Melyben a forró éjszakát egy hűvös hajnal követ...

Az éjszaka lassan hajnalba fordult, mikor végre elcsendesedett a hevenyészett kunyhó.

Kunimunda lihegve, zsibbadt testtel fordult ki alóla és hosszú percekig a növényi szárakból álló plafont bámulta.
- A vacsora sem volt rossz, ez... ez... - nem találta a szavakat. Átfordult az oldalára és magához ölelte Berserker izmos mellkasát, arcát a testébe fúrta és pillanatokon belül elaludt.
Egyáltalán nem értette a nő viselkedését. A beképzelt pökhendisége világos volt a származása miatt, de ez? Meg sem próbálta megfejteni az elmúlt órákat, talán úgy se lehetett volna.
Egy pár órát aludt csak, a rajta békésen fekvő meztelen nő mellett. A hajnali lehűlés hatására összébb húzódott Kunimunda és közelebb préselte magát az organikus melegítőjéhez.
Mikor azonban a rendszer csillaga megjelent a horizont fölött, Berserker óvatosan kihámozta magát a nő öleléséből és kicsusszant a szűk kunyhóból. A ruháit nehezen tudta összevadászni, de azért sikerült megoldania a problémát.
Ellenőrizte az állatokat, mindegyik meg volt, lassan ébredeztek ők is. Ittak a folyóból, majd bambán legelni kezdtek.
Elment a legközelebbi forráshoz vízért, egy nagyobb kannával hozott, hogy legyen főzni és inni is. Útközben látott egy gyümölcsfát, amin ökölméretű kék termések lógtak, sok már a földön rohadt. Lekapott párat és rágcsálta a visszaúton.
Kunimunda is felébredt, a saját sátra körül rendezkedett.
- Te mi a fenét eszel? - kiáltott rá rémülten a közös nyelven.
- Azsúton zsedtem – felelte teli szájjal nehezen formázva a szavakat.
- És csak úgy megetted? Lehet, hogy mérgező! - veszekedett vele. Berserker pedig nem tudta eldönteni, hogy mint vagyontárgy, vagy mint a tegnap esti szeretője aggódik érte?
Lenyelte a szájában forgatott hatalmas falatot.
- Már hogy a fenébe lenne mérgező? - kérdezett vissza végre érthetően.
- Miért, talán megvizsgáltad szöveteit felépítő vegyületeket?
Nagyokat pislogott a felvetésen.
Kunimunda felé fordította a félig megrágott gyümölcsöt, aminek így kilátszott a magháza.
- Egy lédús, édes termés, apró magokkal. Egy növény akkor öl bele ennyi energiát és nyersanyagot a magköré épített testbe, ha nagy testű, hordozó állatokkal akarja elszállíttatni a magjait. Ha ezek után mérgező, akkor ez a fa a leggonoszabb élőlény a galaxisban!
Kunimunda kerek szemekkel hallgatta az érvelést, láthatóan meggyőzte.
- Meg volt ott egy csomó rágott is, de döglött állat egy sem – magyarázta tovább. - Ezt más is megtudta enni...
- Honnan a fenéből ismered ennyire a természetet?
- Arra képeztek ki, hogy mindenhol túléljek. Nem taníthatták meg a galaxis összes ehető növényét, de azt igen, hogy hogyan ismerjem fel a biztosan ehetőt. Vagy biztosan mérgezőt, ha éppen az kell.
A dacos tekintet mögött kevéske csodálatot vélt felfedezni, ahhoz túl büszke lehetett, hogy elismerje egy rabszolga igazát. Hadart valamit turániul, amit nem értett, bár sejtette, hogy őt illette nem túl ékes jelzőkkel.
Tüzet gyújtott és vizet rakott felé egy edényben. A turániaknak volt egy por alapú ételük, amit itt kint ehetett a nomádkodó pásztor. Pár marékkal kellett vízbe szórni, megfőzni néhány perc alatt és már kész is volt. Hasonló kosztot a galaxis összes hadseregében használtak, csak azokkal ellentétben ennek volt íze és jó is volt! Valamihez nagyon értettek ez a különös nomádok...
Reggeli készítés közben Kunimunda elsétált mellette a folyóparthoz, ledobta a felsőjét magáról, a csípőjét ringatva letolta formás lábairól a nadrágját és egyenes tartva őket előrehajolt, hogy a kerek hátsóját is kihangsúlyozva levegye a bugyiját is. Meztelenül belegázolt a vízbe, de csak alig térden felül, majd felé fordulva, mosakodni kezdett. Mellein, feszes hasán és ágyékán kiemelkedően sokat időzött.
A szemét nem tudta és nem is akarta levenni a gyönyörű nőről. Újra átélte az este minden vad pillanatát. A testébe karmoló körmöket, a férfiasságán gyönyörtől hullámzó női testet...
Bármire képes lett volna érte, csupán azért, mert gyönyörű. Még az sem zavarta, hogy szándékosan provokálta.
Fürdés után meztelenül sétált át a kavicsparton és leült a tűz mellé száradni.
- Ne bámulj így! - parancsolt rá és hangja csattanása alapján komolyan is gondolta. - Különben is elfordulhatnál, ha ruhátlanul vagyok!
Berserker szóhoz sem tudott jutni, csak kerek szemmel bámult és próbálta jelét venni az ostoba viccnek.
- Ezt komolyan mondod? Azok után, hogy egész éjszak ölelkeztünk?
- Ezt én nem hangoztatnám így, mert bárki aki meghallja, egy kötéllel a nyakadban vonszolna végig a pusztán! Ez jár annak, aki megbecstelenít egy turáni nemes hölgyet!
- Megbecsteleníteni? - szinte felkiáltott döbbenetében Berserker. Kunimunda azon már nagyon régen túlesett, az esti teljesítménye és étvágya után azt se zárta volna ki, hogy minden este él a lehetőséggel...
- Te egy rabszolga vagy én pedig egy turáni nemes! Amúgy is! Hogy beszélsz velem?
Erre már nem tudott mit mondani. Igaza volt, rabszolgaként nem voltak jogai, kötelessége viszont igen. És egy feladata is, amit nem kockáztathatott egy túlfűtött nemeslány miatt.
Talán egy fél percet hallgathattak.
- Azt is mondtam, hogy fordulj el! - dörrent rá újra Kunimunda, nagyon nyeregben érezte magát...
- És ha nem? - vetette fel félvállról Berserker, még csak tovább gondolni sem volt ideje. Olyan pofont kapott, hogy hirtelen azt hitte egy fogát is kiköpi. Az arca lángolt, az állkapcsa pedig pokolian feszült, talán ki is ugrott a helyéről.
Kunimunda tekintete lángolt az izzó haragtól, láthatón nem szokott az ellentmondáshoz. Ráadásul meglepően erős és gyors is volt.
Néhány hosszú pillanatig állta a barna tekintet tombolását.
„Vagy megölöm, vagy beleszeretek” - futott át az agyán.
Aztán felállt a tűztől és magára hagyta a nőt.
A nerfek közelében, egy fa árnyékában ücsörgött egész nap. Eleinte haragos volt Kunimunda viselkedése miatt, később azonban egyre inkább túlsúlyba kerültek a forrásbeli fürdőzéses képek és a múlt éjjeli események.
A hátát a fa göcsörtös törzsének döntötte és vigyorogva élte át újra a kellemes órákat. Nem tudta kiverni a fejéből a gyönyörű nő képzetét. Illatának, teste érintésének a gondolatára is érezte összeszűkülni a gyomrát. Erős vonzalmat érzett iránta, de ki ne tenné egy ilyen csodás nővel? Valamilyen mértékben viszonoznia is kell, elvégre csak nem fekszik össze minden rabszolgával és szabaddal!
Töprengés közben egy kezébe akadt ágat kezdett farigcsálni egy otromba vaskéssel.
Talán érdemes volna meghódítani... - mélázott el. A tervek szerint már nem sokáig lesz rabszolga és akkor valóban az övé lehet...
Kunimunda a délelőtt folyamán összepakolt és szó nélkül elügetett a táborból. Sóvárogva bámult a távozó nő után. Titkon bízott benne, hogy marad még egy napot. Pontosabban éjszakát. Kedve lett volna megismételni az előzőt...
Kunimunda távozása után üres lett az egész puszta. Alig pár órát töltöttek együtt, de valahogy mégis furcsa volt utána, nélküle. Leginkább a tudat kínozta, hogy talán soha többet nem találkoznak. Az a nő bárkit megkaphat, szabadokat, nemeseket, nincs rászorulva egy szerencsétlen rabszolgára. Véletlenül akadhatott rá, biztos itt érte az este és inkább keresett egy pásztorszállást. Vagy az is lehet, hogy szándékosan kereste, túl gyorsan kíváncsiskodott a Vadászatról... Talán arról akart többet tudni, biztosan az apja sem mesélt semmit. Még gondolni is rossz volt rá.
Gondolatban hazarepült, az otthoni Dicsőség Csarnokába. A helyre, ahol népe az összes hadi ereklyéjét tartotta. Állítólag százával gyilkolta le a népe a Nagy Vadászat alatt, de soha, egyetlen csontdarabot sem tettek ki belőlük. Az emberek között azonban terjedt a rémhír, hogy vittek haza belőlük is trófeát, de olyan nyomasztó és félelmetes lett a terem ahová betették, hogy senki nem mert bemenni megnézni őket. Lassan átjárta az őrök szívét is és inkább elégették őket. Hasonló eredményt csak a legnagyobb Nagyurak holokronjai, vagy fénykardjai tudtak elérni. Azokat is elzárva, a pincék legmélyén tartották, ahová soha, senki nem merészkedett.
A napok még lassabban és még értelmetlenebbül teltek. Folyton csak Kunimundáról ábrándozott, leste a láthatárt, hátha felbukkan valahol, minden ág reccsenésre azt hitte, hogy ő jött meg. De nem. Ő nem tért vissza.
Az őrület határán töltött napok után edzeni kezdett. Kilométereket futott a legelő körül, órákon át úszott az aprócska folyóban, általában árral szemben. A fákra mászott fel csak a kezét használva, az ezerszer begyakorolt közelharc formációkat ismételte újabb ezerszer.
Nem sok értelme volt, de legalább amikor a kimerültségtől lerogyott az árnyékban, akkor nem a feszes combok között járt az esze...

Megosztás a facebookon