Melyben Kunimunda igazán nagy bajba keveredik...

Nehezen vánszorgott egyik fától a másikig. Lábai tompán engedelmeskedtek, combjába minden lépésnél éles fájdalom hasított, ahogy izmai kezdték feladni. Térdében zsibbadtnak érezte az ízületeket, minden fordulatra felsikított volna. Talpai érzéketlenül zuhantak a kövekkel és gallyakkal tarkított erdei talajra. Minden egyes lépésnél sírni akart.
A vállát húzta a súlyos karabély, már csak azt tartotta magánál. Az elsősegély felszerelést és az ételt szépen lassan kiszórta.
A gyomra korgott, az agya elfásult. Éjjel óta megtett vagy negyven kilométert, bujkált az idegenek elől, próbálta kikerülni őket, és főleg próbált haza jutni.
Neki zuhant egy fatörzsnek, bal válla keményen csattant a szilárd növénybe. Tovább akart menni, de nem bírt.
Öntudatlanul rogyott le mellette.
Hisztizi akart, ordítozni, vagy csak sikítani, de semmire sem volt ereje.
Nem sérült meg súlyosabban, csak pár zúzódás, karcolás, néhány felületi sérülés. Anélkül is sok volt.
A patakban átáztak a ruhai, és didergett a hidegben. Hiába sütött hétágra a Kalamona, a bolygó napja, az erdő sűrű lombjai között nem jutott le a fénye, se a melege.
Az ajkai kicserepesedtek, nyelve kövérre dagadt a szájában. Érzékeny közelségbe került a kiszáradáshoz. Hiába volt mellette a patak, órák óta nem ivott. Éhgyomorra teleitta magát a hideg vízzel, percek múlva már hányta is ki. Azóta nem érzett elég erőt magában még egy hányáshoz, belefulladni pedig ostoba halál volna.
A gyomra korgott egy nagyot, kínzó görcse szemernyit sem enyhült. Talán reggel ehetett utoljára, akkor fogyott el az utolsó csoki darab, amit magával cipelt még. A vízben elrejtette az ételmaradékot, bízva benne, hogy útközben talál majd gyümölcsfákat és ehet róluk. Egy fél nap eltelt és egy sem akadt az útjába.
Az ölébe fektette a karabélyt, a feje lebicsaklott.
A légzés is nehezére esett. Aludni akart végre, tűzet rakni, átmelegedni és egy nagyot enni!
Haza képzelte magát, az apja szállására, ahol lobogó tűz mellet eszik a vacsorájukat…
- Mi lehet veletek? – suttogta maga elé, de hangok nem jöttek elő kiszáradt ajkai közül. Azt már előző éjjel is tudta, hogy baj van.
Kicsit elszámította magát, így nem ért el a kiszemelt szállásra, alig pár kilométerre volt kénytelen letáborozni. Valószínűleg ez mentette meg az életét. Az éjszaka közepén lövöldözésre, robbanásokra, sikolyokra, visításra ébredt. Mire feleszmélt, a pásztorok tanyája már lángolt. Azonnal felpattant Arodra és eltűnt onnan, de így is csak percekkel előzte le az idegeneket. Szabályosan át kellett törnie közöttük.
Sikerült elvágtatnia a kis forráshoz, ahol Arodot elküldte haza a nyereg alá rejtett adattáblával. A minrast túl könnyen követték. Az utána küldött csapat így is túl gyorsan érte utol, szerencsére őket sikerült leszednie a plazmaíjjal. A minras nélküli erdei harcnál kellett rájönnie, hogy Berserkernek igaza volt: ilyen helyen egy puska tényleg hatásosabb. Így hát elrejtette a feleslegesnek ítélt eszközöket és elindult a patakmentén. Szándékosan az ellentétes irányban, mint ahogy Arod ment, bízott benne, hogy a minrast követik majd, így nyerhet egy kis előnyt. A patak egy darabig északra fut, majd kiérve az erdőből előbb keletnek, aztán délnek fordul és lustán végighömpölyög vaskos folyóvá duzzadva a pusztán.
Eredetileg abban bízott, hogy mire kiérne az erdőből, Arod haza ér és keresni kezdik, vagy az apja és Hunimund legyőzik az idegeneket és érte jönnek…
Hanyatt dőlt a fának és lehunyta a szemét.
- Ennem kell… - dünnyögte magának. – Kaját kell szereznem… Halat, vagy kagylót, csigát… meghatároztam vagy félezer dögöt, csak emlékszek egy-két ehetőre…
Lassan körvonalazódott a fejében a következő pár óra terve. Keres élelmet, eszik, iszik és indul tovább.
Csak… előtte… pihen… egy kicsit…
A szemei lecsukódtak. Egész éjjel fenn volt, egész nap gyalogolt. Halálosan kimerült.
Egyre kevesebb erővel tudott küzdeni az alvás ellen, még végül teljesen legyűrte a fáradtság.
A világ elcsendesedett körülötte. Már nem csobogott a patak, nem suhogtak a fák, elnémultak a madarak. Nem érezte a didergő hideget sem.
Nem álmodott, csak mély álomba zuhant.
Fültépő süvítésre riadt fel, majd egy plazmasugár sikoltva tépett fel egy fatörzset.
A következő pillanatban elröppent a fáradtság, az éhség, a hideg, csak a kétségbeesett túlélő ösztön maradt.
A kezébe kapta a karabélyt és kipillantott a fa mögül. Tucatnyi szürkét látott az erdőben, vonal alakban haladtak felé, közben többször is rálőttek.
- A rohadt életbe! – csattant fel a hangja és talpra szökkent, mintha órákat aludt volna. Állva viszonozta a tüzet. A karabély gyengéden rúgott vissza, szinte simogatóan, a zártsorozatban leadott lövések pontosan csapódtak az egyik szürke mellkasába.
Legalább ötösével csapódtak a plazmasugarak a fedezéket nyújtó fatörzsébe, vagy repült el a messzeségbe. Üldözőinek fegyverei korántsem voltak olyan precízek, mint az övé, de jóval többen voltak. Megeresztett egy újabb sorozatot, lekaszált vagy két újabb szürkét, mégis egyre közeledtek.
Kunimunda rémülten nézet jobbra és balra. Mindkét oldalt előrébb jártak a középrésznél, már majdnem egyvonalban vele.
Bekerítenek! – sikoltott a fejében a gondolat.
Ösztönösen jobbra kapta a fegyvert és leszedte a legelőrébb jutott szürkét. Aztán a következőt.
A szíve vadul kalapált a mellkasában.
Itt nem maradhatok! – ordított egy hang a fejében, de túl sokan voltak ahhoz, hogy legyen esélye elfutni.
Újabb sorozatot küldött előre, de már nem is nézte a találatot.
Vett egy mély levegőt és rohanni kezdett. Jobbra és egy kicsit hátra tartott bízva, hogy kikerülhet az ellenség gyűrűjéből. Plazmasugarak süvítettek a feje mellett és robbantak bele a fákba. Futás közben próbálta viszonozni a tüzet, célozni azonban már nem tudott.
Váratlanul bukkant fel előtte húsz méterrel egy szürke.
Felsikított és azonnal tüzelt. A karabély ezúttal sem hagyta cserben, mind a négy kék sugár eltalálta.
Egy pillanatra bevillant neki az elindulása, az öreg fegyvermester és a karabély kiválasztása, a minek az életét köszönheti.
Nem vette komolyan Berserker figyelmeztetését, különben sem érhette semmi baj a saját Otthonukban. A gondolat azonban nem hagyta nyugodni, így mikor összeszedte magát az újabb expedícióra, felkereste az apja fegyvertárát, hogy kérjen egy sugárvetőt is.
Több beléptető kapun át jutott el a fegyverszobáig, aminek ajtajában egy öreg harcos, Matkó üldögélt. Családjának régi embere volt, kislány kora óta ismerte. Gyakorlatilag tőle kapták az első plazmaíjakat, ő tanította őket lőni, figyelte a fejlődésüket…
- Kunimunda! – kiáltotta örömmel az öreg! – Újabb vesszőkért jöttél, megint ellövöldözted őket?
A lány elmosolyodott, való igaz, szeretett gyakorolni és egy harcoshoz illő mennyiséget szokott elhasználni.
- Nem, Matkó, még van egy pár tegeznyi… - felelte és egy pillanatra elhallgatott. Kicsit szégyellte a kérését, nem turánihoz méltó. – Igazából egy sugárvetőt vennék fel…
Az öreg szeme elkerekedett.
- Az meg minek neked?
- Jobb ha azzal is gyakorlok… - felelte és kedvesen mosolygott. Tudott bájos is lenni, ha éppen akart. Azt mégse mondhatta, hogy egy rabszolga szerint szart se ér a plazmaíjuk erdei harcban.
- Hát jól van – egyezett bele Matkó és kinyitotta az utolsó ajtót is. A teremben két egymás feletti sorban sorakoztak a DC-15-ösök százai, E-5-ösök ezrei… háború után mindkettő értéktelen kacatként terjedt a fegyver piacon.
Fogalma sem volt róluk, mit tudnak, mennyit érnek. Találomra levett egy DC-15S-t, az olyan kecses, könnyű karabélynak tűnt.
- Teszed vissza! – szólt rá Matkó. – Te nem közönséges bokorugró vagy! Neked jobb jár!
Szó nélkül tette vissza a tartóba a fegyvert és követte az öreget a terem belsejébe.
Hátul a falra felszegezve különlegesebb példányok kaptak helyet. A szeme azonnal megakadt egy alig alkar hosszúságú hátsómarkolatos, robosztus karabélyon. Alatta és felette egy gránátvető és egy mesterlövész toldalék kapott helyett.
Matkó észrevette, hogy a fegyvert figyeli.
- Az egy kommandós karabély – magyarázta. – Nem rossz, de inkább helyiségharcra van, nem túl izmos a lőtávja.
Levett az akasztójáról, egy kicsit hosszabb, kerek energiatárral és gáztartállyal felszerelt fegyvert.
- Inkább vidd ezt! Ezzel messzire és pontosan tudsz lőni!
Berserkernek és Matkónak is igaza volt: a karabély tényleg hatásosabb volt, ez pedig különösen.
Kinézett a rögtönzött fedezéke mögül és a végső elkeseredés határára jutott.
Előtte, a fák között megbújva közeledett felé vagy egy tucat szürke, mögöttük pedig sorban bukkantak fel az újabbak.
- A picsába! – nem suttogott, már felesleges lett volna. Bekerítették. Még talán ha újra jobbra kitörne, lenne esélye elhúzni a szürkék elől, de már nem volt biztos benne. Túl sokan és túl közel voltak. Ilyen messziről előbb-utóbb úgyis eltalálják.
- Rohadjatok meg! – kiáltotta és tüzet nyitott. Legalább két szürkét leszedett, mire visszahúzódott a fatörzse mögé.
De hiába. Jöttek és jöttek, mintha csak droidok lettek volna és hiába szedett le bármennyit közülük, mindig volt újabb és mindig volt egy közelebb.
A kétségbeesés szélén kapkodta jobbra és balra, előre és hátra a fegyvert, de hiába.
Már vagy ötvenen voltak körülötte, vészesen közel.
Épp leszedett egy szürkét az egyik oldalról, villámgyorsan fordult meg a másik irányba. De elkésett. Ott állt előtte, alig tizenöt métere célra tartott fegyverrel.

Megosztás a facebookon