Melyben egy idegen érkezése zavarja meg a dolgos hétköznapokat...

Szórakozottan forgatta kezei közt a páncél sisakot. Egy hatalmas horpadás éktelenkedett a halántékánál, hogy kerülhetett rá, tűnődött, majd felvette. Pár számmal nagyobb lehetett, mint a feje. A vizoron hirtelen adatsorok kezdtek el futni, ismeretlen nyelven. A számértékek, mintha a pulzusát és a vérnyomását mutatnák, de lehettek akár hőmérsékletre és páratartalomra utaló információk is. Előre nézett. A vele szemben ülő férfi pontosan 1,56 méterre volt és látta a testhőmérsékletét. Az általa kortyolgatott vörös bor alkoholtartalma és hőfoka is megjelent a kijelzőn, számára ismeretlen mértékegységekben. Körbenézett, szokatlan volt. Végül levette és visszahelyezte az asztalra.

- Nos? – kérdezte Zotmund.

- Kissé hasonlít egy mandalor sisakra, bár majd minden zsoldos nációnak van rendszeresített páncélja. – mondta elgondolkodva.

- Ez igaz, hallottál valaha erről a népről?

- Hmm, legendáinkban nincsen említés róluk. És sem a sámánok, sem a mogur nem mesélt a háborúnak erről az aspektusáról, de majd szétnézek a rendelkezésre álló források közt – válaszolta a mogur.

- Nézd, lehet, hogy kitaláció az egész nép. – válaszolta Zotmund.

- Vagy ők is illegalitásba vonultak, a peremvidéken és az ismeretlen régiókban bujkálnak, ahogy mi is tesszük. Sokáig mi se hívtuk fel magunkra a figyelmet, egészen Coruscant megtámadásig, a Galaxis azt se tudta, hogy létezünk.

- Van realitás abban, amit mondasz ifjú mogur!

- Amúgy ha ilyen páncélom lenne, akkor csak önszántamból őrizgetném a nerfjeidet! – sóhajtott a fősámán.
- Tudom – felelte Zotmund és eltűnődött a válasz kifejtésén. – Nem véletlenül küldtem a lehető legmesszebb. Kint a pusztában nyugodtan ellehet, senkit sem zavar. Ha itt lenne a többi rabszolga között, csak lázadásokat szítana a jelenléte is. Látszik rajta, hogy nem rabszolga. Teljesíti a parancsokat, mert így nevelték, de ennyi... Nincs benne félelem, csak a tisztelet a feljebbvalói iránt. Itt maradt, mert itt akart, bármikor elszökhetne, képes lenne rá.
- Ha igaz az, amit a képességeiről mondasz, akkor egy képzett harcosról van szó!
- Igen az, elbántunk a terrentatekkel, nélküle nem ment volna. – mesélte Zotmund és kortyolt a borból. – Amikor láttam, hogy mire képes, az is megfordult a fejemben, hogy végezni kellene vele. Túl veszélyes. De ki tudja hány társa van még és ők mennyire bosszulnák meg?

- Különös… ezek a bestiák a sötét oldal teremtményei, miért itt bukkantak fel? – vetette fel Sobor. Az állatok jobban izgatták, mint a másik legújabb rabszolgája és az összes nyűgje vele.

- Nem tudom, te vagy a mogur és az élő Erő ismerője, neked kéne tudnod.

- Megmutatnád azt az erdőt, ahol rájuk akadtatok?

- Én be nem teszem oda a lábam soha többé és embert sem adok melléd! Bocsáss meg mogur a keresetlen szavaimért, de elég volt egyszer is átélni, azóta tiltott az a rengeteg.
- Akkor egyedül megyek. Sebaj, kifejezetten szeretem az gonosz erdőket.
Meg kell keressem ezt a szolgát – gondolta.

Sobor egy egész saját szobát kapott, két szolgáló lánnyal, akik lesték minden kívánságát. Zavarban volt, alig tudta elkölteni a vacsoráját, majd megetetni totemállatát. A madár békésen, szárnya alá dugott fejjel aludt, mire a mogurnak sikerült kiebrudálni a lelkeseket. Végre sikerült elindulnia a fürdő felé, semmi más vágya nem volt, csak egy gyors zuhany és egy kiadós alvás. A több órás beszélgetés, avagy inkább tárgyalás Zotmunddal kifárasztotta. A letelepedettek és a kiválni készülők minden baja és nyűgje ott kavargott a fejében, miközben halkan rótta a folyosót. Hirtelen két kéz fogta be a szemét. Megállt.

- Na ki vagyok?! – suttogta a fülébe egy ismerős hang.

-Kunimunda! – Sobor örömmel kiáltott fel, majd hirtelen szembe fordult és megölelte a lányt. - Olyan rég láttalak! Hogy vagy, mi újság van veled? – kérdezte érdeklődve, miközben vigyorogva bezsebelte a két puszit, amit Zotmund minden lében kanál lányától kapott.

- Úh, hát tényleg, azóta nem láttalak, mióta eljöttem Mendtől – utalt az előző mogurra, aki a gyógynövények ismeretére és a velük való gyógyításra okította.
- Semmi különös! A bolygó faunáját és flóráját mérem fel. - válaszolta vigyorogva, akkoriban hamar összebarátkozott Mend tanítványával. – És te? Mit csinálsz itt az Öregisten valagában?
- Segítek apádnak ebben, abban – folytatta titokzatoskodva.

- Például megnézed azt az erdőt, ahol a szörny élt? – kérdezte a lány és tekintetét Soboréba fúrta, a mogur zavarba jött. Oldalra pislogva, alig tudott válaszolni. Pár évvel ezelőtt nagyon megkedvelte Kunimundát, amit sose vallott be neki.

- Holdanyánkra! Honnét tudsz te erről?! – kérdezett vissza a férfi leesett állal. – Nem változtál, nyüzsögsz, mint mindig!
A lány nyelvet öltött rá, majd játékosan orron pöckölte.

- Pontosan! Én mindenről tudok, jók az informátoraim! – mondta kacérul vigyorogva. Ez nem hatotta meg Sobort. Mindkét vállánál fogva megragadta Zotmund sarját és igyekezett komoly hangot megütni vele.

- Tudom, mit forgatsz az okos kis buksidban! Tégy le róla, azonnal!

- Soha! – válaszolta még vigyorogva. – És azt hiszem csak én tudlak elvezetni egy személyhez, akire szükséged lenne…
A mogur nagyot sóhajtott.
- A rabszolga, aki apádékkal volt ott? – kérdezte a válasz ismeretében. Kunimunda vigyorogva bólogatott.
- És véletlenül azt is tudom, hogy éppen ráér és senki nem tudná meg, hogy elraboltuk…

Két héttel később a hajnal már a folyó egy másik kanyarulatánál fogadta.
Reggel felkelt és nekilátott az unalmas, örökké ismétlődő munkának, amit nap nap után végzett értelmetlenül.
A reggelijét készítette, amikor patadobogásra figyelt fel.
Ösztönösen a kezébe fogta az elektroösztökéjét, pedig tudta, hogy a bolygón nem kell veszélytől tartania.
Pár pillanat múlva felügetett egy közeli, füves dombra egy tucat lovas. Amikor meglátták Berserket, a csapat fele hozzá, a másik fele az állatok felé indult el.
- Rabszolga! - állította meg fújtatva, toporzékolva a minrasát a csapat vezére. - Az állatokat átvesszük!
Berserkernek fogalma sem volt, hogy ez mit jelent, de nem ellenkezett.
Percek alatt együtt volt a száz nerf és munkához láttak az idegenek.
Már a délután is estébe hajlott, egy lógó veszőkből álló lombkoronájú, vízparti fa göcsörtös törzsének dőlve faragcsált, közben pedig a munkálkodó turániakat figyelte. Legjobb ötlete szerint szétválogatták az állatokat, biztosan a vágáséretteket, ivaréretteket keresték.
Unalmas munkája volt, de másokat nézni még inkább az volt.
Váratlanul egy termetes minras patája dobbantott mellette, a következő pillanatban pedig egy súlyos zsák zuhant elé.
- Fogd rabszolga és kövess! - csattant keményen egy dallamos hang. Berserker talpra szökkent.
- Kunimunda! - szakadt fel belőle a kiáltás és megcsodálta a nőt az állat hátán.
- Kegyelmes Kisasszony! - tette hozzá egy szúrós pillantásért cserébe.
Magára kapta a zsákot, ami bár nehéz volt, az erejével nem okozott gondot.
Sötétedésig haladtak némán. Kunimunda ült a minras hátán és mutatta az utat, Berserker pedig követte és cipelte a súlyos zsákot. Vigyorogva figyelte az állaton mozgó nőt, az ütemesen emelkedő testét és a minden pillanatban felemelkedő feszes hátsóját.
Az órákig tartó menettől messzire kiértek a legeltetési területről, mélyen behatolva az ismeretlen vadon erdő foltjaiba.
Kunimundának talán mégse lehetett annyira ismeretlen, mert sötétedésre egy forráshoz értek. Hatalmas fák tövében, sziklák között bugyogott fel a víz és apró tavacskát képzett a kövek között. A vékony réseken elszivárgó víz pedig elindult a messzeségbe, hogy folyammá érjen valahol a pusztában.
A forrásnál megálljt parancsolt Kunimunda és lepattant a minrasról.
- Itt éjszakázunk! - adta parancsba és egy fához kötözte az állatot. - Készíts tüzet és vacsorát három főre!
- Háromra? – kérdezett vissza Berserker, mert nem volt benne biztos, hogy jól értette a számot.
- Igen, háromra! – csattant rajta Kunimunda haragos hangja. Valamiért nagyon feszült volt, valami nem volt rendben. – Várunk még valakit!
Az alaptábort gyorsan felállította Berserker, egy félórával később már lobogott a tűz és készült a vacsora.
Hiába kapta meg a feladatát, állandóan a gyönyörű nőt fürkészte. Sokkal szebb volt, mint a képzeletében remélte. Hidegen, távolságtartón viselkedett vele, de tudta, hogy csak megjátssza magát. Ha neheztelne rá, nem vágyna rá, nem őt hívja el.

Megosztás a facebookon