Melyben Kunimunda a családjával költi el az ebédjét...

A szabadban, egy terebélyes fa alatt állították fel a faragott, kecskelábú asztalt, amelyen megterítettek.
Kellemesen meleg volt, a szellő lágyan cirógatta az ember arcát. A levegőben ezer virág illata kavargott és az ágakon száznyi madár énekelt. Rovarok ciripeltek és zúgtak, a távolban pedig nyerítettek a szállás minrasai. Sehol a hajtóművek zúgása, sehol olajszag... Csak a természet lágy öle.
Kunimunda vigyorogva közelítette meg a családi asztalt, csak pillanatra torpant meg, amikor a fa faját próbálta felidézni. Hiába ő adta a többségének a nevét, hirtelen nem jutott eszébe...
Vidáman ugrotta át az asztal mellé készített padot és ült le a helyére.
- Mit eszünk ma? - kérdezte és vizsgálni kezdte a kirakott ételt.
Az anyja és a húga már ott ültek, Hunimundot sehol sem látta, de az apja már közeledett.
- Bűzlesz, mint egy istálló! - sikoltott fel a húga. Bár már tizennégy volt, egy kicsit hisztisre sikeredett és a viselkedése alapján minimum királylánynak hitte magát.
Kunimunda megszagolta a felsőjét, kedvenc hátasát érezte csak rajta.
- Csak finom minras illatom van! - vetette ellen.
- Undorító!
- Lányok! - szólt rájuk Zotmund és leült az asztalfőre, a feleségével szemben. - Viselkedjetek az asztalnál!
- Hunimund hol kóborol már megint? - kérdezte az anyja és szedett a férjének, majd a lányoknak is a levesből.
- A vadászokkal gyakorlatoznak – felelte Zotmund. - Tudod, hogy imád repülni...
- Vagy megint azt a kislányt hajkurássza... - vetette közbe gúnyosan Kunimunda és vigyorogva gyűjtötte be szülei rosszalló tekintetét. Apja enyhült meg hamarabb és egy elégedett mosolyt is kapott tőle.
Hunimund öt évvel volt idősebb a kedvesétől, ami nem számított soknak a turáni nemesek között. A lány azonban két évvel fiatalabb volt Kunimundával, így jól esett neki piszkálni vele a bátyját...
- Rendes lány... - mélázott el az apja és enni kezdett. - És boldogok is együtt.
- A családja is jómódú – vetette közbe az anyja. - Saját cirkálójuk is volt... Biztosan szép hozományt is adnak mellé.
- Biztosan sok gyereket is tud szülni... - folytatta Kunimunda a gonoszkodást. Bár a turániaknál minden jog megilletett egy nőt is, akár harcolhattak is. Az állattartás, fosztogatás és zsoldosság azonban a nemes családok többségét elég gazdaggá tették ahhoz, hogy a nők csak a családnak éljenek. Kunimunda pedig mélységesen megvetette az olyan nőket, akik egész életükben csak annyit tettek, hogy ráakaszkodtak egy férfira és széttették a lábukat, kipotyogtattak egy tucat gyereket és mindenhol előadták, hogy micsoda nagyszerű anyák!
Zotmund lemondóan felsóhajtott, régen beletörődött, hogy az ő lánya nem ilyen, Kunimunda pedig bízott benne, hogy így is büszke rá.
- Amúgy mikor küldöd ki a felügyelőket az északi csordákhoz? - kérdezte az apjától.
- Úgy két hét múlva, akkor jön el az ideje az ellenőrzésnek, a vágásnak, miegymásnak. Miért?
Két hét... - tűnődött el. Még két hét...
- Csak úgy... - felelte, aztán rájött, hogy ezzel csak a kíváncsiskodásukat kelti fel. A végén még azt hiszik, valamelyik ottani nemes kölyköt keresi fel... - Az új rabszolgát elvinném, ha nem kell ott, az állatokhoz úgysem ért. Most is összefutottam vele és nagyon sokat tud az ismeretlen növényekről, segíthet nekem.
- Ha segítség kell, bármelyik biológus a rendelkezésedre áll – ellenkezett az apja.
- Igen, de velük nem cipeltethetem a málhámat... Ha meg viszek segédeket, teherhordókat, akkor egy egész expedíciót vihetek, amit meg utálok.
Tehát már csak két hét és újra kint lehet.

Megosztás a facebookon