Amelyben megelevenedik a múlt egy részlete és a végén fény derül mindenre.

A minrasok patáinak vad dobogása hatalmas port kavart fel elvakítva a tucatnyi turáni harcost, akik őrült módon vágtattak a porködben. Görcsösen markolták plazmaíjaikat és süvítve lőttek halálos vesszőket minden árnyra, amit ellenségnek véltek. Az ugráló állatok megnehezítették a célzást, így három elvétett lövés is jutott egy találatra. Lassítani azonban nem lehetett!
A porfelhőben lassan körvonalazódni kezdett egy lelőtt teherhajó roncsa. Körülötte százával hemzsegtek a helyi parasztokból toborzott milícia tagjai. Néhány bizonytalan lövés érkezett a hajó egy-egy, a zuhanás és a találatok okozta nyílásából. A milícia tagjai azonnal egész sorozatokkal feleltek ezekre a bizonytalan próbálkozásra.
- Zotmund! – ordította a vágtató minrasa hátáról Mattu. – Tartsatok ki!
Jobbra rántotta a kantárt és nagy ívben fordulni kezdett a hajóroncs körül. Általános turáni taktika volt az ellenség bekerítése és gyors lövésekkel való gyengítése.
Társai követték és pillanatok alatt körbe fogta az alig húszfős turáni csapat a több száznyi milíciát.
A helyieket meglepte a váratlan támadás és mivel semmi nem védte a hátukat, így könnyű célpontot nyújtottak a vágtázó turániaknak. Az erőviszonyok egyértelműen átbillentek a turániak javára. Hiába voltak ötödannyian, ők képzett harcosok voltak. A milicisták pedig csak fegyveres földművesek. Hiába viszonozták a tüzet, nem volt esélyük a sokkal jobb harcosokkal szemben. Amint egy elég széles rés nyílott a turániak gyűrűjében, a milícia tagjai rohanni kezdtek, a távoli erődített településük felé.
A turániak többsége üldözőbe vette őket, de csak hébe-hóba lőttek rájuk, inkább csak terelték őket vissza, a városukba, nehogy rendezve a vonalaikat visszatérjenek a hajóroncshoz.
Mattu leugrott a minrasáról és a roncshoz rohant, csak két turáni követte.
- Zotmund! – ordította újra és egy légvédelmi ágyú ütötte lyukon beugrott a hajórakterébe.
A becsapódás miatt minden a hajó orrába repült. Ott zsúfolódtak össze az elpusztult minrasok, a különböző felszerelést tároló konténerek. A raktér fala mentén húzódó ülésekben halott turániak ültek becsatolva, ők a becsapódásban halhattak meg. Zotmund nem volt közöttük.
- Zotmund! – kiáltott újra, és utána pillanatokig várt, hátha válaszol rá.
- Itt van! – kiáltotta az egyik társa a hajó orrából. Azonnal odarohant Mattu.
A vezetőfülke falába ütött egyik rés mellett feküdt. Az arcát száradt vér borította, felszakadt homlokából még mindig szivárgott. Jobb alkarja csúnyán eltört, hófehér csontjai kilátszódtak a vértől vörösre festett ruhája alól. Balkezében egy sugárvetőt szorongatott, azzal lövöldözött ki néha a résen át a milicistákra.
- Zotmund – buggyant ki Mattuból társa neve. Nehezen felnyitotta a száradt vértől lezárult szemeit Zotmund és egyenesen Mattura nézet.
- Késtél – nyögte ki nehezen, majd, talán nevetni próbált, de a bordáiba hasító fájdalom miatt csak nyöszörögni tudott.
Több, mint húsz év telt el azóta, hogy megmentette Zotmundot. Mattu ott állt a kalózhangár bejáratánál és leste, amint a turániak próbálják kiemelni őket. Nagyon nem tetszett neki a dolog! Az egész rajtaütés nem tetszett neki. A kalandozás még nem kezdődött el, a saját szakállára pedig senki sem fosztogathat. Főleg úgy nem, hogy egy titkos szervezkedést pénzel belőle…
Ha fiatalkorukban tucatszor húzta ki a pácból, akkor most se hagyhatja, hogy ostobaságot kövessen el.
 
A felszínre leereszkedő otromba teherhajók hatalmas porvihart kavartak. A leszállópályának használt arénában felélénkült a mozgás. A turáni harcosok a kalózok raktáraiból előhurcolt ládákkal gyorsan feltöltötték egy szállítóhajó óriási gyomrát, ami aztán még lomhábban szállt fel, mint ahogy leereszkedett. A helyét persze azonnal egy másik hajó foglalta el.
A kanyon fala mellett néhány fegyveres kíséretében üldögélt a telep kalóz személyzete. A weequay-k nagyokat pislogva lesték a hosszú hetek alatt felhalmozott zsákmány elvesztését.
Néhány hajó és több tucat turáni a kanyonon túl, a berobbant sziklák eltakarításán serénykedett, hogy hozzáférhessenek a föld fogságába került járművekhez.
Időnként elhúzott a fejük fölött egy-egy turáni vadász, akik unalmukban egy rögtönzött légi bemutatót tartottak a lázasan dolgozó társaiknak.
- Mozogjatok már az anyátok keservit! - ordította túl Zotmund a hajtóművek sivítását. - Nem érünk rá egész nap! Már így is késésben vagyunk!
- Zotmund! Zotmund! - kiáltozott barátjának Mattu, aki láthatólag nem is figyelt rá. - Mi a fene folyik itt?
- Mibe keveredtetek? - faggatta tovább, amikor Zotmund végre megállt és szembe fordult vele. - Szervezkedtek a turra és a mogur mögött. Fegyverkeztek és megszegitek az ősi szokásjogot.
A vádaskodásban Mattu lecsendesült, igazán csak most sikerült összeraknia a kirakó darabjait, hogy összeálljon a kép. Az eredmény pedig csak rosszabb volt, mint a bűnök külön-külön.
Kemény harcos volt, az élet edzette meg a vonásait és érzéseit, talán csak még szigorúbb lett a tekintete.
- Ti pártütést szerveztek? - mélyen nézett Zotmund szemébe, végre tisztán akart látni mindent. Egy ilyen lázadást jelentenie kell a főméltóságoknak, ami polgárháborúhoz vezethet. Akkor pedig a régi barátja ellen kell harcolnia.
- Látod, Mattu? - kezdett Zotmund fáradtan beszélni. Már elege volt ebből a vádaskodásból. - Ez annyira jellemző a népünkre. Valaki segíteni akar rajta és rögtön árulónak, lázadónak bélyegzik meg! - a végére már ostorként csapott a hangja. - Lehet, hogy ti a Korona utáni hajszában nem vettétek észre, de a népünk veszélyben van! Nekünk nincsenek nagy űrállomásaink, ahol gyárthatnánk a hajóinkat a növekvő népességnek! Évekig tart, mire összehegesztünk egyet! Ez nagyon lassú! Az egykori önfenntartó rendszerek ma már csak komoly beavatkozással azok! Egyszerűen kinőttük a hajóinkat! Az embereknek, az állatoknak hely kell és már sokan meguntuk az ötezer éves bolyongást! Emiatt fogtunk össze a nemzettségekkel, hogy közösen védjük meg magunkat egy... - pillanatra elhallgatott, olyan lehetetlenül hangzott ezt kimondani: - egy közös otthonban. Találtunk egy megfelelő bolygót, de azt meg kell védenünk. Flottánk már van elég, de felszíni harcra is készülnünk kell. És ha megtelepszünk, akkor nem vihetjük tovább ezt az ősi és elavult szokásjogot!
- Találtatok egy új hazát? - hebegte Mattu, mert ez annyira elképzelhetetlen volt. - De hát nekünk volt egy otthonunk...
- Mattu – csendesítette le barátját Zotmund. - Ötezer éve elpusztult, már a nevére se emlékszünk. Ideje túllépni ezen és a jelennel foglalkozni, nem azon a régi korok tragédiáin búslakodni. Azt hittem te meg fogsz érteni… ezért hoztalak magammal.
Zotmund otthagyta a meglepett gondolataival viaskodó Mattut és a foglyok felé vette az irányt.
- Tormás! - kiáltott az ott álló harcosnak. - Adjátok el őket rabszolgának és az árát vigyétek el Mattunak. Ha lehet, akkor tudjátok meg kinek tettek keresztbe, hátha ő többet fizet értük...
- Hé! - ugrott fel a kalózok vezére. - Nem erről állapodtunk meg... - néhány turáni pofon után letört az elégedetlenség és beterelték őket is egy szállítóhajóba.
- Tormás! - szólt még a turáni után. - Ha végeztetek, gyertek haza...
- Megyünk! - vigyorodott el a férfi és felsietett a hajó rámpáján.

Amelyben a csata tovább folyik a felszínen, a végén néhány kellemetlen meglepetéssel.

A kalóz tanya a sziklasivatag egyik kanyonjában helyezkedett el. A többszintes csarnokszerű épület felkúszott a gerincre, mellette arénaként terült el egy hatalmas leszállópálya.
Kadosa szárnya alaposan megtépázta a telepet. A magaslatokon lévő üszkös törmelékből füst szállt fel, egykori védelemi lövegek jelét mutatva. A távolabbi energiaoszlopok is magányosan árválkodtak: a generátort érhette kritikus találat. A telep mellett, a kemény sziklában is hatalmas kráterek tátongtak, mintha néhány bomba túlesett volna a célon és a puszta sziklába csapódott volna.
A turáni teherhajók a teleptől néhány kilométerre szálltak le. Hatalmas rámpáik a felszínre zuhantak és hangos “előre” ordítással kivágtatott a turáni minrasság.
Zotmund állt az élen, de közvetlenül mellette ott volt Mattu is, mögöttük pedig az egész sereg.
Döngött a paták alatt a talaj, a kanyon pedig vészesen közeledett.
- Feszít! - kiáltotta el magát Zotmund. A plazmaíjak megfeszültek és a vezényszóra kilőtték fémvesszőiket. Egyre élesedő süvöltéssel száguldottak a szakadék felé. Röppályájuk csúcsát elérve már fehéren izzottak, a zuhanási fázisra pedig szinte parancsszóra egy robbanás hangkíséretében váltak plazmává. A következő pillanatban pedig becsapódtak a megzavarodott kalózokra.
Zotmund nem lassított a szakadék közeledtére. A megfigyelés szerint itt volt a legalacsonyabb és a leglankásabb a fala. Csak itt tudnak betörni. A minrasa már bizonytalanabbul közelítette meg a biztos talaj szélét, de gazdája parancsának megszegése esze ágában sem volt. Ugrott egyet, amint eltűnt alóla a föld és csupán néhány méterrel mélyebben fogott újra talajt.
A lankás fal még mindig közel függőleges volt, de nem leküzdhetetlen az állatok számára.
Az aréna egyben volt leszállópálya és roncstelep is. A sziklák mellett tucatjával hevertek a különböző alkatrészek, elrozsdásodott járművek, különböző fémhulladékok.
Az épület bejárata előtt egy sebtében összeállított barikád állt. Mögötte csontvázakra emlékeztető, szürke bőrű, fejkendős weequay-k húzták meg magukat, hosszú, tipikus alvilági karabélyokat szorongatva kezükben.
A vaktában leadott lövésnek volt értelme, néhány holttest is feküdt az itt-ott megpörkölődött fémek mellett.
Zotmund felemelte a plazmaíját, ráillesztett egy vesszőt, megfeszítette és a szeméhez csatolt célzó berendezéssel még a magasból bemért egy, a barikád mögül kilógó kalózt. Oldotta a vesszőt, ami szemmel követhetetlen sebességgel vágódott a weequay testébe. A lövését több is követte: a turániak igyekeztek még a magaslatról ritkítani az ellenséget.
Pillanatok alatt leértek a lejtőről és egyszerre fordultak szembe a barikáddal. A kalózok viszonozták a tüzet, de a gyorsan mozgó turániak között nem találtak könnyű célpontot.
Az egyenletessé váló terepen könnyebben boldogultak a minrasok, a barikádot is nehézség nélkül ugratták át. 
Ezzel pecsételődött meg a kalózok első védelmi vonalának a sorsa: a barikádon átjutott turániak a nyeregben megfordulva, könnyedén végeztek a védtelenné váló kalózokkal.
A roham lendületét az ajtó törhette volna meg, ha nem egy jól összeszokott, ilyen rajtaütésekhez alkalmazkodott csapat kezd bele a támadásba. Az egyik elöl haladó turáni a plazmaíját egy gránátvetőre cserélte, amivel két gyors lövést leadva az ajtóra, berobbantotta azt.
Akadály nélkül száguldhattak be az enyhén homályos folyosókra.
- Lassú vagy Zotmund! - kiáltotta át barátjának Mattu és eleresztett egy újabb lövést. A keze villant egyet és egy vesszőt egyensúlyozott az idegen. Zotmundnak beletelt egy pillanatba, még megértette, hogy az a villanás volt a mozdulat, amivel az íjat szorongató kezéből kivette a vesszőt, az idegre illesztette és feszítette, majd szinte azonnal oldotta is… És mindig pontosan talált.
Kissé elszégyellte magát a Mattu előtt. Sokkal lassabb volt és bizony néhány lövése jócskán túlszállt a folyosón!
Pár méterre előttük egy ládából rögtönzött barikád mögül lövöldözött két kalóz. Mattu keze villant, vesszője süvített, az egyik kalóz holtan esett össze. Töltés közben elvágtattak a másik mellett, ez azonban nem zavarta Mattut, megfordult a nyeregben és egy halálosan pontos lövéssel leterítette a másikat is.
Zotmund belátta, hogy nem hiába Mattu lett a felszíni erők parancsnoka. Ő lehetett a legjobb íjász a turániak közül.
A folyosó hirtelen egy teremmé szélesedett. Asztalok, székek hevertek felborítva mindenfelé, a túlsóvégében pedig egy bárpult állt. Italkínálatának jelentős része lángolt, Zotmund sejtette, hogy az egyik folyosón végig süvítő lövése gyújthatta fel őket.
A kocsmában megálljt intett a csapatnak. Ez volt a legalkalmasabb hely a pihenőre. Ha rosszra fordulna a helyzet, akkor csak egy egyenes folyosón kell átvágtatniuk, aztán a flotta felrobbanthatja az egész épületet…
- Hunimund? - vett elő Zotmund egy kézi kommot. - Mi a helyzeted?
- Légtér tiszta, itt repkedünk össze-vissza… - válaszolt azonnal a fia.
- Vettem! - átállította a turáni kódról széles sávra és a közös nyelven szólt bele:
- A turániak foglalták el a telepet! Adjátok meg magatokat és nem ölünk meg titeket!
A felhívására a környező folyosókról előmerészkedett néhány kalóz és fegyvereiket eldobva emelték magasra a kezüket.
Zotmund ismét a turáni kódra váltott.
- Küldjetek még néhány hajót és embert… - szólt a flottának.
Beszéde közben a megfáradt harcosok igyekeztek menteni a tűz elől a jobbnak számító italokat és a biztonság kedvéért jó mélyen rejtették el nyeregtáskáikban. Közben az elesett kalózok felszerelését fürkészték, hátha akad ott is valami értékesebb darab.
- Megadjuk magunkat! Halljam a feltételeket! - kiáltotta egy hang az egyik oldalfolyosó felől.
Egy gazdagon díszített, rangos weequay volt, ő lehetett a kalózvezér. Négy másik kalóz is kísérte, ők még nem dobták el a fegyvereiket, ezért a közelben álló turániak azonnal célba vették őket.
- Az embereid adják fel a harcot, most! - felelte habozás nélkül Zotmund. - Menjenek ki fegyvertelenül a leszállótérre, ott majd felügyeljük őket.
- Rendben - kalózok voltak, nem harcosok. Pillanatnyilag az életük fontosabb volt mindennél, így hát könnyedén belement a vezér a feltételekbe. - Dobjátok el! - szólt a kíséretének, akik vonakodva teljesítették a parancsot.

- Vigyétek ki őket! - utasította Zotmund az embereit. Négyen kiváltak és lökdösve terelni kezdték őket a kijárat felé.
- Hé! Mi a többi feltétel…? - kiáltott neki a vezér.
- Az már a mi dolgunk… - felelte hanyagul Zotmund és elindult minrasával a balfolyosón. Mattu és néhány társuk csendben követték. Ő volt a vezér, csak rátartozott az alkudozás, a zsákmányon majd úgyis osztozkodnak.
Zotmund határozottan haladt az épületben. Egy kereszteződésnél se bizonytalanodott el. Mattu kíváncsian hátra pillantott a kíséretre. Legalább húszan követték őket. A csata véget ért, most hajszolja mindenki a zsákmányt, ezek miért vannak velük?
Egy jobbra nyíló ajtó túl szűk volt a minrasoknak, így azokat hátra hagyva gyalog folytatták az utat. Mindenki szótlanul követte őket.
- Megyünk valahová? - kérdezte bizonytalanul Mattu, mert már nem bírta ezt a titokzatosságot.
- Csak ezt ellenőrizzük… - felelte Zotmund és feltárult előttük egy újabb ajtó.
Egy hatalmas csarnokba érkeztek. Gyenge riadó fény világította csak meg, a két végén álló bejárata berobbant.
Zotmund elégedetten bólogatott.
- Egy ilyen kell nekem! - bökte ki Mattu, miután felszedte az állát. A csarnokban egy tucat Antigravitációs tank sorakozott. Félelmetes ereje volt a kalózbandának, ha bevetik ellenük, akkor nehezebben nyerik meg a csatát… Ekkor vált világossá a sziklába csapódott bombák jelentősége: azok robbantották be a hangár kijáratait. Azok zárták be a kalózok védelmének fő erősségét, és ezért adták fel ilyen könnyen a harcot…
- Ezekből nem vihetsz! - szólt rá Zotmund. - Kézifegyverből, élelemből, pénzből, egyéb értékből annyit viszel amennyit akarsz, de felszíni járművet nem kapsz!
- Mi van? Miért nem? - Mattu nem hitt a fülének. Amióta világ a világ, a turániak minden zsákmányon osztoztak, nem lehetett csak úgy kisajátítani! Főleg nem a legértékesebb darabokat! Egy ilyen tank megér jó pár ezer kreditet!
- Mert ez nekünk kell! - felelte titokzatosan Zotmund és cinkosan mosolygott mellé…

Amelyben az ütközet elkezdődik.

A csillagok fényes sávok és örvények képében táncoltak a kilátó ablakai előtt. A hiperugrás másik jeleként az egész hajót átjárta a jól ismert enyhe remegés.
Mattu felkönyökölt az asztalra és hanyag nemtörődömséggel figyelte Zotmundot, amit az utolsó kiürült tálat is eltolja maga elől, kiissza az italát, majd pedig nagyokat sóhajtva hátradől a székében.
- A csata előtti lakomától csak egy jobb dolog van a világon! - bölcselkedett, közben pedig a lapos hasán dobolt az ujjaival. - A csata utáni lakoma…
- Te semmit se változtál… - vigyorgott rá Mattu. - Nem is értem hogy lehetsz ilyen girhes, ha ennyit zabálsz! Egy minrast megennél egyedül!
- Úgy biz’a! - nehézkesen feltápászkodott a székből. - Gyere, osszunk fegyvert a tanítványaidnak! Plazmaíjunk nincs annyi felesleges, de pár száz droid karabély még akad!
- Mennyire erős ellenfelek ellen megyünk? - kérdezte Mattu a turbóliftben, ami a toronyból levitte őket a hajótestbe.
- Nem lesz gond! Hunimundék gondoskodnak róluk, mire mi odaérünk. Nekünk már csak a maradék ellenállás lefegyverzése jut.
- Ezt biztos? - vonta fel a szemöldökét Mattu. Igazi harcos volt és nem szerette ezt a túl magabiztos hozzáállást, az mindig bajt jelent. - Mert tudod, ezek a kölykök a legnagyobb turáni előkelők fiai és nem azért bízták rám őket, hogy egy nevenincs kalózbanda elleni összecsapásban haljanak meg.
- Ne félj, nem lesz baj! Ezt megígérem! Hunimund a vadászokkal elintézi az erősebb ellenállást és összezavarja őket. Mi majd leszállunk és átvágtatunk a túlélőkön. Pofonegyszerű az egész!
Mattu a fejét csóválta ettől. Túl sok harcost és barátot veszített már el ilyen “pofonegyszerű” rajtaütésekben. Az aggodalmát azonban nem akarta átragasztani sem Zotmundra, sem a többiekre. Nem jó Lúdvércet a falra festeni a csata előtt.

A csillagok pontokká zsugorodtak a szűkös pilótakabin előtt. A legközelebbi égitest is alig lett nagyobb, mint egy ember feje. Szándékosan ilyen messze törtek ki a hipertérből, hogy a kalózok ne is sejtsék a közeledésüket. Így viszont hosszú ideig repülhetnek az űrben, mire elérik a célpontot.
- Rendben Vastuskók! - szólt bele a kommjába Hunimund. - Alakzatba fejlődni és figyelni! Immáron ellenséges területen vagyunk!
Balkezével egy kicsit előrébb tolta a gázkart a vadász megugrott alatta és pillanatok alatt elfoglalta a vezérpozíciót.
- Mire figyeljünk itt, amikor szinte még a mélyűrben vagyunk? - recsegett a hangszórójából egy hang.
- Különben is! Vegyenek csak észre, hisz nem azért jöttünk, hogy osongassunk itt! - válaszolt egy másik pilóta.
- A végén még a hangárt robbantjuk rájuk aztán leshetünk, hogy nem kapunk semmit az osztozkodásnál!
- Ott vagyunk már?…
Pillanatok alatt elszabadult a káosz és kéttucatnyi nagyszájú pilóta kezdett egyszerre beszélni a kommban. Záporoztak a szellemes, a nagyképű, a beképzelt és a magabiztos beszólások, ugratások. Képtelenség lett volna figyelni mindegyikre, de egyet-egyet is komoly nehezség volt kibogozni. Hunimund éppen ezért meg se próbálkozott vele. Ráhagyta a többiekre a fecsegést. A lehetőségekhez mérten hátradöntötte az ülését, bekapcsolt a beépített lejátszóban egy kis zenét és kényelmesen ellazulva készült fel a hosszas utazásra a bolygóig.
Lehunyta a szemét és elképzelte az énekes mögött táncoló twi’lek lányt. A ruha, amit viselt alig takarta kék bőrét, lekkujai szinte lengtek a kecses mozgása közben. Egy másik a vállait masszírozhatná… Előre nyúlt a műszerfalhoz és felpöckölte az egyik szélső kapcsolót. Az ülése gyengéden bizseregni kezdett.
A turáni vadászgépekben nem volt ritka az ilyenfajta kényelmiberendezés. A gépek tulajdonosai mindenféle őrültséget képesek voltak kitalálni, a leleményes turáni mérnökök pedig egy kis fizetségért bármit beszereltek nekik. Így kerülhettek a pilótafülkébe masszírozóülések, italhűtők, holovetítők és egyéb hasonló eszközök. Ezek csak fokozták a vadászokra jellemző sokszínűséget. Egy turáni hajó alapvetően is legalább három másikból készült. Hasonló volt a helyzet a vadászokkal is. Minden beszerezhető gépet felhasználtak a készítésüknél. A háború alatt főleg köztársasági vadászokat szereztek. Egy-egy csata után akár tucatjával is gyűjtötték a megsérült hajókat, amit aztán a mérnökök újra repülhetővé varázsoltak. Így a turáni vadászegységek gerincét Torrent, ARC-170, V-szárnyú vadászok és NTB-630-as bombázók, illetve ezek minden lehetséges arányú és mértékű keverékei adták.
- Ébredj Vezér, mert beleszállsz a csillagba! - a megszólítás miatt Hunimund kinyitotta a szemeit. A csillag még azért messze volt, a bolygó viszont épp előttük.
Másodpercek alatt kikapcsolt a zenét és az ülést is előre engedte. Megfeszítette a szíjakat.
- Vastuskók készülj! - szólt bele a kommjába.
- Kezd izgalmas lenni… - Hunimund nem törődött a közbeszólóval.
- Ménrót, a szárnyaddal hátra maradtok és fedeztek minket! Kadosa, a te szárnyad megy bombázni, de pontosan a megbeszéltek szerint! A többiek pedig utánam!
Üdvrivalgástól, csatakiáltásoktól lett újra hangos a komm.
Hunimund balkezével a gázkart, a jobbal pedig a botkormány ragadta meg. A turáni technikusok elve volt, hogy a pilótáknak harcközben csak ezeket kelljen fogniuk. Elhelyeztek ezeken annyi gombot és kapcsolót, amikkel a pajzsokat, hajtóműveket, fegyvereket is lehetett kezelni, így nem volt szükséges a műszerfalon kapcsolgatni.
Ütközésig előre tolta a gázkart, a hajtóművek felbőgtek és a vadásza meglódult. Tucatnyian követték a példáját. A hadszervezet egyik trükkje volt, hogy a különböző, azonos nevű egységek nem azonos számú harcosból állt. Ezzel alaposan összezavarták az ellenséget, hiszen nem tudta pontosan, hogy a “szárny” tizenkettő, nyolc, vagy csak négy vadászt jelent…
A légkörbe érkezés megrázta az aprógépeket, mégis lassítás nélkül száguldottak a cél felé.
Alattuk egy sziklasivatag terült el. Világos barna kövei borították a láthatárt. A taktikai érzékelőn megjelentek az első ellenséges gépeket jelző foltok, a hangszórókból pedig egyenletes figyelmeztető hang hallatszott. Harminc pontot számolt össze a kijelzőn. Majdnem háromszoros túlerőben vannak jelenleg… Egész átlagosnak számított egy ilyen rajtaütésnél.
Hunimund jobb hüvelykujjával felpöckölt egy kapcsolót, amitől a műszerfal tetejéből két oszlopocska nyúlt ki, a fülke transzparacélja előtt, éppen szemmagasságban. A következő pillanatban átlátszó hologram keletkezett a két rúd között. Középen megjelent egy célkereszt, ami az ellenséges vadászokra közelített.
Korong alakú, lapos gépek voltak. Pont olyanok, amilyenekre számítottak. Ráillesztette az egyikre a vörös célkeresztet, ami ettől zöldre vált. Lenyomta a tűzkioldó gombot. A vadásza orrából kirobbant egy protontorpedó, kékes fénycsíkot húzva maga után az ellenséges gép felé süvített.
A becélzott vadász megpróbált egy dugóhúzóval kitérni a torpedó elől, de elkésett. A távolság ellenére is látható robbanás emésztette fel.
A társai is hasonlóan cselekedtek, így egy egész sor robbanás tizedelte meg a védők erejét.
A szokásos örömujjongás elmaradt. A következő másodpercekben egymásra plazmát ontva olvadt egymásba a két fél.
A turáni vadászok nagyhatótávolságú érzékelőinek és célzó berendezéseinek köszönhetően a kezdeti háromszoros túlerő mindössze kétszeresre olvadt.
A vörös és zöld plazmasugarak szinte átjárhatatlan, halálos hálót szőttek az égre. Időnként egy-egy robbanás csodálatos narancs és vörös színei keveredtek a összevisszaságba.
Elhúzott egy hajó Hunimund célkeresztje elől. A turáni bal ujjai gyorsan megrándultak a gázkaron. A lenyomott kapcsolók hatására a pajzsokból a hajtóművekbe irányította az energiát, majd előretolta a gázkart. A többlet teljesítménytől megugrott a vadásza és a légköri viszonyok miatt a gyorsulás egy pillanatra az ülésébe préselte. A tehetetlenségi kiegyenlítők gyorsan korrigálták az erőhatásokat és újra kényelmes körülmények uralkodtak a fülkében.
A célkereszt izzani kezdett, ahogy lőtávolságba ért. Átváltott az ágyúkra, de erejüket minimálisra csökkentette. Az ellenséges vadász igyekezett eltáncolni a célkeresztje elől, jobbra-balra tért ki előle, Hunimund azonban folyamatosan követte. Tucatjával küldte a kalóz után a plazmasugarakat. A többségük célt tévesztett, néhány azonban kegyetlenül talált és valósággal felszeletelték a hajót, még végül az egyik egyenesen a hajtóműbe csapódott, amitől a megmaradt roncs darabokra robbant.
Újabb ujjgyakorlat a gázkaron és az energia egyenletesen szétoszlott a pajzsokon. Szerencsétlen dolog lenne, ha egy oldalról jövő kapáslövés szelné ketté a gépét. Körbenézett a káosznak tűnő csatában.
A turáni vadászok és a kalóz gépek halálos táncot járva vívtak egymással. A kalózok nem voltak olyan szervezettek, hogy a turániaknak a bevett páros alakzatokra szakadva, egymást fedezve harcoljanak. Igazából két csürhe kocsmai verekedésére hasonlított az egész légharc.
Valójában szükség sem volt egymást fedező párokra. Ezek a harcosok többségében egy nemzettség előkelői közül kerültek ki. Testvérek, sógorok, unokatestvérek voltak. Ők nem csak a párjukat, hanem mindenkit fedeztek. Tizenkét pilóta, akik mind óvják a társukat. Ez a taktika talán még a Birodalmat is meglepné.
Zöld plazmanyalábok húztak el Hunimund gépe mellet, némelyik olyan közel, hogy a pajzs energiáját nyolcvan százalék alá sorvasztotta. Elharapott egy káromkodást, helyette átirányította az energiát a hátsó pajzsokba és gázt adott. A hajó meglódult és távolodni kezdett az őrült forgatagtól a sziklasivatag felett.
Jobbra-balra táncoltatva a gépét kerülte el a kalóz kapáslövéseit. Néhány pillanat alatt elegendő távolságra került a csatától.
Visszarántotta a gázkart a balkezével, miközben a jobbjával egy csuklómozdulattal jobbra, majd azonnal maga felé rántotta a botkormányt. A manővertől a gépe élesen fordulni kezdett, a kalózgép pedig egy kis késéssel lemaradva követte. A fordulat felénél lassan előremozdította a gázkart. Az erős igénybevétel miatt felvisított a hajtómű.
Ha túl gyorsan, vagy túl erősen ad energiát a hajtóműveknek, akkor darabokra robban a hajó, ami erősen ártana az egészségének. Ilyen körülmények között a katapult is inkább megölni, mivel a felszínbe vágná be.
Ettől sokkal tapasztaltabb pilóta volt. A visító hajtómű ellenére meglátta a szeme sarkában a korong alakú hajót.
- Gyerünk, gyerünk, gyerünk… - sziszegte a fogai között és még előrébb tolta a gázkart. A kalóz már csak centikre volt a célkeresztjétől. Még egy kicsi energia a hajtóművekbe és…
Egy protontorpedó felülről belevágott a kalózba és darabokra tépte.
- Juhéé! - üvöltött a hangszórókból egy éles hang!
- Hé! Ez az enyém volt! - csattant rá Hunimund és megnézte az érkezőt. Ménrót szárnya csatlakozott a csatához. Tehát a flotta belépett a rendszerbe és ideje volt elvonni a figyelmet a leszálló egységekről.
- Az lehet, de én lőttem le! - nevetett a pilóta és gépével beszáguldott a csatába.
- Kadosa? - szólt Hunimund a kommba és közben visszafordította a vadászát a légharc felé.
- Épp most végeztünk vezér! - válaszolt szinte azonnal a hangszóró. - Védelem kiiktatva, célpont berobbantva…
Tökéletes. Minden rendben zajlott a felszíni támadáshoz. Most már az apján és a turáni plazmaíjakon múlik minden.

Amelyben a múlt néhány titka felderül.

A zord felszínű kiképző bolygó lassan zsugorodott mögöttük. A légkör fokozatosan elmaradt és a teherhajó transzparacél ablakait végtelen feketeség töltötte be.
Az indulás hosszasan elhúzódott. Miután Mattu beleegyezett a kalózok megrendszabályozásába, a tábor szedelődzködni kezdett. Gyorsan lebontották a sátrakat, rögtönzött karámokat, felszerszámozták a minrasokat, összekészítették a felszerelést. Közben Zotmund szólt az embereinek, akik hívtak egy másik, nagyobb teherszállítót, amire fel lehetett terelni az állatokat és biztonságosan el lehet szállítani. A behajózás órákig eltartott, mire felkerült minden állat, csomag és ember a hajókra, jócskán fent járt már a nap.
Mattu Zotmund mellett ült a kisebbik teherhajó irányítófülkéjében. Előttük ült a pilóta és a másodpilóta, akik a hajót vezették.
A légkört felváltó sötétségre ösztönösen összébb húzták kaftánjaikat, pedig az űr fagyos világát nem érezhették a fűtött kabinban.
Szótlanul utaztak, pedig Mattut fúrta a kíváncsiság, hogy miért kezdett régi barátja újra a háborúskodásba? Miért adta fel a békés előkelői életét a kalandozásért?
Mélyen a gondolataiba merült. Így már jól láthatóvá vált az előttük úszó csatahajó, mikor fel is fogta, hogy mit lát az ablakok előtt. Benyomakodott a két pilóta ülése közé és szinte rátapadt a transzparacélra, hogy a száján át bámulhassa meg alaposabban a jelenséget.
Hosszú, kecses alakja volt. Orra hegyesen indult és élesen szélesedett, aztán egyenesen futott egészen a gerince közepéig. A hátsó fele ívesen rajzolódott meg, melyből felfelé és lefelé is egyaránt egy-egy karcsú torony ívelt ki, a felső azonban legalább háromszorosa volt az alsónak. Ívesen futó hátsójának nagy részét betöltötte a kéken megvilágított hangárkapu.
- Mi az öregisten… - nyögte ki Mattu, Zotmund legnagyobb örömére. Remélte, hogy ilyen hatást ér el barátjánál. - Honnan a fenéből szereztél egy Providence-osztályú csatahajót? - szegezte neki a kérdést.
- Van annak, aki meg nem issza… - rántotta meg hanyagul a vállát Zotmund.
Ahogy közeledtek a hajó felé, körvonalazódtak a kísérők is: három tipikusan turáni cirkáló - ezeknek már az eredetét sem lehetett felismerni a rengeteg átalakítástól. Új ágyúkat, pajzsokat, kommunikációs tornyokat építetek hozzá a törzshöz, vagy éppen a feleslegesnek ítélteket vágták le róla.
Két dreadnaugth is tartozott a kísérő flottához. Rajtuk még nem látszódott az ügyes kezű turáni mesterek munkája. Eredeti állapotuk jól árulkodott, hogy új tagjai az ütőképes kis flottának.
A hat csathajó mellett legalább egy tucatnyi felfegyverzett teherhajó is tartozott a flottához, egy részük az ellátmányt szállította, másik részük a leendő zsákmánynak kellett.
Mattu visszaült a helyére és Zotmundra szegezte kérdő, vádló és összességében semmi jót sem ígérő tekintetét.
- Egy kis portyára minek kell hat csatahajó? Főleg egy olyan böhömnagy, mint az a providence?
- Hívd csak Turáni Átoknak! - javasolta Zotmund, mosolygós jókedvéből öregisten se tudta volna kibillenteni! Láthatóan jól szórakozott Mattun.
- Egyáltalán honnan van? - faggatta tovább Mattu, mivel érdemi választ nem kapott. - Ha az összes állatod eladod se lenne rá pénzed! - elhallgatott egy pillanatra. A fejét oldalra billentette és kicsit összébb húzta a szemöldökét, miközben fejszámolást végzett. - Ha az egész nemzettséged állatait eladnád se tudnád megvenni!
- Mattu, Mattu, Mattu… - csóválta a fejét Zotmund. - Mi turániak csak vásárolni tudunk?
- Egy ilyen hajót ellopni sem tudsz! - makacskodott akaratosan.
- Meséld el neki! - kegyelmezett meg a kíváncsiskodó barátjának Zotmund, szavait a pilótaülésben ülő fiának szánta.
Az alig valamivel húsz feletti fiú vigyorogva fordult hátra a székben.
- Úgy egy éve - kezdett bele a magyarázatba Hunimund - épp ezzel a bárkával vittünk rabszolgákat a piacra, kitörtünk a hipertérből és ott állt előttünk egy óriási csatahajó. Majdnem nekimentünk, alig tudtuk elkerülni az ütközést. Persze rögtön felhúztuk a pajzsokat, fegyvereket bekapcsoltuk és össze-vissza repkedve próbáltunk lelépni. Aztán úgy feltűnt, hogy senki nem szólt bele a kommba. Biztonságos távolságból visszafordultunk és hívtuk mi őket, hogy az ismeretlen csatahajó azonosítsa magát… - Zotmund kedve egyre jobb lett fia története közben, Mattu figyelmesen hallgatta a fiú heves gesztikulálással teletűzdelt mesélését. Közben a Turáni Átok hangárajtaja óriásira növekedett és teljesen betöltötte a látó mezőt. - Nem válaszolt senki, így hát körbe repültük egy párszor, aztán letapogattuk, de semmi. Aztán segítőkész emberekként leszálltunk a hajóra, hátha van valami segítségre szükségük. Már a hangárban tudtuk, hogy valami nem stimmel. Sötét volt mindenhol, egy árva fénycsóva nem világított. Fejlámpákkal és plazmaíjakkal felszerelkezve szétnéztünk a hangárban, de csak üzemen kívüli droidokat láttunk.  Nem hagyott nyugodni a rejtély, így elindultunk a társaimmal a hídra. A folyosókon is sötét volt, de ott is csak leállított droidokat láttunk. A híd is hasonlóan mutatott. Az irányító pulton bekapcsoltuk a világítást és a létfenntartást is újraindítottuk. A hajónaplóhoz, hajtóművekhez, navigációhoz, fegyverekhez… tehát semmi máshoz nem fértünk hozzá. Néhány óra kódtörés után kiderült, hogy központilag leállították a teljes hajót, minden eszközével együtt…
- Tudod, hogy ért véget a háború? - vágott fia szavába Zotmund, az elképesztő történet miatt nagyokat pislogó Mattunak szánva a kérdést.
- A köztársaság nyert, aztán birodalom lett belőle… - felelte bizonytalanul. - Sose érdekelt igazán…
- Központilag leállították a teljes konföderációs sereget! - Zotmundnak nagyon tetszett, hogy ilyen új információkat oszthat meg barátjával. - A néhány napos adatelemzés után kiderült! Szerintem néhány kommandóst beküldtek a konföderációs főparancsnokságra, valahogy leállítatták a droidsereget, ezt kihasználva pedig kapitulálására kényszeríthették őket!
- Mi van? - értetlenkedett Mattu. Kezdett megártani az egy napra jutó információ mennyiség. - Ez miért lényeges?
- Ennek a hajónak az adatbankjából erre lehetett következtetni! A teljes sereget lekapcsolták. És nem úgy, hogy menjenek a legközelebbi támaszpontra és ott álljanak le, nem! Azonnal! Ezért maradt ott a Turáni Átok is, ahol Hunimund megtalálta!
Mattu eltöprengett az új információ nyújtotta lehetőségeken…
- Mert ez nem egyedi példa! - folytatta Zotmund lassítás nélkül. - Kicsit szétnéztünk a feketepiacon és hirtelen megszaporodott a fegyver és a hajó kínálat! És mindegyik volt konföderációs! Néhány kreditért vagy pofonért egy-két kereskedő el is árulta, hogy csak véletlenül bukkantak a kikapcsolt hajókra az űrben. Az is erre utal, hogy minden a hajón maradt! Járművek, lövegek, tankok! Minden! Csak droidból százhúszezer volt rajta! Abból vagy kétezret otthon beolvasztottunk, de több nem kellett nekünk, így eladtuk őket ócskavasnak. Aztán a járművekből hasznosítottuk, ami kell, utána az is ment a piacra… Vagy három hónapig ezekkel voltunk elfoglalva. Aztán mikor “üresen” állt a hajó, akkor elgondolkoztunk, hogy mi legyen vele. Az első gondolatom az volt, hogy szétszedjük azt is alkatrésznek, de azért mégis csak egy porvidence-osztályú hajóról van szó! Úgyhogy összeszedtem a legjobb kódtörőinket, hogy indítsák újra a rendszereit. Hónapokig dolgoztak, de semmire sem jutottak.
Megérkeztek a Turáni Átok fedélzetére. Simán landoltak és a leereszkedő rámpán lesétáltak a fedélzetre. A hangárban olaj és festék szag terjengett, és zsúfolásig volt turáni vadászgépekkel. A nagyobbik teherhajó már landolt és éppen az állatokat terelték a szomszédos, karámoknak kijelölt helyiségekbe, hogy takarmányt adjanak nekik.
A hangár falainál szorgos turániak dolgoztak, hogy az egyhangú szürke fémet rétre emlékeztető zöldre fessék. Zotmund egy közeli folyosóhoz vezette vendégét, közben be nem állt a szája.

- Akkor jutott eszembe másodszor, hogy a flottával szétágyúztatom, aztán ami marad belőle, eladjuk. Bosszantó volt, hogy nem tudtunk semmit se kezdeni vele! Aztán inkább kerestem egy specialistát, aki jó egy hónap alatt, jó sok kreditért cserébe felülírta az egész rendszert. Így végül majdnem egy évbe telt, mire lett egy új hadihajónk!

- És a dreadnaughtok? - faggatta kíváncsian szélesen vigyorgó barátját Mattu.
- Jah! - szólt Zotmund, mintha megfeledkezett volna. - Azokat az eladott alkatrészek árából vettem néhány kalóztól. Ők mesélték, hogy hallottak másról is, aki talált ilyen szellem hajókat.
A folyosókon és lifteken felmentek a kilátóban berendezett lakosztályba. A hatalmas transzparacél panoráma ablakon túl látni lehetett az egész hajótestet, és a kísérő flotta hajóinak kecses alakját.
A liftajtó előtti erkélyről kétoldalt lépcső vezetett le a tágas terembe, ahol hatalmas terített asztal várta vendégeit.
- Megterítetettem még ideértünk - magyarázta Zotmund és letrappolt a lépcsőn az asztalhoz. - Ülj le és lakomázzunk!
Mattu csak a fejét csóválta a sok újdonság miatt. Helyet foglalt és végigpásztázta a különféle ízletesebbnél ízletesebbnek ígérkező ételeket.
- Akkor végre elárulnád, hogy mi ez az egész? Miféle portyázó kalózokra kell hat ekkora csatahajót küldeni?
Zotmund nem szerénykedett az étellel. Egyszerűen félre tolta maga elől a terítékét és az egyik sült hússal megrakott tálaló edényt húzta maga elé. Poharat sem koszolt, hogy italt öntsön bele, egyszerűen itta az üvegből.
- Ez egy másik történet - kezdett bele Zotmund a beszédbe és az evésbe egyszerre. - Még Ti a Korona felderítésére fordítottak minden energiát, itt meggyűltek a bajok a kalózokkal. Amúgy még nem is gratuláltam neked személyesen! Szép munka volt! - elismerő bólogatással rázta meg Mattu kezét. Őszinte gesztus volt a részéről, ezt tudták mindketten.
- Tehát a nemzetségek itt elkezdtek aggódni, hogy mi lesz velük, mert a kalózok megerősödtek, így egyedül nem képesek feltartóztatni őket. A főseregek pedig egyrészt le voltak foglalva, másrészt meggyengültek. Így hát a környező nemzetségfőkkel megbeszéltük, hogy egy kicsit szervezkedünk. Nyolc nemzettség összefogott és mivel én voltam a leggazdagabb és legerősebb, megválasztottak a vezetőjüknek. Így most a nemzetségfők felett, de a “központi” vezetés alatt állok…
- Összefogtatok? - lepődött meg Mattu és megállt a szája felé tartó sült hús a levegőben.
- Ühüm - nyelt le Zotmund egy nagy falatot. - Én intézem a magasabb ügyeket, de főleg én vezetem a megerősített hadat. Minden nemzettség ad hozzá harcosokat, de úgy, hogy maradjon nekik is elég. De ez csak én nemzetségi hadam. A többivel együtt sokkal erősebb a flottánk…
Mattu elgondolkozott hallottakon. Nem is volt olyan rossz ötlet ez a lépés. Ha nyolc-tíz nemzetséget egybefognának, egyszerűbb lenne védekezni és támadni is, ráadásul az ügyes-bajosabb ügyeket is könnyebb megoldani.
- Tehát ha jól értem… - foglalta össze Mattu a helyzetet. - A fiad talált egy csatahajót, aminek készleteiből vettél még kettőt, így te lettél a legnagyobb főúr, ezért megválasztottak vezetőnek…?
- Aha - helyeselt Zotmund. - Pont így történt. Ezért kell most újra háborúskodnom. 

Egy másik történet szál, amely a Birodalmi Rohamosztag mindennapjaiba enged bepillantást.

Tizennyolc éves voltam, amikor a Birodalom katonája lettem. Mindössze tizennyolc. Akkor a Peremvidék egyik jelentéktelen porfészkét neveztem az otthonomnak. Egy nyomorult, nincstelen világ, ami a Galaxis seggében volt. A Köztársaság húszezer év alatt tudott valamit kiépíteni, amit mi gazdaságnak, iparnak és növénytermesztésnek nevezhettünk, de ez még a szegény bolygók számára is csak vicc volt. A Magvilágokról nem is beszélve... A teljes termelésünk kevesebb volt, mint egy közepes coruscanti polgár vagyona... De mi megéltünk belőle. Aztán jött a Klón Háború.
A csata a bolygóhoz illően teljesen jelentéktelen volt. Alig pár hajó és néhány zászlóalj vett benne részt. Talán még a hivatalos történetírás sem emlékezett meg róla. Először a droid hadsereg pusztította el a városainkat és a gyárainkat. Aztán pedig a felszabadító klón hadsereg.
A háború utánra semmije sem maradt a bolygónak. A Birodalom ugyan gyorsan elvégezte a helyreállítást, de ez csak önfenntartásra korlátozódott. Annyi élelmet termelt a bolygó, hogy éhen ne haljon a lakossága, de többet egyelőre nem volt hajlandó áldozni ránk az Uralkodó. Sokkal fontosabb világok is elpusztultak a háborúban, ők elsőbbséget élveztek.
Így hát koldusként tengettük a mindennapjainkat és vártuk a csodát. Évek óta munka nélkül loptam a napot, ahogy ezernyi sorstársam is. Tanulni nem volt mit és nem is volt értelme. Akkor sem lett volna munkám, se lehetőségem lelépni onnan.
Aztán a helytartónk megelégelte az egekben lévő munkanélküliséget és zseniális megoldással állt elő. Egy hét alatt egy millió korombelit soroztak be a hadseregbe. A tizenhat-huszonöt éves korosztály közel száz százalékát! Nőket, férfiakat, dolgozókat, munkanélkülieket, mindenkit.
Az alkalmassági vizsgán ellenőrizték, hogy van-e mindenkinek két lába és két keze és ha megvolt, akkor máris mehetett a kiképzésre. Ha nem, akkor a Birodalom meghitelezett neki egy robotvégtagot...
Az ember azt hinné, hogy ha ennyi társunkkal soroznak be, akkor elkerülhetetlenül összeakadunk eggyel-kettővel a kiképzésen. Ettől nagyobbat nem is tévedhetnénk! Soha többé nem találkoztam egyik földimmel sem. Egymillió emberből eggyel sem!
Engem egyébként a Rishire küldtek alapkiképzésre. A bolygó a Külső Gyűrűben található, az Abrion szektorban. A Klón Háborúban volt ott egy előretolt helyőrség, abból alakították ki a 782-es számú kiképző központot. Állítólag CT-782 egy klón katona volt, aki az erőd védelmében halt meg. Konkrétan a droidok egy váratlan támadással megszállták a támaszpontot, így elvágták a Flottától a katonákat. Ez a Hevy nevű fickó meg belopódzott a szellőzőkön keresztül, és a fegyverraktárban felrobbantotta a felhalmozott bombákat. A detonáció megsemmisítette az egész bázist, de ebből tudta a Flotta, hogy baj van és rögtön oda sietett.
Az ő számát kaptuk meg mi is, így lettek az ott kiképzett rohamosztagosok a 782-es légió tagjai. Állítólag. Csak a pletykák terjedtek a kantinban erről, de se egy emlékmű, se egy szobor, se egy hivatalos adat nem volt. Lehet, hogy csak mese az egész és csak álmodozó katonák találták ki, akik nem tudták elfogadni, hogy egy nyamvadt sorszámok a rendszerben...
Az idő múlásával egyre nehezebb visszaemlékezni az ilyen régi eseményekre. Meg is kopnak, meg is szépülnek a történések. Az ember hajlamos a szentimentalizmusra, ha ennyi mindent átélt már. Így lassan a Rishin töltött idő is kellemes emlékké válik. Pedig nem volt az.
A bolygó gondolatára még most is érzem azt a félelmet, amit akkor éreztem, amikor először érkeztem meg. A teherhajók százával ontották magukból az olyan kölyköket, mint én. Az őrmesterek ordítoztak velünk és próbáltak elrendezni minket.
Mi százhúszan utaztunk egy hajón, a rámpája lassan ereszkedett le a leszállópálya betonjára. Nappal volt, a fény bántóan erős volt a benti sötétséghez képest. Bizonytalanul és félve hagytuk el a hajót.
Négyen vártak lent minket, kiképzőőrmesterek. Szigorú, gyilkos tekintettel méregettek minket. Egy pár másodpercnyi bámészkodást engedélyeztek, aztán kezdődött a szenvedés, ami négy hétig tartott. Curaady őrmestert akkor még nem ismertük, ezen hamar túl estünk.
- Sorakozóóó! - ordította el magát és olyan hangja volt, hogy elnyomta a hajtóművek zúgását. Én soha életemben nem voltam katona, kóvályogtam is, mint egy bantha a ligeterdőben, alig találtam meg a helyem. A többiek is hasonlóan szerencsétlenek voltak, nem is lett meg a kívánt eredmény.
- Normális sort kérek, kowaki majomgyík csürhe! - nekem fogalmam sem volt, hogy mi a baj a felvett alakzattal, másnak sem. Így rögtön érkezéskor megkaptuk pályafutásunk első pofonjait. Aztán a sorakozó elégséges lett.
A következő adagot a „jobbra át” parancsra kaptuk meg. Utóbb kiderült az nem csak azt jelenti, hogy elfordulunk jobbra...
Nem tudom máshol hogy ment ez, de a Rishin jellemző volt az ilyesféle hozzáállás. Nem tanítottak, magyaráztak semmit, csak parancsba adták és ha nem tudtad végre hajtani, akkor megbüntettek.
A raktárakhoz masíroztunk, ahol kiosztották az egyenruhákat, menetfelszerelésünket és az E-11-eseket. Az első perctől kezdve éles fegyverrel gyakorlatoztunk, aminek meg is lett az eredménye. A birodalmi katonai kiképzéseken felfoghatatlanul magas a halálozási arány. Van olyan súlyos, mint egy ütközetben. Ma már ezt jól tudom.
Tőlünk a második napon halt meg az első ember. Egy akadálypályán keltünk át. A végén volt egy feladat, miszerint fedezékből kellett fedezékbe rohanni. Persze egy T-21-essel folyamatosan sorozták a fedezékek közötti teret, így jó ütemben és gyorsan kellett átérni. Ő nem volt elég gyors. Már majdnem elérte az utolsó rókalyukat, amikor végigszántották a testét a plazmasugarak. A végtagjai leszakadtak, a törzse szinte teljesen szétrobbant. Én elhánytam magam, amikor megéreztem az égett hús szagát. A többiek közül is egy jó páran. Nők és férfiak is.
Jah, igen. Ezt azt hiszem illik az elején leszögezni: A Birodalmi Rohamosztagba közel azonos arányban vesznek fel nőket és férfiakat. Az már más kérdés, hogy a sorozatos megterhelés és megalázás, amit kiképzésnek és szolgálatnak hívnak, mennyire befolyásolja ezt az arányt.
Szívesen mesélnék a nőkről, akikekkel együtt töltöttem az első négy hetet. Biztosan karcsúnak és szálkásnak kellett lenniük, de sajnos semmit sem tudok mondani. A teljes kiképzés egyetlen hosszú és kegyetlen gyakorlatsornak tűnt, aminek sohasem lesz vége.
Hat órát aludhattunk, aztán reggelitorna, reggeli, erőnléti edzés, akadálypálya, alakizás, fegyverismeret, közben valamikor ebéd, menetgyakorlatok, fegyverismeret, lövészet, akadálypálya, vacsora, alvás... Végtelenítve.
Az elméleti oktatást gyakorlatban tanultuk meg. Például lövészet előtt elmondták az E-11-es működését, a lövéstechnikáját, mindezt öt perc alatt, után jött a tűzparancs. Ha nem érted a kívánt eredményt, akkor kaptad a büntetést. A komolyabb fegyvereknél, mint a T-21-es, az E-WEB, vagy a hődetonátorok ugyanez volt a helyzet...
Az ilyen oktatások mindig egy erőnléti edzés és egy akadálypálya közé került. A füledben dobogó vértől és a légszomjtól alig hallottál valamit, az izmaidba hasító görcstől meg nem tudtad felfogni, amit mondtak. Lihegve, nagy bamba szemekkel ténferegtünk a kezünkbe nyomott éles karabéllyal, vagy hődetonátorral és fogalmunk se volt, mit kellene tennünk. Curaady őrmester irodalmi nyelvezetben magyarázta el újra el nekünk. Hihetetlen szókincse volt, a leszidásunkra, nem emlékszem, hogy a négy hét alatt kétszer elhangzott volna tőle ugyanaz a szitok, vagy átok.
Az ilyen oktatások közben is történtek balesetek. Egy kadét dobásközben kiejtette a hődetonátort a kezéből. Mire észbe kapott, már fel is oldódott a robbanásban. Egy másik nem húzódott vissza elég gyorsan a fedezékbe egy sorozatlövés után és a célpontnak használt droid lekaszálta egy plazmasugárral.
Pihenők, szabadidőnk sohasem volt. Két esetet leszámítva.
Az első elég kockázatos volt, nagyon függött Curaady kedvétől és azt soha nem lehetett kitalálni. Néha előfordult, hogy az akadálypályán először célba érőnek nem kellett büntetést csinálnia, ez nagyjából öt perc nyugodt pihenést jelentett. Néha azonban, ha rossz, vagy éppen jó kedve volt, ezt nála nem lehetett eldönteni, akkor éppen az elsőt küldte még egy körre, hogy bemutassa hogyan teljesít egy rohamosztagos... A többiek persze követték, hogy közelről lássák az előadást.
A második már biztosabb volt, és félórát jelentett. Verseny.
Ilyenkor előre szólt, hogy az első megkapja a pihenő időt. Ezzel kihozta belőlünk a legvadabb, agresszív állatot. Versenyeken kétszer annyi végtagtörés történt, mint általában. Egyszerűen lerugdostuk egymást az akadályokról, lelöktük az útról. Az se számított, ha ki a plazmatűzbe... Csak az a félóra pihenés lebegett mindenki szeme előtt. Fel nem foghatom mire nem voltunk képesek harminc nyomorult percért! Egyszer egy alacsony, vézna kiscsaj szétverte egy nála kétszer nagyobb fickó fejét egy ökölnyi kaviccsal. Közelharc képzésünk volt, ők kerültek egy párba. A fickó már vagy tucatszor felmosta a szerencsétlen csajjal a padlót, ami Curaddynak nagyon tetszett. Motiválásként bedobta a nőnek, hogyha ki tudja ütni, megkapja a harminc percet. Ő megszerezte. Egyszerűen felkapta a követ és addig verte a fejét, amíg volt valami belőle.
Talán ezt az egyet tanultuk meg igazán a kiképzés alatt: csak magadra számíthatsz!
A bajtársiasságnak a legkisebb morzsája is hiányzott belőlünk. Bármire hajlandóak voltunk a legenyhébb jutalomért – rövidke pihenőért – vagy a legkisebb mértékű büntetés elkerüléséért. Bűntudat nélkül loptuk meg a társainkat. Ha éhesek voltunk, akkor ételt, ha elhagytunk, eltörtünk valamit a felszerelésünkből, akkor azt. Az öngyilkosok többsége az áldozataink közül került ki. Az őrmesterek folyamatos lecseszései és verései mellé még kaptak tőlünk is. Ebből elegük lett és egyszerűen kiszálltak. Ez a Birodalmi Rohamosztag esetében a halált jelenti. A kiképzés alatt nem nehéz alkalmat találni, kilépsz a fedezékből, nem dobod el a detonátort... ezernyi módja van.
Vannak rosszabbak is azonban. Egy másik században egy ilyen kölyök bekattant és tizenöt kadéttársát ölte meg, mire megfékezték. Történtek balesetek.
Időnként volt Kiválasztás is. Ilyenkor felsorakoztattak minket, megjelent pár tiszt vagy altiszt és a legalkalmasabbakat kiválasztották maguknak mélységi felderítőnek, tüzérnek, harckocsizónak... bárminek, ami nem a sima gyalogoslövész volt. A legalkalmasabb megtalálása általában a böködéses módszerrel történt. A tiszt, vagy altiszt rábökött, hogy a „szakállas”, a „magas”, a „kicsi”, a „vörös”, a „szőke”, a „törött kezű”... és így tovább. Senkit nem érdekelt, hogy alkalmas-e a kiválasztott feladatra, ha nem képes megtanulni, úgyis belepusztul a kiképzésbe.
Százhúszan kezdtük, naivan azt hittem, hogy egy egész századot képeznek ki belőlünk. A kiképzés alatti halálozások, az öngyilkosságok, a kiválasztások után egy szakasznyian maradtunk. Így aztán minket ünnepélyesen rohamosztagossá avattak, felpakoltak egy Sentinelre és a 782-esek után küldtek minket. Ki, valahová a Galaxis peremére, hogy háborúzzunk a Birodalomért.

Amelyben a reggeli készülődést egy váratlan látogató zavarja meg.

Hideg szél süvített végig a pusztán. Ereje alaposan kikezdte a sebtében felállított tábort. Az itt is, ott is pislákoló tüzek vesztésre álltak az egész éjszakás harcukban a természet erőivel. A nyers fa, a tomboló szél, a hajnali ködszitálás annyira legyengítette őket, hogy már csak parázslani és néhány pillanatos fellángolásra voltak képesek.
Már napok óta ácsorogtak egyhelyben, az egy éjszakára tervezett táborban, ami meglátszott a sátrakon is. Ha esett, beáztak, ha fújt, ha hideg volt, nem tartotta a meleget. De nem baj, ezt is meg kell szokni! Nem lesz mindig palota a leendő harcosok feje felett.
Mattu kilépett a sátrából. Aránylag az övé bírta a legjobban a természet ádáz támadásait. A tapasztalat és a vezérség nyújtotta előnyök a javára váltak.
Kaftánját összehúzta magán a csontig hatoló szélben. Leheletét képező párafelhőket messzire repült, így nem tudott az arcára fagyni. Akaratlanul is azt kívánta, hogy lenne inkább egy tüzes asszony forró ölelésében, mint ezen a zord bolygón. A gondolatait sebesen szőtte tovább, akarattal kellett leállítania magát. Dideregve vonult inkább a minrasok felé.
A föld szerencsére fagyott volt, nem süllyedt bele a sárba. Majd ha kiolvad délelőtt, akkor lesz igazán kellemes mocsár itt! A távolban már kezdett is felkelni a nap, első vörös sugaraival megsimogatta az ébredező tájat. Ezzel még nem lett melegebb, de legalább az emberben felkelt egy kis reménység.
A minrasok felnyerítettek. Őket is bántotta a hideg. De nekik is meg kell szokniuk. Még egy párnapot itt töltenek, aztán elindulnak délre! - határozta el magában a mogur. Az állatok körül lépések zaja hallatszott. Újabb nyerítések, majd vad csámcsogás. A pirkadatban álmos fiúk hordták a takarmányt az állataik elé.
Mattu elégedetten bólogatott magának. Legalább ezt már megtanulták: első a minras! Ők nehezebben tudnak gondoskodni magukról. Főleg, ha egy karóhoz vannak kötve.
Útközben megállt egy sátor előtt. Tűnődött egy keveset, aztán belépett. Egyszerű volt belülről is: középen egy oszlop, ahhoz kötve a többi tartó fa, az egészet pedig betakarták, így sajátos kúp alakja lett. Berendezés semmi sem volt benne, még egy tűzhely sem. Az ezernyi lyukon besüvített a szél, az tartókon, sátoroldalon lecsapódott a harmat és a köd. Semmivel sem volt jobb itt bent, mint kint. Annyiban még rosszabb is volt, hogy az egyhangú falakon kívül semmit se lehetett látni. Se a csillagokat, se a holdat, se a természetet.
A középső oszlophoz kötözve Berserker ült. A szeme nyitva volt és egyenesen a belépő Mattura nézett.
- Hát ébren vagy! - jegyezte meg kelletlenül. A fiú nem felelte rá. Tudta, hogy nem nagyon érdekli a válasza.
Mattu odalépett hozzá és eloldozta.
- Kelj fel! - utasította, a rabszolgákkal használt beszédstílusában. - Mosakodj meg, meg biztos kell könnyítened is magadon!
Berserker Mattu legnagyobb elégedettségére szótlanul állt fel és indult ki a sátorból. Biztos kezdi megszokni a helyzetét.
Már szinte mindenki ébren volt a táborban. Reggeli teendőik után szaladgáltak. Minrast etetni, fát hozni a tűzre, edényeket előszedni, reggelit készíteni…
Berserker a vékony páncél alatti ruháját viselte, mégsem rezzent össze a reggeli hidegben. Megállt a sátor bejáratában és valamilyen formájú vizet kutatva tekintett körbe.
- Azt a fűzfánfütyülő, jégenkopogó rézangyalát annak a hétszínű szitán keresztül szűrt sistergő ménkűnek, hogy a fenében nem fagysz meg?! - bukott ki Mattuból a meglepettség Berserker természetellenes viselkedése láttán.
A fiú hetykén megvonta a vállát a kaftánjába csavart mogur előtt:
- A szülőbolygómon az év nagy részében ilyen idő van. Meg lehet szokni! - felelte és legnagyobb örömére meglátott egy vödröt egy sátor mellett. Szerencséjére még víz is volt benne. Letérdelt a fagyott földre és belemerítette a kezét a vízbe. A tetején vékony hártyában apró jég darabok úszkáltak, de ez nem zavarta. A tenyerét összezárta és az arcához emelt a vízből. Kortyolt egyet belőle, a maradékkal pedig megmosta az arcát. Aztán a szájából visszaköpte a vizet és az orrát a vízbe fújta. Lehajolt és a fejét belenyomva a vödörbe megrázta magát, kiemelte a fejét a vízből és felemelve a vödröt hosszasan ivott belőle.
Felfrissülve egyenesedett fel a földről. Mattu arcára volt írva a véleménye az előző pillanatok tevékenységéről. Nem tudta eldönteni, hogy kiadja magából, vagy csak ne higgye el, amit látott.
Berserker meglepett szemöldökemelésre egy fejcsóválással és valami saját nyelvű megjegyzésével válaszolt. A fiú nem firtatta tovább a kérdést, semmi köze sem volt hozzá.
Az égen váratlanul egy hajó hasított végig. Teherszállítónak tűnt, de sebes röpte ellenére is látszódtak a méretes lövegtornyok rajta. Süvöltő hangjára felnéztek a táborlakók és követték a hajó kecsesnek nem mondható útját a tábor mellé, egy leszállásra alkalmas terület felé.
- Ki a fene lehet az? - tűnődött el Mattu és megindult a hajó felé. Turáni volt, ezt azonnal látta rajta. De senkit se vártak ide és a kalandok is szüneteltek, tehát amiatt se kereshették a mogurt!
Mivel Bersernek semmi utasítást sem adott, így a fiú szótlanul követte fogva tartóját a hajó felé.
- Maradj velem! - utasította mogorván a mogur, mikor észrevette, hogy még mindig mellette van. - És ne próbálkozz semmivel se, mert meghalsz!
- Értettem! - felelte Berserker katonásan és egy lépés távolságból követte Mattut.
A tábor és a landolt hajó között félúton találkoztak a jövevényekkel. Turáni harcosok voltak, egy előkelő vezetésével. Tegezeik veszőkkel tömve himbálóztak az oldalukon, Kaftánjukon keresztben töltényöv húzódott, gránátokkal teletűzdelve.
- Zotmund! - kiáltott fel Mattu, amint megismerte a vendégek vezetőjét.
- Mattu! - szorította meg a felé nyújtott izmos kart Zotmund. - Örülök, hogy látlak! Ezer éve nem találkoztunk…
Egy félszeg mosoly jelent meg a munkában mindig zord Mattu arcán.
- Igen, régen kalandoztunk együtt! Elmúltak azok az idők, amikor kalózokra vadásztunk, vagy zsákmányra…
Zotmund helyeselve bólogatott. Ő is felidézte a régi szép emlékeket.
- Megöregedtünk azóta - ismerte be kelletlenül. - Már van fontosabb dolgunk is, mint háborúskodni állandóan… te a seregeket vezeted, én a nemzetségem…
- Hát igen. Nagyobb lett a felelősség… De mi járatban vagy erre? Miben segíthetek? Gyere! A sátramban beszélhetünk!
- Arra sajnos nincs időm! - szabadkozott Zotmund és nem is indult meg a tábor felé. - Kalózok fosztogatnak megint, és épp erre jártam, aztán gondoltam a régi idők emlékére meghívlak egy kis közös csetepatéra…
Mattu meghőkölt a különös kéréstél. Igaz, hogy egykor jóbarátok voltak, de már vagy húsz éve alig találkoztak. Mattu a sereget választotta, Zotmund a politikát. Az útjaik szétváltak és csak a fontos nemzetgyűléseken találkoztak. Akkor azonban jól berúgtak és elnosztalgiáztak a régi, közös kalandokon.
- Hozhatod a srácokat is egy kis lőgyakorlatra, nem lesz bajuk - próbálta győzködni Mattut, hátha így jobban kötélnek áll.
- Elégetettem velük a fegyvereiket - vágta rá habozás nélkül Mattu, de közben azért fontolgatta a kérést. Végül egyenes neki szegezte a gondolatait. - Most csak úgy nosztalgiázni támadt kedved, vagy mi?
Zotmund felnevetett és megveregette barátja vállát.
- Látom te átlátsz rajtam! - vigyorgott továbbra is! - Hajni mondta, hogy vigyelek el magammal. Szerinte még valami bajom esne, mert húsz éve nem voltam rendes harcban. És ő örülne, ha velem jönnél, hogy vigyázz rám!
Erre már Mattunak is nevetnie kellett.
- Te! Csak nem nehezen bánsz az asszonnyal?
- Áh, ne is mond! Néha visszasírom a kalandozásokat és a kalózokat. Őket legalább lelőhettem, ha rosszat mondtak, vagy nem tették, amit parancsoltam nekik…
- A foglyokat elviszitek majd a piacra? - váltott témát gyorsan Mattu, kényes helyzet volt ez két ilyen derék, vitéz férfinak.
- Igen, miért? - felelte tömören Zotmund, nem értette Mattu kérdését.
- El kéne vinni ezt a madárkát eladni… - mutatott a mögötte álldogáló Berserkerre, aki egy szót sem értett az egész turáni nyelven zajló beszélgetésből. A mutogatásból azonban rájött, hogy róla van szó.
- Miért, ki ez? - nézte meg alaposabban is Zotmund a fiút.
- Valami idegen, nem jegyeztem meg honnan való. Lezuhant ide, miközben vadászgatott valami csempészekre. Nekünk meg jobb dolgunk is van, mint őt felügyelni - magyarázta készségesen Mattu.
- Vadász? - ízlelgette meg a szót Zotmund. - Nekem kellene egy ilyen rabszolga…
- Áh, hagyd, a végén még megölne álmodban! - igyekezett lebeszélni a vásárról. - Sózd rá valakire, aztán vedd le a neked járó részt belőle, a többit meg hozd majd vissza…
- Nekem egy pont ilyen kell most, nem számít, milyen vad… - ellenkezett Zotmund és alaposan végigmérte Berserker izmos alkatát. Látszott rajta, hogy alapos kiképzésen esett át. - Adok érte tíz minrast.
- Húszat! - vágta rá kertelés nélkül Mattu.
- Tizenkettő!
- Tizennyolc!
- Tizenöt!
- Rendben, de a legjobbak legyenek! Öt gyors csatába valót, öt erős, málhásat és öt kiváló, mutogatni valót! - belecsapott Zotmund tenyerébe és az üzlet megkötött. - Viheted, de mi a fenének neked egy ilyen?
- Valami eszi az állataimat és másokét is. Kiküldtem néhány vadászt, hogy kapja el. Fogtak azok mindent, de az állatok ugyanúgy hulltak. Most meg már ott tartunk, hogy a rabszolgák nem mernek kimenni a vadászokkal, hogy vigyék a felszerelést, mert félnek a szörnytől. Ha ez így folytatódik, akkor dolgozni se fognak. Ez csak nem csinálja össze magát, ha egy kis veszélybe kell menni. És nem kár, ha meghal, csak tizenöt mintasomba kerül… Amikor az a dög már legalább tízszer ennyit felfalt a plájunkról!
- Erre talán jó lesz, de vigyázz vele!
- Hunimund! - szólt hátra az egyik harcosának. - Hozz egy rabszolga bilincset! Vigyázok, nem vagyok kezdő! Akkor jössz a kalózok ellen?
- Hát nem is tudom.. - kérette magát Mattu, pedig volt kedve menni.
- A zsákmányon természetesen megosztozunk…
- Amúgy meg mi ez a nagy kedv húsz év után a háborúskodáshoz? - habozott Mattu, ment is volna, maradnia is kellett.
- Az úton elmesélem - titokzatoskodott Zotmund és mellé megvillantott egy hamis mosolyt. Közben Hunimund visszatért egy rabszolga bilinccsel, amit Berserker nyakába akasztott.
Mattu végignézte amint a foglyát feltuszkolják a hajóra, majd elkiáltotta magát:
- Táborbontás! Hajózunk egyet… - cinkosan Zotmundra vigyorgott.