Melyben a turáni szabadok önfeledten ünneplik az életet

A lángok lobogó táncot jártak, pattogva ölelték körül a karvastagságú ágakat. Bár az éjszaka langyos volt, jólesett tűz látványa, noha melegére szükség nem volt.
Nem messze tőle, még világosságának övében egy faasztal körül ült a tucatnyi turáni közember, akik ünnepelték az életet. Az asztal roskadozott a különböző italoktól, pedig már alaposan pusztítottak belőle. A hangulat tetőfokán énekelni kezdett, amitől leginkább egy temetési torra emlékeztetett az egész ivászat.
Berserker közöttük ült és bár kínálták erősen, ő alig fogyasztott. A kiképzői alaposan belé verték, hogy harckészültségben sohase módosítsa negatív irányban a tudatát.
A turániak egy újabb versbe kezdtek, amiről elsőre Berserker azt hitte rosszul érti. A szöveg szerint a női nemiszerv azért eszik valamilyen növény helyett húst, hogy a fogát ne sértse meg... A téma alapján akár vidám ivósdal is lehetett volna, de olyan temetési dallamot sikerült párosítani hozzá, hogy életkedve is elhagyta.
Aztán ott voltak a katonadalaik, amelyeket szintén előszeretettel énekeltek a szabad harcosok. Volt valami magával ragadó tucatnyi férfi kórusában és a dalok is szépek voltak. Csak éppen teljesen más, mint amikhez szokott. Az einherjahr indulók pörgősek voltak, gyorsak és pattogósak, elmesélték, hogy hiába van jég, hó, vagy perzselő napsütés, akkor is győznek, mert ők a legjobbak. Megnyertek ezer csatát és még legalább annyi diadal áll előttük.
A turániak pedig...
Az egyik szerint egy ismeretlen csatatéren nézte a csillagokat, kereste a csillagflottát, ahol az édesanyja siratta a halott fiát...
Egy másikban a kedvesüktől búcsúztak meghatóan, mivel már elesett katonák között fekszenek a hideg földben...
Torkaszakadtából énekelte mindenki a dalokat egészen az utolsó strófáig, akkor aztán hirtelen elnémultak és egyszerre, mintegy a dal részeként ittak. Aztán ültek csendben és bámulták az asztalt, az italt és merengtek, mintha ők maguk járták volna meg ezeket a háborúkat.
Láthatóan a turániakat nem zavarta a nyomott hangulat, amit keltettek. Talán ebben a letargiában érezték jól magukat.
- Hogy a fenében nyertek, ha ilyen szomorú dalt énekeltek harcról? - kérdezte Berserker és tudta, hogy a mértékletes iszogatás is megártott... A turánit már tűrhetően beszélte, azt mondták tökéletesen sohasem fogja...
- A háború egy undorító mocskos nagy gennyláda – felelte lassan egy Tormás nevű turáni férfi, aki az apja is lehetett volna. - Ezt jobb ha tudod... És ha ilyen történeteken, ilyen dalokon nősz fel, akkor fogod is. De ha ezek ismeretében mégis belegázolsz abba a gennyesvizeletbe, amit háborúnak nevezel, akkor ott az Öregisten irgalmazzon az ellenségednek!
Hirtelen rácsapott az asztalra és a poharak, korsók, serlegek felugrottak.
- Ha ide tolná a pofáját valami rühes hódító, és mi kiállnánk vele szemben, hát megnézhetnék magukat! Mert le lehet győzni, de milyen áron?
Igazat kellett adnia neki. Ha egész életében erre készítenek fel valakit, az nem fog elfutni az első szétszakadt testtől és kiömlő belektől...
Persze erre a kiképzés is felkészítheti... Önkéntelenül is felidézte a gyakorlatokat, amikor rothadó beleken és véren kellett átkúszniuk.
- Nektek milyen dalaitok vannak? - kérdezte Jenej, egy korban hozzá közelebb álló, de még mindig idősebb férfi.
Berserker eltűnődött a válaszon és felidézett pár kellemes éneket.
- Turániul nem tudom elmondani...
- A saját nyelveden is jó...
Várt egy keveset, majd a feszes, pattogós dallamot énekelni kezdte:
- Calc ban Agnar gúhrt uds ad/ tralallallala/ her hie schlact gewadd/ Lermad ban Harrowa...
Az éneklés és italozás hosszan benyúlt az éjszakába, lassan dőltek ki a részeg turániak és feküdtek el egy puhának tűnő helyen aludni.
Berserker az elsők között vonult vissza, még elég józan volt ahhoz is, hogy megkeresse a fekhelyét. A levegő fülledt és meleg volt még mindig a nappali forróságtól, így eszük ágában sem volt sátrakat állítani. Kényelmesen elfeküdt a helyén és az éneklő, ordítozó társaságra nem is figyelve aludni próbált.
A kiképzésének köszönhetően alig került vízszintesbe, épphogy lecsukta a szemét, máris álomba merült. A katonáknál előbb-utóbb kialakul egy ilyen képesség, mindig jól jön. A gyors elalvás mellett hasonló előny a gyors ébredés is.
Ösztönösen nem nyitotta ki a szemét, a légzését is megtartotta az alvó ritmusának megfelelően. Valami nem volt rendben.
Nem tudta, hogy mennyit aludhatott, pár órát biztosan. A tábort mélyen ülte meg a csend. Nem ropogott a tűz, nem óbégattak a turániak, nem neszeztek az állatok.
A fülét hegyezve figyelt. A csend túl nagy volt...
A távolból morajló horkolást hallott, ami kicsit megnyugtatta. Legalább nem halottak a többiek, akár mi is történt.
Visszatartott lélegzettel fülelte az éjszaka hangjait. Madár, rovar, minden néma volt a részegen alvó turániakon kívül. Próbálta meghatározni a távolságukat, a helyüket, majd kiszűrni őket.
Tovább kutatta hallásával az éjszakát, ezúttal távolabbra koncentrálva, figyelmen kívül hagyva a gazdáit.
Turbólézer robbanásként hasított a fülébe egy apró ág reccsenése, egy cserje vesszejének suhanása...
A szíve kihagyott egy ütemet. Valaki, vagy valakik lopakodva közlednek a táborukhoz.
A zajok alapján meghatározta az irányukat, távolságokat.
Fordult egyet, mintha csak álmában mozgolódna, így pontosan szembe került a közeledőkkel. Érezte az arcába csapódó lágy szellőt.
Az orrán keresztül mélyen beszívta a levegőt és az agyába hasított az ismeretlen szag. Nem emberek voltak...
A pillanatnyi szünet után hevesen kezdett zakatolni a szíve, a fülében dobogott a vére. Dühös gondolatok kavarogtak a fejében. Ha otthon lenne, az őrszemek már észlelték volna a behatolókat, de legalább a páncélja adott volna információt róluk. Na meg persze lenne fegyvere is.
Most meg..! Az se tudja kik jöttek, hányan vannak, milyen eszközökkel és főleg milyen céllal?
A tábor központja messzebb helyezkedett el, rabszolgaként, és idegenként távolabb kellett aludnia a törvények szerint is. A pásztorok, közrendű szabadok nem ragaszkodtak nagyon ezekhez a szabályokhoz, ezért is engedték ünnepelni. Azért feküdt messzebb, mert így is elég hangosak voltak az iszogatók.
A behatolók felé közeledtek, egy kis szerencsével őt nem vették észre, csak a tábortűz és az asztalok, padok körül heverő turániakat.
A keze ráfonódott a fekhelye mellé helyezett elektroösztökére.
A lépések közeledtek és erősödött az idegenek jellegzetes szaga is.
A zajok alapján nem tudta meghatározni a számukat. Kattogtak az agyában a lehetőségek.
Ágak, gallyak reccsentek, suhogott az aljnövényzet, ahogy átcsörtettek közöttük.
Idegenek... - villant Berserker agyába. Nem ismerik a terepet, de még csak az erdei lopakodáshoz sincsenek szokva.
A lépések egyre közeledtek, majd hirtelen egy láb dobbant közvetlenül mellé.

Megosztás a facebookon

Melyben megelevenedik egy ősi, einherjahr legenda...

Ötezer évvel korábban...

Öten állták körül a holoasztalt. Két barna köpenyes Jedi mester, akik a Galaxis valamelyik távoli zugából származhattak, hiszen fajukkal a legnagyobb űrcsavargók sem találkozhattak. Három ember férfi csillogó, szürke páncélban, az asztal szélére tett sisakokkal.
- Ez az az akció az eddigi legkényesebb... - jegyezte meg az egyik Jedi. Bőre zöld volt, enyhén levélszerű, mintha csak egy érteles növény volna... - Teljes diszkréciót, titoktartást kérünk... Lehetőleg ne derüljön ki semmi róla...
Az einherjar férfiak összenéztek. Megtettek már pár dolgot a Jediknek, a Köztársaság engedélyével, tetszésével vagy anélkül.
- Igazából még közöttünk sincs teljes egyetértés... - vallotta be a másik Jedi, aki leginkább egy halra emlékeztetett.
- Mi tesszük a dolgunk... - felelte Ahnar, a zsoldosok parancsnoka.
- Előbb hallják a feladatot... - újra a növény vette át a szót. - Mondhatnak nemet is...
A holoasztalon megjelent egy nő képe. Szinte teljesen meztelen volt, testét csupán fekete bőrszalagok futották körbe indaként, lábain még vörös virágok is hajtottak belőle. A bőre hófehér volt, hosszú haját feltűzték.
Clac, az egyik zsoldos elfüttyentette magát a gyönyörű nő láttán.
- Már most tetszik... a küldetés.
- A nő neve Dingir – folytatta a növény-Jedi, mintha meg se hallotta volna a megjegyzést. - Mikrobiológus, a vírusok kiváló szakértője. Egy Darth Nyordland nevű Sith Rendszerúr szolgálatában áll. Az utóbbi időben egyre inkább tűnik a Nagyúr szeretőjének... Primitív törzseket igáznak le és isteneként uralkodnak felettük, megszegve ezzel a galaktikus egyezményeket.
- Majd jól elfenekelem ezért ezt a rossz kislányt... - gúnyolódott Calc és nevetett mellé. A másik két einherjarnak is tetszett a tréfa, ők is felkacagtak. A jedik már nem voltak ilyen vidámak.
- Dingir az istenjátszás mellett egy víruson dolgozik – tartotta tovább az eligazítást a növény-jedi. - Egy Erő-érzékenyekre ható víruson...
A kijelentésre megkomolyodott a három férfi is.
- Ez egyáltalán lehetséges? - kérdezte Ahnar.
- Nem tudjuk... Ahogy azt sem, hogyan áll vele, de meg kell akadályoznunk a megalkotását.
A kép átváltott a nőről egy csillagrombolóra.
- A hajó egy kiöregedett és valószínűleg sérült Harrower-osztályú csillagromboló – vette át a szót a hal-jedi. - Ezen rendezkedett be a kutatólabor. Elsődleges feladatuk megsemmisíteni a kutatási eredményeket, másodsorban pedig végezni a Nagyúrral.
- Ez öngyilkosság – foglalta össze a helyzetet Ahnar. - Egyrészt ha ilyen fontos biológiai fegyverről van szó, akkor biztosan nem egy helyen őrzik az eredményeket. Maga a labor biztosan le van választva a hajó rendszereiről, külön terminálokon dolgoznak, adattáblára mentve tárolják az adatokat, amik egy részét a hajón, a többit pedig a galaxis túl felén őriznek... Ha bemegyünk és elpusztítjuk a labort, illetve a hajót, akkor legfeljebb napokra áll le a kutatás. Annyi időre, még felszerelnek egy másik kutatóállomást és előszedik a korábbi eredményeket.
Elhallgatott egy pillanatra, a terv következő fokozata már kényes lehet a Jedik számára.
- Ha végzünk a nővel, akkor több időt nyerhetünk. Ha valóban olyan magasak a képességei, akkor időbe telik a helyére új embert találni... A Nagyúr megölése akkor segít jelentősen, ha más nem tud a vírusról, akkor vele pusztul a terv is...
- Viszont vannak bajok a kivitelezéssel is... Egy hajót nehéz megtalálni, nehéz lecsapni rá, csapdába csalni... Ki tudja milyen átalakításokon ment át, milyen erők kísérik akár közvetve, akár közvetlenül...
- A Jedi Tanács minden segítséget megad – szögezte le a növény-jedi.
- Ennek nagyon örülünk, de...
- Már most száz hadihajó van elkülönítve erre az akcióra. Ha kell lesz több is.
Ahnart meglepte a termetes flotta említése. Valóban komolyan gondolják ezt az akciót...
- Csak elképzelésünk van védők erejéről és létszámáról...
- Legfeljebb tízezren lehetnek – tűnődött el Calc. - Kétezer-ötszáz fős személyzet, és hétezer-ötszáz főnyi rohamosztagos.
- Tudom, velük nincs gond, de ha van ott száz Sith, akkor leszoptuk magunk...
- A legjobb lesz, ha hadműveleti célként kezeljük mindhármat és el is titkoljuk... - kapcsolódott be a beszélgetésbe a harmadik einherjar, Asla.
- A labor felkutatása és megsemmisítése nem lehet gond, bár plazmadetonátor elintézi. A nőnek is elég egy pár lövés... A Nagyúrral lehetnek gondok és főleg sok idő... Azt mondom lőjük ki a segge alól a hajóját...
- Felrobbantunk mindent a hangárban, elaknásítjuk a mentőkabinokat és kész – vette át a szót Ahnar.
- És minek álcázzuk a küldetést? - kérdezte Calc. -  Ha egy kutatóhajónak használt rombolóra támadunk, úgyis az első ötletük az lesz, hogy a vírus miatt megyünk.
- Szerintem teljesen mindegy... támadás esetén úgy is alapprotokollként védeniük kell. De maga a támadás jó ötlet lesz, azt fogják hinni, hogy megszerezni akarjuk az adatokat és nem elpusztítani. Nekünk csak a szökést kell majd megakadályozni...
- Akkor vállalják? - kérdezte a növény-jedi, a hosszas vita látszólagos végén.
- Ez a dolgunk...

A sisak vizorján számsorok tucatjai úsztak, megosztva minden fontos információt Ahnarral. Nyolcan zsúfolódtak össze a csáklyaegységben, ami tulajdonképpen egy torpedó volt pajzsokkal, aktívpáncéllal és védelmi funkciókkal. A nagyobb hajókra lehetett rálőni, megtapadt rajta, egy töltettel berobbantotta a burkolatát és a kommandós csapat be is hatolhatott...
Huszonöt ilyen várakozott, összesen kétszáz einherjarral a fedélzetükön. A szűk fülkében alig volt hely, világítás pedig egyáltalán nem. Bármelyik percben kilőhették őket.
Ezeket a perceket utálta a legjobban. A türelmetlen várakozást, a feszült figyelmet, minden apró rándulásra, rezzenésre... Bármelyik pillanatban kezdődhet az akció.
Tucatszor vett már részt hasonló bevetésen, egyik sem volt sokkal veszélytelenebb. Mindig a legveszedelmesebb Sitheket rohanták le és ölték meg.
Hirtelen robbant a háta mögött a hajtómű és a következő percben a tehetetlenségi kiegyenlítés ellenére is érezte a sok száz G-s gyorsulást. Alig tartott egy másodpercig, máris becsapódtak a kutatóhajó páncéljába.
Szisszent kívülről a hermetikus zár, stablizálódott a csáklyaegység, felnyíltak a rögzítő szíjaik.
Már érződött a hajó mesterséges gravitációja, így lettek végre irányok. Lentről jött a robbanás és egy másodperccel később már egy csillagromboló folyosója futott alattuk.
Csavart egyet a fegyvere gáztartályán, szinte hallotta a gyújtószerkezetbe áramló Tibanna hangját, megütötte az energiatárat és sípolva feltöltődött a karabély.
- Behatolás! - kiáltotta el magát és leugrott az automatikusan gerjesztett füstfelhőbe. Balra fordult, a mögötte érkező figyelt jobbra.
A sisak érzékelői könnyen áthatoltak a füstön, így a vizorján egy világos, üres folyosót láthatott.
- Mozgás! - adta ki a parancsot és a nyolc kommandós megindult a folyosón. A huszonöt csapatból tíz a legénységi szállásokba csapódott, nekik kellett tényleges tűzharcban megtizedelni az ellenséget. Tíznek a feladata a mentőkabinok aknásítása volt, a maradék öt pedig a labort kereste.
Egy fél perce lehettek a hajón, amikor jól ismert lökéshullám rázta meg a rombolót.
Hiperűr-ugrás... - ismerte fel azonnal Ahnar. Általános védekezés volt az ilyen rajtaütéseknél, a hipertérben nem kaphatnak utánpótlást és nem is tudnak elmenekülni...
Ahnar jól ismert folyosókon vezette az osztagát, már számos Harrower-osztályú hajón jártak. A szemi előtt ugráló adatokból látta, hogy a kellő mennyiségű adrenalin jutott a szervezetébe, a szívverése és a légzése megfelelően felgyorsult. Persze ezek érzékeléséhez nem kellett műszer. A fülében dobogó vér, a zihálás egyértelmű jelek voltak.
Egy percbe is beletelt, mire felhangzott a behatolást jelző riadó. A folyosókon addig nem találkoztak ellenállássál, leszedtek pár főt a legénységből, egy csapat rohamosztagost, akik fegyver és páncél nélkül siettek valahová.
A riadó után sem változott a helyzet. Alaposan lefoglalta a nyolcvan einherjar a felszíni erőket, akik ráadásul a hajó másik felé tartózkodtak.
Újabb perc telt el, mire elkezdték lezárni a légzsilipeket. A szabályos közönként lezárt folyosók lelassították a haladást, mindegyiket ki kellett robbantani, de ez is a terv része volt: így nem lesz semmi, ami védi majd a hajót a flottától.
A zsilipajtók miatt öt perccel a behatolás után érték el a laborfedélzetet. Teljes rádiócsendben haladtak, Ahnar sem szólt az embereihez, felesleges is lett volna. A vérükben, ösztöneikben volt minden. A szükséges parancsokat pedig kézjelekkel adta át.
Jobbra rohantak az egyik elágazásban és vörös plazmasugarak üdvözölték őket.
A vizorján felvillantak az apró piros négyzetek és ráugrottak a folyosó hevenyészett fedezékeiben meghúzódott szürke rohamosztagosokra.
Ahnar lassítás nélkül rohant tovább, közben felemelt a karabélyát, a vizorján zöld pont jelezte a célzóját. Futtában ültette rá az első rohamosztagos sisakjára és meghúzta az elsütő billentyűt. Háromszor lőtt a fegyver, de már az első eltalálta a szerencsétlent. Két másik társa tudott még lőni a közepes szélességű járatban.
Két sorozatot adott még le és a fegyverek elhallgattak. Még csak le sem lassította a csapatát a gyenge ellenállás.
A következő fordulónál Ahnar letorpant a mögötte futó társa belé is ütközött.
Nyelt egy nagyot.
A folyosón, alig tíz méterre előttük egy fekete páncélos Sith állt. A feje kopasz volt, kezében a vörös fénykard keresztben állt a testét védve.
Átváltott sorozatlövésre és felé küldött egy hosszabb plazmaadagot, mellette álló társa hasonlóan tett.
A folyosó pillanatok alatt megtelt a süvítő kék plazmával, de a Sith lovag könnyedén hárította a halálos lövedékeket.
Váratlanul lángcsóva csapott végig a folyosón, olyan hirtelen, hogy kis híján legázolta a Sithet. Az utolsó pillanatban eszmélt csak és az erővel kétfelé taszította a lángokat.
A középen álló lángszórós einherjar azonban folytatta a tüzelést.
Egy pillanatot vártak ki, majd Ahnar újra ráküldött egy sorozatot. Tompa puffanás utáni üvöltés jelezte a találatokat, három-négy után a lángok újra középre összpontosultak, a folyosó pedig megtelt az égett hús jellegzetes bűzével.
A lángszóró elnémult, a folyosó közepén füstölögve feküdt a Sith elszenesedett holteste.
Ezúttal lépésben haladtak felé. Már számos Sith-tel végeztek, sokan meglepően ragaszkodtak az élethez.
A páncéltávolságmérője szerint három egész hattized méterről az elszenesedett ember fejére célzott és egy újabb plazmát eresztett belé. A keze mellett heverő fénykard markolata vörösesen izzott a lángszórótól, de szerencsére nem robbant fel.
Ahnar felkapta a páncélkesztyűs kezével és futást intett a társainak.
Hét perccel a behatolás után még mindig tartott a rádiócsend, ami az akció tervek szerinti alakulását jelentette. A hajó váratlanul megrázkódott és kitört a hipertérből...
Az egyik kommandós csapat aknákat helyezett el a hajtóművezetékeken és egyszerűen felrobbantotta őket, ezzel biztatva maradásra a rombolót. Két percen belül megérkezik a Jedik flottája és elpusztítja a Harrowert...
Arcizmának néhány összerándításával a kijelzője átváltott a fedélzet térképére, mutatta a helyzetüket és a labor feltételezett helyét. Már közel volt.
Rohantak tovább a folyosón, komolyabb ellenállással nem találkoztak. A kutatórészleget jól észlelhetően elkülönítették a hajótól, talán sokan azt se tudták mivel foglalkoznak ezen a fedélzeten...
Berobbantottak egy ajtót és egy lombikokkal, műszerekkel, terminállal zsúfolt teremben voltak.
Nyolcan azonnal lefogták a helyiséget, de senki nem volt bent. Egy pillanatra álltak meg, máris siettek tovább a következő szobába.
Ahnar berontott az ajtón, egy szürke, félhomályos helyiségbe, ahol egy fehér, túlnyomásos páncélos alak állt.
A karabélyát azonnal emelte, a sisakcélzója ráfutott a katona mellkasára és az ujjai megfeszültek az elsütőbillentyűn. A fegyver visszarúgását könnyedén megtartotta.
A kék plazmasugarak akadálytalanul hatoltak át a páncélon, a katonát a mögötte álló falhoz vágva. Ahnar csak ekkor döbbent rá, hogy nincs nála fegyver...
Alaposabban megvizsgálta a páncélt, és rájött, hogy nem katonai, csak egy egyszerű vegyvédelmi ruha. Tehát...
Felvisított a páncélrendszere és a hét társának életjele egy pillanat alatt eltűnt. Felfogni sem volt ideje a figyelmeztetést.
Vér terítette be belülről a sisakját, hörögve csuklott össze, mintha az összes belsőszerve egyszerre felrobbant volna. Ordítani akart a fájdalomtól, de izmai képtelenek voltak összehúzódni, mintha azok eredő felülete is leszakadt volna.
Oldalra bicsaklott fejjel pont a szemben fekvő fehér ruhát látta, amikor belépett a terembe egy fekete köpenyes, varkocsos hajú férfi. Bár fénykardot viselt az oldalán, még csak be sem kellett kapcsolnia a nyolc einherjar megöléséhez.
Letérdelt a vegyvédelmi ruha elé, és levette a sisakot róla.
A kutató nő viselte, arcvonásai még holtában is szépek voltak.
A Sith Nagyúr leült mellé, hátát a falnak támasztotta és megfogta a halott nő kezét. Sárga szemeit egyenesen Ahnarra szegezte, mélyen belenézett a gyilkos sisaktól takart tekintetébe. Jéghideg áradt belőlük és olyan félelem, hogy haldoklása közben is halálfélelme volt. Az őrület határán járt a Sith nézésétől, amikor az első plazmasugarak a hajóba csapódtak...

- Ez meg mi a franc volt? - ordította Calc feldúlt állapotban a növény-Jedi képébe. - Az embereink fele meghalt, a másik fele, meg alig tudott elmenekülni!
Már biztonságban voltak az egyik kimentő hajón, de még mindig nem sikerült lenyugodniuk. A kék hologramként megjelenő Jedi nem felelt azonnal, így Calc folytatta.
- A labor közelében lévő embereink egyszerűen belülről felrobbantak minden jel nélkül! - üvöltött, legalább ezzel tudott magán segíteni. - A többiek pedig sokkos állapotba kerültek épp, mikor vissza kellett vonulni! Többen a saját maguk elaknásított mentő kabinokba menekültek...
- Hetvenegy Jedi halt meg az elmúlt percekben – szólalt meg váratlanul a növény Jedi, de Calc nem tudta értelmezni az érzéseit, ahhoz túlságosan nem humanoid volt.
- Mi van? - kérdezett vissza értetlenül. Ahhoz már ismerte a Jediket, hogy tudja, pár perc alatt ennyi nem tud meghalni...
- Az, amitől maguk sokkot kaptak, egy... - a pillanatnyi szünetet Calc a szavak keresésének értelmezte, talán őket is lesújtotta a hír? - egy felvillanása volt a Sötét Oldalnak. Olyan erős, hogy percekig megfosztott minden Jedit az Erőtől! Mintha egy fekete lepel borult volna ránk, amitől nem láttunk, nem hallottunk, nem éreztünk... Hetvenegy Jedi volt épp akcióban, mind a hetvenegy meghalt!
Calc nem igazán értette se az Erőt, se a Jedik viszonyát vele, de sejtette, hogy ez nem hétköznapi dolog volt.
- A Sötét Oldal ekkora felvillanásával soha nem találkoztunk, még a legnagyobb Sith Nagyurak közelében sem... és fogalmunk sincs, hogy mi okozhatta...
- Ez hátha segít... - Calc lehalkította a hangját, már sikerült úrrá lennie magán. A holovetítőn bekapcsolta Ahnar hari páncéljának felvételeit. Az einherjahr páncélok folyamatosan rögzítik a mért adataikat és a látott képet, ha pedig haldoklana a viselője, akkor az egészet egy tömörített jelben elsugározza...
A holografikus felvételen a halott kutatónő és a mellette, sárga szemekkel gubbasztó Sith Nagyúr látszott, aki valamilyen érthetetlen nyelven beszélt maga elé...
Calc a Jedit figyelte a felvétel lejátszása közben, de levélarcán nem vett észre semmi értelmezhető érzelmet.
- Érti, hogy mit mond?
- Ősi Sith nyelven van... „Nem akarok nélküled élni...”
Kikapcsolta a képet, nem bírta tovább nézni a jeges gyűlöletet.
- Mit jelent ez? - kérdezte Calc, mikor rájött, hogy a Jedi nem akarja magától mondani.
- Azt hiszem azt, hogy ezúttal szerencsénk volt... Ez a Sith, talán... szerette azt a nőt és mikor tudatosult benne a halála, ez a szeretet olyan gyűlöletté alakult, amilyet még nem láttunk... Ha csak a töredékét megtartotta volna annak a kitörésnek, nem tudtuk volna megállítani... A bosszúszomja elemésztett volna mindnyájunkat.

Megosztás a facebookon

Amelyben a Tiltott Rengeteg felkeresése váratlan fordulatot hoz...

Késő este, a vacsora után, a lobogó tűz mellett ültek és szenvedélyesen csókolóztak.
Kunimunda fázott, így odabújt mellé, aztán átölelte a vacogó lányt és… egyszer csak belekezdtek és nem akarták abbahagyni.
Pokolian hiányzott neki. Kínlódás volt minden nélküle töltött pillanat. Most végre itt volt és ölelhette és érezhette és csókolhatta!
Fogalma sem volt mióta vívták nyelvpárbajukat, amikor erőltetett köhögés hallatszott a pattogó tűz mögül.
Kunimunda szinte kiugrott az öleléséből, gyorsan letörölte az arcát és erőltetett vigyort küldött az idegen férfi felé.
Berserker nem próbálta megjátszani magát. Jó mélyre merülhetett a lány bájaiba, ha nem vette észre egy turáni érkezését.
- Sobor – köszöntötte Kunimunda és Berserker megesküdött volna rá, hogy elpirult! – Hát ideértél!
- El se lehetett volna téveszteni titeket! – közölte a férfi és nem tett semmi megjegyzést.
- Van vacsora…
- Milyen messze van az az erdő? – letelepedett a tűz mellé és az ölébe vette a már régen kihűlt ételt és melegítés nélkül kezdte enni.
Kunimunda elmesélte, hogy miért hozták el. A turániak főpapja, mogur, vagy micsoda meg akarja vizsgálni a terentatek búvóhelyét. Zotmund nem volt hajlandó segítséget adni neki, így megkeresték azt, aki segíthetett, de nem ellenkezhetett.
- Korán indulunk és holnap odaérünk – felelte Berserker egyáltalán nem örülve a feladatának. Semmi kedve sem volt újra felkeresni azt a nyomorult helyet!
- Helyes! Minél előbb ott akarok lenni!

A mogur irigyelte a felette köröző karvalyt. Mert oly könnyen és oly messzire elvitorlázott a légáramlatok virgonc szárnyán, mert éles szemével sokáig ellátott és olyanokat is észrevett, mely az emberi szem számára láthatatlan maradt, még a legjobb kyborg implantátumokkal is. A természet nagyságával semmi nem versenyezhet, gondolta. De legfőképp, azért mert fent a kék égen tiszta levegőt szívhatott. Ő és Berserker, már két órája tüdőzték le a minrasok patái által felvert port. Legalább egy kendőt hozhattam volna, mélázott, miközben sűrű időközönként cikornyásat köpött oldalra, a nerf pásztor is hasonlóképp cselekedett, így az ügetés ütemét, néha hatalmas loccsanások törték meg. Kunimund többször is felajánlotta, hogy cseréljenek helyet, de ő mindig visszautasította. Erre több oka is volt. Egy, nem ismerte az utat, kettő, a hátas, amin ült elég vérmes volt, többször kirúgott a mellette szaladó einherjahrra, Sobor, pedig félt, hogy a két állat összerúg, akkor komolyabb sérülések is bekövetkezhetnek, mint egy-két repülő talajrög és fűcsomó. Ám a harmadik volt a legnyomósabb indok, amiért Zotmund lányát maga elé engedte. A vizuális élmény, hogy kocsányon lógassa a szemeit, csak jó neveltetése akadályozta meg, de többször is rajta felejtette tekintetét az ütemesen ringó, formás hátsón. Kunimund egy szűk szabású lovagló nadrágot viselt és egy puha, bőrből készült csizmát. Néha oldalra sandított és féltékenységgel vegyes megelégedettséggel látta, hogy Berserker is így tesz, jég kék szemeivel fixírozza az említett testrészt. Sobor ilyenkor zavarba jött, elpirult, majd halkan köhintett, mire a másik férfi gúnyos, bár egyetértő mosolyt villantott rá. Hm, mintha olvasna a gondolataimban, elmélkedett a mogur, vagy csak mindketten tudjuk mi a szép.

Az állatok egyre nyugtalanabbak lettek, Kunimunda minrasa többször ellenszegült és kitörni próbált, néha csak a lánynál lévő korbács segített jobb belátásra bírni. Közeledünk, gondolta Sobor, majd rövidebb szárakat fogva, erélyesen oldalba rúgta az egyre rémültebb hátasát.

- Nemsokára ott vagyunk! Az a rengeteg az, tizenegy óránál – kiáltotta a lány Sobornak. - Szerintem gyalog kéne folytatnod az utat, egyre kezelhetetlenebbek.
Neheze sikerült fent maradni az ágaskodó állat hátán.

- Igazad van! – a mogur leugrott, majd igyekezett megnyugtatni a minrast. – Apropó, te nem jössz velem?

- Kizárt, az erdő tiltott számunkra! Amit, azért kapok, hogy elkísértelek, nem teszem majd zsebre.

- Mióta vagy ilyen szabálykövető, te lány? – kérdezte a mogur, miközben intett karvalyának.

- Semmióta, csak abban az erdőben, a sötétség lakik és még élni szeretnék. A bátyám és apám majdnem ott maradtak.

- Igaz, igaz! – bólogatott Sobor és plazmaíjját és sugárvetőjét odanyújtotta az einherjahrnak.
– Nekem nem lesz rá szükségem, de ti jobb, ha mindketten fel vagytok fegyverezve! Kunimunda megvetően felhorkantott.

- Fegyvert adsz egy rabszolgának?! Nem hinném, hogy boldogulna az íjjal.

- Ezt a fajta sugárvetőt, viszont ismerem – vágott közbe Berserker.
- Nem lesz gond – címezte a mogurnak.

- Helyes!

- Nagyjából négy kilométerre északra, van egy forrás, nem lehet eltéveszteni. Ott várunk rád!- Mondta Kunimunda, majd idegesen végig vert az állaton és elindult a mondott irányba.

- Biztos nem lesz rájuk szüksége? – kérdezte Zotmund rabszolgája a mogurt.

- Biztos, csak az lesz ott, amit én viszek magammal! – Mondta Sobor rejtélyesen, majd a rengeteg felé vette az irányt.

A forrás mit sem tudva a nem messze lévő tiltott erdőről, békésen csordogált.
Megállt lemálházta, majd megitatta a minrasokat. Az állatok még kissé izgatottak voltak, de végül nekiálltak legelészni. Béklyójuk halkan csörgött. A part mentén apró szemű gyümölcsök értek, távolabb salátaboglárkák sárgállottak, közvetlen a víz mellett, pedig illatos gyógynövények nőttek. Mindegyikből szedett. Leheveredett és jóízűen tömte magába a bogyókat, végül befutott Berserker is. Az íjat nekitámasztotta egy nagyobb kőnek és ledobta magát a lány mellé.

- Nos mivel üssük el az időt, amíg a varázslótok visszatér? – kérdezte kajánul vigyorogva, miközben végig simított Kunimunda oldalán. A lány rosszallóan nézett rá, az övére függesztett sugárvetőre végképp.

- Mire haza érünk, addigra tüntesd el, azt magadról! Nem hinném, hogy Sobor visszakéri.

- És, ha nem Kegyelmes kisasszony? – incselkedett vele tovább a férfi.

- Nem hinném, hogy életben hagynak, ez lázításnak minősül. Már így is rossz hatással vagy a többire. Nem kéne tetézned.

- Értettem!

- Amúgy is beszélni akartam veled, örülök, hogy négyszemközt vagyunk – A lány hangja komolyan csengett, Berserker felült és figyelmesen nézte.

- Mégis miről?

- Rólunk! – Kunimunda is felült és szembe helyezkedett az óriással. A forrás nyugodtan csordogált mellettük, a minrasok patái halkan dobbantak.

- Nézd Berserker, kifejezetten kedvellek, minden tekintetben, de ezt be kéne fejeznünk!

- Mégis mit?! – értetlenkedett az einherjahr, bár jól tudta, hogy a lány mire gondol.

- A kapcsolatunkat, mondjuk?

- Te ezt kapcsolatnak nevezed?! Gyakran kijössz hozzám és…

 - Na! Szerintem, annak ellenére, elég sokat tudunk a másikról, de ez nem változtat a tényeken!

- Miféle tényeken?! – Berserker kezdett kijönni a sodrából, főleg, hogy igencsak megkedvelte az öntörvényű teremtést és nem akarta ennyiben hagyni a dolgokat.

- Azon, hogy én egy turáni nemes vagyok, te meg csak egy rabszolga. Tudom, hogy előtte katona voltál, de már nem vagy az! Törődj bele!

- Szerinted, én életem végéig apád büdös nerfjeit akarom őrizgetni?! – Berserker felemelte a hangját, Kunimundnak sikerült elérni, amit keveseknek. Kihozta a sodrából, a fájó igazsággal vagy azzal, hogy semmit sem tud. – Ismerem nagyjából a törvényeiteket és előbb-utóbb csak lesz egy háború, amiben megmutathatom, hogy mit érek és akkor szabad leszek!

- Mi van?! El vagy tévedve! A településekre sem engednek be, meg különben is! Itt milyen háború lenne? Talán százan se tudnak a bolygónkról és egy egész flotta védi – a lányt se kellett félteni a hangoskodástól.

- Nem esne nehezemre megölni az őreiteket és visszavennem a páncélomat, majd elhúzni erről az istenverte bolygóról.

- Óh, tedd azt! – válaszolta a lány félvállról.

- Hidd el legszívesebben kitekerném a felvigyázóm nyakát, csak egy dolog miatt nem tettem még meg!

- Nos, mi miatt? Világosíts fel, rabszolga! – mondta Kunimunda lekezelően.

- Miattad!

- Tessék?! – Kunimunda kedvesebb hangszínre váltott. Jól esett neki, hízelgett egójának, hogy a férfi miatta nem szökött még meg egy mészárlás kíséretében. A lány felállt és a minrasok felé indult óvatosan. Sejtette, hogy most nyakig benne van, és elég veszélyes, amibe keverte magát. – Örülök, hogy így érzel irántam, kifejezetten jól esik!
- Meghiszem azt! Azért keresel fel olyan gyakran! Bármily hihetetlen én szeretlek - válaszolta Berserker, bárcsak egy einherjahr asszonyt választottam volna, azok sokkal kezelhetőbbek, futott át az elméjén.
A lány felpattant a minrasa nyergébe.
- Szerinted mi változna, ha szabad lennél? – lecsendesedett. – Én akkor is a bolygó urának lennék a lánya, te pedig... csak egy nincstelen szabad... Vagy talán cirkálókat akarsz elfoglalni abban a képzelt háborúdban?

Berserker nem felelt, vérig sértette a lekezelő hang, a bizalmatlanság, mégis a tudat fájt neki, hogy többet talán nem látja a lányt.

- Csak az ment meg az őrülettől, ha néha kijössz! – folytatta vallomását. – A semmittevéstől kezdek besokallni, a harc a mesterségem és nem a pásztorkodás.
Kunimunda szánakozva nézett rá.

- Sajnálom, nem tudtam, hogy ez ennyire megvisel. – Mondta és végig simította Berserker arcát.

- Kérlek, folytassuk ezt a viszonyt! – valahol mélyen szánalmasnak érezte magát, hogy így könyörög, ráadásul az einherjehrek népe és felettesei minden bizonnyal kitagadnák, ha hallanák, hogy könyörög Kunimundának egy kis törődésért. De tényleg nehezen viselte az egyedüllétet és az egybefolyó unalmas napokat.

- Sajnálom... - csípője egyetlen mozdulatára elindult a minras és egyedül hagyta.

Vágtatott a pusztában, repült alatta az állat. A könnyek záporoztak a szeméből, de még csak hátra sem nézett.
Amióta otthagyta a férfit, valami fájdalmas ürességet érzett magában. Maga sem tudta miért szakított, elvégre jól el voltak...
Az erős szél belekapott a hajába, a ruhájába, a szemét bántotta, de nem törődött vele. Vakon vágtatott, teljesen az állatra bízva magát.
Hirtelen állt meg, fújtatva, prüszkölve, tajtékozva. Remegtek az izmai, a végkimerülés határán állt.
Leugrott róla és hagyta pihenni a minrast.
Szétnézett a környéken, de teljesen ismeretlen volt számára a puszta és a kilométerekre lévő erdő foltok is.
Már csak az hiányzik, hogy eltévedjek... - gondolta keserűen.
Egy karvaly felvisított magasan a feje fölött.
Igazából meg sem lepődött, hogy amikor megfordult, hogy megnézze a madarat, Sobor állt előtte.

- Hogy fogadta? – kérdezte a férfi és Kunimunda egy pillanatra nem is értette, mire gondol.
Egy hatalmas pofon csattant a mogur arcán.
- Te vettél rá, hogy szakítsak vele! – kiabált Kunimunda és végre megkönnyebbülést érzett magában.
- A te gondolatod volt, a te szavaid, a te ötleted... - felelte Sobor nyugodtan. Mást talán hét nemzedékre elátkozott volna egy ilyen sértésért, de a lányt kedvelte. - Én csak egy ki bátorítást sugalmaztam.
- Neked mit számít, hogy kivel érzem jól magam?
- Valami nem normális körülötte Kunimunda! Nem tiszták a szándékai, sötétség borítja!
- Te mégis miről beszélsz?
- Láttam a felszerelését – magyarázta. - Egy ilyen páncéllal az 501-esek sem kapták volna el, erre öt kölyöknek sikerül? Bármikor megszökhetne innen, de mégis nerfeket őriz. Éreztem, hogy miattad is maradni akart, de van más is... Most majd kiderülnek a valódi szándékai...
- Nekem azt mondta, hogy szabaddá akar válni, hogy velem lehessen...
- Vigyázzatok vele, nagyon veszélyes...

Megosztás a facebookon

Melyben egy idegen érkezése zavarja meg a dolgos hétköznapokat...

Szórakozottan forgatta kezei közt a páncél sisakot. Egy hatalmas horpadás éktelenkedett a halántékánál, hogy kerülhetett rá, tűnődött, majd felvette. Pár számmal nagyobb lehetett, mint a feje. A vizoron hirtelen adatsorok kezdtek el futni, ismeretlen nyelven. A számértékek, mintha a pulzusát és a vérnyomását mutatnák, de lehettek akár hőmérsékletre és páratartalomra utaló információk is. Előre nézett. A vele szemben ülő férfi pontosan 1,56 méterre volt és látta a testhőmérsékletét. Az általa kortyolgatott vörös bor alkoholtartalma és hőfoka is megjelent a kijelzőn, számára ismeretlen mértékegységekben. Körbenézett, szokatlan volt. Végül levette és visszahelyezte az asztalra.

- Nos? – kérdezte Zotmund.

- Kissé hasonlít egy mandalor sisakra, bár majd minden zsoldos nációnak van rendszeresített páncélja. – mondta elgondolkodva.

- Ez igaz, hallottál valaha erről a népről?

- Hmm, legendáinkban nincsen említés róluk. És sem a sámánok, sem a mogur nem mesélt a háborúnak erről az aspektusáról, de majd szétnézek a rendelkezésre álló források közt – válaszolta a mogur.

- Nézd, lehet, hogy kitaláció az egész nép. – válaszolta Zotmund.

- Vagy ők is illegalitásba vonultak, a peremvidéken és az ismeretlen régiókban bujkálnak, ahogy mi is tesszük. Sokáig mi se hívtuk fel magunkra a figyelmet, egészen Coruscant megtámadásig, a Galaxis azt se tudta, hogy létezünk.

- Van realitás abban, amit mondasz ifjú mogur!

- Amúgy ha ilyen páncélom lenne, akkor csak önszántamból őrizgetném a nerfjeidet! – sóhajtott a fősámán.
- Tudom – felelte Zotmund és eltűnődött a válasz kifejtésén. – Nem véletlenül küldtem a lehető legmesszebb. Kint a pusztában nyugodtan ellehet, senkit sem zavar. Ha itt lenne a többi rabszolga között, csak lázadásokat szítana a jelenléte is. Látszik rajta, hogy nem rabszolga. Teljesíti a parancsokat, mert így nevelték, de ennyi... Nincs benne félelem, csak a tisztelet a feljebbvalói iránt. Itt maradt, mert itt akart, bármikor elszökhetne, képes lenne rá.
- Ha igaz az, amit a képességeiről mondasz, akkor egy képzett harcosról van szó!
- Igen az, elbántunk a terrentatekkel, nélküle nem ment volna. – mesélte Zotmund és kortyolt a borból. – Amikor láttam, hogy mire képes, az is megfordult a fejemben, hogy végezni kellene vele. Túl veszélyes. De ki tudja hány társa van még és ők mennyire bosszulnák meg?

- Különös… ezek a bestiák a sötét oldal teremtményei, miért itt bukkantak fel? – vetette fel Sobor. Az állatok jobban izgatták, mint a másik legújabb rabszolgája és az összes nyűgje vele.

- Nem tudom, te vagy a mogur és az élő Erő ismerője, neked kéne tudnod.

- Megmutatnád azt az erdőt, ahol rájuk akadtatok?

- Én be nem teszem oda a lábam soha többé és embert sem adok melléd! Bocsáss meg mogur a keresetlen szavaimért, de elég volt egyszer is átélni, azóta tiltott az a rengeteg.
- Akkor egyedül megyek. Sebaj, kifejezetten szeretem az gonosz erdőket.
Meg kell keressem ezt a szolgát – gondolta.

Sobor egy egész saját szobát kapott, két szolgáló lánnyal, akik lesték minden kívánságát. Zavarban volt, alig tudta elkölteni a vacsoráját, majd megetetni totemállatát. A madár békésen, szárnya alá dugott fejjel aludt, mire a mogurnak sikerült kiebrudálni a lelkeseket. Végre sikerült elindulnia a fürdő felé, semmi más vágya nem volt, csak egy gyors zuhany és egy kiadós alvás. A több órás beszélgetés, avagy inkább tárgyalás Zotmunddal kifárasztotta. A letelepedettek és a kiválni készülők minden baja és nyűgje ott kavargott a fejében, miközben halkan rótta a folyosót. Hirtelen két kéz fogta be a szemét. Megállt.

- Na ki vagyok?! – suttogta a fülébe egy ismerős hang.

-Kunimunda! – Sobor örömmel kiáltott fel, majd hirtelen szembe fordult és megölelte a lányt. - Olyan rég láttalak! Hogy vagy, mi újság van veled? – kérdezte érdeklődve, miközben vigyorogva bezsebelte a két puszit, amit Zotmund minden lében kanál lányától kapott.

- Úh, hát tényleg, azóta nem láttalak, mióta eljöttem Mendtől – utalt az előző mogurra, aki a gyógynövények ismeretére és a velük való gyógyításra okította.
- Semmi különös! A bolygó faunáját és flóráját mérem fel. - válaszolta vigyorogva, akkoriban hamar összebarátkozott Mend tanítványával. – És te? Mit csinálsz itt az Öregisten valagában?
- Segítek apádnak ebben, abban – folytatta titokzatoskodva.

- Például megnézed azt az erdőt, ahol a szörny élt? – kérdezte a lány és tekintetét Soboréba fúrta, a mogur zavarba jött. Oldalra pislogva, alig tudott válaszolni. Pár évvel ezelőtt nagyon megkedvelte Kunimundát, amit sose vallott be neki.

- Holdanyánkra! Honnét tudsz te erről?! – kérdezett vissza a férfi leesett állal. – Nem változtál, nyüzsögsz, mint mindig!
A lány nyelvet öltött rá, majd játékosan orron pöckölte.

- Pontosan! Én mindenről tudok, jók az informátoraim! – mondta kacérul vigyorogva. Ez nem hatotta meg Sobort. Mindkét vállánál fogva megragadta Zotmund sarját és igyekezett komoly hangot megütni vele.

- Tudom, mit forgatsz az okos kis buksidban! Tégy le róla, azonnal!

- Soha! – válaszolta még vigyorogva. – És azt hiszem csak én tudlak elvezetni egy személyhez, akire szükséged lenne…
A mogur nagyot sóhajtott.
- A rabszolga, aki apádékkal volt ott? – kérdezte a válasz ismeretében. Kunimunda vigyorogva bólogatott.
- És véletlenül azt is tudom, hogy éppen ráér és senki nem tudná meg, hogy elraboltuk…

Két héttel később a hajnal már a folyó egy másik kanyarulatánál fogadta.
Reggel felkelt és nekilátott az unalmas, örökké ismétlődő munkának, amit nap nap után végzett értelmetlenül.
A reggelijét készítette, amikor patadobogásra figyelt fel.
Ösztönösen a kezébe fogta az elektroösztökéjét, pedig tudta, hogy a bolygón nem kell veszélytől tartania.
Pár pillanat múlva felügetett egy közeli, füves dombra egy tucat lovas. Amikor meglátták Berserket, a csapat fele hozzá, a másik fele az állatok felé indult el.
- Rabszolga! - állította meg fújtatva, toporzékolva a minrasát a csapat vezére. - Az állatokat átvesszük!
Berserkernek fogalma sem volt, hogy ez mit jelent, de nem ellenkezett.
Percek alatt együtt volt a száz nerf és munkához láttak az idegenek.
Már a délután is estébe hajlott, egy lógó veszőkből álló lombkoronájú, vízparti fa göcsörtös törzsének dőlve faragcsált, közben pedig a munkálkodó turániakat figyelte. Legjobb ötlete szerint szétválogatták az állatokat, biztosan a vágáséretteket, ivaréretteket keresték.
Unalmas munkája volt, de másokat nézni még inkább az volt.
Váratlanul egy termetes minras patája dobbantott mellette, a következő pillanatban pedig egy súlyos zsák zuhant elé.
- Fogd rabszolga és kövess! - csattant keményen egy dallamos hang. Berserker talpra szökkent.
- Kunimunda! - szakadt fel belőle a kiáltás és megcsodálta a nőt az állat hátán.
- Kegyelmes Kisasszony! - tette hozzá egy szúrós pillantásért cserébe.
Magára kapta a zsákot, ami bár nehéz volt, az erejével nem okozott gondot.
Sötétedésig haladtak némán. Kunimunda ült a minras hátán és mutatta az utat, Berserker pedig követte és cipelte a súlyos zsákot. Vigyorogva figyelte az állaton mozgó nőt, az ütemesen emelkedő testét és a minden pillanatban felemelkedő feszes hátsóját.
Az órákig tartó menettől messzire kiértek a legeltetési területről, mélyen behatolva az ismeretlen vadon erdő foltjaiba.
Kunimundának talán mégse lehetett annyira ismeretlen, mert sötétedésre egy forráshoz értek. Hatalmas fák tövében, sziklák között bugyogott fel a víz és apró tavacskát képzett a kövek között. A vékony réseken elszivárgó víz pedig elindult a messzeségbe, hogy folyammá érjen valahol a pusztában.
A forrásnál megálljt parancsolt Kunimunda és lepattant a minrasról.
- Itt éjszakázunk! - adta parancsba és egy fához kötözte az állatot. - Készíts tüzet és vacsorát három főre!
- Háromra? – kérdezett vissza Berserker, mert nem volt benne biztos, hogy jól értette a számot.
- Igen, háromra! – csattant rajta Kunimunda haragos hangja. Valamiért nagyon feszült volt, valami nem volt rendben. – Várunk még valakit!
Az alaptábort gyorsan felállította Berserker, egy félórával később már lobogott a tűz és készült a vacsora.
Hiába kapta meg a feladatát, állandóan a gyönyörű nőt fürkészte. Sokkal szebb volt, mint a képzeletében remélte. Hidegen, távolságtartón viselkedett vele, de tudta, hogy csak megjátssza magát. Ha neheztelne rá, nem vágyna rá, nem őt hívja el.

Megosztás a facebookon

Melyben Kunimunda a családjával költi el az ebédjét...

A szabadban, egy terebélyes fa alatt állították fel a faragott, kecskelábú asztalt, amelyen megterítettek.
Kellemesen meleg volt, a szellő lágyan cirógatta az ember arcát. A levegőben ezer virág illata kavargott és az ágakon száznyi madár énekelt. Rovarok ciripeltek és zúgtak, a távolban pedig nyerítettek a szállás minrasai. Sehol a hajtóművek zúgása, sehol olajszag... Csak a természet lágy öle.
Kunimunda vigyorogva közelítette meg a családi asztalt, csak pillanatra torpant meg, amikor a fa faját próbálta felidézni. Hiába ő adta a többségének a nevét, hirtelen nem jutott eszébe...
Vidáman ugrotta át az asztal mellé készített padot és ült le a helyére.
- Mit eszünk ma? - kérdezte és vizsgálni kezdte a kirakott ételt.
Az anyja és a húga már ott ültek, Hunimundot sehol sem látta, de az apja már közeledett.
- Bűzlesz, mint egy istálló! - sikoltott fel a húga. Bár már tizennégy volt, egy kicsit hisztisre sikeredett és a viselkedése alapján minimum királylánynak hitte magát.
Kunimunda megszagolta a felsőjét, kedvenc hátasát érezte csak rajta.
- Csak finom minras illatom van! - vetette ellen.
- Undorító!
- Lányok! - szólt rájuk Zotmund és leült az asztalfőre, a feleségével szemben. - Viselkedjetek az asztalnál!
- Hunimund hol kóborol már megint? - kérdezte az anyja és szedett a férjének, majd a lányoknak is a levesből.
- A vadászokkal gyakorlatoznak – felelte Zotmund. - Tudod, hogy imád repülni...
- Vagy megint azt a kislányt hajkurássza... - vetette közbe gúnyosan Kunimunda és vigyorogva gyűjtötte be szülei rosszalló tekintetét. Apja enyhült meg hamarabb és egy elégedett mosolyt is kapott tőle.
Hunimund öt évvel volt idősebb a kedvesétől, ami nem számított soknak a turáni nemesek között. A lány azonban két évvel fiatalabb volt Kunimundával, így jól esett neki piszkálni vele a bátyját...
- Rendes lány... - mélázott el az apja és enni kezdett. - És boldogok is együtt.
- A családja is jómódú – vetette közbe az anyja. - Saját cirkálójuk is volt... Biztosan szép hozományt is adnak mellé.
- Biztosan sok gyereket is tud szülni... - folytatta Kunimunda a gonoszkodást. Bár a turániaknál minden jog megilletett egy nőt is, akár harcolhattak is. Az állattartás, fosztogatás és zsoldosság azonban a nemes családok többségét elég gazdaggá tették ahhoz, hogy a nők csak a családnak éljenek. Kunimunda pedig mélységesen megvetette az olyan nőket, akik egész életükben csak annyit tettek, hogy ráakaszkodtak egy férfira és széttették a lábukat, kipotyogtattak egy tucat gyereket és mindenhol előadták, hogy micsoda nagyszerű anyák!
Zotmund lemondóan felsóhajtott, régen beletörődött, hogy az ő lánya nem ilyen, Kunimunda pedig bízott benne, hogy így is büszke rá.
- Amúgy mikor küldöd ki a felügyelőket az északi csordákhoz? - kérdezte az apjától.
- Úgy két hét múlva, akkor jön el az ideje az ellenőrzésnek, a vágásnak, miegymásnak. Miért?
Két hét... - tűnődött el. Még két hét...
- Csak úgy... - felelte, aztán rájött, hogy ezzel csak a kíváncsiskodásukat kelti fel. A végén még azt hiszik, valamelyik ottani nemes kölyköt keresi fel... - Az új rabszolgát elvinném, ha nem kell ott, az állatokhoz úgysem ért. Most is összefutottam vele és nagyon sokat tud az ismeretlen növényekről, segíthet nekem.
- Ha segítség kell, bármelyik biológus a rendelkezésedre áll – ellenkezett az apja.
- Igen, de velük nem cipeltethetem a málhámat... Ha meg viszek segédeket, teherhordókat, akkor egy egész expedíciót vihetek, amit meg utálok.
Tehát már csak két hét és újra kint lehet.

Megosztás a facebookon

Melyben a forró éjszakát egy hűvös hajnal követ...

Az éjszaka lassan hajnalba fordult, mikor végre elcsendesedett a hevenyészett kunyhó.

Kunimunda lihegve, zsibbadt testtel fordult ki alóla és hosszú percekig a növényi szárakból álló plafont bámulta.
- A vacsora sem volt rossz, ez... ez... - nem találta a szavakat. Átfordult az oldalára és magához ölelte Berserker izmos mellkasát, arcát a testébe fúrta és pillanatokon belül elaludt.
Egyáltalán nem értette a nő viselkedését. A beképzelt pökhendisége világos volt a származása miatt, de ez? Meg sem próbálta megfejteni az elmúlt órákat, talán úgy se lehetett volna.
Egy pár órát aludt csak, a rajta békésen fekvő meztelen nő mellett. A hajnali lehűlés hatására összébb húzódott Kunimunda és közelebb préselte magát az organikus melegítőjéhez.
Mikor azonban a rendszer csillaga megjelent a horizont fölött, Berserker óvatosan kihámozta magát a nő öleléséből és kicsusszant a szűk kunyhóból. A ruháit nehezen tudta összevadászni, de azért sikerült megoldania a problémát.
Ellenőrizte az állatokat, mindegyik meg volt, lassan ébredeztek ők is. Ittak a folyóból, majd bambán legelni kezdtek.
Elment a legközelebbi forráshoz vízért, egy nagyobb kannával hozott, hogy legyen főzni és inni is. Útközben látott egy gyümölcsfát, amin ökölméretű kék termések lógtak, sok már a földön rohadt. Lekapott párat és rágcsálta a visszaúton.
Kunimunda is felébredt, a saját sátra körül rendezkedett.
- Te mi a fenét eszel? - kiáltott rá rémülten a közös nyelven.
- Azsúton zsedtem – felelte teli szájjal nehezen formázva a szavakat.
- És csak úgy megetted? Lehet, hogy mérgező! - veszekedett vele. Berserker pedig nem tudta eldönteni, hogy mint vagyontárgy, vagy mint a tegnap esti szeretője aggódik érte?
Lenyelte a szájában forgatott hatalmas falatot.
- Már hogy a fenébe lenne mérgező? - kérdezett vissza végre érthetően.
- Miért, talán megvizsgáltad szöveteit felépítő vegyületeket?
Nagyokat pislogott a felvetésen.
Kunimunda felé fordította a félig megrágott gyümölcsöt, aminek így kilátszott a magháza.
- Egy lédús, édes termés, apró magokkal. Egy növény akkor öl bele ennyi energiát és nyersanyagot a magköré épített testbe, ha nagy testű, hordozó állatokkal akarja elszállíttatni a magjait. Ha ezek után mérgező, akkor ez a fa a leggonoszabb élőlény a galaxisban!
Kunimunda kerek szemekkel hallgatta az érvelést, láthatóan meggyőzte.
- Meg volt ott egy csomó rágott is, de döglött állat egy sem – magyarázta tovább. - Ezt más is megtudta enni...
- Honnan a fenéből ismered ennyire a természetet?
- Arra képeztek ki, hogy mindenhol túléljek. Nem taníthatták meg a galaxis összes ehető növényét, de azt igen, hogy hogyan ismerjem fel a biztosan ehetőt. Vagy biztosan mérgezőt, ha éppen az kell.
A dacos tekintet mögött kevéske csodálatot vélt felfedezni, ahhoz túl büszke lehetett, hogy elismerje egy rabszolga igazát. Hadart valamit turániul, amit nem értett, bár sejtette, hogy őt illette nem túl ékes jelzőkkel.
Tüzet gyújtott és vizet rakott felé egy edényben. A turániaknak volt egy por alapú ételük, amit itt kint ehetett a nomádkodó pásztor. Pár marékkal kellett vízbe szórni, megfőzni néhány perc alatt és már kész is volt. Hasonló kosztot a galaxis összes hadseregében használtak, csak azokkal ellentétben ennek volt íze és jó is volt! Valamihez nagyon értettek ez a különös nomádok...
Reggeli készítés közben Kunimunda elsétált mellette a folyóparthoz, ledobta a felsőjét magáról, a csípőjét ringatva letolta formás lábairól a nadrágját és egyenes tartva őket előrehajolt, hogy a kerek hátsóját is kihangsúlyozva levegye a bugyiját is. Meztelenül belegázolt a vízbe, de csak alig térden felül, majd felé fordulva, mosakodni kezdett. Mellein, feszes hasán és ágyékán kiemelkedően sokat időzött.
A szemét nem tudta és nem is akarta levenni a gyönyörű nőről. Újra átélte az este minden vad pillanatát. A testébe karmoló körmöket, a férfiasságán gyönyörtől hullámzó női testet...
Bármire képes lett volna érte, csupán azért, mert gyönyörű. Még az sem zavarta, hogy szándékosan provokálta.
Fürdés után meztelenül sétált át a kavicsparton és leült a tűz mellé száradni.
- Ne bámulj így! - parancsolt rá és hangja csattanása alapján komolyan is gondolta. - Különben is elfordulhatnál, ha ruhátlanul vagyok!
Berserker szóhoz sem tudott jutni, csak kerek szemmel bámult és próbálta jelét venni az ostoba viccnek.
- Ezt komolyan mondod? Azok után, hogy egész éjszak ölelkeztünk?
- Ezt én nem hangoztatnám így, mert bárki aki meghallja, egy kötéllel a nyakadban vonszolna végig a pusztán! Ez jár annak, aki megbecstelenít egy turáni nemes hölgyet!
- Megbecsteleníteni? - szinte felkiáltott döbbenetében Berserker. Kunimunda azon már nagyon régen túlesett, az esti teljesítménye és étvágya után azt se zárta volna ki, hogy minden este él a lehetőséggel...
- Te egy rabszolga vagy én pedig egy turáni nemes! Amúgy is! Hogy beszélsz velem?
Erre már nem tudott mit mondani. Igaza volt, rabszolgaként nem voltak jogai, kötelessége viszont igen. És egy feladata is, amit nem kockáztathatott egy túlfűtött nemeslány miatt.
Talán egy fél percet hallgathattak.
- Azt is mondtam, hogy fordulj el! - dörrent rá újra Kunimunda, nagyon nyeregben érezte magát...
- És ha nem? - vetette fel félvállról Berserker, még csak tovább gondolni sem volt ideje. Olyan pofont kapott, hogy hirtelen azt hitte egy fogát is kiköpi. Az arca lángolt, az állkapcsa pedig pokolian feszült, talán ki is ugrott a helyéről.
Kunimunda tekintete lángolt az izzó haragtól, láthatón nem szokott az ellentmondáshoz. Ráadásul meglepően erős és gyors is volt.
Néhány hosszú pillanatig állta a barna tekintet tombolását.
„Vagy megölöm, vagy beleszeretek” - futott át az agyán.
Aztán felállt a tűztől és magára hagyta a nőt.
A nerfek közelében, egy fa árnyékában ücsörgött egész nap. Eleinte haragos volt Kunimunda viselkedése miatt, később azonban egyre inkább túlsúlyba kerültek a forrásbeli fürdőzéses képek és a múlt éjjeli események.
A hátát a fa göcsörtös törzsének döntötte és vigyorogva élte át újra a kellemes órákat. Nem tudta kiverni a fejéből a gyönyörű nő képzetét. Illatának, teste érintésének a gondolatára is érezte összeszűkülni a gyomrát. Erős vonzalmat érzett iránta, de ki ne tenné egy ilyen csodás nővel? Valamilyen mértékben viszonoznia is kell, elvégre csak nem fekszik össze minden rabszolgával és szabaddal!
Töprengés közben egy kezébe akadt ágat kezdett farigcsálni egy otromba vaskéssel.
Talán érdemes volna meghódítani... - mélázott el. A tervek szerint már nem sokáig lesz rabszolga és akkor valóban az övé lehet...
Kunimunda a délelőtt folyamán összepakolt és szó nélkül elügetett a táborból. Sóvárogva bámult a távozó nő után. Titkon bízott benne, hogy marad még egy napot. Pontosabban éjszakát. Kedve lett volna megismételni az előzőt...
Kunimunda távozása után üres lett az egész puszta. Alig pár órát töltöttek együtt, de valahogy mégis furcsa volt utána, nélküle. Leginkább a tudat kínozta, hogy talán soha többet nem találkoznak. Az a nő bárkit megkaphat, szabadokat, nemeseket, nincs rászorulva egy szerencsétlen rabszolgára. Véletlenül akadhatott rá, biztos itt érte az este és inkább keresett egy pásztorszállást. Vagy az is lehet, hogy szándékosan kereste, túl gyorsan kíváncsiskodott a Vadászatról... Talán arról akart többet tudni, biztosan az apja sem mesélt semmit. Még gondolni is rossz volt rá.
Gondolatban hazarepült, az otthoni Dicsőség Csarnokába. A helyre, ahol népe az összes hadi ereklyéjét tartotta. Állítólag százával gyilkolta le a népe a Nagy Vadászat alatt, de soha, egyetlen csontdarabot sem tettek ki belőlük. Az emberek között azonban terjedt a rémhír, hogy vittek haza belőlük is trófeát, de olyan nyomasztó és félelmetes lett a terem ahová betették, hogy senki nem mert bemenni megnézni őket. Lassan átjárta az őrök szívét is és inkább elégették őket. Hasonló eredményt csak a legnagyobb Nagyurak holokronjai, vagy fénykardjai tudtak elérni. Azokat is elzárva, a pincék legmélyén tartották, ahová soha, senki nem merészkedett.
A napok még lassabban és még értelmetlenebbül teltek. Folyton csak Kunimundáról ábrándozott, leste a láthatárt, hátha felbukkan valahol, minden ág reccsenésre azt hitte, hogy ő jött meg. De nem. Ő nem tért vissza.
Az őrület határán töltött napok után edzeni kezdett. Kilométereket futott a legelő körül, órákon át úszott az aprócska folyóban, általában árral szemben. A fákra mászott fel csak a kezét használva, az ezerszer begyakorolt közelharc formációkat ismételte újabb ezerszer.
Nem sok értelme volt, de legalább amikor a kimerültségtől lerogyott az árnyékban, akkor nem a feszes combok között járt az esze...

Megosztás a facebookon