Visszatekintés a régmúltra...

Háromezer-kilencszázkilencven évvel korábban, valahol a Peremvidéken

A csapatszállító hajó raktárában három páncélos alak sürgölődött. Gyakorlott mozdulatokkal csatolták fel a különböző fegyvereket a tartóikra, tűzték fel az ezernyi eszközt, műszert az öv- vagy vállszíj csatjaira, vagy valamelyik aprócska táskába. Körbejárták az egész termet, egymást mégsem akadályozták. A külső szemlélőnek egy különös táncnak tűnhetett az egész öltözködés.
- Nagyon nem tetszik ez nekem! – dörmögte a sisakja alatt az egyik katona, miközben egy energia tárat lökött a karabélyába. Vérpezsdítő sípolással töltődött fel a fegyver.
- Egész úton csak morgolódsz, Datra! – szólt rá az egyik társa és feltöltötte gránátokkal az övtáskáit. – Ez is csak egy munka, mint a többi!
- Nem, nem az! – folytatta Datra a morgolódást. –
- Ugyan már! – fejezte be a készülődést a harmadik és elindult a raktárból a folyosóra, ami a leszállórámpához vezet. – A Jedik feladatot adtak, mint a Háborúban és ennyi.
- Épp ez az! – ellenkezett Datra. – A Háborúnak vége! Nem tartozunk a Jediknek semmivel! Vagy szerintetek igen? – az arcát eltakarta a sisak, de érezték így is szemei szúrós pillantását. Nem is válaszoltak rá. - Épp elég halottat és katonát adtunk már nekik a háborújukhoz!
- Az jobb lett volna, ha a Sithek foglalják el a Galaxist és leigázzák a népünket? – követte a társát a folyosóra.
- Persze, hogy nem! – értett egyet Datra és ő is elindult a rámpa felé. – De túl nagy részt vállaltunk a győzelmükből! Az egész népünk feláldozta magát! Ti emlékeztek egyáltalán olyan ősötökre, aki nem katona volt? – nem látta, de ismerte társai érzéseit. – Aztán itt van ez is…
- Ugyan olyan küldetés ez is, mint a többi – kardoskodott a saját igaza mellett az egyik páncélos. – Mi bajod van vele?
- Az, hogy évekkel a Háború után megjelenik néhány Jedi nálunk, rábök egy fajra, hogy irtsátok ki, erre mi szó nélkül rájuk vetjük magunkat! – egyre hevesebb lett beszéd közben.
- Áh - legyintett a harmadik társuk. – Ezek csak állatok. Ráadásul veszélyesek…
- A Jedikre veszélyesek! – vágott közbe Datra. – Vagyis… szerintük veszélyesek. Mi van, ha jövőre egy másik fajra böknek rá, hogy ők is a Sötét Oldalt szolgálják és amíg élnek, fenyegetik a békét? Akkor is rögtön indulunk?
A rámpa leereszkedett és feltárult előttük a bolygó kopár, kihalt felszíne. Lebaktattak és legyező alakban szétnyílva indultak el.
- Nem értem Harit – folytatta a bosszankodást Datra. – A Háborúban nagyon jó hadvezérünk volt, de erre nemet kellett volna mondania.
- Figyelj! – állt meg a középen haladó, többet hallgató társuk. A csendességéből látszódó bölcsessége miatt ő lehetett a parancsnok. – A Jedik megkértek, hogy segítsünk nekik, ahogy az őseink is tették, mi voltunk az utolsó reményük. Mi megtettük az őseink esküje miatt! Ők fogadták meg, hogy amíg békét veszélyeztetik, a Jedik mellett állnak.
- Na látod, épp ezért nem tetszik ez nekem! – helyeselt Datra. – Aggódok, hogy a jövőben is erre az esküre fognak hivatkozni, ha az érdekükben vért kell ontani.
Egy hatalmas üvöltés vágta ketté a vitát. A túlvilági ordítás a harcosok csontjába mart és összeszorította gyomraikat. Akaratuk ellenére is remegni kezdett a kezük és lábuk.
Hirtelen megnyílt a föld és a szakadékból kimászott egy több méter magas tarajos, méteres karmokkal és fogakkal rendelkező teremtmény. A hátsó lábain állt, a mellsőt kezekként használta, bár karmaitól fogni biztosan nem tudott. A fejét borító csontpikkelyek között gonosz szem ült meg.
Lomhán megindult feléjük.
Datra vett néhány mély lélegzetet, amivel legyőzte a félelmét. Elűzni nem tudta, de legalább nem figyelt rá. A Sithek elleni harcban ezt nagyon jól megtanulta. Kihúzódott szélre és ráeresztett egy rövid sorozatot a lényre. A plazma eredmény nélkül szívódott fel a kemény csontpáncélon.
Hát persze, hogy nem ilyen egyszerű… - gondolta és a távolságot tartva újabb sorozatokat engedett rá.

Megosztás a facebookon

Amelyben vizsgáztatják a főhőst, vajon megérte-e az árát, felkészült-e a feladatára?

A rabszolgaszállás olyan volt, mint egy nerf-ól: koszos, bűzös, sötét. Az egész egy félig földbeásott ház volt, így spórolták meg a falazó anyagot. A tetőt valami vadásznak a napelemes szárnya adta, ami így biztosította a szállás minden kényelmét: a fűtést és a világítást.
Ahogy belökdöste Berserkert és levette róla a bilincset a harcos, megjelent egy kopaszra borotvált, mogorva, a helyhez képest azonban meglepően jól öltözött alak, aki elvezette az épület egyik bemélyedésében lévő üregbe.
- Itt pihenhetsz, kapsz mindjárt enni is – förmedt rá, mint valami állatra.
Berserker egy pillanatra elgondolkozott, hogy ha most hirtelen megölné és kitörne innen, akkor vajon hány harcossal végezne, mire elkapják?
A felvetést persze azonnal elvetette, hiszen nem azért jött ide, hogy megszökjön, különben elkapni sem hagyja magát… A szemében, vagy az arckifejezésén megláthatta gondolatainak tükörképét a kopasz férfi, mert kissé megilletődve sietett ki a lakhelynek nevezett üregből.
Alig tűnt el, máris kérdezés nélkül lépett be egy hatalmas asszony. Széle-hossza közel azonos lehetett, valósággal betöltötte a földalatti folyosókat. Berserkernek önkéntelenül is egy hutt jutott róla az eszébe.
- Ne, egyél! – dobott elé egy tányéron gőzölgő valamilyen sűrűn folyó ételt. Alaposan megéhezett a hosszú utazás alatt, így hozzálátott az elfogyasztásához. Az ízével nem volt semmi baj, evett sokkal rosszabbakat is a kiképzése alatt, csak azért, hogy „szokják”.
- Ne is törődj velük! – tanácsolta egy fiatal fiú, olyan tíz évvel lehetett fiatalabb nála. Kezdettől fogva látta, hogy a szemközti üregben ücsörög, de nem törődött vele, most azonban átjött hozzá. – Rendes emberek ezek, csak most tartanak tőled.
- És te nem? – kérdezte mogorván és teli szájjal. A fiú közben lekuporodott mellé.
- Nekem nincs mitől, én a pásztoroknak hordom ki az ételt – felelte a fiú. – A bátyámmal kerültem ide, ő kint van az építkezésen. Ezek meg – bökött arra, amerre a nőt és a férfit sejtette – féltik, hogy valamelyikük helyére hoztak ide. Tudod, ez itt jó hely. Nincs annyi munka, mint az építkezésen.
- Berserkeeer! – hasított végig a rabszolgaszálláson Zotmund hangja.
- Biztos téged hív! – állapította meg éles logikával a fiú. – Ne várakoztasd meg!
Berserker lenyelte a szájában lévő falatot és elindult a hang irányába.
Az ajtóban állt Zotumund, mellette a fia Hunimund, mögöttük pedig tíz fegyveres… szép kíséret.
Zotmund a kezébe nyomott egy elektroösztökét.
- Mozgás! – ordított rá. Mindannyian felugrattak a minrasaikra.
Most már fegyvere is van gondolta a fiatal férfi és csak tizenketten vannak ellene…
Zotmund és Hunimund ügetésben elindultak a falut megkerülve az erdő melletti legelőkre. A fegyveresek körbevették és nógatni kezdték, hogy kövesse az urát.
Berserker szótlanul futni kezdett utánuk.
Kellemes, alig tizenöt-húszpercnyi futás után érkeztek meg a nagyúr állataihoz. Minrasok, nerfek és egyéb ismeretlen fajú állat legelt egymás mellett.
Keletre feküdt a falu, délre futott egy nagyobb patak, amit itatásra használhattak, nyugatra szaladt tovább a puszta, északra pedig egy erdő sűrűsödött. A patak mellett állt egy viskó, a pásztorok biztos ott tanyáztak.
- Néhány vadállat eszi az állataimat – kezdte Zotmund a mondandóját a minrasáról. Láthatóan meglepte, hogy Berserker még csak nem is lihegett a több mint öt kilométeres futástól. – Falkában járnak, de biztos itt vannak most is. Vadászd le őket! – azzal hátat fordított neki és visszaügetett a faluba a többi harcosával együtt.
Nem törődött velük, megpörgette a kezében az elektroösztökét, kitapasztalva a súlypontját és az erdő felé fordult. A szeme végigfutott a fák közötti sűrűsötétségen.
A tarkója bizseregni kezdett. Ott vannak valahol… Mélyen bent, de csak a sötétséget, vagy az alkalmat várják.
Megtehette volna, hogy beveti magát a sűrűbe és órákon át üldözi a vadállatokat, de ennek semmi értelme sem lett volna. Talán egyet elkaphatott volna, de még az se biztos. Ettől jobb módszer kell.
Besétált a legelésző állatok közé. Azok az idegen láttán kissé félénken távolodni kezdtek, de ő nem törődött velük, csak keresett egyet… meg is látott egy nőstény minras mellett egy kicsit.
Határozottan elindult feléjük. A bátrabb állatok nem ugrottak el előle, azok kaptak egy ütést az elektroösztökéjével.
A gyanútlan kis minras hátsó lábát ragadta meg a bal kezével és egy hirtelen mozdulattal kikapta alóla, majd a levgőbe emelte. Alig lehetett ötven kiló.
A kicsi azonnal veszett ordítozásba és bőgésbe kezdett. Az anyja pedig haragosan kapott felé, de néhány csapás az ösztökével és visszalépett.
A vonyítás visszhangzott a pusztán a többi állat ösztönösen távolabb ügetett a veszélyt jelző kicsitől. Az anyaállat azonban nem akart tágítani.
A bozótban megmozdult valami. A csorda már majdnem a pataknál járt. A kicsi és az anyja messzire szakadt tőlük.
Elengedte az állatot és újra megpörgette az ösztökét.
A kis minras fejre esett és alig tudott felállni a fejébe tóduló vér miatt. Bukdácsolt egy párat, közben pedig halkulva ugyan, de még mindig bőgött. Az anyja nem törődve a csordával a kicsinyét nyaldosva próbálta talpra állítani.
Megelevenedett a fák közötti bozótos. Hirtelen kirobbant az egyik vadállat és pillanatok alatt átszáguldta az erdő és a minrasok közötti alig százméternyi távolságot.
Gyorsan mozgott, Berserker mégis megnézhette magának a vadállatot. Négy lába volt, hosszúkás testét szőr borította, nagy, kerek feje hatalmas szájban kezdődött. Pofájának két oldaláról pedig méretes tülkök meredtek előre.
Az utolsó métereket ugorva tette meg a két minras fel. Ekkor sújtott le rá az elektroösztöke. Nagyot csattant a koponyáján, ami megtörte az ugrás lendületét és egy eséssé változtatta. Az oldalával puffant a földre, gördült néhányat, majd talpra ugorott és szembe fordult a támadójával.
Közben a kis minras magához tért a veszélytől és talpra állt, majd anyjával futni kezdtek a csorda felé.
A vadállat Berserkert méregette. Hangosan morgott és mancsaival a földet püfölte. A férfi nem mozdult. Szemével figyelte az állat legkisebb rezdülését is, a fülével azonban a bozótost hallgatta. Bármikor rájuk törhet a falka többi tagja.
Néhány pillanatnyi szemezés után a vadállat megindult. Pár lépést tett csak meg, hiszen közel volt hozzá a prédája. Az utolsó másfél métert ismét ugrással akarta megtenni.
Berserker nem mozdult még akkor sem, amikor fogai csattogtatva indult meg felé az állat. Amikor elrugaszkodott a földről, akkor gyorsan lépett kettőt hátra. Leguggolt és az elektroösztökét keményen beverte e háta mögötti földbe.
A vadállat egy fájdalmas vonyítással zuhant bele a lándzsaként álló szerszámba. A férfi az ösztökével tovább rajzolta az ugrás ívét és szépen lekísérte a földre a vonyító állatot. Ahogy ismét a földre puffant, megfeszítette a lándzsává vált eszközt, majd bal lábával nagyot dobbantva rá kettétörte. A kezében lévő hegyesre tört darabot egy gyors mozdulattal áttolta a vadállat szemén.
A központi idegrendszerében bekövetkezett súlyos roncsolódás miatt rúgott néhányat még a lábával, majd ernyedten kimúlt.
A háta mögött bömbölést hallott.
Kikapta az ösztöke mindkét darabját az elpusztult állatból majd megpördülve a felé vágtató újabb ragadozó felé hajította.
Pendülés hangja hasította ketté a harcukat. Egyre élesedő süvöltés váltotta fel, majd egy kisebb robbanás kíséretében a plazmává vált vessző átütötte a vadállat torkát.
Zotmund lépésre fogta vissza a vágtató minrasát. A többi állat visszamenekült az erdőbe. A társai még utánuk lőttek, de nem találtak el semmit.
Berserker felegyenesedett és kifújta magát. A szíve a torkában kalapált a testében tomboló adrenalintól.
Váratlanul egy szellő süvöltött végig a pusztán az erdő és az elpusztult állatok között. Hideg, szinte jeges szellő…
Berserker a sikoltó hangja felé fordult. Egy száraz növényt görgetett végig a zöld füvön. A szél hangja valamiért egy távoli őrjöngő üvöltés elcsendesülésének tűnt. Valami félelmetes ordítás, ami sötét erdő mélyéről jött.
A gyomra összeszűkült.
Felemelte a karját maga elé. Ujjai remegtek, alkarján a szőr felállt…
Lassan az erdő komor fái közé fúrta pillantását. A gyomrán a görcs szorult, már az egész karja remegett…
- Ajjajaj… - nyögte ki nehezen.

Megosztás a facebookon

Körkép a letelepedett vándorok otthonáról.

A Turáni Átok enyhén megremegett, majd az egész hajót árjáró, órák óta tartó rezgés egyszerre megszűnt. Zotmund a híd panorámaablakán át nézte, ahogy a fénycsíkokként örvénylő csillagok újra felveszik pont alakjukat. A rendszer napja távol volt, az egyik bolygója, és a körülötte keringő tucatnyi hold azonban szinte karnyújtásnyira állt előttük. A holdak takarásában két cirkáló várakozott kikapcsolt hajtóművekkel, minimálisra leállított rendszerekkel.
A Turáni Átok főkivetítője kavarogni kezdett, mint egy tó, melynek felszínének nyugalmát megzavarta egy belejtett kő. A hullámok tisztulni kezdtek és felvette egy turáni előkelő alakját.
- Üdvözletem iugurus! – szólalt meg a férfi, Zotmundnak címezve a köszöntést. – Sikeres volt az akció?
- Természtesen Zalka parancsnok – bólintott. – Itthon minden rendben volt?
- Ahogy mondja, uram. Semmi rendellenességet nem tapasztaltunk.
- Elmegyünk lepakoljuk a szerzett eszközöket, aztán jön is vissza a Turáni Átok a helyére. További jó őrködést. Zotmund vége – még megvárták Zalka elköszönését is, aztán bontották a kapcsolatot. Egy röpke számítás és újra a hipertérben voltak. Ezúttal azonban alig egy félórát utaznak és haza érnek.

A csillagok pillanatok alatt zsugorodtak pontokká a transzparacél ablakok előtt. Egy kék-zöld bolygó képe gyorsan növekedett, még be nem töltötte a teljes látóteret. Az űrből nézve hatalmas óceánok által szabdalt még hatalmasabb szárazföldek látszódtak. Az egész bolygó zöld volt a növényzettől. Sivatag egyáltalán nem borította, magas hegyek hófehér vonulata is csak elvétve futott végig az óriási földeken. A panorámát fehér felhők takarták el a híd személyzete csillogó szemei elől.
Zotmund felállt a parancsnoki székből és tett pár lépést az ablakok felé. Gyönyörű látványt nyújtott a turániak új otthona. Szeretett itt álldogálni egy hajó hídján és figyelni. Innen fentről olyan békésnek és sebezhetetlennek tűnt. Pedig mennyit kell még tenni, hogy valóban az legyen…
A főkijelzőn egy újabb turáni jelent meg.
- Itt a légi irányítás! Üdvözöljük itthon Turáni Átok! - az operátor elmosolyodott, még mindenkinek szokatlan volt ez a helyzet. - Sikeres volt a küldetés?
- Igen légi irányítás! - miért kellett nekik bevezetni ezt a hülye protokollt? - Készüljenek fel a szállítók fogadására.
- Értettem uram! Küldjünk további hajókat a gyorsabb kirakodás miatt?
Zotmund megrázta a fejét.
-  A földi személyzet úgysem tudna többel megbirkózni. Turáni Átok vége.
- Értettem, földi irányítás kilép - a kapcsolat megszűnt. Zotmund az elsőtiszt felé fordult:
- Bene! A kirakodás után küldje le az embereket is, csak a minimum személyzet maradjon, aztán menjenek az Őrhelyre.
- Igenis uram!  - felelte katonásan az elsőtiszt és gyors parancsosztogatásba kezdett, miközben Zotmund kisétált a hídról és elindult a hangár felé.

A turániak új otthonának fővárosa komikus látványt nyújtott a külső szemlélőnek. Maga a város egy bővizű folyó melletti magaslaton helyezkedett el, a közelében csak a folyó áradásakor emelt dombok látszódtak. Magashegységnek nyoma sem volt a környéken. A várost övező területeken hatalmas fűtenger hullámzott. Ringatózó egyhangúságát a folyó menti ártéri erdők törték meg. A síkság irányában csak szigetként kiemelkedő erdőfoltok tarkították végtelen füves pusztát.
A város épületeinek nagy része a turániakra jellemző gyorsan felállítható és szétszedhető sátrakból állt. Ugyanakkor hatalmas építkezések is folyamatban voltak. Az űrkikötő a hozzátartozó hangárral már majdnem teljesen kész volt. Belőle tapogatózva nyúltak ki a burkolt utak, amik megakadályozzák egy-egy esőzés után mocsár kialakulását. Vízelvezetők és csatornák vezették el a felesleges esővizet. Itt-ott egy-egy állandó épület alapzata is feltűnt. A helyiek lassan kezdik megszokni, hogy innen már nem mennek el, így szépen lassan felépítik a saját településeiket.
A városon túli legelőkön tartották az itt lakók az állataikat. Hatalmas csordákban legeltek az egybe terelt állatok.
Az égen sebesen cirkáltak a szállítóhajók. A Turáni Átokról leszállva gyorsan kipakolták a felszereléssel súlyosan megpakolt ládákat, konténereket, majd siettek vissza a hajóra. A kirakodott árut aztán bevitték a helyi raktárakba, ahol aztán szétválogatták és a távolabbi területeken élőknek szánt eszközöket küldték is tovább.
A szállítóhajók között fürge vadászok forgolódtak. Ők biztosították a környéket, igaz, ez csak gyakorlat volt. A helyi légierő ifjú pilótáit képezték éppen.

A várostól távol állt Zotmund birtoka. A távolság azonban relatívvá vált az új környezetben. Minrassal akár napokig is eltartott volna az út, egy hajóval azonban alig pár percnyire feküdt a várostól.
A birtok egy határpontra települt. Elválasztotta a végtelen puszta fűtengerét az egyre markánsabbá váló domb vonulatokat beborító őserdőt. A város melletti folyó felsőbb szakaszán terült el, ahol sokkal szelídebb arcát mutatta a lassan hömpölygő víztömeg. Itt még nem volt olyan széles és olyan mély.
A Zotmund tulajdonát képező épületek mind egy korábbi vihar által letarolt dombtetőn épült fel. A domb lábánál egy kisebb falu foglalt helyet. Az előkelő úr udvartartását és kíséretét képező szabadok és szolgák házai, egyéb ingatlanaik voltak.
Az építkezés itt is lázasan zajlott. A turániak igyekeztek minél inkább beilleszkedni az új környezetbe. Folytak azonban nagyobb beruházások is. Főleg erre, az erdő és a magasabb területeken, ezért is ide költözött Zotmund a családjával. Ezekből az építkezésekből minden nemzetség kivette a részét, hiszen a védelmüket szolgáló óvóhelyeket, a vadászaik és felszíni járműveik hangárjait kellett felhúzni. Minél gyorsabban.
Az egész bolygón, az egész letelepült turáni népcsoportnál megjelent egy érdekes keveredés: az otthoni, lakóépületeikben próbáltak megőrözni annyi hagyományos formát és alapanyagot, amennyit csak tudtak. Ugyanakkor a hangárok, mélyűr-érzékelők mind-mind az egyszerűség, hasznosság és tartósság jegyében épültek. Felhasználták a galaxisban elterjed anyagokat. Dúracéllal merevítették a permatonfalakat, pontosan úgy, ahogy a Kuaton, a Malastaron, vagy éppen Coruscanton.
A Zotmund birtokára érkező szállítmány a birtok központon gazdasági épületek között helyet kapott leszállóhelyen állapodott meg. Hatalmas gyomrából konténerek és ládák ömlöttek ki. Egy turáni harcos – Zotmund saját kíséretének a tagja – a megbilincselt Berserkert lökdöste a rabszolgák szállása felé.
Zotmund a szállása felé vette az irányt rosszalló fejcsóválással figyelte a közelben álló turáni vadászgépet.
- Hunimund! – ordította el magát dühösen. – Hunimund! – a harmadik-negyedik kiabálásra meg is jelent a fiatal férfi a szállás ajtajában. Anyja is ott állt mögötte.
- A vadászt a hangárnál hagyd, ahol a többi is van, ne hozd állandóan haza!
- Akkor sokkal több idő lenne egy riadó esetén felszállnom! – feleselt az anyja szoknyája mellől.
- Azért vannak őrségben a mostani pilóták, hogy harcoljanak, még te odatolod a hátsód a gépedhez! Különben is! Az Őrhelyeknek legalább egy órát ki kell tartaniuk!
- Jajj, Zotmund! – kelt a fia védelmére az asszony. – Ne légy már ilyen, csak minél előbb hazajött köszönteni minket. Amúgy meg senki ne tudja, hogy itt vagyunk, ugyan ki támadna meg? Mattuval mi van? – terelte szelídebb sodrásba a beszélgetést.
- Áh! – legyintett Zotmund haragosan. – Nem véletlenül ő a felszíni erők parancsnoka, megvan az esze. Rögtön tudta, hogy félrebeszélek, amikor a régi idők emlékére hívtam kalandozni. Még azt se hitte el, hogy miattad hívtam magamhoz.
- De azért segít majd? – Zotmund felért a házához és végre, hosszú napok után ismét magához ölelhette az asszonyát.
- Azt nem mondta, de láttam rajta, hogy megfontolandónak tartja végre a letelepedést. Belátta, hogy már nem sokáig húzzuk ki a hajóinkon – egy gyors csók után ismét a fiára mordult. – Fogd a plazmaíjad és gyere velem. Meglátjuk, hogy megéri ez a rabszolga az árát!

Megosztás a facebookon

Egy nagyon régen írt elbeszélés a tizenöt éves háborúból.

Halványan pislogtak a csillagok az égen, de gyenge fényük elveszett a kora nyári sötétségben. Egyedül a lomhán hömpölygő Duna vizén jártak vidám táncot a fodrozódó hullámok között. A part menti sekélyesből tucatnyi béka kuruttyolása tört elő, melynek egyhangúságába rabló csuka elől menekülő hal csobbanása kapcsolódott be. A mocsaras részekből szúnyogok ezrei indultak préda után nézni. Ezen az éjszakán különösen gazdag zsákmányuk volt: a vízparti füzesekben majd kétezer katona hasalt és várt türelmetlenül. A békák zenéjéhez ütemet adott a tenyerek csapkodása és az elfojtott szitkozódás. Utóbbi főleg magyar, ritkábban német nyelven szóltak.
A szúnyogok sikeres akciói csak fokozták a türelmetlenséget a seregben. Már régen úton kellett volna lenniük, de az esztergomi csapat még nem érkezett meg. A hajdúiknak pedig kulcs szerepet szánt Pálffy Miklós főkapitány.

A folyón lentebb, a várakozó katonáktól több száz méterre, egy kisebb magaslaton hasalt három fegyveres, akik hunyorogva és szemet meresztve figyelték a csillogó Dunát, hátha végre feltűnnek az esztergomi hajók.
- Hallok valamit – suttogta az egyikük és megigazgatta fektében az övébe szúrt fokost, hogy meggyőződjön megvan-e még.
Órák óta őrködtek már, szemük hozzászokott a sötéthez, de így is csak aprócska árnyakat láttak a folyóparton. Gallyak recsegtek, susogott a sás. Gyorsan közeledett. Beletelt egy percbe, mire felismerték a zajforrást.

- Kishonti! – suttogta a középen hasaló strázsa. – Fuss a kapitányúrhoz, hogy futva jönnek az esztergomiak…
- Kovács – javította ki a bal szélen fekvő ember. – A nevem Kovács és nem Kishonti… - azzal lekúszott a magaslatról, talpra szökkent, így még hallhatta a felettese szavait:
- Áh, Kovácsot százat is ismerek, de kishontból valót csak egyet… - a többi beleveszett a csörtetésbe.

A derékhad táborhelye mellett, a víz sekélyesében álltak a szállító hajóik. Az iszapos földre leengedett pallón döngő léptekkel rohant fel, az egyik bárka gyomrába. Bent, egy szűkös teremben világosság fogadta. A falakról lógó tartóikban gyertyák pislákoltak, lobogó fényük betöltötte a szűkös kamrát és beragyogta a két bent tartózkodó katona arcát. Alabárdjaikkal feszesen állva őriztek egy ajtót, rostély nélküli sisakjuk szabadon hagyta marcona arcukat.
- Mit akarsz? – dörrent rá az egyikük a berohanó őrszemre. A kishonti Kovács megállt előttük és tisztelettudóan rákezdett:
- A kapitány uraknak kell jelentenem, hogy az esztergomiak megérkeztek. Futva jönnek a hajdúik.
Az ajtonálló biccentet:
- Rendben, elmehetsz! – azzal megfordult és belépett az őrzött ajtón. Egy tágasabb terembe jutott, ahol a három türelmetlen parancsnok várta a jó hírt. A berendezés szegényes volt, csupán egy tölgyfa asztalból és néhány székből állt. Az asztalon bronz mécses lobogott.

Gróf Pálffy Miklós fényes, csillogó páncéljában a kamra túlsóvégében állt. Láthatóan türelmetlenül járkált fel-alá és csak az érkező miatt állt meg. Oldalán lógó szablyája még mindig himbálózott a lendületes meneteléstől. Ő volt a sereg főparancsnoka, aki három várból összekönyörögte a katonákat és engedélyt szerzett a támadáshoz, hiszen a tavalyi esztendő rosszemlékezete miatt bizonytalan volt az egész háború sorsa.

Tőle balra állt Johann Bertsein, az egész művelet kiötlője. Ő volt az, aki egy napja felkereste Pálffyt és elmesélte a tervét. Olyan furfangos ötlete volt, amibe még a haditanács is beleegyezett.

A kamra másik oldalán pedig Johann Baptist Pezzen kapta az ajtó felé a fejét. Ő volt a német, spanyol és vallon katonák parancsnoka.

- Kapitányuraknak, alássan jelentem – csapta össze a bokáit az őr az ajtóban – az esztergomiak jönnek…

- Nah végre! – szakadt fel a sóhaj Barsteinből.

- Megérkeztek a hajóik? – szegezte a kérdést Pálffy az őrnek.

- Nem jóuram, gyalogosan jöttek…

A hír hallatára a főkapitány tett egy kört a teremben. A csizmája döngött a fapadlón, a szablyája pedig a lábának csapódott minden lépésnél.

- Akkor biztosan kimerültek. Pihenniük kell egy keveset – gondolkozott járkálás közben Pálffy. – Erőltetett menetben is csak pirkadatra érnénk Tatára, akkor pedig oda a terv!

Hirtelen megállt és két társa szemébe nézett. Mindketten egyetértettek vele és helyeselve, némán bólogattak rá.

- Holnap éjszakára halasztjuk az átvonulást! – közölte új parancsát az őrnek. – A sereg rejtőzzön el és pihenjen le! Álljanak strázsák a Tata, Buda, és Fehérvár felé menő utakra! Vegyenek őrizetbe mindenkit, aki itt közlekedik! Török nem veheti hírét, hogy itt vagyunk! Almáson kell töltenünk egy napot…
Az őr bólintott és kisietett, hogy egy hírnökkel továbbküldje a parancsokat.

A parancsra felbolydult a tábor. A maradás nem volt a tervben, így szállás kellett nekik és szokás szerin a faluba térek be.

Almás kis falu volt, Komárom várához tartozott. A méretét megszabta egyfelől a széles Duna másfelől a hirtelen emelkedő Gerecse északi lábai. A szűkös helyen mindössze két utca fért el. A nagyobbik a párhuzamosan futott a Dunával, aztán úgy a falu kétharmadánál két ágra szakadva ágazott le az egyetlen mellékutcája. A kereszteződés alkotta aprócska téren állt a falu temploma és egy közkút.

A két utcában összesen lehetett valami harminc ház, ami szűkösen elég a háromezer katonának. A telkek szabályos rendben sorakoztak, egységesen huszonnégy öl szélességben követték egymást, a határaikon árok és sövény húzódott. A telkek jobbszélén álló házak oromfalaikkal néztek az útra. Borona falaik hosszan nyúltak hátra, a sötét éjszakába, és három-öt helyiséget is közrefoghattak. A gazdasági épületek már rendezetlenebbül álltak. Kinek-kinek a vagyona szerint épültek fel az istállók, ólak, fészerek. Némelyiket földbe mélyítették, másokat rossz minőségű tapasztással húzták fel.

A megfáradt katonák fokosaikkal, muskétáikkal dörömböltek a fa ajtókon.

- Kinyitni! – ordították hangosan. A zörgetésre hamarosan megnyíltak az ajtók és ingre vetkőzött, bajszos, ráncos homlokú parasztok fogadták őket. A katonák félre lökték a házigazdát és hangoskodva telepedtek be a konyhába.

- A király nevében bort, kenyeret, szalonnát a katonáknak! A lovaknak meg szénát és vizet!– kiáltoztak és otthonosan letelepedtek a tapasztott falú kályhák mellé.

A gazdák megszokottan teljesítették a kérést. A tűzre rőzsét dobtak, hogy világot adjon, az asszonyt és az idősebb gyerekeket pedig szalasztották a dolog után. A kamrából cipót és szalonnát hoztak, a pincéből bort és adták sürögve a katonáknak. Közben a lovakat is leszerszámozták, vizet adtak, szénát vetettek nekik.

A felbolydult falu egy óra alatt lecsendesedett, a jóllakott félrészeg katonák aludni tértek.

A kiválasztott majd száz katona pedig elfoglalta őrhelyét a faluból induló három út egyikén. Az első a Duna mellett vonult végig keletre, le egészen Budáig és azon túlra, ezen érkeztek meg az esztergomi hajdúk is. A második dél-keletre tartott és Tatára vitt. Ez volt a legfontosabb, erre nem mehetett hír semmiképp sem a töröknek. A harmadik délre tartott sok falun és mezővároson át, hogy elérjen egész Fehérvárig.

A három útra vegyesen vezényeltek ki német lövészeket, magyar hajdúkat, lovasokat. A legegyszerűbb a már meglévő strázsák megerősítése volt, a paranccsal együtt küldték az újabb katonákat, a húsz-harminc főre duzzasztott őrség előrébb vonult és Almás falutól egy-két kilométerre rejtőzött el az utak két oldalán.

A vezérkar maradt a bárka szűkös gyomrában. A három kapitány még nyugtalanul virrasztott egy ideig, aztán nyugodni tértek. Pogrányi Benedek, esztergomi kapitány késő éjszakai megérkezése bizalomra adott okot. A hajóik lassabban haladtak az árral szemben, mint tervezték, de katonáinak kulcs szerepe volt az ostromban, így a hajdúkat gyalog küldte a táborba. Ő maga a többi négyszáz katonájával csak az éjszaka érkezett meg.

Pálffy gróf még sokáig forgolódott álmatlanul a fekhelyén. Aggodalommal tekintett a holnapba.

A háború bizonytalanul alakult. Annak ellenére, hogy az Udvar nem igazán akart konfliktust a Portával, már hat éve zajlott a háború és nem igazán látszott a vége. Pillanatnyilag pedig rosszabbul álltak, mint a háború előtt. Igaz, az elején minden jól indult. Az erdélyi szövetségnek köszönhetően sikerült felszabadítani Visegrádot, Esztergomot, Lippát, Solymost, Aradot, Csanádot, a nógrádi várakat és két kisebb csatában Pákozdnál és Turánál, majd pedig egy jelentősebben Gyurgyevónál megverni a török sereget. Aztán a lendület megtört. Eger és Győr török kézre került. Előbbi azért jelentős, mert elvághatja a kapcsolatot Erdéllyel, meggátolva ezzel a szövetséget. Utóbbi pedig akadályozza a komáromi és esztergomi várak ellátását, valamint veszélyesen közel van Bécshez. Mintha mindez nem lenne elég, Mezőkeresztesnél szégyenletes vereséget szenvedtek az előző évben. Az állapotok függvényében az Udvar kétségbeesetten próbál javítani a helyzeten. Első lépésben Győrt fel kell szabadítani, hogy a közvetlen veszély elháruljon. Ehhez pedig Tatát kell előbb visszavenni.

A török is nagyon jól ismeri a helyzetet. Tudja, hogy Bécsnek Győr a kulcsa, így minden erővel meg akarja tartani Tatával együtt. Éppen ezért nyár derekán, a nagy hadmozgások idején biztosan küldene erősítést a megsegítésére. Ezért választották május huszonkettedikét a támadásra. A sajnálatos szerencsétlenségek miatt azonban egy napot csúsztak. A háború miatt megduzzasztott török helyőrségek Budáról, Győrből még küldhetnek felmentő sereget, ezért a hosszantartó ostrom helyett egy gyors, rajtaütés szükséges. Ennek előfeltétele pedig egy jól felszerelt és kiképzett kis létszámú csapat.

A nehéz terheken rágódó Pálffy megtört és az éjszaka végére sikerült elaludnia. Nem úgy a strázsában állóknak. Számukra lassan és unalmasan teltek az órák. Éjszaka mozgást nem lehetett látni, mindenki aludt ilyenkor. Tüzet gyújtani mégse lehetett, a vizes fűben pedig csatakossá áztak a hasaló katonák. A szúnyogok is meg-megújították támadásaikat újabb szitkokat csalva a fáradt katonák ajkaira.

A három keleti őrszemből harminc lett az éjszaka folyamán. Jó egy kilométerrel előrébb mentek, hogy biztos távolságból feltartóztathassanak bárkit.

- Osztán ottan Kishontban mikor álltál be katonának? – szegezte neki a kérdést a társának a komáromi hadnagy. Egy csoportba ültek az ismerősök, elkülönülve a többiektől. A tíz huszár kicsit távolabb legeltette a lovát, míg maguk a fűben heverésztek, mintha csak ragyogó napsütés lenne. Tíz német muskétás és alabárdos megint arrébb üldögélt, mentéjüket a földre terítve, hogy ne a vizes fűre kelljen ülniük. Nemigen értették a magyarok beszédét, inkább hazájukbelivel társalogtak. A három komáromihoz társult hét érsekújvári hajdú is, gyalogosok is voltak, magyarok is, így melléjük települtek.

- Három esztendeje… nem, már négy… - felelte a kishonti Kovács. – Mikor a nógrádi házakat vettük vissza.

- Füleknél ott voltál? – hajolt előre ültében az egyik érsekújvári hajdú. Az arcát nem lehetett látni a sötétben, de a szeme lelkesen csillogott.

- Ott ecsém!

- Én is! Tán még találkoztunk is ott.

- A rosseb tudja abban a nagy verekedésben.

Szót szót követve eltelt valahogy az őrség ideje. Hajnaltájban váltotta le őket egy másik csapat. Mivel estére tűzték ki az indulást, és egész napos pihenésre adtak engedélyt, nyugodt szívvel feküdtek be egy paraszt család házába.

A háború ellenére reggel megindult az élet. Az utakon elvétve járt egy-egy utazó, kereskedő. Őket rendre letartóztatták és őrizetbe vették. Jobb megoldás nem lévén, bezárták őket a templomba.

Török csapat mutatóban sem járt. Korán volt még nekik a háborúhoz, a szultán csak hetek múlva érkezik meg félelmetes hadával, addig a végekben is csendben várakoznak. A pasák néha kicsapnak egy kis portyára, de főleg béke idején. Ilyenkor több a magyar és a német is a házaknál és egyiknek sem hiányzik a selyemzsinór a sikertelen kísérletért.

A nappal legalább olyan nehezen telt el, mint az éjszaka. Teli hassal és kipihenten mégis jobb a kedve a derék katonának. Délutánig csak elment az idő, akkor pedig összehívták a csapatrészeket. A vezérek tartottak egy gyors mustrát, majd felosztották maguk között a kicsiny hadat és annak megfelelően indultak meg éjféltájban.

A derékhad a hegyeket nyugatról kerülte meg és két csapatra oszolva indult el a szántók övezte úton. A háború ellenére a szorgos jobbágyok elvetették a gabonát, talán csak a szokottnál is többet imádkoztak a sikeres aratás reményében. A gyorsabb haladás érdekében vonultak az úton. Az esős napok után sártenger várna rájuk a földeken, és erdők hiányában úgysem rejtegetné semmi sem a sereget. Balról, keletről egy kisebb huszár csapat kísérte őket, akik a még lankás Gerecse lejtőin és markánsabb hegyei közti völgyekben haladtak. Nekik kellett biztosítani egy rajtaütés elől a főhadat. Jobbról is lovasok haladtak, hogy a Győrből érkező esetleges törökmozgást mielőbb észrevehessék.

A felvonulás eseménytelenül telt el. Unalmas rendben követték egymást a felszántott és ugarban hagyott, vagy soha nem is művelt földek. Még az út is egyenesen haladt, kanyar sem törte meg az egyhangú menetet. Balról lassan elmaradoztak a magaslatok. Egyszerre úgy tűnt, kiértek a világból. Minden irányba a pusztaság vette körül őket. Legközelebb a fényesen ragyogó csillagok voltak a fejük felett.

A menetelés hosszúra nyúlt, a fegyverek, ostromfelszerelések nehezek voltak. A kellemetlenségek ellensúlyozására suttogva beszélgettek a katonák.

- Kovács létedre hogy álltál hajdúnak? – faggatózott a hadnagy a kishonti felől.

- Atyámuram kovács, fivérem is az – kezdett bele. – Mivel nekem nem jutott volna hely a műhelyben, így atyám csinált egy szablyát, fivérem egy fokost mellé és kiadták az utam, hogy keressem meg magamnak a kenyeret. Választásom nem volt: vagy haramia leszek, vagy hajdú.

- Szép mesterség ez is. Osztán hasznát vetted-é annak a szablyának, meg fokosnak?

- Sokért sem adnám őket! Jól szolgáltak eddig. De ha addig élek is veszek magamnak egy muskétát is! – fogadkozott a kishonti Kovács.

- Ugyan azt minek? – ellenkezett a hadnagy. – Nézz csak oda! – intett hátra. Messze mögöttük, a huszárok között apró fénypontok látszódtak. – Ilyen messzire látszódik a muskéta kanóca!

- Nem olyat vennék én! – nézte meg távoli lövészeket ő is. – Hallottam, hogy Miskóczon csináltak olyan muskétát, amihez nem kell kanóc!

- Az meg hogy a rossebbe lő?

- Majd megmondják, ha megvettem!

- Csendesebben! – szólt rájuk a kapitány. – Megérkeztünk…

Egy ideje már letértek az útról. A várat szerencsétlenség lett volna a városból megközelíteni. A csizmák mélyre süllyedtek a sárban, lassult a menet, de haladtak. A kapitány szavára felpillantottak a cipekedés görnyedtségéből és meglátták…

A sötétségben hatalmas árnyként magasodott előttük Tata vára. Egy pillanatra meg állt a szívük, majd hevesebben kezdett verni.

Széles vizesárok vette körül a várat. Sarkain hatalmas füles bástyák álltak, egyedül a nyugat felé nézett rondella. A kaput megközelíteni csak egy keskeny hídon lehetett. Az árkon és a falakon túl pedig ott állt a belső vár az égbeszökő tornyaival.

Kemény diónak tűnt, de meg lehet törni, ha értik a módját. Pálfyról pedig tudták, hogy ismeri a módját! Bizonyított elégszer már a háború alatt!

- Mink megkerüljük a várat és nyugatról támadunk, addig a fősereg felkészül! – adta ki az utasítást a kapitány és a néhányszáz fős hajdú csapatot átvezette a másik oldalra. Közben folytatta az eligazítást:
 – A mi feladatunk az őrség elvonása, még a fősereg beveszi a várat. Ha nem sikerül elfoglalni a falat, az se baj, de azért mutassuk meg, hogy küzd a magyar a saját házáért!

A sötétség kihangsúlyozta a hideg kőfalak erejét. A robosztus építmény fenyegetve tornyosult feléjük. Aki először lát házat, amit be kell venni, az meg is rettenhet tőle. Kibuggyanhat belőle a magas falak láttán, hogy ezt nem lehet megmászni, miközben a török bentről ezt akarja megakadályozni.

A sötétségben az őrszemek látóhatárán kívül osontak el a megfelelő állásba. Az északi oldal felől patadobogást hozott a szél, melybe szekér zörgése is keveredett.

A kipróbált hajdúk is idegesen toporogtak a várakozás miatt. Feszült pillanatokat éltek át. Bármelyik pillanatban jöhet a jel és akkor rohanni kell és támadni. Mászni fel a falon, aztán ütni a törököt. Akkor már könnyebb lesz, kiadhatják a félelmet, dühöt, mindent. Most még nem. Most még várni kell, csendben kell lenni. Pisszenni sem szabad.

A kishonti Kovács megigazgatta az övébe dugott fokost és szablyát. A tenyere izzadt az ostromlétra szorongatásától. Lélegzet visszafojtva fülelt. Mintha beszédet hozott volna a szél a kapu felől.

Nem értette a szavakat. Nem csak a távolság miatt, törökül szóltak.

A szekér nyikorogva gördült fel a hídra.

Hangosodott a beszéd.

Nem értett semmit. Valami kései vándor jött meg? Vagy egy kereskedő, aki be akar kéredzkedni a várba?

Mielőtt a gondolatai végére juthatott volna eget és földet rengetve robbant be a kapu. A lángok beragyogták az egész várat, a hangját még tán Bécsben is hallották.

A lélegzete elakadt és tátott szájjal bámulta a kapu helyét. Csobbanva hulltak a törmelékei a várárok vizébe.

Éles kiáltás hangzott és a vallon zsoldosok támadásba lendültek.

- Isten nevében! – ordította el magát a több száz hajdú és megrohanták a nyugati falat.

Amiről ők csak hallottak, azt a fősereg pontosan látta. Rácz Illés vezetésével néhány töröknek öltözött lovas felbaktatott a várkapuhoz. Az őröknek elmondták, hogy Budáról Győrbe vittek gabonát és a portyázó hajdúk elől elbújva a falak mellett éjszakáznának. Még ők beszéltek Barstein az embereivel feltolta a különleges szekeret a hídra. Az elején egy oldalára fektetett harang kapott helyet, a végén pedig egy ellensúly. A felvont hídon így átjutatták a kapuhoz a petárdát. Ez egy harang alakú szerkezet volt, puskaporral megtöltve, keménydeszka-talpra szögezve. A kapura felakasztva, begyújtva a puskaport a szerkezet berobbantja a kaput.

Az őr hiába tiltakozott, mire észbekapott a kapu mennydörögve szakadt szét. A meglepett török kapuőrség még rémülten pislogott, amikor Pezzen zsoldos lövészei egy előre ácsolt hidat fektettek le a felvonó híd helyére. A megnyílt bejáraton pedig betörtek Pogrányi Benedek hajdúi…

A robbanás keltette zajra felkelt török őrség kapkodva rohant a mellvédekre, hogy kétségbeesetten mentse a menthetőt. A főkapunál esélyük sem volt. Az őröket és az első kiérkező törököket a vallonok sortüze fogadta, rögtön utánuk pedig ötszáz hajdú fokossal és szablyával vagdalkozva tört be a várba. A kaputól közvetlenül balra emelkedett a Kecske-bástya, melyre gyorsan felkapaszkodtak az arra kijelölt hajdúk. Egy másik csapat jobbra fordult a kapu után és a falmentén legyűrve az őröket haladt a nyugaton magasodó rondella felé. A többiek még csak nem is lassították roham lépteiket, siettek egyre bentebb. A belsővár falai és szögletes tornyait megkerülve érték el a Rosenberg-bástyát, ami a vár túloldalán, a kapuval szemközt állt.
Ellenállásba nem ütköztek, a falat védő törökök hamar megadták magukat, néhol már el is menekültek, hogy a belsővárban próbáljanak védelmet kialakítani.

A vár nyugati oldalán a petárda robbanása adta meg a jelet a kiválasztott háromszáz hajdúnak.

- Isten nevében! – ordította el magát a kishonti Kovács és rohanni kezdett.

Az első sorokban a hajdúk nem létrát, hanem pallókat vittek magukkal, amit a sötéten, fenyegetően csillogó vízre fektettek, majd oldalra állva utat engedtek a rögtönzött hidakra létrákat állító társaikat.

A pallók éppen a fal tövéig értek, a felkészülés során az árok szélessége és mélysége ismeretében ácsoltatták őket.

Döngött a csizmája a keménydeszka pallón, a mögötte haladók súlyától meg is süllyedt. A fal közelében már bokáig ért a felcsapó víz. Letámasztotta a létra talpát és társával a falnak lökte.

Fentről elszórt puskatűz fogadta őket, de nem törődött vele. Célozni nehéz, sötétben pedig lehetetlen a tűzfegyverekkel.

A fülében dobogott a szíve a létra felénél. Mászás közben váltott fogást a fokokon és jobb kezével kihúzta a fokosát az övéből. Görcsösen szorította a nyelét és tett egy újabb lépést felfelé. Alatta a pallón toporogtak az emberek, a többi rögtönzött hídon is álltak a létrák és kúsztak fel a falon.

Még egy lépés és már belátott a mellvéden. A holdfény megcsillant egy fehér turbánon. Ordítva lendítette meg a fokost. A török felkapta a fejét, idegen szemében félelem villant. A következő pillanatban a nyeléig szakadt sisaktalan koponyájába a magyar fokos. A rémült idegen szemek megmerevedtek és bevéreztek.

Még egy lépés és fent volt a mellvéden. A halott törököt belökte a belsővárárokba, a fokost átkapta a balkezébe, jobbjával pedig a szablyájáért kapott. Mögötte felért a következő hajdú. Néhány méterrel arrébb újabbak léptek fel.

Jobbra és balra kapta a fejét a törököt kutatva, de többet már nem látott. Az a kevés, akik ezt a falat őrizték már halottak voltak. Jobbra, messze nyújtózkodott a Ferrando-bástya. Nagyon távol volt, a közelebb lévő hajdúk már futottak is felé. Balra szinte karnyújtásnyira volt a rondella. Habozás nélkül indult meg felé.

Üvöltve tört ki egy török a rondella mellvédjei mögül. Hatalmas handzsárjával lesújtott Kovácsra. Az ütést a szablyával kivédte, a két penge sikoltva csapott össze. A sikertelen csapás utáni hirtelen erőtlenséget kihasználva gyengéden oldalra lökte a török fegyverét a szablyája lapjával, aki egy vágásra, vagy szúrásra készült, így az ellen próbált védekezni. A jobb halántékába vágódó fokost így esélye sem volt elkerülni. Recsegve szakadt be a koponyája és elterült a széles falon.

A rondella lépcsőjéről újabb török tört fel. Allah nevét kiáltva döfött előre a lándzsájával. Oldalra lépve kikerülte a karcsú pengét, egyet ugorott előre és felhasította a török kaftános testét a szablya egyetlen kecses vágásával.
A fokost lendítve fordult be a rondella mellvédje mögé
- Hoho! – ordított rá egy másik hajdú! – Óvatosabban azzal!

Leeresztette a fegyvereit és átnézett a válla mögé. A kaputól érkező hajdúk is elérték a rondellát. Alig néhány perce robbant csak be a kapu, de a külsővárat már el is foglalták. Több mint nyolcszáz hajdú lepte el a négy bástyát és a köztük húzódó falakat.

A parancs eddig szólt, így Kovács visszasietett a saját csapatához, hogy a kapitányától újabb utasításokat várjon.

A belsővárként működő palota magas tornyain még a török zászlók lengtek. A sértetlen falak mögött pedig a török védősereg nagyja várta felkészülten a következő ostromot. A külsőfalak és a palota között mély, széles árok húzódott.

Az első gyors sikereket kényszerű várakozás követte. A palotát a sötétben nem lehetett megrohanni, ahhoz túl erős volt és túl sokan voltak a török őrök. Várni kellett pirkadatig.

- Fordítsátok az ágyúkat a palota felé! – utasította a kapitány az embereit. Kovács és társai a Ferrando-bástyát és a hozzájuk tartozó két falszakaszt figyelte. Egy őrszem a váron túlra, egy a váron belülre figyelt. Jelenleg bárhonnan jöhetett támadás. A petárdát Győrben is meghallhatták és küldhetnek felmentő sereget. A palotában is ebben bízhatnak, így kivárnak és tőlük nem várható kitörés, de éppen ezért kell felkészülni rá.

Négyen-öten is nekifeszültek a nagyobb ágyúknak. A súlyos bronz csöveik alatt nyikorogtak a ritkán használt kerekek. Az emberi erőnek nehezen engedelmeskedve fordultak a lőrésektől a palota felé. A fal széléhez nem vitték közelebb, hiszen így is a hatásos távolságának töredékére emelkedett a belsővár fala. A bástyák alsóbb szintjeiről puskaport és golyókat hordtak fel, hogy Pálffy gróf parancsára bármikor megkezdhessék a lövetést.

- A következő ostromban nem veszünk részt – jelentette ki a kapitány az újabb parancsot, amit Pálffytól hozott. – Még próbálkoznak tárgyalni a törökkel, hátha belátják, hogy elvesztették a házunkat. Ha mégsem, akkor elsütjük rájuk az ágyúkat, aztán a németek megrohanják őket. Ha meg közben megjönne a felmentés, akkor nekünk kell feltartani őket.

A hosszas tárgyalás idejére kényelembe helyezték magukat a hajdúk. A hideg mellvédnek támaszkodtak és feszülten figyelték a török minden mozdulatát.

Nem bíztak bennük, sarokba voltak szorítva és ilyenkor a legveszélyesebbek. A százéves háborúskodás alatt már kitapasztalták miben hihetnek és miben nem a töröknek.

Lassan eljött a pirkadat. A felmentő seregnek nyoma sem látszott.

Az éber hajdúk leheveredtek a hideg kövekre, suttogva beszélgettek, a fegyvereiket igazgatták. Kovács az egyik kőcsipkének dőlve kémlelte a messzeséget, közben egy ronggyal a fokosa nyelére száradt vért törülgette.

- Jól forgattad – állt mögé a kapitány. – Két töröknek is beverted vele a fejét.

- Ha többen lettek volna, több is kapott volna – felnevettek a tréfára. Váratlanul német ordítozás tört ki mindenfelől. Minden hajdú a kiáltozás irányába kapta a fejét és ösztönösen nyúlt a fegyveréért. Egy pillanatra mindenki azt hitte, hogy kitört a török. De nem. A tárgyalás ment rosszul, vagy csak a németek elégelték meg a várakozást, az nem derült ki, de egyszerre rohanták meg a kijelölt németek a palotát. Ostromlétrákon kúsztak fel a falakra és alig néhány perces kiáltozás és fegyvercsörgés után legyűrték a megmaradt török őrséget.

- A zsákmányból talán megveheted magadnak azt a kanóctalan muskétát – morfondírozott a hadnagy. Kishonti Kovács szótlanul bólintott, némán nézték, ahogy néhány német zsoldos leveri a palota tornyairól a török zászlókat.

A felkelő Nap első sugarai már a szabad Tatát köszönthették.

Megosztás a facebookon

Az első állomáshelyet megjegyeztem, az olyan különlegesnek hatott. Aztán annyi bolygón és csatában megfordultunk, hogy számolni sem tudtam. Amúgy is, itt váltam igazán katonává, ehhez csupán annyi kellett, hogy túléljem az első félévet.
Előtte talán érdemes egy kicsit kitérni a Birodalmi Hadsereg felépítésére. Igazából háromféle beosztása van a rohamosztagosoknak. Az első, ők vannak a legtöbben, a helyőrségi erők. Állomásoznak egy bolygón, megakadályozzák a felkeléseket és az esetleges ellenséges támadást, küzdenek a kalózok, csempészek, egyéb kétes alakok ellen. Általában jó dolguk van, kevesen mernek szembeszállni a Birodalommal, így az életük végtelen őrségekből és dögunalmas járőrözésből áll.
Aztán vannak a flotta légiói. Egy-egy csillagrombolóra vannak beosztva, ott nagyjából ugyanolyan az életük, mint a helyőrségieknek. Ritkán, ha a felszíni hadműveletre kerül a sor, bevetésre is mennek, de ez elenyésző.
És voltunk mi, a számozott légiók, a frontharcosok. A mi légióink kaptak számokat, és mindenféle hadihajókkal hurcoltak egyik háborúból a másikba. Sehol nem volt igazán állomáshelyünk, talán csak a kiképző központunk. A komolyabb összecsapásokra, amire a helyi erők kevesek voltak, minket küldtek. A kiemelt helyekre persze az elit légiók mentek, ők adták a különleges bánásmódot.
Mint a Naboon...
Ott a választott képviselőjük is megszavazta a Felhatalmazási Törvényt, amivel Palpatineból Uralkodó, a Köztársaságból pedig Birodalom lett. Ennek ellenére néhány szélsőséges csoport fellázadt és a királynőjük a terroristák élére állt. Az 501-eseket kapták meg. Pillanatok alatt tettek rendet és állították vissza a törvényes vezetést a bolygón.
Hát... mi nem az 501-esek voltunk és a mi rendszerünk egy egyszerű terrorista és kalózbanda volt.
A rendszer neve Brawna volt, alig pár millió lakossal, szegényes gazdasággal. Nem volt semmi kiemelkedő terméke, egyszerű mezőgazdaság, bányászat és ipar. A Klón Háborúkban rátette a kezét egy megerősödött kalózbanda és nem akarták elengedni. A 782-eseknek kellett meggyőzni őket, hogy mégiscsak csatlakozzanak a Birodalomhoz...
A hadművelet általános volt. Először jelentős erőfölényt kihasználva megsemmisítettük az ellenség erőinek lehető legnagyobb részét, majd elfoglaltuk a nagyobb városokat. A közelükben, jól védhető helyeken épültek ki a központi támaszpontok, majd ezekből indultak ki a járőrök megtisztítani a környéket. Ha kiértek a központok hatósugarából, építettek egy előretolt harcálláspontot, majd abból törtek ki az ellenségre. Ezekbe konvojok szállították az utánpótlást a központokból. Ha pedig még messzebb elért a Birodalom hatalma, akkor pár előretolt helyőrséget átépítettek központivá és onnan indult az egész...
Persze a nyomorult terroristák kitértek a harc elől, a civilek közé rejtőztek és a konvojainkat támadták, így azokat is védenünk kellett.
Fort Brawna-ba érve tudtam meg, hogy a századom is az ilyen biztosítók között van.
A Sentinelből kiszállva kellemes klíma fogadott. A hőmérséklet langyos volt, a szél enyhe, csupa zöld volt a táj. Örültem, hogy nem egy szikla, homok, vagy jégsivatagba küldtek. Sehol hatalmas hegyek, végtelen óceánok. Összességében nézve egy egész normális helynek tűnt. Elsőre ez tökéletes volt...
Az őrmesterünk néhány rohamosztagossal kitörő örömmel és kedvességgel fogadott minket.
- Végre, hogy itt vagytok, nyomorult banda! - ordította a teherszállítók hajtóműveit elnyomó hanggal. - Mozogjatok, még vissza is kell érnünk a Tavo-ra!
Újoncok csak tízen mentünk a „Tavo-ra” - akkor még azt se tudtam, hogy mi az – és mi vittük az utánpótlást is. A pakolással természetesen megvártak a veterán rohamosztagosok, ránk is hagyták, ahogy kell.
A nehéz ládákat felpakoltuk egy teherszállítóra, összesen vagy két tonnát. Minket, újoncokat szétosztottak két csapatszállítóban, és kaptunk néhány veteránt is felügyeletnek. A konvojhoz még járt két harcisikló fedezetként és TIE-ok is folyamatosan cirkáltak felettünk.
Gyorsan suhantunk az első bázisunk felé, a zárt térben is éreztem a sebességet.
A sisakomból felmértem a társaimat. Hiába együtt képeztek ki minket, alig ismertem őket, a többségüket csak az utolsó napokban láttam egyáltalán. A páncél ellenére a testtartás, méret, alak alapján egész jól beazonosítottam őket. Velem szemben például Nannarian ült, nő volt és tizennyolc éves, olyan gyerek, mint én. Egész szemrevalónak tartottam volna, ha a legkevesebb energiát is hagytak volna ilyesmire a kiképzőink. Gyönyörű kékeszöld szemei voltak, a haja világosbarna, de a tarkójánál egy csíkban szőkére változtatta. Az alakjára sem lehetett panasz, a kiképzés miatt izmos volt és formás.
Balra átellenben Ma'rek ült. Őt csak azért jegyeztem meg, mert az utolsó nap került át hozzánk, az ő kiképző százada akkor szűnt meg. A többieket elvitték specialistának, vagy egyszerűen feladták. A maradék tagokat szétszórták a kevésbé feltöltött kiképző századokba, így kaptuk meg mi.
Mi hárman képeztük a nyomorkülönítményünk újoncait. Hogy mi is volt ez a nyomorkülönítmény? A kiképzés alatt megtanultuk, hogy csak magadra számíthatsz és ez a továbbiakban is élt. De ha kifejezetten szerencsés voltál, hozzá csapódhattál pár hasonszőrű szerencsétlenhez és együtt lehettetek egyedül. Így általában egyszerűbb volt. Klikkek amúgy is alakultak ki, főleg a különböző őrmesterek seggnyalói alkották őket. Másik nagy csoportjuk a tiltott gyümölcsöt fogyasztók voltak. Ezek közösen jártak fűszerért, halálpálcáért, alig értelmes lény prostikhoz... A miénkhez hasonló volt a legkevesebb, mi csak csendben meghúzni akartuk magunkat és persze valahogy túlélni az előttünk álló katonai szolgálatot.
A gondolataimat félbeszakította az őrmester megjelenő hologrammja.
- Idefigyeljetek nyomorultak! - ordította. - Megérkeztünk a Cresh század által biztosított területre. Ez egy százhatvan kilométeres folyóvölgy, amire összesen, veletek együtt is csak száznegyvenheten vagyunk. Rohadtul kapjátok össze magatokat, mert aki hülyeséget csinál, azt én magam csontozom ki! Felfogtátok?
- Értettük! - kiabáltuk mindannyian. Alig telt el pár perc, amikor újra meghallottuk az őrmester hangját:
- Takarodó kifelé!
A szavak még visszhangoztak a járműben, de máris érezhetően lassultunk. Pillanatokkal később állt a csapatszállító, az ajtó kivágódott és mi ki rontottunk.
Nem tudtuk mi vár ránk, nem tudtuk mit csináljunk, de gyorsan kellett.
Egy úton voltunk, balra alacsony hegylánc húzódott, jobbra széles ártéri erdő, legelők és szántó földek.
Nem süvített plazma, nem éreztünk ózon szagot... nem támadtak meg.
- Az út két oldalán kettes oszlop! - mennydörgött az őrmester hangja, mi pedig rohantunk beállni.
Menetben folytattuk az utat.
Tízperc múlva feltűnt egy karaván. Szegény parasztok voltak, ócska siklóikkal rozoga ládákat szállítottak. Főleg öregek voltak és gyerekek, de mind férfiak, alig egy tucatnyian, csak három siklójuk volt.
Két rohamosztagos az E-11-eseket rájuk szegezve megállította őket, másik kettő pedig gyorsan átkutatta a ládákat. Mi is fedeztük őket, biztosan fegyvert, robbanóanyagot, terroristákat kerestek.
- Élelmiszer! - kiáltott a vizsgálatot végző katona.
- Oké! Átpakoljuk – parancsolta az őrmester. A négy rohamosztagos arrébb lökdöste a szerencsétlen parasztokat, akik csendben tűrték az igazoltatást.
- Mozogjatok már, hogy a rankor vigyen el titeket! - ordított ránk az őrmester. - Pakoljátok be azokat a nyomorult ládákat a csapatszállítókba!
Rohantunk teljesíteni az értelmetlen parancsot. Gyakorlatilag elloptuk az élelmet, amit a saját helyünkre tettünk be.
Néhány öreg sírva fakadt. Egy fiatal kölyök ordítani kezdett valamit, de egy E-11-es azonnal rászegeződött, így inkább hallgatott.
Néhány perc alatt megtelt a két csapatszállító és indulhattunk tovább, gyalog.
Ekkor követte el élete legnagyobb hibáját az egyik újonc. Még csak a nevét sem tudtam, de azt se, hogy ilyen képességekkel hogy élte túl a kiképzést?
Odasétált az őrmesterhez.
- Uram, ha elvesszük a helyiek ételét, csak az ellenállók táborába tereljük őket – mondta neki, mintha baráti jó tanácsot adna.
Levegőt venni is elfelejtettem hirtelen. Szinte biztos voltam benne, hogy rögtön agyonlövik. Szerencsére tévedtem, az őrmester úr sokkal barátságosabb volt.
A fegyvere tusával úgy vágta szájon, hogy menten hanyatt esett. A feje csattant a kövezett úton.
- Még egy ilyen és megdöglesz – felelt meg neki. Az egyik talpnyalója bele is rúgott a földön fekvő srácba. Egy agyrázkódást biztosan begyűjtött. Felállnia nehezen sikerült neki, mi pedig nem segítettünk rajta. Azzal csak saját magunknak is bajt okoztunk volna.
Órákig meneteltünk még, mire megérkeztünk a Tavo-ra. A járművek addigra már régen ott voltak, azok nem jöhettek olyan lassan, mint mi, mert akkor könnyen kilőhették volna.

Megosztás a facebookon

Egy rövid részlet a főhős múltjából.

A Turáni átok fedélzetét megnyugtató remegés járta át. A hipertérben történő utazásban nem volt semmi különleges, ezúttal azonban mégis valami eddig ismeretlen érzés járta át az egész hajót. A több évszázados kóborlás alatt rendszerek ezreit látogatták meg a turániak, egyik sem bírt komolyabb jelentőséggel. Egy-két nap, esetleg egy hét és tovább álltak. Most azonban más a helyzet. Most haza térnek...
Zotmund a hajó kilátójának nagytermében ült. Az előtte húzódó asztal étel helyett idegen fegyverek és páncélok alatt roskadozott. Legalább ötféle gránát, két kézifegyver, egy közelharcfegyver, energiatárak, gáztartályok, mérőműszerek, létfenntartó-eszközök, élelmiszertabletták... A sor szinte végtelen volt.
A fekete sisakért nyúlt. A halántékára egy fehér jelet festettek. A jelentését nem ismerte, de nem is érdekelte. Hosszasan nézte a rostélyát, még így is félelmet sugárzott. A homlokrészén éktelenkedett repedés, amit Mattu elmondása szerint egy minras patája okozott.
Kíváncsiságból a fejére illesztette a sisakot. Nagy volt a fejére, le is csúszott a válláig. A sisak belső kijelzői azonnal életre keltek. Ismeretlen nyelven és írással adatok tucatjai vibráltak a rostély minden részén, ha fordította a fejét, az írás is megváltozott.
Belefájdult a sok villogásba, így levette a fejéről, hirtelen meghőkölt. Közvetlenül előtte állt az új rabszolgája, két turáni harcos kíséretében. A fogoly legalább egy fejjel magasabb volt a két turáninál.
Visszatette a sisakot az asztalra, a többi holmi közé.
- Ki vagy te? - kérdezte az idegent.
- A nevem Berserker, az einherjarok népéből – felelte büszkén, feszesen állva.
- Hogy kerültél a turáni gyepűre? - faggatta tovább, pedig Mattutól már mindent tudott.
- Egy feladat végrehajtása közben véletlenül zuhantam le a bolygótokra – mereven nézett előre, talán nem is pislogott.
- Nekem szükségem van egy jó harcosra, te az vagy?
- Egész életemben katonának képeztek, uram.
Zotmund elégedetten bólogatott és az asztalon heverő fegyverekre intett.
- Ezt látom a felszerelésedből is – szólt elismerően róluk. - Szép gyűjtemény. Szívesen használnám, de nekem túl nagy. De majd otthon beolvasztjuk és készítünk belőle valami használhatóbbat...
- Javaslom hozzá a rendszer napját – vágott közbe Berserker. - A páncél még a Csillagkohóban készült, csak egy csillag hője képes megolvasztani.
Ennek persze kicsi volt a valószínűsége, de a családja csakúgy, mint minden más einherjar, szereti a nagy háborúig visszavezetni a családfát. Talán mindannyian sejtették, hogy háromezer évet nem élhetett volna túl egy páncél, de elég jól hangzott ahhoz a családi legenda, hogy érdemes legyen megemlíteni.
- Nézd Berserker – kezdett Zotmund a mondanivalójába, nem törődve a fiú kérkedésével. - Ha elvégezted a feladatot és nem csinálsz butaságot, akkor nem ölünk meg és maradsz nálunk rabszolgaként. Soha nem hagyhatod el a bolygót, ahová most megyünk, ezt jegyezd meg jól. Ha jól viselkedsz jól bánunk veled, ha nem akkor megölünk. Vigyétek!
A két turáni megragadta Berserker karjait és kirángatták a teremből. Könnyedén megölhette volna puszta kézzel mindkettőt, sőt akár Zotmundot is, megszerzi tőle a fegyvereit és akkor megszökhetne. De nem ez volt a feladata.
A két turáni gyorsan végigvitte a folyosókon és belökték abba a terembe, ahol már napok óta raboskodott. Kamerát, vagy érzékelőt nem fedezett fel ennyi idő alatt, így megkockáztatta végre az utolsó üzenetet.
A gallérjából kihúzta a merevítőt, karikává hajtotta, amitől kék hologramm töltötte ki.
„A tollaitól megfosztott madár nem csiripel” - írta le gyorsan és elküldte. Ez jelentette azt, hogy feltehetőleg többet nem fog tudni hazaüzenni a megbízóinak...

Megosztás a facebookon