Melyben a győztes társaság egy lakomára hivatalos.

Az idegen hajó még mindig lángokban állt. A zuhanás által felgyújtott erdő sem akart kialudni, pedig nem volt száraz a növényzet. Becsapódás előtt megsérült több helyen is a hajótest, méretes lékeket vágva belé, amiken keresztül az egész környékre gyúlékony folyadékok hullottak le. A roncs közvetlen közelében is hatalmas lángokkal égett itt is, ott is.
Az öt fiú nehezen tápászkodott fel. Az az idegen alaposan helyben hagyta őket, és még meg se kellett erőltetnie magát hozzá. Nagyszerű harcos lehetett. Erről tanúskodott a speciális páncélja is, ami túlélt egy zuhanást, egy robbanást mindezt úgy, hogy karcolás nélkül úszta meg a benne rejlő ember… Ember? Az még kérdéses!
Ozor az idegen felett állt, mint a győztes fejedelem a leigázottak zsákmánya felett. A harcos az oldalán feküdt. Fényes páncélját friss karcolások, koromfoltok csúfították el. A sisakja halánték részénél éktelen horpadás keletkezett Ozor minrasának patája nyomán. A páncél többi része - ahol nem kapott a zuhanás, a robbanás és a harc közben sérülést - csillogott-villogott. Sokkal ellenállóbb volt, mint a birodalmi rohamosztagosok plasztoid páncélja.
- Nézzük meg ki ez! - ajánlotta Zolta. Általában ő volt a legkíváncsibb közülük, és éppen ezért ő keveredett a legtöbb bajba is. Mivel Ozor minrasa terítette le, így a fiút illette a zsákmány. A többiek figyelték, amint letérdelt a harcos mellé és két kézzel megfogta a sisakja arcrészét.
- Így kitörheted a nyakát - jegyezte meg Zolta szakszerűen. A turáni cirkálókon rengeteg sérült pilótát látott landolni vagy becsapódni a hangárba. A segítségükre sietők mindig óvatosan bántak velük, a sisakot nem is szedték le, féltették a szerencsétlenül járt pilóta csigolyáit.
- És? - vágott közbe Liuntika kissé hevesen. - Turáni szállásterületen megtámadott minket! Ha meghal, hát nagyon sajnáljuk… Majd azt mondjuk hogy önvédelem volt!
Még vitatkoztak, Ozor óvatosan leszedte a sisakot és tátott szájjal emelkedett fel a harcos mellől.
Amint meglátták ellenfelük arcát, a többiek is elnémultak.
Nem is az volt a meglepő, hogy ember volt az idegen harcos, sokkal inkább a kora. Az óriás arcvonásaiból ítélve velük egyidős lehetett!
Szótlanul bámulták az idegen fiú arcvonásait. Karakteres volt az arca, rövid szőke a haja. A halántékából enyhén szivárgott a vér, de nem tűnt súlyosnak a sebe.
Félelmetes volt, hogy egy hasonlókorú fiú ennyivel jobb harcos mindanyjuknál! Könnyedén legyőzte őket, pedig ötszörös túlerőben voltak!
- Vigyük el Mattuhoz! - gyűrte le a meglepettségét, és a szégyenletes vereség okozta sokkot Ozor.
- És mi lesz a lakomához szükséges étellel? - akadékoskodott Zolta, de csak azért, mert nem neki jutott eszébe ez az ötlet.
- Hát… - kezdett bele Karkhász és letérdelt a harcos mellé. A hátáról leakasztotta a hatalmas karabélyát. - Ezzel lőhetünk útközben valamit… uh - egyenesedett fel kezében a fegyverrel. - Jó nehéz!
- Kötözzük meg, mielőtt magához térne! - toldotta meg Liuntika is az ötletbörzét. Összeszedték a minrasszerszámok szíjait és azzal kötözték meg alaposan a foglyukat. Öten, nagy nehezen feltették az óriást Ozor minrasára.
Felpattantak a saját hátasaikra és lépésben elindultak vissza, a tábora.

Távoli őrtüzek lángja töltötte meg melegséggel a jeges éjszakát és a fiúk lelkét is.

- Hah! Közeledünk! - a lehelet felhő hideg füstként hagyta el Zolta száját.

- Ja! - sóhajtott Kharkász is, majd a lángok felé tekintett.

 A szétfagyott talaj szinte járhatatlan volt, nehezen haladtak. Egy-egy sunyi pocsolya vagy megfagyott földdarab rémisztő reccsenéssel szakadt be alattuk. A hihetetlen végtelenséget, tovább fokozta a felettük terpeszkedő fakó csillagokkal kirakott fekete égbolt, a horizont láthatatlanságával elvesztették a tájékozódást is. Eme kietlen és fagyos pokolban teljesen elhagyatottnak érezték magukat. Némi reményt a társaik által eszkábált tábor ígérete adott. Bizakodásukat fokozták a parányi vöröses pöttyök, melyek téli pipacsként kandikáltak feléjük. Útmutatásul az egyre hívogatóbban pislákoló tüzek szolgáltak. Minrasaik, mintha felélénkültek volna, érezték társaik jelenlétét a messzeségben, halkan nyerítgetve, nagyokat horkantva szólongatták egymást. Ahogy közeledtek, észrevették, hogy a megolvadt föld és jég keverékeként született sarat, valahogy felszárították, valamivel felszórták, talán gallyakkal, mert a paták diszkrét cuppogásának zenéje abba maradt. Ötméterenként fáklya vagy tűz égett, körülötte, pedig két-két őr foglalt helyet. Szokatlan, hatalmas üregi állatok lakhelyéhez hasonló halmok bontották meg a tábor monoton egyhangúságát. Ezek a sátrak szabályos sorban helyezkednek el. Nem voltak tipikusak. A legtöbbjük gallyakból és mohából állt, némelyiket fakéreg borított, mégis meglepően barátságosnak hatottak. A tábor bal szélén egy hosszú kötél volt kifeszítve, melyhez a minrasokat kötötték ki, olyan távolságra, hogy az állatok se magukat felakasztani, se a másikat felrúgni ne tudják. A minrasok elégedetten ropogtattak valamit, vélhetően Mattu és segédjei hoztak nekik takarmányt.  Némán bólintva, elismeréssel adóztak bajtársaiknak, hogy a semmiből, ilyen takarost alkottak. Közelebb haladva finom, forró leves illat szállt feléjük.  Az elszáradt termések és bogyók remek alapanyagul szolgáltak azoknak, akik értettek hozzájuk, hála az Öregistennek volt pár ilyen kölyök a csapatban. Zolta akaratlanul nyelt egy nagyot, kezdett ráeszmélni, hogy milyen éhes. A többi lakó nagy része aludt vagy a parancsnoknak szánt lakoma körül tüsténkedett. Már messziről felismerte Mattu és a kiképzést vezető többi turáni sátrát, az előtte parkoló feldíszített hátasokról nem is beszélve. Megadták a módját. Mattuék, mivel lakomáról volt szó, mértéktelen dőzsölésről, evés-ivásról, mulatozásról, ünnepélyes öltözetben jelentek meg. Az alacsonyan szálldosó mínuszok miatt, mindegyikük prémeket aggatott magára, így holmi két lábon járó, megelevenedett vadállatokként hatottak. A kis csapat halkan közeledett a tiszti sátorhoz, melyből harsány kacagás hallatszott ki.

- Már részegek? - kérdezte Ozor.

- Nem tudom! De honnét szereztek piát?- tette hozzá Karkhász.

- Édes mindegy! Nekünk úgy sem fog jutni a lélekmelegítőből, egyébként meg hoztak magukkal!- válaszolta Ozor.

- Pompás illatokat érzek, ti is?! - tette fel a költői kérdést Zolta. - Á! Mindegy, nekünk már nem jut.

- Nyugavér, csigalom! Mi hozzuk a desszertet!. - kuncogott Ozor, majd pajkosan megveregette az előtte zötyögő, ájult testet.

 

Mattu elégedetten terpeszkedett a mohából készült alkalmi párnáján. Megelégedetten kortyolgatta a forró levest, jól esett ebben a kései órában. Elmélázva bámulta a körülötte sürgölődő ifjakat. Nem is rossz, nem is rossz, gondolta, ilyen rövid idő alatt meglepően ügyesek voltak. Kiitta az utolsó kortyot leveses csajkájából, majd mennydörgő hangon megszólalt.

- Eddig remekül szerepeltetek, de! - összenézett társaival,- levessel nem lehet jól lakni! Nos, hol van a többi fogás?

- Változatos étlapot rendeltél, ugye? - nézett rá kérdőn az egyik szárnysegédje. Ez a rövid párbeszéd meghökkentő hatást váltott ki a jelenlevő, épp pincérként foglalatoskodó harcos palántákból. Ketten közülük, fénysebességgel távoztak, az egyik bent maradt sokkot kapott, Mattu szigorú tekintetétől, csak remegni bírt, a harmadik elejtette a bogyókkal megrakott tálcát, a negyedik pedig, hebegett és habogott.

- Az úgy volt…

- Hmm? Nem értem! Hangosabban! - csattant fel a parancsnok. Nem szerette a halk motyogást.

- Az a csapat, akik a vadászattal foglalkoztak... ők még, ők még nem tértek vissza. Egyelőre, csak ennyi étellel tudunk szolgálni! - tette hozzá gyorsan. A Turáni Szárazföldi egységek parancsnoka még jobban összevonta szemöldökét, így pillantása olyan vesébe hatoló volt, hogy az ifjú kénytelen kelletlen lehunyta szemét, nem bírván állni a jeges tekintetet. Helyzetét a hirtelen fellibbenő sátorajtóként szolgáló minras pokróc mentette meg és a rajta diadalmasan becsörtető ifjak kis csapata.

- Meghoztuk a legnemesebb vadat! - rikkantotta Zolta, megfeledkezve arról, hogy ki előtt is állnak.

Megosztás a facebookon