Egy óra sem telt bele, amikor süvítve repültek el felettünk a Fort Brawna-ból kilőtt lövedékek és egy TIE bombázó raj. Akkor tudtam meg, hogy a Birodalom minden konvojt ért támadás után elpusztítja a rajtaütés körüli falvakat. Ha átszöktek a birodalmi határzáron, akkor csak a civilek bujtathatták őket... Sajátos logika volt, de még csak gondolatban sem mertük megkérdőjelezni. Ha a feletteseink szerint segít megnyerni a háborút, ha a civileket banthatrágyává bombázzuk, akkor biztosan úgy van!
A megerősített harckészültség után kaptunk tizenkét óra pihenő időt. A seregben a pihenő és az idő is sajátos fogalmak. Előbbi alatt fegyverzettisztítást, felszerelés pucolást, körletrendezést értettek. Utóbbi pedig így alig pár órára zsugorodott. Aztán ismét mehettünk a védvonalba.
A szakaszt a teljes arcvonalon osztották szét, mind a tizenhat erődben. Sficca és Nannarian maradtak az ötösben, nekem pedig át kellett menni a Tavon túli egyik bunkerbe. A tizenhármas erőd ugyanolyan kicsi volt, mint az ötös, mire odaértem csupán egy Xixo nevű fickó volt benne.
Nem szolgáltam túl sok ideje, de még sose találkoztam hozzá fogható alakkal. Először is egy valóságos óriás volt, legalább egy fejjel magasodott mindenki felé, izmai pedig dagadtak az egyenruhában. Nem kizárt, hogy egy szőrtelenített vuki volt!
A külsején túl a személyisége se volt hétköznapi. Sorozott rohamosztagost még nem láttam ilyen jókedvvel szolgálatot teljesíteni. Gyakran vigyorgott, szívesen vállalkozott bármire... komolyan, mintha egy önkéntes lett volna. Persze az nem lehetett, hisz akkor egy annak megfelelő légióba küldik. Az erejét, a tudását és a lelkesedését látva akár az 501-esek közé is bekerülhetett volna!
Azt hiszem, nem túlzok, ha beismerem: nélküle nem maradtam volna életben.
Már a bemutatkozásom is jól sikerült. Az isktrill kitett a 13-as erődnél, addigra ő már ott volt.
Még az ajtóban vigyázzba vágtam magam és a szolgálatra jelentkeztem a tanult módon:
- Őrvezető Úr! – üvöltöttem, hogy a hangmodulátorok kellő mértékben erősítsék a hangom. – Lias Rohamosztagos…
- Hagyd már ezt a baromságot! – vágott a szavamba az őrvezető. –Nem azon a nyamvadt kiképzőtelepen vagy!
- Parancs, értettem! – nyugtáztam és láttam az őrvezető arcán, hogy elégedetlen velem. Jól kezdődik…
Az első nap a tizenhármasban úgy telt, mint az összes többi eddig napom. Xixo nem szólt hozzám, gyakorlatilag teljesen semmibe vett, este kiadta az őrködést, különböző lehetőségeket felvetve, ha elaludnék. Ő meg elterült a fekhelyen és már aludt is.
Egyedül őrködtem a fél éjszakát, aztán felkelt magától, pontosan az őrségem végén és elzavart aludni.
Alig hunytam le a szemem, se kép se hang. Álmomban egyedül feküdtem egy napsütötte, meleg bunkerben, amikor váratlanul felbukkant Nannarian. Csak a világosszürke, birodalmi rohamosztagos fehérneműt viselte, a bugyin középen és a melltartó két kosarán tenyérnyi sötétszürke birodalmi jelkép díszelgett. A bőre kellemesen napbarnított, teste pedig gyönyörűen izmos. Megállt előttem. Zöldeskék szemében elvesztem, mint egy óceánban, nem tudtam máshová nézni, csak abba a két gyönyörű színkavalkádba. Örvénylett, magába szippantott, még soha életemen nem láttam ilyen szép szemeket. Mire észhez tértem, már kibújt a bugyijából, az ölembe ült és már benne is voltam. Az arcomat a mellei közé temettem. Ügyesen mozgott és nekem se kellett sok...
Felriadtam.
Szinte felugrottam a derékaljról, ziháltam az álom hatására, abban a percben még nem is voltam benne biztos, hogy ez nem történt meg.
Aztán villámcsapásként ért a felismerés: Xixo nem volt sehol!
- Xixo!- suttogtam, magam sem tudom miért. Ha ellenség lett volna a közelben, neki már úgyis mindegy.
- Xixo! - ismételtem erősebben, rémültebben. A fejemre húztam a sisakom és megnyugtató érzés töltött el a szűkített szemrésen beszűrődő éjjellátó képétől.
- Xixo! - szóltam harmadszor is, de ezúttal a sisak mikrofonjába. Két sercegés válaszolt.
- Hol a fenében vagy? - átmásztam a szűk bunkeren a felderítőig és végigpásztáztam a tájat vele. Sehol nem láttam a társam.
Ezúttal egy rövid „csssss” volt a válasz, ami ugyanúgy lehetett statikus zörej. Aztán lövés dörrent és még szabad szemmel is láttam a plazmasugarat.
- Mi van, rosszat álmodtál? - röhögött a szerinte vicces beszóláson és újra lőtt. Aztán csend lett.
Egy pár perc múlva visszatért, teljes páncélban volt, a kezében tartott E-11S csöve még füstölt.
- Két anyaszomorítóval kevesebb – jelentette be. Leült egy ládára és levette a sisakot a fejéről, én képtelen voltam levenni a szemem a mesterlövész fegyverről.
- Ne szarj be az ilyenektől kölyök, ez a statikus védelem hülyeség! Ki kell menni néha és herén rúgni őket – magyarázta és csak utána vette észre, hogy a karabélyt bámulom.
Korábban nem láttam nála, biztosan valahol a ládákban tartotta.
- Jó kis cucc... - jegyezte meg és gyengéden bebugyolálta egy szövetdarabbal, majd becsúsztatta a fekhelye mellé és kényelembe helyezte magát a kemény derékaljon. - De ha már úgy is felkeltél, folytasd az őrködést!
Úgy ahogy volt, páncélban, hanyatt feküdt és lehunyta a szemét.
- De neked eszedbe ne jusson hősködni! - parancsolt rám hirtelen és kicsit megemelkedett fektében. - Téged pillanatok alatt kicsinálnának!
Alig pislogtam kettőt, már aludt is.
Kelletlenül feltápászkodtam és a felderítő mellé ültem, átváltottam éjjeli üzemmódra és végigkukkoltam a tájat. Sehol semmi, csak északra és délre a szomszédos erődök halvány, kicsi kontúrja.
Eszem ágában sem volt kimászni a védett bunkerből, hogy elvakult terroristákat keressek. Nem akartam meghalni az első hetekben!
A hátam nekidöntöttem a hideg falnak, az álmom megfejtéséhez nem kellett sok időt vesztegetnem. Egyértelmű volt a helyzet, hosszú ideje nem élvezhettem női társaságot, a frontszolgálat jelentette agresszió pedig kihozta belőlem ezeket az ösztönöket. Arra már nem tudtam rájönni, hogy miért pont Nannarianről álmodtam ilyet. Elég nehezemre esett nőként gondolni rá a kiképzés, a szolgálat és úgy általában az egész helyzetünk miatt.
Másnap délelőtt megint magamra maradtam. Xixo szó nélkül fogta a mesterlövész fegyvert és kiment. A kérdésemre, hogy hová megy, csak annyit felelt, hogy „el”. Egyáltalán nem örültem neki, hogy órákkal a váltás előtt lelépett. Várni kellett volna az isktrilleket, hogy visszavigyenek minket, nem hősködni odakint!
Ültem a kémlelő nyílásnál, időnként végig pásztáztam a tájat és próbáltam elfoglalni magam. Az otthoniakra gondoltam, a családomra, hogy velük vajon mi lehet? A lányokra, akikkel jártam, vagy csak egy éjszakára megvoltak. Felidéztem őket, elképzeltem, hogy vajon hol lehetnek...
Én elvesztem a honvágy gondolataiban, amikor olyan dél körül reccsent a sisakrádióm.
- Hé, kölyök! Húzd le a fejed, ha meg akarod tartani! - Xixo hangja szólt, de olyan nemtörődömség áradt belőle, mintha itallal kínált volna. Én azonnal hasra vágtam magam a bunkerben, kezeimet összekulcsoltam a tarkómon, ahogy tanultam és feszülten vártam a becsapódó lövedéket, rakétát, a nyakamba záporzó törmeléket, bármit.
De nem jött semmi.
Pár másodperccel később lövés hangját hallottam a rádión keresztül, majd újra Xixot.
- Küldj egy sorozatot a T-21-essel a legközelebbi facsoporthoz.
Feltápászkodtam a földről, odaugrottam a sorozatlövőhöz, az irányzékban megkerestem a fákat és odaeresztettem egy hosszú sorozatot.
- Okés, most még egyet, de nagyjából hatvan méterrel jobbra... -  hallottam a következő utasítást és szó nélkül teljesítettem.
A saját lövésem közé bekeveredett pár zöld plazma sugár is, amit minden bizonnyal Xixo adott le. Kegyetlenül csapódtak le egy fatörzs mögé, egy bokorba...
- Jobban is oda figyelhetnél magadra! - dörrent rám és abba hagyta a tüzelést. - Legalább ne mellettem dögölj meg, mert csak a bajom lenne belőle!
Aztán az őrség végéig nem is szólt hozzám többet. Az isktrillek megjöttek, kiraktak két szerencsétlent, azok átvették a bunkert, mi beugrottunk a deszanttérbe és már süvítettünk is haza.

Megosztás a facebookon