Melyben Kunimunda felkészült az új életére

A Kalamona első sugarai sem bukkantak elő, sejtelmes félhomályba burkolózott a környező világ. A ház körül álló fákon legalább egy tucat madár csiripelt, hangjukról könnyedén felismerte őket.
A keleti teraszon üldögélt egy kényelmes gömbfotelben. Lábait felhúzta és egy meleg pléddel betakarta magát. Kissé didergett a hajnali hidegben, a kezében gőzölgő forró tea sem tudta igazán felmelegíteni.
Teljesen egyedül volt.
Még lett volna egy kis ideje a kelésig, de már órák óta virrasztott. Alig aludt valamit, akkor is rémálmok gyötörték.
Újra ott volt abban az erdőben, egyedül, bekerítve. Álmában pedig Berserker sem ért oda időben…
Mondta, hogy lesznek rossz álmai, egyéb érzelmi kilengései… Szerencsére semmi olyan, amivel ne tudna megbirkózni.
Sokat segített volna, ha nincs egyedül, főleg a családja hiányzott.
Miután visszatértek a szürkéktől, csúnyán összeveszett az apjával. Először csak egy kis lehordást szánt neki, amiért nem volt hajlandó mentőcsapatot küldeni érte. Nem lett volna olyan véresen komoly, nagyjából megértette, hogy miért tette. Megértette, csak éppen el nem fogadta.
Hogy képes egy apa idegenek ezreit választani a lánya helyett?
Veszekedett volna, haragudott volna rá egy darabig, nem szólt volna hozzá napokig, aztán megenyhült volna úgy is.
Csakhogy jött a jéghegy csúcsa.
Zotmund testőrrabszolgává léptette elő Berserkert. Ez akár jó is lehetett volna, a fiú így gyakorlatilag szabadként élhet, bizonyos korlátozásokkal és köteles urát megvédeni.
De attól még rabszolga maradt, így pedig esélyük nem lehetett a közös jövőre.
Ordítozott az apjával. A fejéhez vágta, hogy a lánya egy nyomorult rabszolgát sem ér, arról nem is beszélve, hogy miért nem valami méltóságot küldött érte?
Csúnya veszekedés lett a vége, aztán faképnél hagyta.
Azóta az eldugott kis labortelkén él, próbálja Berserker állatait megmenteni és egy gazdag uradalmat kiépíteni. Közben persze várja azt az ostoba kölyköt, hogy visszatérjen az apjától.
Megmasszírozta kiszakadni akaró jobb vállát. Felszisszent az érintés okozta fájdalomtól is. Mivel aludni nem tudott és még egyszer nem akart hasonló helyzetbe kerülni, ezért elkezdett egy komolyabb felkészítő edzést. Még sötétben indult el futni a tanyája körüli mezőkön, erdőkön. A Westar M-5 kommandós karabélyt vitte magával, amit persze esze ágában sem volt bevallani Berserkernek. Hiába könnyítettek rajta, így is nyomott vagy két kilót, alakja elég ormótlan volt, a karjait alaposan megterhelte a kilométerek alatt. A lövésekről nem is beszélve. Talán százat is el szokott lőni reggelente, ami a visszarúgás csökkentés ellenére is lezsibbasztotta a vállait.
Kimerülten, az ájulás határán érkezett vissza ma reggel is a szállására. A házba a keleti szárnyon elhelyezett teraszajtón át ment be. Átvágott a növényekkel zsúfolt üvegház-előtéren, majd a dzsungelnek tűnő növényzeten túl, a közösségi teremben ledobta a karabélyt, lerúgta a bakancsát és vetkőzni kezdett. Pár lépéssel a hálójába ért, addigra már teljesen meztelen volt. Karcsú testén izmok feszültek, amelyen a hajnali hideg ellenére is kövér izzadság cseppek vonultak egyre lentebb.
A hálószobájából jobbra nyílt a fürdője, ahol jéghideg vízben lemosta a kimerítő edzést magáról. Sokáig áztatta a testét a hidegben, izmai kezdtek görcsbe állni a remegéstől. Olyan kimerült volt, hogy már erre az egyszerű feladatra is alig voltak képesek.
Helyi, illatos növényből készített szappant használt. A korábban idegennek szagot teljesen megszokta és megszerette, elképzelni sem tudott mást. Alaposan bekente a bőrét, pedig szinte felesleges volt. Az egész napot büdös jószágok között tölti majd, és az egyetlen férfi, aki figyelmére vágyik, vagy ezer kilométerre van…
Hirtelen ugrott fel és határozottan, még mindig meztelenül kicsattogott a konyhába. A pulton, különböző tárolókban szárított és aszalt gyümölcsök sorakoztak. Találomra mindegyikből pakolt egy jó adagot egy tányérra, készített magának egy adag gőzölgő teát és kiült a keletre néző teraszra, várni Kalamóna ébredését.
Bebugyolálta magát egy puha plédbe, elmajszolta a reggelijét, majd a forró teát kortyolgatva merengett maga elé.
A csillag első sugarai megérintették a fákat, a füvet, a földet és gomolygó párát eresztettek. Újabb madarak kapcsolódtak a már megkezdett kórusba. A meleg cirógatni kezdte, hamarosan érezhetően szökellni kezdett a hőmérséklet.
Lomhán vánszorgott elő éji rejtekéből Kalamóna. Vörös korongja égette a szemet, nem is lehetett sokáig nézi.
Gyönyörködött még egy kicsit a reggelben, majd felugrott a fotelből, ledobta a plédet magáról és visszament a házba.
Percek alatt öltözött fel és látott hozzá az aznapi munkájához.
Először a ház mögötti istállókhoz ment. Az állatok szelektálása sikeresen megkezdődött, amivel persze újabb problémák adódtak. A csoportoknak eltérő kezelés kellett, amihez pedig több istálló… Ezt úgy-ahogy meg is oldották: nem különítették el csak a legkisebb csoportot. Ők voltak azok az állatok, akikkel genetikailag minden rendben volt, csak a nem megfelelő körülmények között éltek. A kezelésük is jól haladt, a speciális tápanyagoknak hála megerősödtek, a fokozatosan erősödő fényű lámpáktól kezdték a napfényt is megszokni. A szociális változásokba még nem mert belekezdeni. Egy állat, aki egész életében egy szűk barlangban élt, vajon mit fog kezdeni a bolygót uraló pusztákon?
Az előre bekalkulált problémák mellett ott voltak a nem vártak is. A hűvös és nedves klímán egészen más élősködők éltek, mint itt kint. Egy tucat állatot elveszítettek, mert egyszerűen kiszáradt a bőrük, elfertőződtek a sebeik, vagy túl hevesen reagáltak a rovarcsípésekre.
Az ilyen esetek miatt mindennap megkörnyékezte a gondolat, hogy talán túl optimista becslés volt az az egy éves kilátás…

Melyben a Turáni Véderő próbál felkészülni a következő támadásra...

A hatalmas csarnok tetejét és oldalait is zörgetve rázta a szél. A magassága három emelet lehetett szélessége és hossza a homályba veszett. Padlót nem készítettek bele, napfénytől elzártan megsatnyult fű takarta az aljzatot. A rezgő falak szinte teljesen elnyomták az álcázó generátorok hangját, zúgásukra figyelni kellett, ha valaki meg akarta hallani.
A könnyűszerkezetes épület óriási gyomrában a galaxis minden tájáról összegyűjtött harcjárművek sorakoztak. Többségében Szeparatista gyártmányok, de felbukkant pár köztársasági és néhány ismeretlen is.
AAT. NR-N99. OG-9. IG-227. MTT.
MTT – csóválta a fejét Berserker a szedett-vedett társaság láttán. – Az mégis minek?
Zotmund és Hunimund a háta mögött állva figyelte a mustráját, odakint Ratold a felszíni erők parancsnoka mérgelődött. Neki egyáltalán nem tetszett a szemléjük.
A szürkék meglepetésszerű támadása és még meglepőbb kezdeti sikerei után végre Zotmund is felfogta, hogy a turáni haderő alkalmatlan mindenféle háború vívására. Turánitól szokatlan módon olyantól kért segítséget, aki a bolygón a legtöbbet értett a kérdéshez.
- Nos? – érdeklődött Zotmund. – Vélemény?
Berserker szembe fordult a hozzá képest alacsony törzsfővel. A mögötte nyíló széles bejáraton vakító fény szűrődött be és csak Ratold alakján tört meg.
- Mi a kérdés? – harmadik napja járták az összelopott fegyverek raktárait, nagyjából képbe került a turáni erők siralmas állapotáról.
- Ebből kellene összehozni egy erőteljes felszíni, védelmi erőt – sürgette Zotmund és türelmetlenül várta a fiatal férfi válaszát.
Pont ettől félt Berserker.
- Adjátok el az egészet és vegyetek normális fegyvereket – összegezte a háromnapos szemle eredményét. A szembesütő fény ellenére is látta elképedni a gazdáját.
- Látod? Én megmondtam! – rontott be ordítozva Ratold, kicsit sem próbálva titkolni a hallgatózását. – Ez a kölyök nem ért semmihez! Azok a rohadék szürkék hátba támadtak minket, de többet nem fordul elő! Napok alatt őket is felszámoltuk, mással is elbírunk!
- Egy közepes szervezettségű kalózbandával sem bírnátok el a felszínen – vetette elé Berserker.
- Mit merészelsz, anyaszomorító! – Ratold egy pillanat alatt vörösödött el és az övébe tűzött díszes tőrt kezdte előrángatni, hogy „igazságot” tegyen. Berserker annyira már ismerte a turániakat, hogy tudja szándékosan húzza az időt a fegyverrántással, hogy valaki leállítsa. Valószínűleg tisztában van a kettőjük közötti képességkülönbséggel is.
- Egyetlen oka van a sikereiteknek, az erős flotta és vadászkíséret, meg a meglepetés – locsolta tovább az olajat a tűzre. – A felszínen, egy-egy ellen esélyetek sem lenne semmilyen ellenféllel!
Zotmund hallgatott és Rátold is a tokjában hagyta a fegyverét.
- Minrasokkal és plazmaíjakkal mi a fenét csináltok egy tüzérségi tűzben? Hogy keltek át egy aknamezőn? Hogyan törtök át egy erődített védelmen?
- Ezért szereztük be ezeket! – hevesen mutogatott körbe Ratold. – Nehézfegyverzetet és szállítójárműveket.
- Igen, vagy háromszáz félét! – ellenkezett tovább. – Honnan szereztek bele alkatrészt, fegyvereket? Hogyan pótoljátok őket? Jobban jártok, ha az egészet eladjátok és az árából megveszitek a legolcsóbb járműparkot, amit kapni. Az legalább egységes és elég egy helyről utánpótlást szerezni hozzá! De az igazi a saját gyártás lenne…
- Az rohadt sokba kerülne… - jegyezte meg Zotmund és elindult kifelé, a többiek követték.
Perzselő forróság, szikrázó napfény fogadta őket odakint. A zöldre festett lemezekből összetákolt ideiglenes hangár egy erdő mellett állt, annak egy részének álcázva. Az őrségét csupán pártucat harcos adta, plazmaíjakkal, minrasokkal.
- El kell dönteni, hogy mi a sereg célja… Mutogatni a csilivili ezerféle fegyvert, parádézni vele, vagy hatékonyan megvédeni a bolygót.
Az utolsó fáknál kötötték ki és szerszámozták le a minrasokat, a béklyóik hagyták őket a közelben legelészni. A három minras mellett állt az árnyékban egy BARC-robogó is.
Berserker továbbra sem volt hajlandó egy olyan dögre sem felülni, szerencséjére a turáni szokásjog is csak kiemelkedő esetben engedélyezte rabszolgának. Zotmund mellett ugyan kapott volna engedélyt, de ő jobban örült a robogónak.
- Természetesen a népünk és a bolygó védelme a legfontosabb – válaszolta meg a kérdést, közben elérték az állataikat.
- Ahhoz pedig kell egy normális hadsereg – felpattant a járgányára és térdére könyökölve várta, még a többiek visszarakják a nyerget a minrasokra.
- Szedd össze pontról pontra, hogy mire van szükségünk – utasította Zotmund.
- Mi van? – csattant rajta Ratold haragja. – Ezzel a rabszolga kölyökkel akarod megterveztetni a felszíni erőinket?
- Ratold… - próbálta csendesíteni.
- Egyáltalán minek változtatni rajta? Van fogalmad mennyi erőt öltünk bele, hogy ezt összehozzuk?
- Pontosan tudom mennyit! – dörrent rá Zotmund.
- Kár volt sokat áldozni rá – gúnyolódott maga elé Berserker.
- Egy mocskos rabszolga miatt akarod felrúgni az ősi rendünket?
- Már azzal felrúgtuk, hogy letelepedtünk!
- Rossz emberekre hallgatsz és ennek rossz vége lesz Zotmund! – Ratold dühösen fejezte be a nyergelést, felpattant a minrasra és elvágtatott.
Hosszasan bámult utána, arcára kirajzolódtak keserű érzelmei. Sok csatát vállalt a nyakába, amikor népe túlélése érdekében a letelepedést választotta. Alapjaiban kellett újraírnia az életüket.
- Legközelebb fogd vissza magad! – dörrent rá inkább Berserkerre. – Még mindig rabszolga vagy!
Felpattant ő is a nyeregbe és a távolban porzó Ratold után iramodott.

Melyben az invázió után helyreállt az élet és a múlt is fel-felvillan...

A terminálon futó adatsorok nem nyugtatták meg. Ellenőrizte újra az értékeket, de a mérések elsőre is jók voltak. Az elcsökevényesedett genom részletek visszaállításával lesz dolguk bőven.
Otthagyta a kiértékelő szobát és kilépett a fényárban úszó üvegház-előtérbe. Legalább százféle növényt ültetett oda, egy kis részük ehető zöldség, gyümölcs, vagy fűszer volt, egy másik része csupán dísz, a legtöbb azonban különféle kísérleti alany szerepet kapott.
Elsétált az ültetvénye mellett és a kettős üvegajtón kiért a szabadba.
Lágy szellő, kellemes meleg és ezernyi virág illata köszöntötte.
Az idillbe alig rontott bele az élősködő rovarok és a trágya szag.
Megkerülte az átlagos méretű dombházát és a kerítés nélküli udvaron megépített istállókhoz ment.
Imádta ezt a helyet és főleg azt, hogy senki nem tudott róla rajta kívül.
- Valami jóhír asszonyom? – kérdezte az egyik félig földbemélyített ól falának támaszkodó meglett korú férfi.
Senki, aki bajt okozhatna – módosította a gondolatait Kunimunda.
- Sajnos nincs, Gyeücsa bá’ – felelte neki és a széles ajtón bement az istállóba. Az öreg szótlanul követte. A kis birtok szerény volt, főleg a nemzetségfő lányának lehetőségeihez képest. Alig volt nagyobb egy kicsit módosabb nemesétől. Pár család élet a környéken, ők gondozták azt a néhány állatot, amelyik itt volt. Inkább volt ez egy titkos kiértékelő labor, mint gazdaság. Volt. Aztán jött a szürkék támadása és jött Berserker, aki látott, harcolt, győzött. Jelen pillanatban pedig a szürke állatállomány egytizedének a boldog tulajdonosa. Első becsléseik szerint legalább tízezer jószágnak kell lennie, csak a legalább százkilós fajokat számítva, a tőlük kisebbekkel már nem törődtek.
Hűvös és félhomály uralkodott az ólban, ami nagyjából megfelelt az új jövevényeknek. A kialakított boxokban ötven, hófehér, félig vak többé-kevésbé emlősnek meghatározható állat állt.
- Ahogy sejtettük, eléggé elcsökevényesedtek a barlangi életben – magyarázta Kunimunda és közben zöldséget nyújtott a legelső állatnak. – Nagyjából háromezer generációt éltek le gyenge mesterséges fényben. Néhány példányban csak nem fejeződött ki, másokban teljesen megszűnt a napfénytolerancia. Gyakorlatilag elégnének és teljesen megvakulnának, ha kiengednénk őket legelni…
- Akkor kezdjünk el a fiúkkal istállókat és földalatti járatokat építeni? – tréfált félig komolyan Gyeücsa. – Esetleg kérhetünk pár szürke önkéntest… ők úgyis tapasztalt ásók és szívesen is jönnek...
Kunimunda elmosolyodott az öreg morbid humorán. Nagyon jól ismerte a történteket. Berserkerrel találták meg a barlangjaikat és az einherjahr kiosztott pár pofont, hogy észhez térjenek az agresszív szürkék. Közben gyakorlatilag istennek kiáltották ki, főleg miután megjósolta, hogy ebből a portyából nem sokan fognak haza érni… Miután megérkeztek az első félholt túlélők, hozzá könyörögtek segítségért, ő pedig megkímélte az életüket. Az állatok elfogadása már Kunimunda ötlete volt, tudta, hogy ha felszabadítják, csak egy közönséges szabad harcos lenne, egy közel százezres törzsi faj állatainak tizedével viszont az egyik leggazdagabb nemes!
És igen, jönnének ha Berserker parancsba adná és akár a sziklába is csarnokot kaparnának az istenüknek, aki megkegyelmezett az életüknek. Nem mellesleg a prófétájukat is feltámasztotta…
- Nem, nem akarom én is örökre elzárva tartani őket… - magyarázta a lány és megsimogatta a bamba állat bús fejét. – Először is összeütök valami gyors tesztet, amivel kiszűrhetjük, hogy mely egyedekben fordítható vissza a folyamat természetes úton. Nekik aztán kotyvasztok valami koktélt vitaminokból, nyomelemekből, ásványianyagokból, vagy bármiből, ami használ nekik. A többieknél génsebészi beavatkozás kell. Szerintem legfeljebb egy év és a teljes állomány ridegtartható lesz.
- Akkor van egy évünk találni még pár családot… - toldotta meg Gyeücsa a problémákat. – Mi kevesen vagyunk már rá. De egy év alatt jönnek majd szépen.
- Nagyon örülök neki… - bosszankodott Kunimunda. Nem tetszett neki, hogy egy ekkora gazdasági központ szülessen az ő titkos laborja körül.
- Berserker mikor jön vissza? – faggatózott az öreg. – Jól jönne még egy dolgos kéz, legalább az elején.
- Pff… - horkant fel a lány. – Amennyi hasznát annak vennénk!
De azért jó lenne, ha itt lenne – tette hozzá gondolatban.
- Visszamegyek és futtatok pár mérést, mi segíthet a leggyorsabban ezeken a szerencsétleneken…
A laborban mégsem a dns-szekvenálással kezdte a munkát. Legalább egy éve rá fog menni, párórát még várhat…
A terminálján ellenőrzött egy adatkapcsolatot. Élt és még csak 11%-on állt. Napok óta másolta, de hiába.
Tudta jól, hogy tiltott kutatás volt, és nagy gonoszság, de akkor is! Olyan eredmény, amire minden tudós, minden biológus vágyik!
A szürkékkel kapcsolatos első talány volt a barlanglakó életmód. Láthatóan  nem odavalók, értelmes lények, egy gyönyörű bolygón, mégis sötét üregekben éltek. Nem is akármilyenekben! Százezer számra, a sötét, nyirkos természetes, vagy mesterséges csarnokokban. Minden mezőgazdaságuk, iparuk, a teljes életük a barlangokra korlátozódott. Az eszközeik alapján látszott, hogy nem őshonosak voltak odalent, csak lemenekültek, réges-rég.
Berserkert, mint újdonsült istenüket elvezették egy szent csarnokba, ahol a régi istenük Prófétája nyugodott egy sziklapárkányon. A Prófétáról kiderült, hogy egy HK sorozatú tolmács és orgyilkos droid, ősi, Sith-háborús példány. Akkoriban előszeretettel alkalmazták a Sötét Nagyurak, diplomáciai tárgyalásra senki sem tagadhatta meg tőlük a tolmácsdroidokat. Az pedig jelentéktelen mellékes, hogy dúracél páncélja, lángszórója, beépített sugárvetője volt a protokoldroidnak… HK-25-nek szerencsére nem volt semmi komoly baja, csupán pár kisebb rendszerhiba, amit Berserker meg tudott javítani, így a Próféta feltámadt. Onnantól kezdve valóban istenként tisztelték őt.
HK-25 mesélte el, hogy a bolygó egykor Darth Nyordland Nagyúr birodalmához tartozott. Akkoriban éltek rajta primitív törzsként a szürkék ősei. A Nagyúr az összes létező egyezményt megszegve közülük is toborzott katonákat a „szent háborújához”. A köztársaság ezt elégelte meg és megpróbálta megakadályozni a tiltott toborzást, de vereséget szenvedtek. Csak úgy mellékesen a csata közben gyakorlatilag lakhatatlan lett a bolygó. Ekkor érkezett meg a bolygóra a Sith oldalán Dingir, az új istennő. A túlélőket barlangokba terelték a káros sugárzások elől és megtanították őket túlélni az új körülmények között. HK-25-öt otthagyták „segíteni”, de igazából ő rögzítette az adatokat és akadályozta meg, hogy elhagyják a barlangokat. Az isteni beavatkozás nem volt más, mint egy óriási biológiai kísérlet. Figyelték a szürkék átalakulását, a bolygó újjáéledését. Élőben követték az evolúciót. Egy ötezer év hosszú szimuláció lett.
A feltámasztott HK-25 maradt Prófétaként a szürkékkel és jelenleg próbálta átmásolni az elmúlt évezredek mérési eredményeit, nyersadatait.
A feldolgozás lehetőségétől furcsán érezte magát Kunimunda. Megértette elődje, Dingir motivációit, de akkor is félelmetes volt belegondolni ekkora megfigyelésbe…
Újra, immár sokadszorra nyitotta meg a holoképet a mikrobiológus nőről. Gyönyörű volt, és tökéletesen játszotta az istennő szerepét. Kicsit irigykedve bámulta a csodaszép ruháját, amely mint egy inda tekerte körül a testét egyszerre mutatta meztelennek és mégis takart mindent… Csodálatos. Egy igazi termékenységi istennő… Még ha kicsit betegesek is, hogy istenekként uralkodtak kevésbé fejlett fajokon.
Bámulta az elragadó szépséget és a minden bizonnyal kivételes elmét és próbálta megérteni.
Megnyitotta a Sith képét is. Ha a nő termékenységi-, akkor a férfi hadisten volt! Hosszú, sötét haja varkocsba fonottan ereszkedett a vállára, szakálla sötét, kissé hosszú volt. Díszes páncélt viselt, vállvédővel, gyönyörű szép ötvösmunkával díszítve. Keserűen fedezte fel bennük a turáni díszítőmotívumokat. Talán neki is köze volt az otthonuk pusztulásához? Vagy csak volt pár turáni zsoldosa?
Ez a férfi maga volt a háború, a pusztulás, a halál. Kegyetlennek és félelmetesnek tűnt.
Mégis… Berserker szavai egyre csak ott visszhangoztak a fejében: „nem akarok nélküled élni”.
Amikor egy kicsit higgadtabb pillanatában megkérdezte, hogy miért jött ki érte a szürke invázió közepén, akkor felelte ezt. Nyordland utolsó szavai voltak ezek, amikor a kedvesét megölte egy csapat einherjahr. Ő végzett a gyilkosokkal, de aztán leült a labor előtt és várta a hajója pusztulását, mert nem akart nélküle élni.
Nézte a két embert, akik ötezer évvel előtte éltek és szerették egymást…

Következett az egynapos pihenő időnk. Ez elvben szabad volt gyakorlatilag félig sem.
Amint visszaértünk, kezdhettünk egy fegyver- és felszerelés karbantartással. Szét kellett szednünk a saját E-11-esünk, megtisztítani, majd újra összerakni. Aki elég gyors volt, jutalomból megkapta valamelyik altisztünk fegyverét is.
Aztán jöttek a páncél elemek. Állandóan hófehéren kellett ragyogniuk, ami valóban impozáns látvány és egy csillagrombolón működik is, de nem egy rohadt porgolyón, ahol öt perc alatt bekoszolódik…
Csak ezután következhettünk mi, forró zuhany, egy kiadós reggeli és máris az ágyban lehettünk. Kint őrségben egy percet sem aludhattunk volna, és voltak is olyan elöljárók, akik be is tartatták ezt, így a pihenő időnkben kellett pótolnunk, amennyit csak tudtunk. A hozzám hasonló szerencséseknek sem okozott ez gondot.
A nap végén fegyverzet felvétel, eligazítás és irány vissza a bunkerekbe…
Pokolian unalmasan teltek a napok, az órák. Állandóan saját magammal kellett beérnem, ha társaságra vágytam, én pedig egy idő után rohadt unalmas voltam.
Ültem az egyik sarokban és próbáltam pár sort írni haza. Nehezen ment, mert gyakorlatilag semmit sem közölhettem életben maradásom tényén kívül. Minden más hadititoknak számított. Az alakulatom, a helyőrségem, a beosztásom, minden.
A harmadik mondatnál nem jutottam tovább, a kevéske szöveg árválkodott az adattábla kijelzőjén. Újra és újra elolvastam a semmit mondó levelet. Ihletre várva beletúrtam az alig pár milis hajamba. Már több mint egy hónapja volt ilyen, kezdtem megszokni…
- Vágd le kopaszra – hallottam Xixo hangját, először azt hittem a kommlinken mondta valakinek. Beletelt egy pár másodpercbe a felismerés, hogy nekem szánta.
Ő a fegyverét tisztította éppen. Mindig vagy a fegyverét, vagy a páncélját, vagy a fekhelyét takarította. Sohasem csinált katonai szempontból értelmetlen tevékenységet.
- A szabályzatnak megfelelő rövidségű – feleltem, mert nem értettem mi a baja vele.
- Hogy a fenébe élted túl az alapkiképzést, ha minden parancsra volt valami megjegyzésed?
Erre se köpni, se nyelni nem tudtam. Nem parancsnak tűnt…
- Nyugi, csak szopatlak… - vigyorodott el és a fegyveréről sem pillantott fel.
- Tudom, hogy a szabályzatnak megfelelő – folytatta továbbra is tisztogatva a karabélyt. – Amit viszont te nem tudsz, hogy Boomer tizedes van megbízva a szakasz hajnyírásával.
Az információ számomra nem jelentett semmit, igazából még azt se tudtam ki az a Boomer…
- Ő viszont nagy cimborája Kano főtörzsnek – egy pillanatnyi szünetet tartott, aztán a biztonság kedvéért hozzátette: - a szakaszparancsnoknak. Egy elrendelt hajnyírás 10 kredit. Ha Boomer elitta, vagy sabacc-ozta a pénzét, akkor bizony Kano nyírást rendel el, hogy a cimbijének legyen pénze…
Így már egészen más volt a helyzet. Érthető, de azért elkeseríthető.
- Ha kopasz vagyok, akkor már nem kopaszthatnak meg – foglaltam össze a helyzetet. Xixonak tetszett a borzasztó szóviccem és még el is vigyorodott rajta.
- Nézd kölyök… - váltott ismét komolyra. – A kaszárnyában éld túl a sereget, az a lényeg. Idekint csak a szerencsén múlik minden. Láttam már nagyon jó katonákat meghalni, és igazi nyomoroncokat túlélni. Az ilyenekre figyelj, hogy ne légy szem előtt… Aztán majd lesz valami.
- Köszönöm – hálálkodtam és tudtam, hogy minden jó tanácsát parancsnak kell vennem, ha életben akarok maradni.
- Az lesz a legegyszerűbb, ha lézerrel leégeted – javasolta Xixo. – Már úgyse lesz szükséged rá…
Unalmasan teltek az órák, hosszúnapoknak néztünk elébe.
Váratlanul érkezett a kommlinken a parancs:
- Pakoljatok, a váltás érkezik!
Nem értettünk semmit, de összekészültünk. Egy jó órával később érkezett meg egy isktrill konvoj. Az egyik gépből kiugrált hat helyi milicista, akik átvették a szolgálatot, mi pedig elfoglaltuk a helyüket a deszanttérben. A többi helyen a szakasztársaink szorongtak.
- Hát kölyök, nincs szerencséd… - szólalt meg Xixo amint elindultunk. A többiek előtt nem akartam értetlenkedő kérdéseket feltenni, de fogalmam sem volt mire gondol. Mi lehetne azzal a baj, hogy lecseréltek minket? Szerencsére magától is megválaszolta:
- Ha helyi milicistákkal váltanak le, az csak egyet jelent… Támadunk!

Melyben a kutatás végleg véget ér...

Meglepő nyugalmat érzett a halál biztos tudatában. Nem félt, nem pánikolt. Csak várta az elkerülhetetlent.
Csak nagy pislogásokra volt képes, amikor egy plazmasugár telibe találta a rá célzó szürkét, de olyan erővel, hogy vagy hat métert repült, mire neki csapódott egy fának. Még fel se fogta igazán, hogy mit látott, amikor egy újabb szürke repült el előtte az iszonyatos erejű lövéstől.
Ekkora energiát csak valami jármű ágyúja adhat le… a turániak azonban csak vadászgépeket használnak…
- Hunimund! – kiáltott fel örömében. Csak a bátyja lehetett az, aki megtalálta és lecsapott a szürkékre a Longikorn százada élén.
Alig gondolta végig, alig ejtette ki a száján a testvére nevét, a fák közül apró, izzó fehér üstökösök csaptak le. A fényük olyan erős volt, hogy égette az ember szemét, hármasával jártak és halálos pontossággal csapódtak egy-egy szürke testébe. Minden másodpercben.
Aztán meglátta őt, de csak egy villanásra.
Több, mint két méter magas volt, egész testét páncél fedte és villámgyors volt. Kirobbant a fák közül, fegyvere másodpercenként eresztette útjára az izzó fehér lövedékeket és másodpercenként szedte le a szürkéket.
Elrobogott előtte és mire észbe kapott, már el is tűnt a túloldalon a fák között, hogy aztán néhány kihagyott szívverés után a háta mögött hallja meg az egyoldalú tűzharcot.
Aztán hirtelen csend lett, olyan mély és olyan erős, hogy csak most fogta fel a fegyverek fültépő sikolyait.
Újra hallotta a lövések hangját, de ezúttal messzebbről és egyre távolodott.
Ő pedig ott állt egyedül, éhesen, fázva, kimerülten, körülötte pedig ott hevert a lemészárolva az üldöző sereg.
Dermedten, megbabonázva állt a vérontás közepén és hallgatta a távolodó csatazajt. A szívverése kezdett visszatérni a normálisra, most figyelt csak fel, milyen hevesen is vert. A légzése is nyugodott, vége volt. Lerogyott a földre és nekidöntötte a hátát a fának, ami eddig az éltét óvta.
Mire feleszmélt a csatának is.
Meglepő könnyedséggel, halkan lépett ki a fém óriás a fák közül. Kezében könnyedén lóbálta a hatalmas karabélyt, sisaknyílásán egy hosszabb pillanatra kék fény villant, egyenesen rá. Érezte, hogy épp a sérüléseit vizsgálja.
Pár lépéssel átszelte a kettejük közötti távolságot.
- Remélem hoztál magaddal kaját, mert éhen halok! – fogadta a tőle elvárható legtöbb kedvességgel a hangjában.
Berserker levette a sisakját és némán tartotta a kezében. Felvont szemöldökkel, szórósan méregette a lányt.
- Kicsit többre számítottam azok után, hogy megmentettem az életed – felelte neki és oda dobott egy energia szeletet.
Kunimnda könnyedén elkapta és azonnal nekiesett.
- Nem volt szükségem megmentésre! Teljesen kézben tartottam a helyzetet! – ellenkezett dacosan, teli szájjal.
- Azt láttam… Százhuszonketten vettek körbe!
- Különben is! Csak ezzel a szarral volt bajom! – haragosan hadonászott a karabélyával. – A plazmaíjammal már leszedtem volna mindet!
- Jah, persze – gúnyolódott Berserker. Kunimunda számára volt valami furcsa vonzó a magabiztos fiúban, az iménti kis akciója után elég kemény harcosnak tűnt. Sokkal keményebbnek, mint az apja bármelyik harcosa. – Nincs is összesen százhúsz vessződ! Ha lenne is, akkor az nyomott volna vagy negyven kilót! Azt hogy cipelted volna, ha a kajádat eldobáltad?
Erre nem tudott mit felelni, csak izzott a haragtól, valamit hozzá akart vágni, egy követ például.
Mégsem tette, csak állta a hűvös nyugalommal rászegeződő tekintetet.
- De te már csak ilyen csökönyös vagy… - folytatta Berserker. – Ennek ellenére most keményen megdöngetnélek, mert tudom, hogy az hiányzik neked!
Izzó arcából egy pillanat alatt futott ki a szín, vele egyszerre pattant fel és akkora pofont kevert le a fiúnak, hogy azt hitte a feje is leszakad.
Ezzel szemben Berserkernek még csak az arca sem fordult oldalra. Sőt! Képes volt elvigyorodni, amikor ő majd’ felrobbant haragjában.
- Tetszik, hogy ilyen tüzes vagy… - azzal derékon kapta, magához rántotta és egyszerűen megcsókolta. Ellenkezett, püfölte a mellvértjét, próbálta megharapni, de a fiú nem eresztette. Sem a karjával, sem az ajkával.
Nevetett, amikor végre elengedte, hiába szivárgott vér a szája szélén, hiába ordítozott vele.
- Neked teljesen elment az eszed! – üvöltötte torka szakadtából! – Hogy képzeled ezt?
- Igen, elment az eszem! – felelte nyíltan. – Ezért én voltam az egyetlen, aki elindult, hogy egy kurva invázió közepén megmentse azt a formás kis segged!
A lányban tovább gyülemlett a harag, már remegett egész testében, felkészült egy újabb kitörésre.
Be is következett, csak nem úgy, ahogy várta.
Hirtelen és erősen robbant ki belőle a sírás. Szinte hisztérikusan, az egész testét rázva, akadozva jutva levegőhöz.
Fulladozva, zokogva, arcán könny és takony folyammal rogyott vissza a fa tövébe.
Berserker láthatóan nem lepte meg a heves érzelmi kirohanás, letérdelt elé, és a páncéljától telő legnagyobb gyengédséggel magához ölelte.
- Jól van, most már kiadtad, nem lesz baj… - nem a szokásos megnyugtató szavak voltak, ezt még a pocsék állapotában is felfogta.
- Mmmm-iiii? – dadogta a sírástól.
- Egy elég erős poszttraumás-stressz hatása alá kerültél – magyarázta Berserker. – Segít a hirtelen dühkitörés a feldolgozásban, így könnyebb lesz…
- Mi…? Te…?
- Magadtól nem láttad volna be, ahhoz túl csökönyös vagy, egy kicsit provokáltalak… Most már jobb lesz… Attól még számíts rémálmokra…
Újabb pofon csattant az arcán.
- Seggfej! Engem ne kezelj valami hisztis picsaként! – a sírás utóhatásától még remegett, a pofon ellenére sem engedte el a férfit.
- Egyáltalán nem vagy az! – ellenkezett Berserker. – Az apád és a bátyjád rosszabbul viselte a terentateket…
Pár percig szorította magához a hideg páncélt, aztán lehámozta magáról az ölelő karokat.
- Van még kajád? – kérdezte, gúny és keménykedés nélkül, már-már szelíden.
- Persze – felelte a férfi és egy nagyobb csomag energiaszeletet halászott elő a tartórekeszeiből.
Hosszú ideig ült a nedves avarban, halottaktól körülvéve, némán majszolva az ételt. Ízre nem is volt olyan rossz, volt csokis, gyümölcsös, édes mind. Biztosan gondoltak a cukor bevitelre és a boldogsághormonokra is.
Berserker háttal állt neki, egy nagyjából tíz méter sugarú kör kerületén járőrözött, szemmel tartva a környező erdőt. Igyekezett elkerülni egy újabb bekerítést. Vagy éppen azt várta? Nem okozna neki nehézséget még egy század megsemmisítése.
- Azért hálás vagyok, hogy értem jöttél… - gondosan megválogatta a szavait. Direkt nem köszönte meg és hagyta ki az életmentést. Hiába ült nyakig a minrastrágyában, ennyire nem fog megalázkodni!
Nézte a harcost, ahogy lassan rótta a köröket és valami megmagyarázhatatlan ürességet érzett magában. Sajnálni kezdte. Sajnálni az időt, a lehetőséget, amit elszalasztott. Mellette pedig harag érzet Sobor iránt, amiért belekényszerítette ebbe a helyzetbe.
- Most már haza mehetsz… - szólalt meg újra, halkan, mintegy magának mondva. – Ezek után biztos szabad leszel és akkor elmehetsz…
Berserker megállt járőrözés közben, szemeit rászegezte, azzal a bamba nézésével, amivel csak ő volt képes nézni és amivel mégis le tudta venni a lábáról.
Nem egy átlagos férfi volt, meg kellet hagyni.
- Egyetlen szavadba kerül és maradok – jelentette ki keményen, őszintén.
- Maradnál miattam? – kérdezte Kunimunda és nem hitt neki. Valami ostoba udvarlódumának vélte, amit könnyen el lehetett sütni.
- Mi másért maradnék? – kérdezett vissza Berserker, őszinteséggel csillogó szemmel. Kunimunda pedig hitt neki. Elhitte, hogy ez az ostoba fiú tényleg képes lenne ott maradni vele. Vele…
- Nem kell – felelte és bár nem gondolta teljesen őszintén, nem is haragudott magára. Nem volt szüksége senkire sem. Ugyan jól elvoltak, de ha megy, azzal sincs baj. Nem akart kötődni senkihez sem azóta, hogy…
- Túl makacs vagy a beismeréshez? – közelebb lépett hozzá, letérdelt elé és a tekintetét az övébe fúrta.
- Mondd, hogy nem érzel semmit irántam, hogy nem akarod, hogy maradjak és elmegyek örökre!
Berserker szemeitől kihagyott egy ütemet a szíve és levegőt is elfelejtett venni. El tudott veszni abban a mélységben, abban a határozott, szigorú szempárban.
Nyelt egyet és nyitotta az ajkát, hogy elküldje örökre, de a fiú a szavába vágott:
- Haboztál és hazudnál. Nekem ennyi elég.
Azzal felállt és visszatért az őrhelyére.
Ellenkezni akart, hogy csak beképzeli magának, meg hogy nem is akar igazából elmenni, de mégsem tette. Örült a fejleményeknek. Úgyse könyörögött volna a maradásáért, így legalább önként ajánlotta fel.
- Most mi lesz? – kérdezte Kunimunda témát váltva.
- Meg kéne keresni ezeknek a dögöknek a fészkeit… - felelte Berserker és a lábával meglökött egy halott szürkét. – Szerintem már nem lehet messze.
Hirtelenjében nem felelt semmit. Ő is ugyanarra jutott: a szürkék őshonosak lehetnek. De legalábbis régebbi telepesek.
- Miből gondolod ezt?
- A hegyek már közel vannak – felelte Berserek és északra mutatott. Nem látott semmit, de a térképekről jól tudta, hogy valóban már csak pár száz kilométer egy hegyvonulat.
- Hmmm… - mindössze ennyit felelt. Logikus feltételezés volt barlang, vagy üreglakónak tartani a szürkéket. Szürke a bőrük, fehér a szemük, kerülik a napfényt, inkább éjszaka aktívak. Ritkán jöhetnek ki az odúikból, ezért nem fedezték fel még eddig őket.
- Hogy akarsz addig eljutni? Még mindig lehetünk vagy négyszáz kilométerre. És főleg mit akarsz ott csinálni?
- Véget vetni a háborúnak – felelte Berserker és a távoli hegyeket pásztázhatta az érzékelőivel. – Bemegyek, szétrúgom pár törzsfő seggét és nem zaklatnak többet.
- A távolság nekem nem okozna gondot, de neked…
- Csak egy minras kell és nekem se! – csattant elszántan Kunimunda hangja és nehézkesen talpra szökkent. Felcsigázta a kaland gondolata és egyelőre nem akart haza menni. Hirtelen haragjában talán meggondolatlanságokat vágna a kedves családja fejéhez, akik kinthagyták.
- Megnézzük hol van a legközelebbi… - alkarpaneljének pár gombnyomására a felderítőit szétküldte minrast keresni.

Melyben Kunimunda igazán nagy bajba keveredik...

Nehezen vánszorgott egyik fától a másikig. Lábai tompán engedelmeskedtek, combjába minden lépésnél éles fájdalom hasított, ahogy izmai kezdték feladni. Térdében zsibbadtnak érezte az ízületeket, minden fordulatra felsikított volna. Talpai érzéketlenül zuhantak a kövekkel és gallyakkal tarkított erdei talajra. Minden egyes lépésnél sírni akart.
A vállát húzta a súlyos karabély, már csak azt tartotta magánál. Az elsősegély felszerelést és az ételt szépen lassan kiszórta.
A gyomra korgott, az agya elfásult. Éjjel óta megtett vagy negyven kilométert, bujkált az idegenek elől, próbálta kikerülni őket, és főleg próbált haza jutni.
Neki zuhant egy fatörzsnek, bal válla keményen csattant a szilárd növénybe. Tovább akart menni, de nem bírt.
Öntudatlanul rogyott le mellette.
Hisztizi akart, ordítozni, vagy csak sikítani, de semmire sem volt ereje.
Nem sérült meg súlyosabban, csak pár zúzódás, karcolás, néhány felületi sérülés. Anélkül is sok volt.
A patakban átáztak a ruhai, és didergett a hidegben. Hiába sütött hétágra a Kalamona, a bolygó napja, az erdő sűrű lombjai között nem jutott le a fénye, se a melege.
Az ajkai kicserepesedtek, nyelve kövérre dagadt a szájában. Érzékeny közelségbe került a kiszáradáshoz. Hiába volt mellette a patak, órák óta nem ivott. Éhgyomorra teleitta magát a hideg vízzel, percek múlva már hányta is ki. Azóta nem érzett elég erőt magában még egy hányáshoz, belefulladni pedig ostoba halál volna.
A gyomra korgott egy nagyot, kínzó görcse szemernyit sem enyhült. Talán reggel ehetett utoljára, akkor fogyott el az utolsó csoki darab, amit magával cipelt még. A vízben elrejtette az ételmaradékot, bízva benne, hogy útközben talál majd gyümölcsfákat és ehet róluk. Egy fél nap eltelt és egy sem akadt az útjába.
Az ölébe fektette a karabélyt, a feje lebicsaklott.
A légzés is nehezére esett. Aludni akart végre, tűzet rakni, átmelegedni és egy nagyot enni!
Haza képzelte magát, az apja szállására, ahol lobogó tűz mellet eszik a vacsorájukat…
- Mi lehet veletek? – suttogta maga elé, de hangok nem jöttek elő kiszáradt ajkai közül. Azt már előző éjjel is tudta, hogy baj van.
Kicsit elszámította magát, így nem ért el a kiszemelt szállásra, alig pár kilométerre volt kénytelen letáborozni. Valószínűleg ez mentette meg az életét. Az éjszaka közepén lövöldözésre, robbanásokra, sikolyokra, visításra ébredt. Mire feleszmélt, a pásztorok tanyája már lángolt. Azonnal felpattant Arodra és eltűnt onnan, de így is csak percekkel előzte le az idegeneket. Szabályosan át kellett törnie közöttük.
Sikerült elvágtatnia a kis forráshoz, ahol Arodot elküldte haza a nyereg alá rejtett adattáblával. A minrast túl könnyen követték. Az utána küldött csapat így is túl gyorsan érte utol, szerencsére őket sikerült leszednie a plazmaíjjal. A minras nélküli erdei harcnál kellett rájönnie, hogy Berserkernek igaza volt: ilyen helyen egy puska tényleg hatásosabb. Így hát elrejtette a feleslegesnek ítélt eszközöket és elindult a patakmentén. Szándékosan az ellentétes irányban, mint ahogy Arod ment, bízott benne, hogy a minrast követik majd, így nyerhet egy kis előnyt. A patak egy darabig északra fut, majd kiérve az erdőből előbb keletnek, aztán délnek fordul és lustán végighömpölyög vaskos folyóvá duzzadva a pusztán.
Eredetileg abban bízott, hogy mire kiérne az erdőből, Arod haza ér és keresni kezdik, vagy az apja és Hunimund legyőzik az idegeneket és érte jönnek…
Hanyatt dőlt a fának és lehunyta a szemét.
- Ennem kell… - dünnyögte magának. – Kaját kell szereznem… Halat, vagy kagylót, csigát… meghatároztam vagy félezer dögöt, csak emlékszek egy-két ehetőre…
Lassan körvonalazódott a fejében a következő pár óra terve. Keres élelmet, eszik, iszik és indul tovább.
Csak… előtte… pihen… egy kicsit…
A szemei lecsukódtak. Egész éjjel fenn volt, egész nap gyalogolt. Halálosan kimerült.
Egyre kevesebb erővel tudott küzdeni az alvás ellen, még végül teljesen legyűrte a fáradtság.
A világ elcsendesedett körülötte. Már nem csobogott a patak, nem suhogtak a fák, elnémultak a madarak. Nem érezte a didergő hideget sem.
Nem álmodott, csak mély álomba zuhant.
Fültépő süvítésre riadt fel, majd egy plazmasugár sikoltva tépett fel egy fatörzset.
A következő pillanatban elröppent a fáradtság, az éhség, a hideg, csak a kétségbeesett túlélő ösztön maradt.
A kezébe kapta a karabélyt és kipillantott a fa mögül. Tucatnyi szürkét látott az erdőben, vonal alakban haladtak felé, közben többször is rálőttek.
- A rohadt életbe! – csattant fel a hangja és talpra szökkent, mintha órákat aludt volna. Állva viszonozta a tüzet. A karabély gyengéden rúgott vissza, szinte simogatóan, a zártsorozatban leadott lövések pontosan csapódtak az egyik szürke mellkasába.
Legalább ötösével csapódtak a plazmasugarak a fedezéket nyújtó fatörzsébe, vagy repült el a messzeségbe. Üldözőinek fegyverei korántsem voltak olyan precízek, mint az övé, de jóval többen voltak. Megeresztett egy újabb sorozatot, lekaszált vagy két újabb szürkét, mégis egyre közeledtek.
Kunimunda rémülten nézet jobbra és balra. Mindkét oldalt előrébb jártak a középrésznél, már majdnem egyvonalban vele.
Bekerítenek! – sikoltott a fejében a gondolat.
Ösztönösen jobbra kapta a fegyvert és leszedte a legelőrébb jutott szürkét. Aztán a következőt.
A szíve vadul kalapált a mellkasában.
Itt nem maradhatok! – ordított egy hang a fejében, de túl sokan voltak ahhoz, hogy legyen esélye elfutni.
Újabb sorozatot küldött előre, de már nem is nézte a találatot.
Vett egy mély levegőt és rohanni kezdett. Jobbra és egy kicsit hátra tartott bízva, hogy kikerülhet az ellenség gyűrűjéből. Plazmasugarak süvítettek a feje mellett és robbantak bele a fákba. Futás közben próbálta viszonozni a tüzet, célozni azonban már nem tudott.
Váratlanul bukkant fel előtte húsz méterrel egy szürke.
Felsikított és azonnal tüzelt. A karabély ezúttal sem hagyta cserben, mind a négy kék sugár eltalálta.
Egy pillanatra bevillant neki az elindulása, az öreg fegyvermester és a karabély kiválasztása, a minek az életét köszönheti.
Nem vette komolyan Berserker figyelmeztetését, különben sem érhette semmi baj a saját Otthonukban. A gondolat azonban nem hagyta nyugodni, így mikor összeszedte magát az újabb expedícióra, felkereste az apja fegyvertárát, hogy kérjen egy sugárvetőt is.
Több beléptető kapun át jutott el a fegyverszobáig, aminek ajtajában egy öreg harcos, Matkó üldögélt. Családjának régi embere volt, kislány kora óta ismerte. Gyakorlatilag tőle kapták az első plazmaíjakat, ő tanította őket lőni, figyelte a fejlődésüket…
- Kunimunda! – kiáltotta örömmel az öreg! – Újabb vesszőkért jöttél, megint ellövöldözted őket?
A lány elmosolyodott, való igaz, szeretett gyakorolni és egy harcoshoz illő mennyiséget szokott elhasználni.
- Nem, Matkó, még van egy pár tegeznyi… - felelte és egy pillanatra elhallgatott. Kicsit szégyellte a kérését, nem turánihoz méltó. – Igazából egy sugárvetőt vennék fel…
Az öreg szeme elkerekedett.
- Az meg minek neked?
- Jobb ha azzal is gyakorlok… - felelte és kedvesen mosolygott. Tudott bájos is lenni, ha éppen akart. Azt mégse mondhatta, hogy egy rabszolga szerint szart se ér a plazmaíjuk erdei harcban.
- Hát jól van – egyezett bele Matkó és kinyitotta az utolsó ajtót is. A teremben két egymás feletti sorban sorakoztak a DC-15-ösök százai, E-5-ösök ezrei… háború után mindkettő értéktelen kacatként terjedt a fegyver piacon.
Fogalma sem volt róluk, mit tudnak, mennyit érnek. Találomra levett egy DC-15S-t, az olyan kecses, könnyű karabélynak tűnt.
- Teszed vissza! – szólt rá Matkó. – Te nem közönséges bokorugró vagy! Neked jobb jár!
Szó nélkül tette vissza a tartóba a fegyvert és követte az öreget a terem belsejébe.
Hátul a falra felszegezve különlegesebb példányok kaptak helyet. A szeme azonnal megakadt egy alig alkar hosszúságú hátsómarkolatos, robosztus karabélyon. Alatta és felette egy gránátvető és egy mesterlövész toldalék kapott helyett.
Matkó észrevette, hogy a fegyvert figyeli.
- Az egy kommandós karabély – magyarázta. – Nem rossz, de inkább helyiségharcra van, nem túl izmos a lőtávja.
Levett az akasztójáról, egy kicsit hosszabb, kerek energiatárral és gáztartállyal felszerelt fegyvert.
- Inkább vidd ezt! Ezzel messzire és pontosan tudsz lőni!
Berserkernek és Matkónak is igaza volt: a karabély tényleg hatásosabb volt, ez pedig különösen.
Kinézett a rögtönzött fedezéke mögül és a végső elkeseredés határára jutott.
Előtte, a fák között megbújva közeledett felé vagy egy tucat szürke, mögöttük pedig sorban bukkantak fel az újabbak.
- A picsába! – nem suttogott, már felesleges lett volna. Bekerítették. Még talán ha újra jobbra kitörne, lenne esélye elhúzni a szürkék elől, de már nem volt biztos benne. Túl sokan és túl közel voltak. Ilyen messziről előbb-utóbb úgyis eltalálják.
- Rohadjatok meg! – kiáltotta és tüzet nyitott. Legalább két szürkét leszedett, mire visszahúzódott a fatörzse mögé.
De hiába. Jöttek és jöttek, mintha csak droidok lettek volna és hiába szedett le bármennyit közülük, mindig volt újabb és mindig volt egy közelebb.
A kétségbeesés szélén kapkodta jobbra és balra, előre és hátra a fegyvert, de hiába.
Már vagy ötvenen voltak körülötte, vészesen közel.
Épp leszedett egy szürkét az egyik oldalról, villámgyorsan fordult meg a másik irányba. De elkésett. Ott állt előtte, alig tizenöt métere célra tartott fegyverrel.