Melyben a kalózok elleni kaland többszörös szerencsétlenséggel ér véget.

Éles visítás hasította ketté az éjszaka csendjét.
Már megint állatot vágnak apámék - gondolta kelletlenül Zolta, felidézve az ezzel járó gondokat. Hajnalban kelni, egésznap lótni-futni, mert mindenki őt küldi el, ha szüksége van valamire. Mondván, hogy ő a legkisebb és a leggyorsabb. Aztán meg el kell viselnie az egyre több alkoholt magukba öntő derék turáni munkások fárasztó humorát. És most még le is tolják majd, mert elaludt. Semmi kedve ehhez…
A dobhártyarepesztő robbanás térítette magához. Azonnal felült és a hang irányába kapta a fejét.
Már emlékezett mindenre. Nem otthon volt, nem a kényelmes családi fészekben, szerető rokonok között. Valahol távol, egy ismeretlen, kies bolygón töltötte ifjúkorának első katona éveit, hozzá hasonló nemes származású, vitéz és értelmes kölykök között.
Lassan a feladata is tisztult. Mattu, a kiképző-parancsokuk küldte el őket, hogy szerezzenek lakomához ételt. Mindezt persze a fegyvereik nélkül, mert azt elvette tőlük. Messzire kóboroltak és elhúzódott az élelemkeresés, így ütöttek egy alkalmi tábort és ott töltötték az éjszakát. Vagyis… Pillantott fel az égre. Még mindig töltik, még van egy pár óra hajnalig.
- Mi volt ez? - kérdezte a társaitól. Már kezdte megszokni, hogy ők sokkal éberebbek és figyelmesebbek.
- Lezuhant nem messze egy hajó - vágta rá azonnal Liuntika.
- Szerintem nézzük meg! - javasolta Ozor. - Hátha akadnak túlélők.
A többi fiú egymásra nézett. Elvileg mindannyian egyenlők voltak, de Ozor ügyessége és tudása miatt messze kimagasodott közülük, így egyfajta vezetőjüknek tekintették. Ezért nem is osztották meg vele a nemtetszésüket.
- Ugyan már! Gyerünk! - szólt rájuk Ozor, megérezve a bizonytalanságukat és elindult a minrasáért. - Ez turáni terület! Itt csak turáni hajók járnak, és segítenünk kell nekik!
Ez az érv hatott és a többiek is követték a felszerszámozásban.
A hajó nem messze zuhant le, tőlük alig pár kilométerre. Az erdő okozta nehezebb terep ellenére is gyorsan elérték a roncsokat.
A típusát már lehetetlen volt megállapítani, annyira összetört. Teherhajó lehetett, amit néhány plusz fegyverrel egészítettek ki. Akár turáni is lehetett, de ilyesmi hajókat inkább csempészek használnak.
Egy egész tisztást vágott magának a becsapódó hajó, felgyújtva egy jókora területet az erdőből. Az öt fiú közelebb léptetett a minrasokkal a roncshoz.
Az állatok a tűztől megrémülve fújtattak és toporogtak. Nehezen lehetett rábírni őket a közelebb léptetéshez.
- Inkább hagyjuk itt őket - javasolta Karkhász és lepattant a hátasáról. Egy közeli ép fához vezette és kikötözte hozzá. A többiek követték a példáját, majd óvatosan lépkedve, kikerülve a lángoló különböző hajtómű folyadékokat olyan közel mentek a tűzhöz, amennyire csak tudtak.
- Ezt a zuhanást senki sem élhette túl - állapította meg nagy szakértelemmel Zolta. A hajó állapotát nézve igaza is lehetett. Egy roncshalmaz volt az egész.
- Menjünk… Majd ha kialszik a tűz, akkor visszajöhetünk megnézni, kik voltak ezek.
Az öt fiú megfordult és a minrasok felé indult, amikor egy váratlan robbanás rázta meg a roncsot. A földre vetették magukat, nehogy valami repesz eltalálja őket. A hasukról az oldalukra fordulva meglátták a robbanás következményét is. A roncshajó oldalába egy méretes lyukat hasított, amit lángok vettek körül.
A következő pillanatban egy fekete alak emelkedett ki a lyukon. Hatalmas volt, legalább két méteres. Páncélt kellett viselnie, különben már elégett volna abban a hőben. Lassan feléjük fordult. Vállai ütemesen emelkedtek, ahogy levegőt vett. Sisakrostélya halványan világított. Belülről biztos érzékelők vetítőlapjai lehettek benne. Egy ugrással kiemelkedett a roncsból, egy tigris bukfenccel megérkezett a talajra, kigurulva belőle azonnal talpra állt.
A fiúk mozdulni sem tudtak a meglepődöttségtől. Csak akkor lendületek akcióba, amikor az óriás egy laza rúgással leterítette a földön heverő Sárkelt. Liuntika volt a leggyorsabb. Talpra szökkent, egy lépéssel ott volt az idegen előtt, csak két fejjel alacsonyabban. Felütve megcélozta az állát, de az óriás balkezével félresöpörte Liuntika ütését jobbjával pedig mellkason vágta, amitől a fiú hanyatt zuhant. Karkhász egy lábsöpréssel próbálkozott, még fekvő helyzetből. Az óriás könnyedén felugrott, így Karkhász csak a semmit rúghatta el. Még a levegőben volt, amikor a kiosztott egy kemény fejberúgást a harmadik fiúnak is. Ozor és Zolta ekkora talpra szökkent és Liuntika is feltápászkodott az első bekapott ütése után. Hárman igyekezték körbe venni az óriást, aki legalább két fejjel volt magasabb mindnyájuknál. Az óriás megállt középen és körbefordulva végigmérte a három fiút. Amikor Zoltának háttal volt, akkor lendült támadásba a fiú, bízva a meglepetés erejében. Tévedett. Alig lépett közelebb, még csak az ökle lendült, de beleszaladt a könyökébe, amitől összerogyott. Ozor is támadásba lendült, őt egy hátra felé leadott rúgás állította meg. Liuntika az előző ütését is nehezen viselte, így neki esélye sem volt kivédenie a következő támadást. Mind az öt fiú a földön hevert, nyöszörögve, a fájós tagjaikat tapogatva. Az óriás végig pillantott rajtuk, talán azt nézte meg, hogy jelentenek-e rá veszélyt, aztán elindult a fák közé.
Ellépett Ozor mellett, de nem haladt két métert sem, amikor a fiú füttyére megfordult. Még mindig a földön feküdt, a kezével a bordáit szorongatta, ahová a rúgást kapta.
Az óriás nézte őt egy pillanatig, majd megfordult, hogy folytassa az útját.
Ekkor látott meg a két patát, ami iszonyatos erővel csapódott a sisakjába. Hanyatt esett, de eszméleténél maradt. Egész addig, hogy felfogja, mi történt. Az a kölyök nem neki, hanem a gebéjének füttyentett. A több mázsás jószág pedig fejbe rúgta. A felismerés után elájult.

Megosztás a facebookon