna mellett vonult végig keletre, le egészen Budáig és azon túlra, ezen érkeztek meg az esztergomi hajdúk is. A második dél-keletre tartott és Tatára vitt. Ez volt a legfontosabb, erre nem mehetett hír semmiképp sem a töröknek. A harmadik délre tartott sok falun és mezővároson át, hogy elérjen egész Fehérvárig.

A három útra vegyesen vezényeltek ki német lövészeket, magyar hajdúkat, lovasokat. A legegyszerűbb a már meglévő strázsák megerősítése volt, a paranccsal együtt küldték az újabb katonákat, a húsz-harminc főre duzzasztott őrség előrébb vonult és Almás falutól egy-két kilométerre rejtőzött el az utak két oldalán.

A vezérkar maradt a bárka szűkös gyomrában. A három kapitány még nyugtalanul virrasztott egy ideig, aztán nyugodni tértek. Pogrányi Benedek, esztergomi kapitány késő éjszakai megérkezése bizalomra adott okot. A hajóik lassabban haladtak az árral szemben, mint tervezték, de katonáinak kulcs szerepe volt az ostromban, így a hajdúkat gyalog küldte a táborba. Ő maga a többi négyszáz katonájával csak az éjszaka érkezett meg.

Pálffy gróf még sokáig forgolódott álmatlanul a fekhelyén. Aggodalommal tekintett a holnapba.

A háború bizonytalanul alakult. Annak ellenére, hogy az Udvar nem igazán akart konfliktust a Portával, már hat éve zajlott a háború és nem igazán látszott a vége. Pillanatnyilag pedig rosszabbul álltak, mint a háború előtt. Igaz, az elején minden jól indult. Az erdélyi szövetségnek köszönhetően sikerült felszabadítani Visegrádot, Esztergomot, Lippát, Solymost, Aradot, Csanádot, a nógrádi várakat és két kisebb csatában Pákozdnál és Turánál, majd pedig egy jelentősebben Gyurgyevónál megverni a török sereget. Aztán a lendület megtört. Eger és Győr török kézre került. Előbbi azért jelentős, mert elvághatja a kapcsolatot Erdéllyel, meggátolva ezzel a szövetséget. Utóbbi pedig akadályozza a komáromi és esztergomi várak ellátását, valamint veszélyesen közel van Bécshez. Mintha mindez nem lenne elég, Mezőkeresztesnél szégyenletes vereséget szenvedtek az előző évben. Az állapotok függvényében az Udvar kétségbeesetten próbál javítani a helyzeten. Első lépésben Győrt fel kell szabadítani, hogy a közvetlen veszély elháruljon. Ehhez pedig Tatát kell előbb visszavenni.

A török is nagyon jól ismeri a helyzetet. Tudja, hogy Bécsnek Győr a kulcsa, így minden erővel meg akarja tartani Tatával együtt. Éppen ezért nyár derekán, a nagy hadmozgások idején biztosan küldene erősítést a megsegítésére. Ezért választották május huszonkettedikét a támadásra. A sajnálatos szerencsétlenségek miatt azonban egy napot csúsztak. A háború miatt megduzzasztott török helyőrségek Budáról, Győrből még küldhetnek felmentő sereget, ezért a hosszantartó ostrom helyett egy gyors, rajtaütés szükséges. Ennek előfeltétele pedig egy jól felszerelt és kiképzett kis létszámú csapat.

A nehéz terheken rágódó Pálffy megtört és az éjszaka végére sikerült elaludnia. Nem úgy a strázsában állóknak. Számukra lassan és unalmasan teltek az órák. Éjszaka mozgást nem lehetett látni, mindenki aludt ilyenkor. Tüzet gyújtani mégse lehetett, a vizes fűben pedig csatakossá áztak a hasaló katonák. A szúnyogok is meg-megújították támadásaikat újabb szitkokat csalva a fáradt katonák ajkaira.

A három keleti őrszemből harminc lett az éjszaka folyamán. Jó egy kilométerrel előrébb mentek, hogy biztos távolságból feltartóztathassanak bárkit.

- Osztán ottan Kishontban mikor álltál be katonának? – szegezte neki a kérdést a társának a komáromi hadnagy. Egy csoportba ültek az ismerősök, elkülönülve a többiektől. A tíz huszár kicsit távolabb legeltette a lovát, míg maguk a fűben heverésztek, mintha csak ragyogó napsütés lenne. Tíz német muskétás és alabárdos megint arrébb üldögélt, mentéjüket a földre terítve, hogy ne a vizes fűre kelljen ülniük. Nemigen értették a magyarok beszédét, inkább hazájukbelivel társalogtak. A három komáromihoz társult hét érsekújvári hajdú is, gyalogosok is voltak, magyarok is, így melléjük települtek.

- Három esztendeje… nem, már négy… - felelte a kishonti Kovács. – Mikor a nógrádi házakat vettük vissza.

- Füleknél ott voltál? – hajolt előre ültében az egyik érsekújvári hajdú. Az arcát nem lehetett látni a sötétben, de a szeme lelkesen csillogott.

- Ott ecsém!

- Én is! Tán még találkoztunk is ott.

- A rosseb tudja abban a nagy verekedésben.

Szót szót követve eltelt valahogy az őrség ideje. Hajnaltájban váltotta le őket egy másik csapat. Mivel estére tűzték ki az indulást, és egész napos pihenésre adtak engedélyt, nyugodt szívvel feküdtek be egy paraszt család házába.

A háború ellenére reggel megindult az élet. Az utakon elvétve járt egy-egy utazó, kereskedő. Őket rendre letartóztatták és őrizetbe vették. Jobb megoldás nem lévén, bezárták őket a templomba.

Török csapat mutatóban sem járt. Korán volt még nekik a háborúhoz, a szultán csak hetek múlva érkezik meg félelmetes hadával, addig a végekben is csendben várakoznak. A pasák néha kicsapnak egy kis portyára, de főleg béke idején. Ilyenkor több a magyar és a német is a házaknál és egyiknek sem hiányzik a selyemzsinór a sikertelen kísérletért.

A nappal legalább olyan nehezen telt el, mint az éjszaka. Teli hassal és kipihenten mégis jobb a kedve a derék katonának. Délutánig csak elment az idő, akkor pedig összehívták a csapatrészeket. A vezérek tartottak egy gyors mustrát, majd felosztották maguk között a kicsiny hadat és annak megfelelően indultak meg éjféltájban.

A derékhad a hegyeket nyugatról kerülte meg és két csapatra oszolva indult el a szántók övezte úton. A háború ellenére a szorgos jobbágyok elvetették a gabonát, talán csak a szokottnál is többet imádkoztak a sikeres aratás reményében. A gyorsabb haladás érdekében vonultak az úton. Az esős napok után sártenger várna rájuk a földeken, és erdők hiányában úgysem rejtegetné semmi sem a sereget. Balról, keletről egy kisebb huszár csapat kísérte őket, akik a még lankás Gerecse lejtőin és markánsabb hegyei közti völgyekben haladtak. Nekik kellett biztosítani egy rajtaütés elől a főhadat. Jobbról is lovasok haladtak, hogy a Győrből érkező esetleges törökmozgást mielőbb észrevehessék.

A felvonulás eseménytelenül telt el. Unalmas rendben követték egymást a felszántott és ugarban hagyott, vagy soha nem is művelt földek. Még az út is egyenesen haladt, kanyar sem törte meg az egyhangú menetet. Balról lassan elmaradoztak a magaslatok. Egyszerre úgy tűnt, kiértek a világból. Minden irányba a pusztaság vette körül őket. Legközelebb a fényesen ragyogó csillagok voltak a fejük felett.

A menetelés hosszúra nyúlt, a fegyverek, ostromfelszerelések nehezek voltak. A kellemetlenségek ellensúlyozására suttogva beszélgettek a katonák.

- Kovács létedre hogy álltál hajdúnak? – faggatózott a hadnagy a kishonti felől.

- Atyámuram kovács, fivérem is az – kezdett bele. – Mivel nekem nem jutott volna hely a műhelyben, így atyám csinált egy szablyát, fivérem egy fokost mellé és kiadták az utam, hogy keressem meg magamnak a kenyeret. Választásom nem volt: vagy haramia leszek, vagy hajdú.

- Szép mesterség ez is. Osztán hasznát vetted-é annak a szablyának, meg fokosnak?

- Sokért sem adnám őket! Jól szolgáltak eddig. De ha addig élek is veszek magamnak egy muskétát is! – fogadkozott a kishonti Kovács.

- Ugyan azt minek? – ellenkezett a hadnagy. – Nézz csak oda! – intett hátra. Messze mögöttük, a huszárok között apró fénypontok látszódtak. – Ilyen messzire látszódik a muskéta kanóca!

- Nem olyat vennék én! – nézte meg távoli lövészeket ő is. – Hallottam, hogy Miskóczon csináltak olyan muskétát, amihez nem kell kanóc!

- Az meg hogy a rossebbe lő?

- Majd megmondják, ha megvettem!

- Csendesebben! – szólt rájuk a kapitány. – Megérkeztünk…

Egy ideje már letértek az útról. A várat szerencsétlenség lett volna a városból megközelíteni. A csizmák mélyre süllyedtek a sárban, lassult a menet, de haladtak. A kapitány szavára felpillantottak a cipekedés görnyedtségéből és meglátták…

A sötétségben hatalmas árnyként magasodott előttük Tata vára. Egy pillanatra meg állt a szívük, majd hevesebben kezdett verni.

Széles vizesárok vette körül a várat. Sarkain hatalmas füles bástyák álltak, egyedül a nyugat felé nézett rondella. A kaput megközelíteni csak egy keskeny hídon lehetett. Az árkon és a falakon túl pedig ott állt a belső vár az égbeszökő tornyaival.

Kemény diónak tűnt, de meg lehet törni, ha értik a módját. Pálfyról pedig tudták, hogy ismeri a módját! Bizonyított elégszer már a háború alatt!

- Mink megkerüljük a várat és nyugatról támadunk, addig a fősereg felkészül! – adta ki az utasítást a kapitány és a néhányszáz fős hajdú csapatot átvezette a másik oldalra. Közben folytatta az eligazítást:
 – A mi feladatunk az őrség elvonása, még a fősereg beveszi a várat. Ha nem sikerül elfoglalni a falat, az se baj, de azért mutassuk meg, hogy küzd a magyar a saját házáért!

A sötétség kihangsúlyozta a hideg kőfalak erejét. A robosztus építmény fenyegetve tornyosult feléjük. Aki először lát házat, amit be kell venni, az meg is rettenhet tőle. Kibuggyanhat belőle a magas falak láttán, hogy ezt nem lehet megmászni, miközben a török bentről ezt akarja megakadályozni.

A sötétségben az őrszemek látóhatárán kívül osontak el a megfelelő állásba. Az északi oldal felől patadobogást hozott a szél, melybe szekér zörgése is keveredett.

A kipróbált hajdúk is idegesen toporogtak a várakozás miatt. Feszült pillanatokat éltek át. Bármelyik pillanatban jöhet a jel és akkor rohanni kell és támadni. Mászni fel a falon, aztán ütni a törököt. Akkor már könnyebb lesz, kiadhatják a félelmet, dühöt, mindent. Most még nem. Most még várni kell, csendben kell lenni. Pisszenni sem szabad.

A kishonti Kovács megigazgatta az övébe dugott fokost és szablyát. A tenyere izzadt az ostromlétra szorongatásától. Lélegzet visszafojtva fülelt. Mintha beszédet hozott volna a szél a kapu felől.

Nem értette a szavakat. Nem csak a távolság miatt, törökül szóltak.

A szekér nyikorogva gördült fel a hídra.

Hangosodott a beszéd.

Nem értett semmit. Valami kései vándor jött meg? Vagy egy kereskedő, aki be akar kéredzkedni a várba?

Mielőtt a gondolatai végére juthatott volna eget és földet rengetve robbant be a kapu. A lángok beragyogták az egész várat, a hangját még tán Bécsben is hallották.

A lélegzete elakadt és tátott szájjal bámulta a kapu helyét. Csobbanva hulltak a törmelékei a várárok vizébe.

Éles kiáltás hangzott és a vallon zsoldosok támadásba lendültek.

- Isten nevében! – ordította el magát a több száz hajdú és megrohanták a nyugati falat.

Amiről ők csak hallottak, azt a fősereg pontosan látta. Rácz Illés vezetésével néhány töröknek öltözött lovas felbaktatott a várkapuhoz. Az őröknek elmondták, hogy Budáról Győrbe vittek gabonát és a portyázó hajdúk elől elbújva a falak mellett éjszakáznának. Még ők beszéltek Barstein az embereivel feltolta a különleges szekeret a hídra. Az elején egy oldalára fektetett harang kapott helyet, a végén pedig egy ellensúly. A felvont hídon így átjutatták a kapuhoz a petárdát. Ez egy harang alakú szerkezet volt, puskaporral megtöltve, keménydeszka-talpra szögezve. A kapura felakasztva, begyújtva a puskaport a szerkezet berobbantja a kaput.

Az őr hiába tiltakozott, mire észbekapott a kapu mennydörögve szakadt szét. A meglepett török kapuőrség még rémülten pislogott, amikor Pezzen zsoldos lövészei egy előre ácsolt hidat fektettek le a felvonó híd helyére. A megnyílt bejáraton pedig betörtek Pogrányi Benedek hajdúi…

A robbanás keltette zajra felkelt török őrség kapkodva rohant a mellvédekre, hogy kétségbeesetten mentse a menthetőt. A főkapunál esélyük sem volt. Az őröket és az első kiérkező törököket a vallonok sortüze fogadta, rögtön utánuk pedig ötszáz hajdú fokossal és szablyával vagdalkozva tört be a várba. A kaputól közvetlenül balra emelkedett a Kecske-bástya, melyre gyorsan felkapaszkodtak az arra kijelölt hajdúk. Egy másik csapat jobbra fordult a kapu után és a falmentén legyűrve az őröket haladt a nyugaton magasodó rondella felé. A többiek még csak nem is lassították roham lépteiket, siettek egyre bentebb. A belsővár falai és szögletes tornyait megkerülve érték el a Rosenberg-bástyát, ami a vár túloldalán, a kapuval szemközt állt.
Ellenállásba nem ütköztek, a falat védő törökök hamar megadták magukat, néhol már el is menekültek, hogy a belsővárban próbáljanak védelmet kialakítani.

A vár nyugati oldalán a petárda robbanása adta meg a jelet a kiválasztott háromszáz hajdúnak.

- Isten nevében! – ordította el magát a kishonti Kovács és rohanni kezdett.

Az első sorokban a hajdúk nem létrát, hanem pallókat vittek magukkal, amit a sötéten, fenyegetően csillogó vízre fektettek, majd oldalra állva utat engedtek a rögtönzött hidakra létrákat állító társaikat.

A pallók éppen a fal tövéig értek, a felkészülés során az árok szélessége és mélysége ismeretében ácsoltatták őket.

Döngött a csizmája a keménydeszka pallón, a mögötte haladók súlyától meg is süllyedt. A fal közelében már bokáig ért a felcsapó víz. Letámasztotta a létra talpát és társával a falnak lökte.

Fentről elszórt puskatűz fogadta őket, de nem törődött vele. Célozni nehéz, sötétben pedig lehetetlen a tűzfegyverekkel.

A fülében dobogott a szíve a létra felénél. Mászás közben váltott fogást a fokokon és jobb kezével kihúzta a fokosát az övéből. Görcsösen szorította a nyelét és tett egy újabb lépést felfelé. Alatta a pallón toporogtak az emberek, a többi rögtönzött hídon is álltak a létrák és kúsztak fel a falon.

Még egy lépés és már belátott a mellvéden. A holdfény megcsillant egy fehér turbánon. Ordítva lendítette meg a fokost. A török felkapta a fejét, idegen szemében félelem villant. A következő pillanatban a nyeléig szakadt sisaktalan koponyájába a magyar fokos. A rémült idegen szemek megmerevedtek és bevéreztek.

Még egy lépés és fent volt a mellvéden. A halott törököt belökte a belsővárárokba, a fokost átkapta a balkezébe, jobbjával pedig a szablyájáért kapott. Mögötte felért a következő hajdú. Néhány méterrel arrébb újabbak léptek fel.

Jobbra és balra kapta a fejét a törököt kutatva, de többet már nem látott. Az a kevés, akik ezt a falat őrizték már halottak voltak. Jobbra, messze nyújtózkodott a Ferrando-bástya. Nagyon távol volt, a közelebb lévő hajdúk már futottak is felé. Balra szinte karnyújtásnyira volt a rondella. Habozás nélkül indult meg felé.

Üvöltve tört ki egy török a rondella mellvédjei mögül. Hatalmas handzsárjával lesújtott Kovácsra. Az ütést a szablyával kivédte, a két penge sikoltva csapott össze. A sikertelen csapás utáni hirtelen erőtlenséget kihasználva gyengéden oldalra lökte a török fegyverét a szablyája lapjával, aki egy vágásra, vagy szúrásra készült, így az ellen próbált védekezni. A jobb halántékába vágódó fokost így esélye sem volt elkerülni. Recsegve szakadt be a koponyája és elterült a széles falon.

A rondella lépcsőjéről újabb török tört fel. Allah nevét kiáltva döfött előre a lándzsájával. Oldalra lépve kikerülte a karcsú pengét, egyet ugorott előre és felhasította a török kaftános testét a szablya egyetlen kecses vágásával.
A fokost lendítve fordult be a rondella mellvédje mögé
- Hoho! – ordított rá egy másik hajdú! – Óvatosabban azzal!

Leeresztette a fegyvereit és átnézett a válla mögé. A kaputól érkező hajdúk is elérték a rondellát. Alig néhány perce robbant csak be a kapu, de a külsővárat már el is foglalták. Több mint nyolcszáz hajdú lepte el a négy bástyát és a köztük húzódó falakat.

A parancs eddig szólt, így Kovács visszasietett a saját csapatához, hogy a kapitányától újabb utasításokat várjon.

A belsővárként működő palota magas tornyain még a török zászlók lengtek. A sértetlen falak mögött pedig a török védősereg nagyja várta felkészülten a következő ostromot. A külsőfalak és a palota között mély, széles árok húzódott.

Az első gyors sikereket kényszerű várakozás követte. A palotát a sötétben nem lehetett megrohanni, ahhoz túl erős volt és túl sokan voltak a török őrök. Várni kellett pirkadatig.

- Fordítsátok az ágyúkat a palota felé! – utasította a kapitány az embereit. Kovács és társai a Ferrando-bástyát és a hozzájuk tartozó két falszakaszt figyelte. Egy őrszem a váron túlra, egy a váron belülre figyelt. Jelenleg bárhonnan jöhetett támadás. A petárdát Győrben is meghallhatták és küldhetnek felmentő sereget. A palotában is ebben bízhatnak, így kivárnak és tőlük nem várható kitörés, de éppen ezért kell felkészülni rá.

Négyen-öten is nekifeszültek a nagyobb ágyúknak. A súlyos bronz csöveik alatt nyikorogtak a ritkán használt kerekek. Az emberi erőnek nehezen engedelmeskedve fordultak a lőrésektől a palota felé. A fal széléhez nem vitték közelebb, hiszen így is a hatásos távolságának töredékére emelkedett a belsővár fala. A bástyák alsóbb szintjeiről puskaport és golyókat hordtak fel, hogy Pálffy gróf parancsára bármikor megkezdhessék a lövetést.

- A következő ostromban nem veszünk részt – jelentette ki a kapitány az újabb parancsot, amit Pálffytól hozott. – Még próbálkoznak tárgyalni a törökkel, hátha belátják, hogy elvesztették a házunkat. Ha mégsem, akkor elsütjük rájuk az ágyúkat, aztán a németek megrohanják őket. Ha meg közben megjönne a felmentés, akkor nekünk kell feltartani őket.

A hosszas tárgyalás idejére kényelembe helyezték magukat a hajdúk. A hideg mellvédnek támaszkodtak és feszülten figyelték a török minden mozdulatát.

Nem bíztak bennük, sarokba voltak szorítva és ilyenkor a legveszélyesebbek. A százéves háborúskodás alatt már kitapasztalták miben hihetnek és miben nem a töröknek.

Lassan eljött a pirkadat. A felmentő seregnek nyoma sem látszott.

Az éber hajdúk leheveredtek a hideg kövekre, suttogva beszélgettek, a fegyvereiket igazgatták. Kovács az egyik kőcsipkének dőlve kémlelte a messzeséget, közben egy ronggyal a fokosa nyelére száradt vért törülgette.

- Jól forgattad – állt mögé a kapitány. – Két töröknek is beverted vele a fejét.

- Ha többen lettek volna, több is kapott volna – felnevettek a tréfára. Váratlanul német ordítozás tört ki mindenfelől. Minden hajdú a kiáltozás irányába kapta a fejét és ösztönösen nyúlt a fegyveréért. Egy pillanatra mindenki azt hitte, hogy kitört a török. De nem. A tárgyalás ment rosszul, vagy csak a németek elégelték meg a várakozást, az nem derült ki, de egyszerre rohanták meg a kijelölt németek a palotát. Ostromlétrákon kúsztak fel a falakra és alig néhány perces kiáltozás és fegyvercsörgés után legyűrték a megmaradt török őrséget.

- A zsákmányból talán megveheted magadnak azt a kanóctalan muskétát – morfondírozott a hadnagy. Kishonti Kovács szótlanul bólintott, némán nézték, ahogy néhány német zsoldos leveri a palota tornyairól a török zászlókat.

A felkelő Nap első sugarai már a szabad Tatát köszönthették.

Megosztás a facebookon