Melyben a győztes társaság egy lakomára hivatalos.

Az idegen hajó még mindig lángokban állt. A zuhanás által felgyújtott erdő sem akart kialudni, pedig nem volt száraz a növényzet. Becsapódás előtt megsérült több helyen is a hajótest, méretes lékeket vágva belé, amiken keresztül az egész környékre gyúlékony folyadékok hullottak le. A roncs közvetlen közelében is hatalmas lángokkal égett itt is, ott is.
Az öt fiú nehezen tápászkodott fel. Az az idegen alaposan helyben hagyta őket, és még meg se kellett erőltetnie magát hozzá. Nagyszerű harcos lehetett. Erről tanúskodott a speciális páncélja is, ami túlélt egy zuhanást, egy robbanást mindezt úgy, hogy karcolás nélkül úszta meg a benne rejlő ember… Ember? Az még kérdéses!
Ozor az idegen felett állt, mint a győztes fejedelem a leigázottak zsákmánya felett. A harcos az oldalán feküdt. Fényes páncélját friss karcolások, koromfoltok csúfították el. A sisakja halánték részénél éktelen horpadás keletkezett Ozor minrasának patája nyomán. A páncél többi része - ahol nem kapott a zuhanás, a robbanás és a harc közben sérülést - csillogott-villogott. Sokkal ellenállóbb volt, mint a birodalmi rohamosztagosok plasztoid páncélja.
- Nézzük meg ki ez! - ajánlotta Zolta. Általában ő volt a legkíváncsibb közülük, és éppen ezért ő keveredett a legtöbb bajba is. Mivel Ozor minrasa terítette le, így a fiút illette a zsákmány. A többiek figyelték, amint letérdelt a harcos mellé és két kézzel megfogta a sisakja arcrészét.
- Így kitörheted a nyakát - jegyezte meg Zolta szakszerűen. A turáni cirkálókon rengeteg sérült pilótát látott landolni vagy becsapódni a hangárba. A segítségükre sietők mindig óvatosan bántak velük, a sisakot nem is szedték le, féltették a szerencsétlenül járt pilóta csigolyáit.
- És? - vágott közbe Liuntika kissé hevesen. - Turáni szállásterületen megtámadott minket! Ha meghal, hát nagyon sajnáljuk… Majd azt mondjuk hogy önvédelem volt!
Még vitatkoztak, Ozor óvatosan leszedte a sisakot és tátott szájjal emelkedett fel a harcos mellől.
Amint meglátták ellenfelük arcát, a többiek is elnémultak.
Nem is az volt a meglepő, hogy ember volt az idegen harcos, sokkal inkább a kora. Az óriás arcvonásaiból ítélve velük egyidős lehetett!
Szótlanul bámulták az idegen fiú arcvonásait. Karakteres volt az arca, rövid szőke a haja. A halántékából enyhén szivárgott a vér, de nem tűnt súlyosnak a sebe.
Félelmetes volt, hogy egy hasonlókorú fiú ennyivel jobb harcos mindanyjuknál! Könnyedén legyőzte őket, pedig ötszörös túlerőben voltak!
- Vigyük el Mattuhoz! - gyűrte le a meglepettségét, és a szégyenletes vereség okozta sokkot Ozor.
- És mi lesz a lakomához szükséges étellel? - akadékoskodott Zolta, de csak azért, mert nem neki jutott eszébe ez az ötlet.
- Hát… - kezdett bele Karkhász és letérdelt a harcos mellé. A hátáról leakasztotta a hatalmas karabélyát. - Ezzel lőhetünk útközben valamit… uh - egyenesedett fel kezében a fegyverrel. - Jó nehéz!
- Kötözzük meg, mielőtt magához térne! - toldotta meg Liuntika is az ötletbörzét. Összeszedték a minrasszerszámok szíjait és azzal kötözték meg alaposan a foglyukat. Öten, nagy nehezen feltették az óriást Ozor minrasára.
Felpattantak a saját hátasaikra és lépésben elindultak vissza, a tábora.

Távoli őrtüzek lángja töltötte meg melegséggel a jeges éjszakát és a fiúk lelkét is.

- Hah! Közeledünk! - a lehelet felhő hideg füstként hagyta el Zolta száját.

- Ja! - sóhajtott Kharkász is, majd a lángok felé tekintett.

 A szétfagyott talaj szinte járhatatlan volt, nehezen haladtak. Egy-egy sunyi pocsolya vagy megfagyott földdarab rémisztő reccsenéssel szakadt be alattuk. A hihetetlen végtelenséget, tovább fokozta a felettük terpeszkedő fakó csillagokkal kirakott fekete égbolt, a horizont láthatatlanságával elvesztették a tájékozódást is. Eme kietlen és fagyos pokolban teljesen elhagyatottnak érezték magukat. Némi reményt a társaik által eszkábált tábor ígérete adott. Bizakodásukat fokozták a parányi vöröses pöttyök, melyek téli pipacsként kandikáltak feléjük. Útmutatásul az egyre hívogatóbban pislákoló tüzek szolgáltak. Minrasaik, mintha felélénkültek volna, érezték társaik jelenlétét a messzeségben, halkan nyerítgetve, nagyokat horkantva szólongatták egymást. Ahogy közeledtek, észrevették, hogy a megolvadt föld és jég keverékeként született sarat, valahogy felszárították, valamivel felszórták, talán gallyakkal, mert a paták diszkrét cuppogásának zenéje abba maradt. Ötméterenként fáklya vagy tűz égett, körülötte, pedig két-két őr foglalt helyet. Szokatlan, hatalmas üregi állatok lakhelyéhez hasonló halmok bontották meg a tábor monoton egyhangúságát. Ezek a sátrak szabályos sorban helyezkednek el. Nem voltak tipikusak. A legtöbbjük gallyakból és mohából állt, némelyiket fakéreg borított, mégis meglepően barátságosnak hatottak. A tábor bal szélén egy hosszú kötél volt kifeszítve, melyhez a minrasokat kötötték ki, olyan távolságra, hogy az állatok se magukat felakasztani, se a másikat felrúgni ne tudják. A minrasok elégedetten ropogtattak valamit, vélhetően Mattu és segédjei hoztak nekik takarmányt.  Némán bólintva, elismeréssel adóztak bajtársaiknak, hogy a semmiből, ilyen takarost alkottak. Közelebb haladva finom, forró leves illat szállt feléjük.  Az elszáradt termések és bogyók remek alapanyagul szolgáltak azoknak, akik értettek hozzájuk, hála az Öregistennek volt pár ilyen kölyök a csapatban. Zolta akaratlanul nyelt egy nagyot, kezdett ráeszmélni, hogy milyen éhes. A többi lakó nagy része aludt vagy a parancsnoknak szánt lakoma körül tüsténkedett. Már messziről felismerte Mattu és a kiképzést vezető többi turáni sátrát, az előtte parkoló feldíszített hátasokról nem is beszélve. Megadták a módját. Mattuék, mivel lakomáról volt szó, mértéktelen dőzsölésről, evés-ivásról, mulatozásról, ünnepélyes öltözetben jelentek meg. Az alacsonyan szálldosó mínuszok miatt, mindegyikük prémeket aggatott magára, így holmi két lábon járó, megelevenedett vadállatokként hatottak. A kis csapat halkan közeledett a tiszti sátorhoz, melyből harsány kacagás hallatszott ki.

- Már részegek? - kérdezte Ozor.

- Nem tudom! De honnét szereztek piát?- tette hozzá Karkhász.

- Édes mindegy! Nekünk úgy sem fog jutni a lélekmelegítőből, egyébként meg hoztak magukkal!- válaszolta Ozor.

- Pompás illatokat érzek, ti is?! - tette fel a költői kérdést Zolta. - Á! Mindegy, nekünk már nem jut.

- Nyugavér, csigalom! Mi hozzuk a desszertet!. - kuncogott Ozor, majd pajkosan megveregette az előtte zötyögő, ájult testet.

 

Mattu elégedetten terpeszkedett a mohából készült alkalmi párnáján. Megelégedetten kortyolgatta a forró levest, jól esett ebben a kései órában. Elmélázva bámulta a körülötte sürgölődő ifjakat. Nem is rossz, nem is rossz, gondolta, ilyen rövid idő alatt meglepően ügyesek voltak. Kiitta az utolsó kortyot leveses csajkájából, majd mennydörgő hangon megszólalt.

- Eddig remekül szerepeltetek, de! - összenézett társaival,- levessel nem lehet jól lakni! Nos, hol van a többi fogás?

- Változatos étlapot rendeltél, ugye? - nézett rá kérdőn az egyik szárnysegédje. Ez a rövid párbeszéd meghökkentő hatást váltott ki a jelenlevő, épp pincérként foglalatoskodó harcos palántákból. Ketten közülük, fénysebességgel távoztak, az egyik bent maradt sokkot kapott, Mattu szigorú tekintetétől, csak remegni bírt, a harmadik elejtette a bogyókkal megrakott tálcát, a negyedik pedig, hebegett és habogott.

- Az úgy volt…

- Hmm? Nem értem! Hangosabban! - csattant fel a parancsnok. Nem szerette a halk motyogást.

- Az a csapat, akik a vadászattal foglalkoztak... ők még, ők még nem tértek vissza. Egyelőre, csak ennyi étellel tudunk szolgálni! - tette hozzá gyorsan. A Turáni Szárazföldi egységek parancsnoka még jobban összevonta szemöldökét, így pillantása olyan vesébe hatoló volt, hogy az ifjú kénytelen kelletlen lehunyta szemét, nem bírván állni a jeges tekintetet. Helyzetét a hirtelen fellibbenő sátorajtóként szolgáló minras pokróc mentette meg és a rajta diadalmasan becsörtető ifjak kis csapata.

- Meghoztuk a legnemesebb vadat! - rikkantotta Zolta, megfeledkezve arról, hogy ki előtt is állnak.

Megosztás a facebookon

Melyben a kalózok elleni kaland többszörös szerencsétlenséggel ér véget.

Éles visítás hasította ketté az éjszaka csendjét.
Már megint állatot vágnak apámék - gondolta kelletlenül Zolta, felidézve az ezzel járó gondokat. Hajnalban kelni, egésznap lótni-futni, mert mindenki őt küldi el, ha szüksége van valamire. Mondván, hogy ő a legkisebb és a leggyorsabb. Aztán meg el kell viselnie az egyre több alkoholt magukba öntő derék turáni munkások fárasztó humorát. És most még le is tolják majd, mert elaludt. Semmi kedve ehhez…
A dobhártyarepesztő robbanás térítette magához. Azonnal felült és a hang irányába kapta a fejét.
Már emlékezett mindenre. Nem otthon volt, nem a kényelmes családi fészekben, szerető rokonok között. Valahol távol, egy ismeretlen, kies bolygón töltötte ifjúkorának első katona éveit, hozzá hasonló nemes származású, vitéz és értelmes kölykök között.
Lassan a feladata is tisztult. Mattu, a kiképző-parancsokuk küldte el őket, hogy szerezzenek lakomához ételt. Mindezt persze a fegyvereik nélkül, mert azt elvette tőlük. Messzire kóboroltak és elhúzódott az élelemkeresés, így ütöttek egy alkalmi tábort és ott töltötték az éjszakát. Vagyis… Pillantott fel az égre. Még mindig töltik, még van egy pár óra hajnalig.
- Mi volt ez? - kérdezte a társaitól. Már kezdte megszokni, hogy ők sokkal éberebbek és figyelmesebbek.
- Lezuhant nem messze egy hajó - vágta rá azonnal Liuntika.
- Szerintem nézzük meg! - javasolta Ozor. - Hátha akadnak túlélők.
A többi fiú egymásra nézett. Elvileg mindannyian egyenlők voltak, de Ozor ügyessége és tudása miatt messze kimagasodott közülük, így egyfajta vezetőjüknek tekintették. Ezért nem is osztották meg vele a nemtetszésüket.
- Ugyan már! Gyerünk! - szólt rájuk Ozor, megérezve a bizonytalanságukat és elindult a minrasáért. - Ez turáni terület! Itt csak turáni hajók járnak, és segítenünk kell nekik!
Ez az érv hatott és a többiek is követték a felszerszámozásban.
A hajó nem messze zuhant le, tőlük alig pár kilométerre. Az erdő okozta nehezebb terep ellenére is gyorsan elérték a roncsokat.
A típusát már lehetetlen volt megállapítani, annyira összetört. Teherhajó lehetett, amit néhány plusz fegyverrel egészítettek ki. Akár turáni is lehetett, de ilyesmi hajókat inkább csempészek használnak.
Egy egész tisztást vágott magának a becsapódó hajó, felgyújtva egy jókora területet az erdőből. Az öt fiú közelebb léptetett a minrasokkal a roncshoz.
Az állatok a tűztől megrémülve fújtattak és toporogtak. Nehezen lehetett rábírni őket a közelebb léptetéshez.
- Inkább hagyjuk itt őket - javasolta Karkhász és lepattant a hátasáról. Egy közeli ép fához vezette és kikötözte hozzá. A többiek követték a példáját, majd óvatosan lépkedve, kikerülve a lángoló különböző hajtómű folyadékokat olyan közel mentek a tűzhöz, amennyire csak tudtak.
- Ezt a zuhanást senki sem élhette túl - állapította meg nagy szakértelemmel Zolta. A hajó állapotát nézve igaza is lehetett. Egy roncshalmaz volt az egész.
- Menjünk… Majd ha kialszik a tűz, akkor visszajöhetünk megnézni, kik voltak ezek.
Az öt fiú megfordult és a minrasok felé indult, amikor egy váratlan robbanás rázta meg a roncsot. A földre vetették magukat, nehogy valami repesz eltalálja őket. A hasukról az oldalukra fordulva meglátták a robbanás következményét is. A roncshajó oldalába egy méretes lyukat hasított, amit lángok vettek körül.
A következő pillanatban egy fekete alak emelkedett ki a lyukon. Hatalmas volt, legalább két méteres. Páncélt kellett viselnie, különben már elégett volna abban a hőben. Lassan feléjük fordult. Vállai ütemesen emelkedtek, ahogy levegőt vett. Sisakrostélya halványan világított. Belülről biztos érzékelők vetítőlapjai lehettek benne. Egy ugrással kiemelkedett a roncsból, egy tigris bukfenccel megérkezett a talajra, kigurulva belőle azonnal talpra állt.
A fiúk mozdulni sem tudtak a meglepődöttségtől. Csak akkor lendületek akcióba, amikor az óriás egy laza rúgással leterítette a földön heverő Sárkelt. Liuntika volt a leggyorsabb. Talpra szökkent, egy lépéssel ott volt az idegen előtt, csak két fejjel alacsonyabban. Felütve megcélozta az állát, de az óriás balkezével félresöpörte Liuntika ütését jobbjával pedig mellkason vágta, amitől a fiú hanyatt zuhant. Karkhász egy lábsöpréssel próbálkozott, még fekvő helyzetből. Az óriás könnyedén felugrott, így Karkhász csak a semmit rúghatta el. Még a levegőben volt, amikor a kiosztott egy kemény fejberúgást a harmadik fiúnak is. Ozor és Zolta ekkora talpra szökkent és Liuntika is feltápászkodott az első bekapott ütése után. Hárman igyekezték körbe venni az óriást, aki legalább két fejjel volt magasabb mindnyájuknál. Az óriás megállt középen és körbefordulva végigmérte a három fiút. Amikor Zoltának háttal volt, akkor lendült támadásba a fiú, bízva a meglepetés erejében. Tévedett. Alig lépett közelebb, még csak az ökle lendült, de beleszaladt a könyökébe, amitől összerogyott. Ozor is támadásba lendült, őt egy hátra felé leadott rúgás állította meg. Liuntika az előző ütését is nehezen viselte, így neki esélye sem volt kivédenie a következő támadást. Mind az öt fiú a földön hevert, nyöszörögve, a fájós tagjaikat tapogatva. Az óriás végig pillantott rajtuk, talán azt nézte meg, hogy jelentenek-e rá veszélyt, aztán elindult a fák közé.
Ellépett Ozor mellett, de nem haladt két métert sem, amikor a fiú füttyére megfordult. Még mindig a földön feküdt, a kezével a bordáit szorongatta, ahová a rúgást kapta.
Az óriás nézte őt egy pillanatig, majd megfordult, hogy folytassa az útját.
Ekkor látott meg a két patát, ami iszonyatos erővel csapódott a sisakjába. Hanyatt esett, de eszméleténél maradt. Egész addig, hogy felfogja, mi történt. Az a kölyök nem neki, hanem a gebéjének füttyentett. A több mázsás jószág pedig fejbe rúgta. A felismerés után elájult.

Megosztás a facebookon

A történet folytatódik...

A sűrű vadonban egy hasba lőtt rancor kecsességével haladt a tucatnyi főt számláló kis csapat. Csapkodták a növényeket, rugdosták az útba kerülő gallyakat és hangosan káromkodtak a milliónyi élősködő rovar miatt.
- Ajánlom, hogy igazad legyen és megérje ide jönni! - sziszegte egy, a keskeny ösvény közepe táján haladó trandoshan az élen haladó zabraknak.
- Ne aggódj! Igazam lesz! - állt meg, amíg hátra szólt biztosításként.
Óráknak tűnt a gyaloglással eltöltött idő, és jócskán ki vett az erejükből. A kőtemplomot, vagy erődöt vagy kitudja mit már a hajóról is látták, de sehol sem tudtak leszállni a közelében. Az évezredes épületen való landolást nem akarták megkockáztatni, így maradt a kilométerekre lévő tisztás. Remélhetőleg sikerült tartani az irányt, és nem fognak kóvályogni az őserdőben!
- Ne siránkozzatok mint a gyerekek! - dörrent rájuk egy twi’lek. - Ha azt mondta ott lesz a szajré, akkor ott is lesz! Különben nem éri meg az estét… Amúgy honnan tudsz erről a helyről?
- Már ezerszer elmondtam! - hördült fel ismét a zabrak. - Egy ryloth- i bárban kaptam a fülest. Azt mondta az informátorom, hogy ő tényleg látta a szajrét, csak neki nincs ismertsége elpasszolni. Nekünk meg ugye van… De akár magunk is felhasználhatunk egy keveset belőle… Azt hiszem megérkeztünk…
Váratlanul állt a csapattal szemben a hatalmas kőépítmény. A növényzet alaposan benőtte az évezredek alatt, de még így is stabilan állt. Valami templom lehetett egykor, talán rakata korú… Ez senkit sem érdekelt.
A zabrak magabiztosan indult el egy bejáratnak kinéző lyuk felé. A többiek óvatosan követték. Ők nem bíztak ennyire abban az informátorban.
- A fegyverek legyenek készenlétben - utasította a twi’lek és kibiztosította a saját sugárvetőjét. - Üres kézzel nem megyünk el. Ha itt van a tulaj, akkor lelőjük és elvesszük az árut.
A méretei ellenére rögtön a tövében, a talajszinten volt a bejárata, ami egy sötét, hosszú folyosóra vezetett.
Néhány életképesebb növény a sötét folyosó elejére is benyújtózkodott, bentebb már csak a gombatelepek éltek meg, puha penészréteggel borítva be a falakat és a padlót.
A köveken visszhangzó lépteik zajától százával menekültek az ízeltlábú és rágcsáló állatok valami biztonságosabb hely felé.
A csapat tagjai a sötétben előszedték a kézi- és fejlámpáikat, amivel bevilágítani igyekeztek a sötét folyosót.
A kimerítő erdei menet után gyorsan haladtak a hűvös épületben, néhány perccel később elértek egy nagyobb csarnokot.
A terem négyszög alakú volt, az elrendezésből ítélve mind a négy oldalán lehetett egy-egy bejárat. Feltehetőleg az épület központi termére bukkantak.
- Itt is van! - szólalt meg az abrak, a fal felé világítva. Mindannyian a lámpa fehér fényét követve szegezték a tekintetüket a jelzett irányba. Elvakította őket az üvegről visszaverődő ragyogás.
Kíváncsian közelebb mentek a különös jelenséghez. Néhány lépésről már fel is ismerték a derékmagasságú polcot, ami végig futott a fal mentén, és aminek üveg volt a teteje. Az átlátszó fedő alatt pedig fegyverek pihentek formatervezett tartóikban. Nem is akármilyen fegyverek! Mind kiváló egyedi munka. Karabélyok, pisztolyok, hődetonátorok, vibrolándzsák… Tucatjával hevertek itt a ritka és különleges fegyverek.
 Ámuldozva figyelték az értékes zsákmányt. Egy egész vagyont értek a feketepiacon ezek a fegyverek!
- Na! Látjátok? Igazam volt! - büszkélkedett a zabrak.
- Miért hagynának csak így itt ennyi fegyvert? - kérdezte gyanakodva a trandoshan.
- Valami fejvadász rejtekhelye volt, aztán meghalhatott, vagy elfogták, de már évek óta itt hevernek ezek - mesélte a zabrak az informátorától hallottakat.
A twi’lek az egyik vitrin felé hajolt. Egyre erősödő rosszérzés kerítette hatalmába. Valami nagyon nem volt rendben ezzel a mesével. A legtöbb fejvadásznak volt valami bizalmasa, aki elvitte volna. Egy csempész meg nem halmoz fel ennyi fegyvert. Kíváncsiságból végighúzta az ujját az üvegen.
- Ha évek óta itt van, akkor miért nem poros? - szegezte a kérdést a zabraknak.
- Mi? Hogy? - értetlenkedett.
- Innen hiányzik néhány fegyver! - kiáltott fel valaki, a terem másik végéből.
Mindannyian a hang irányába kapták a fejüket, így még pont láthatták a plazmasugarat, ami eltalálta a felkiáltó fejét. A kezében tartott fegyver csörömpölve zuhant a padlóra, majd élettelen teste is mellé dőlt.
A többiek a fegyvereiket a támadó vélt helyzete felé szegezték. Néhány bátrabb kísérletező tett egy-két tétova lépést a halott felé, hátha felfedezik a támadót. Az összes lámpa is oda világított, fényárral borítva a teremnek azt a kis szegletét. Semmit sem láttak ott, így a három legbátrabb egészen a holtestig ment.
Onnan látszódott egy másik folyosó is, ami merőleges volt arra, amelyikből ők jöttek. A fal melletti vitrinből tényleg hiányoztak a fegyverek. Csak a helyük látszódott.
Bevilágítottak a sötét folyosóra. Semmi sem volt ott, de csak onnan jöhetett a lövés. Meresztették a szemüket, hátha valami álcázott alak rejtőzködik ott. A feszültségben lélegzetüket is visszafojtották, így azt sem lehetett hallani a csendben.
Váratlanul hatott az egyik lámpa felrobbanása, amit egy rámért ütés okozott. A hirtelen zajra összerándultak zaj felé fordultak.
Egy óriási árny torkon vágta a három bátor önkéntes közül a legszélsőt. A másik tenyerével alulról állba vágta. Hallható reccsenéssel tört ki a nyaka. Még élettelen testének tompa puffanását sem várta meg az árny. Pördült egyet és fejbe rúgta a másodikat. Amint két lábbal állt a talajon, szembe fordult vele és egy fényesen csillogó fém pengét tolt át a fején.
Ekkor tértek magukhoz a távolban állók és ordítva tüzet nyitottak az árnyalakra. A színes plazmasugarak megtöltötték a termet, halálos hálóval beterítve a támadót.
Az árnyékot nem érte váratlanul a lövéssorozat. Sőt, talán várta is! Mozdulataiban egyetlen egy felesleges elem sem volt. Kezdve azzal, hogy lecsapott a lámpára, a torkon és állon vágásig, a rúgásig és döfésig… Minden lépés az előzőből következett. Ezt így találták ki előre. Egy gyilkosan tökéletes mozdulatsor volt. Mire a többiek észbe kaptak és tüzet nyitottak, addigra az árny maga elé rántotta a harmadik bátor önkéntest, így az ő testébe csapódtak a gyilkos lövedékek. Halottá váló fedezéke mögül még egy lövést is megeresztett. Pontos fejlövést adott egy újabb áldozatának.
Mindannyian az összecsukló társukra figyeltek, egy pillanatra befejezve az árny lövését. Mikor újra rá figyeltek, már nyoma sem volt.
- Tűnjünk innen! - sziszegte a trandoshan és megindult a folyosó felé, ahonnan jöttek.
- Mi a fene volt ez? - kérdezte valaki és rohant ő is a kijárat és a biztonságot jelentő hajó felé. Az életben maradtak egy emberként követték őket.
Az erdőben is igyekeztek rohanni, amennyire ezt a növényzet lehetővé tette. Szerencséjükre az idevezető úton egész takaros ösvényt tapostak megkönnyítve a menekülésüket.
Egymást taszigálva igyekeztek minél gyorsabban visszaérni a hajójukhoz.
- Mozgás!… Siessetek!… Gyorsabban!… Rohanjatok!… - sürgették a hátrébb lévők az elől haladókat.
Alig néhány száz méter után befejezték a kiabálást. A zabrak hátranézett, ahonnan az előbb még a fülébe ordítoztak. Már senki sem volt ott.  Pedig legalább ketten jöttek utána! Hová tűnhettek?
Nem akarta megvárni, hogy megtudja. Halálfélelme meggyorsította a lépteit és rohant a többiek után.
A visszafelé út sokkal gyorsabb volt. Percek alatt elérték a hajót és felrohantak a nyitott rámpán. Az irányítókabinig meg sem álltak. A twi’lek és a trandoshan bevetette magát a pilótaszékekbe. És vadul csapkodva a gombokat életre keltették a hajót. A hajtóművek bekapcsoltak és felemelték a földről a járművet. Amint lehetett átváltottak ionhajtóművekre és kilőttek az űr felé. A navigációs komputer első helyesnek tűnő koordinátáit táplálták be iránynak és másodpercek alatt eltűntek a hipertérben. A pilóta fülke transzparacél ablakai előtt megnyúltak a csillagok és a kevés túlélő megnyugodva dőlt hátra a székében.
Nem tűnt fel nekik, hogy a hajón hagyott társaik nem várták őket a rámpánál és a riadóstartra sem jöttek elő. Csak két súlyos csizma dobbanását hallották közvetlenül mögöttük.

Megosztás a facebookon

Egy Csillagok háborúja fan-fiction bevezetése. A 3. és 4. rész között játszódik, csupán pár évvel a 3. után. Több szálon fut a cselekmény, ez egy peremvidéki harcos klán tagjának története.

A Jediket hatalmas tisztelet övezte hajdanán. Rajongtak értük az emberek, a béke és az igazság őreinek nevezték őket. Több ezer fős Rendet alapítottak, a saját ideológiájuk alapján nevelték fel az Ifjakat és évezredeken át beleszólásuk volt a Galaxis történelmébe. Ítéleteket mondtak ki, életekről döntöttek, háborúkat szítottak a vallásukkal ellentétesen vallókkal szemben. Gyakorlatilag ők irányították a Köztársaságot. Mindezt miért? A titokzatos Erő miatt! Az emberek nem értik az Erőt, ezért félnek tőle, isteneknek képzelik őket. Pedig nem érdemelnek ekkora megbecsülést!
Az Erő nélkül ők senkik! Minden hatalmukat a Neki köszönhetik. Ilyen feltételekkel pedig gyerekjáték “nagynak” lenni.
Igazi tiszteletet a korlátok legyőzése érdemel. A fájdalom figyelmen kívül hagyása. A harcművészet és fegyverek teljes ismerete. A tudás, ami tökéletes Harcossá teszi az embert! Gyengébb ellen nem dicsőség nyerni. Az erősebbet legyőzni már sokkal nagyobb dicsőség! Ezért álltak a nagy háborúban a Jedik mellé. A Sithek voltak az igazi harcosok. És Mandalorn katonái. Ellenük megtiszteltetés volt diadalt aratni. A Jediknek egyedül ez sohasem ment volna.
Ez nem csupán egy nép vagy egy kaszt. Ez egy életforma. Egész életen át kell tanulni. Harcra edzeni. Képezni a testet és a szellemet.
Kisgyermek kortól kell elkezdeni a gyakorlatozást. Kemény munkával és rengeteg tanulással, aminek egy célja van: harcossá válni! Hosszú és rögös ez az út. A magukat civilizáltnak mondott világoknak barbárnak is tűnhet. A kisgyermekeket összegyűjtik és közösen nevelik fel, hogy bajtársiasságot tanuljanak. Csapatként kezelik őket. Minden apró hibáért kollektív és kemény büntetést kapnak. A fizikai fájdalom a mindennapok szerves részévé válik. Gyakran kapnak testi fenyítést, az élelemért meg kell szenvedniük. Sokszor saját maguknak kell elejteni az eledelnek szánt állatokat. Az erejüket is nap nap után próbára teszik. A képzett harcosok válogatott eszközökkel nevelik fel az új generációt. A hosszú évekig tartó felkészítés alatt a társaikon és uraikon kívül senkivel sem találkozhatnak. Nincs kapcsolatuk a külvilággal. Asszonyt is csak harcosként szerezhetnek maguknak. A házasság a hősök kiváltsága. Csak az arra érdemes támaszthat utódot magának, hogy aztán a gyerekét ne ismerje és átadja a bajtársainak kiképzésre. A kegyetlenkedések, a lehetetlent súroló követelések, az állandó megterhelés, a hidegben alvás, a fejadagok megvonása, a gyilkos feladatok sok áldozatot szednek. Amikor már megszokják ezt az életet, amikor már fel sem tűnik nekik a sok szenvedés, akkor jön a nagy finálé. A Vadászat. Főleg most, hogy sokkal nagyobb tétje van… Ennyi hülyeséget összehordani! - gondolta a kő ablakkereten túl elterülő hatalmas férfi a saját elmélkedéséről. - A hariinak igaza volt: a katonának megárt, ha sok szabadidőt kap és el kezd gondolkodni.
A napfényes égbolton megvillant egy aprócska fénypont, majd sebes növekedésével gyorsan felvette egy hajó formáját. Valami átalakított csempész tákolmány lehetett.
Alig telt bele néhány percbe és a hajó megállt a hatalmas kőépület körül, aminek egyik üvegtelen ablakából bámulta az érkezőket. Az idegen hajó pilótája hamar ráébredt, hogy itt nem fog tudni leszállni, így egy távolabbi tisztás felé lebegtette a járművét.
Hátra lépett az ablaktól, be a hideg falak közti homályba. Itt az idő. Megérkezett a gyanútlan segítők csapata. Ehhez nem kellett más, mint néhány megbízhatatlan ember előtt fecsegni a “hatalmas zsákmányról” egy rylothi bárban. Valaki meghallotta, az átadta a barátainak és máris itt vannak, hogy begyűjtsék a szajrét. Jobban örült volna, ha a turániakig is eljut a híre, ők se hagyták volna ki ezt a lehetőséget és akkor közvetlenül a céljához ér. De így sincs semmi baj. Így tervezték meg a küldetést. Így lesz meg az alibije is…
Kis terpeszben állt, karjait rézsút lefelé kitartotta oldalra. Fekete árnynak tetszett az alakja az ablakon túli ragyogáshoz képest.
Néhány fiatal, hat-hét éves forma gyermek jelent meg. Kezükben különböző páncélelemeket tartottak, amit sorban felcsatoltak az idősebb társukra. Lábvért, al- és felkarvédő, mellvért… Pillanatok alatt teljes lett az öltözete. Az egyik gyermek egy sisakot hozott. Két kézzel tartotta, megállt vele a férfi előtt, fél térdre ereszkedett és úgy nyújtotta fel a sisakot.
A férfi elvette tőle és a fejére húzta. A sötét szemnyílás azonnal kivilágosodott, számadatok, értékek, rendszerellenőrző diagnosztika eredményei futottak át rajta. Hőmérséklet, páratartalom, szélerősség és irány, távolságadatok, életfunkciók értéke: vérnyomás, pulzus, vércukorszint… minden információ, ami egy harcban szükséges lehet. Mindezek a kijelző baloldalán, felső-, illetve alsószélén kaptak helyet. Jobboldalt üresnek kellett volna lennie, de most az előtte térdelő fiú adatai jelentek meg. Becsült tömeg, magasság érték, a fajára, az emberre jellemző anatómiai gyengepontok. Halálos, vagy bénító pontok villogtak egy sematikus képen…
Felemelte a fejét és kijelző adatai is megváltoztak. Az éppen nézett pont távolságát adta meg. A fal és az ablakkeret két egész héttized méterre volt, az azon túli erdő egyik fája kétszázhuszonhét egész tizenöt méterre.
Egy újabb fiú érkezett, ő egy karabélyt hozott. A harcos mogorván elvette tőle és az hátán lévő mágneskarokhoz fogatta.
- Menjetek vissza a hajóra! - utasította őket. - Ha eltűntünk, menjetek haza. Tudassátok otthon, hogy elindultam!
A fiúk bólintottak és elsiettek. Már hozzászoktak a mogorva parancsokhoz, ők is ilyen harcosok lesznek egyszer, ha felnőnek. Akkor majd ők is parancsolgathatnak.
Egyedül maradt. Percek kérdése és elkezdődik a küldetése, amitől az egész népe sorsa függ.

Megosztás a facebookon

Kezdésként egy pár éve írt rövid szösszenet.

A sápadt hold fénye megcsillant a vágtató paripák patái nyomán támadt gödrökben összegyűlő víz felszínén.
A fáradt állatok fújtattak a didergő csillagfényben, nehezen bírták a sár és a fagy elegyét legyőzni. Minduntalan beleragadtak a süppedős talajba, lábaikat megfeszítve tudtak csak esés nélkül tovább lépni.
Az útszéli fák holt gallyai himbálózva nyújtózkodtak az ég felé. Recsegő ágaik nyikorogtak, mint egy akasztott ember a kötélen.
A lovasok ijedten kapták a fejüket a hang felé. A félelmes fényben egy pillanatra látták is ott lógni a halottat. Sarkaikat mélyebben fúrták hátasaik oldalába, még őrültebb tempóra kényszerítve a kimerülő lovakat.
Gyilkos pillantás érződött a tarkójukon. Nyakukat behúzták a prémes kaftán alá és óvatosan pillantottak ismét az utat övező bozótos felé.
Az egyik fa tetején megvillant egy sárga szempár. Egyenesen rájuk nézett.
- Huhú! - ordította el magát a halálmadár és szárnyait kitárva elrepült a lovasok felett a túloldalt látott zsákmány felé.
A rettenthetetlen harcosok ráhasaltak lovaik nyakára, attól félve, hogy rájuk veti magát a kuvik. Tekintetükkel követték a bagoly útját. Akkor látták meg pontosan a fejük felett az örökké fényes csillagokból kirakott Hadak Útját. Olyan alacsonyan húzódott, hogy nem mertek felegyenesedni a nyeregből, nehogy beleverjék a fejüket. Vége pedig bizonyosan érintette a síri feketeségbe nyújtózkodó rónát. Leért a földre az égből, hogy sok nemzedékkel korábban elesett hunok lejöhessenek rajta.
Ma is visszatért az a hírhedt Csaba…
Messze előttük tüzek égtek. Melegüket és biztonságukat ily’ távolról is érezték. Valamivel nyugodtabban ültek a nyeregben, de lassítani nem mertek. Itt még nem volt biztonságos.
- Állj! Kik vagytok? - végre egy otthoni szó eben a kegyetlen éjszakban!
A lovasok megálltak és keresni kezdték a kérdezőt. Valahol a bozótban lehetett, de nyomát se látták.
- Sejbán kán vagyok, a déli tömény vezére! A nagy Batu kán fivére! - dörrent az élen lovagló hangja. - Mutasd magad!
Recsegtek a gallyak és előtört a susnyásból egy nyakig prémbe öltözött ember. Kezében felajzott íjat tartott. Fáklyája, tüze nem volt. Süvegje csúcsán megült a holdfénye.
- Batu kán ordájába tartunk! Merre van? - faggatta a strázsát Sejbán.
- Amarra! - intette a távolabbi tüzek felé, megvárta, amíg az urak elvágtatnak, aztán visszakuporodott a rejtekébe.
Hatalmas sátra volt a nagy Batunak! Csúcsából lágyan kígyózott elő a szürke füst. Nemezborítását arany- és ezüsthímzés díszítette. Tartóoszlopain drágakövek sorakoztak. Körülötte pedig őrtüzek tucatjai égtek, mellettük pedig fegyveresek kuporogtak a hidegben. A távolban sátrak sorakoztak, melyek mélyén alszik az egész főtömény.
Sejbán félre dobta a bejáratot borító medvebőrt és belépett a kellemesen meleg sátorba.
Szemben vele, aranyozott párnán ült a nagy Batu. Két oldalán a vezérek foglaltak helyet, rangjuknak megfelelően. A sátor oldalain szőttesek és állatbőrök feszültek. Középen barátságosan ropogott a tűz.
Batu rászegezte szúrós tekintetét.
- Késtél - vágott a kán hangja és a vele szemben lévő helyre intett.
- Nagy ez az ország és nagy… - próbált mentegetőzni. A rangja lehetővé tette. Ő volt a Nagy Batu kán testvére. Messziről kellett idevágtatnia, a magas hegyek közül és nem mertek éjszaka haladni a nagy pusztán, csak a káni szállás közelében. Pedig napokkal korábbra hívták össze a tanácsot. A többi vezér biztos időben ért ide.
Sejbán letelepedett Batuval szemben egy kényelmes párnára, kezét és lábát a tűz közelébe tette, hogy felmelegedjen az éjszakai vágta után.
Batu egy fejintésére egy rabszolganő bort töltött egy arany ivókürtbe és átnyújtotta Sejbánnak. Elvette a kínált italt és végigtekintett a vezérek során. Komoran bámultak maguk elé, néhányan a bor mélyére tekintettek.
Vajon ők is ilyen rossz hírekkel érkeztek a káni tanácsra? - gondolta Sejbán és ivott egy kortyot az ízletes borból, amit nem messze a Sajótól zsákmányoltak.
- Mi hír a hadakról? - kérdezte Batu Sejbántól. A többi vezér reményteli pillantása szegeződött rá.
- Zúgolódnak - ismerte be az igazat. Lemondó sóhaj követte a hangját, de nem ő adta ki. A vezérektől jött. - Félnek.
- Mitől? - zengett Batu hangja és egyszerre túl szűk lett a tágas sátor. A vezérek nyakukat behúzva kuporogtak. - Tavaly rügyfakadáskor áttörtük a torlaszokat! Szétvertük a magori Béla seregét a Sajónak mondott folyó mellett! Miénk az országa! Ő gyáva nyúlként elfutott és behúzódott egy sötét üregbe! Ránk hagyta a földjét!
- Nagyuram… - kezdett nehezen beszélni Sejbán. Ellent mondani a kánnak még tőle is merészség volt, főleg így, a vezérek előtt. - Jogosan féltünk idejönni. A magorik híre nem véletlenül él még a pusztában. Nagy harcosok ők! Azt hittük, hogy őseik megtagadásával gyengültek, de új Istenük is oltalmazza őket…
- Azokat nem oltalmazta, akiket a keselyűk faltak fel a Sajó mellett! - zúdult újra rá Batunak rettenetes haragja.
- Mi is sok harcost veszítettünk ott - szólalt meg Sejbán, amikor Batu elhallgatott. - Kálmán a testőrséged tagjait is megritkította, még a hidat védték. Másnap pedig nehezen tudtuk áttörni a megritkult védelmüket. Hiába menekültek el sokan, erősen tartották magukat…
- A magori sereget levágtuk ott! Nincs kitől félnünk! - a kán haragja csendesült. - Akik elfutottak, nem mernek ellenállni nekünk!
- A magori sereg sokkal nagyobb volt… - Sejbán parancsolóan nézett a többi vezérre. Nekik is tudniuk kell erről. Szúrós pillantása végül szólásra bírta az egyiket:
- Egy napnyugati vitéz mondta, mielőtt kitéptük volna a nyelvét, hogy sokan nem szerették Bélát, ezért el se indultak a haddal.
- Sokan pedig - vette át a szót egy másik vezér - nem értek oda időben…
- Egy ilyen csapat vágta le a király után küldött harcosainkat - vágott a mondandójába Sejbán.
- Árulóktól és gyáváktól féltek annyira? - gúnyolódott rajtuk a kán. Megvető vigyorát a három felszólalónak szánta. A többiek hálát rebegtek, amiért nem szólaltak meg és nem vívták ki a kán ellenszenvét. - Ők nem jelentenek fenyegetést ránk nézve! Éhes farkasokként járják az erdőket és vonyítanak esténként.
- Falkákba verődtek ezek a farkasok - a megvetés a többiekre hatott, de ő nem hagyhatta magát. - Nappal elrejtőznek, nyomukat se látni éjjel viszont… lecsapnak a portyáinkra. Lombhulláskor még csak leölték az éjszakára megpihent harcosokat. Ma már a fejüket karóra tűzik ki az utak mentén. Száznál kisebb csapatban nem mernek megpihenni éjszakára a harcosaink. Tüzet nem mernek gyújtani…
- A farkasokat leszokás vadászni! Kiűzzük őket a nádasokból és sűrűkből, aztán leöljük mindet! - vetette ellen Batu. - Csak megfelelő vadászokat kell megbízni! - gúnyos mosolyát megtartva mérte végig a vezéreit. Értették mindannyian a célzást.
- Próbáltuk! - szólalt fel az egyik, a hatalmát és életét féltve. - Nappal nyomukat se látni, éjjel viszont mindig ott teremnek ahol kevesen vagyunk! Hiába kutatjuk fel az erdőket, még csak patanyomot se látni!
- Rebesgetik… - egy pillanatra megállt Sejbán. Nem tudta, hogy folytassa-e a rémhírt, amit a hallgatag nép terjeszt. - Hogy ezek nem emberek…
- Hát akkor kik lennének?
- A hegyi népek mesélik, hogy… van egy királyuk…
- Hát nem Béla az, aki elfutott? - vágott közbe türelmetlenül Batu. Sejbán nemet intett a fejével.
- Ez a király régen járt itt a földön, hunok királya volt… - egy megvadult szellő félredobta a medvebőrt és jégpengeként hasított bele a sátorba. A lángokat megdobta és a füstöt ölébe kapva kisüvített a sátortetőn. A vezérek megrettenve kapták a fejüket Sejbánra. Még Batu szeme is elkerekedett. Regéikben élnek még a félelmetes hunok, akik két legendás birodalmat igáztak le.
- Azt suttogják ezek a népek, hogy ha veszedelem éri őket, akkor levágtat az égből Csaba király a roppant seregével és nem kegyelmez annak, aki a népét sanyargatja. A Hadak útján járnak, ami csillagokból van kikövezve és felettünk húzódik, minden éjjel.
A tűz pattogása hallatszott csak a sátorban. Lélegzetüket visszafojtva figyelték Sejbán minden egyes szavát.
- Badarság - rebegte közbe az egyik vezér, aki igyekezett a kán bizalmát elnyerni. A biztonság kedvéért azonban a szemét körbeforgatta a sátorban, nehogy ott álljon az egyik hun harcos. - A babonás hadinépet próbálják ijeszteni ezzel! Ezek csak haramiák, akik az erdőkben gyülekeznek! Mi elfogtunk egyet!
Megkönnyebbült sóhaj tört fel a vezérekből. Csodálattal és irigységgel kapták fejüket a felszólalóra.
- Elfogtunk egy vitézt az északi hegyek között. Behúzódott a sánca mögé, de mi kipiszkáltuk onnan. Ha értő ember teszi fel a kérdést, akkor mindenkinek megered a nyelve… Az mesélte, hogy bandériumok járják a várakat és összegyűjtenek mindenkit, aki hajlandó leszállni a pusztára és a hátunkban, a portyáinkat zaklatni.
Kitalálta, vagy valóban így volt, azt senki sem tudta. Nem is faggatták, a végén kiderülne csak hazugság és akkor marad a kegyetlen lehetőség: valóban az utolsó hunok járják a pusztát és rájuk vadásznak.
- Mennyien lehetnek ezek a haramiák? - kérdezte Batu, de nem nézett egyik vezérére se. Mindenkitől várta a választ.
Sejbán felvonta a szemöldökét. Meglepte Batu higgadtsága az előbbi kirohanása után.
- Nem tudjuk! - ismerte be Sejbán mivel a többiek hallgattak. - Egy töményt nem tehetnek ki és szétszóródva járják az országot.
- Mennyit vágtak le a mienk közül? - faggatta tovább Batu az egybegyűlteket.
- Csak a kisebb portyákat támadják meg - felelte ismét Sejbán. - Az elmúlt esztendőben talán annyit, mint a Sajónál…
- Tehát ezek nem jelentenek nagy veszélyt ránk! - vonta le diadalmasan a végső következtetést Batu.
- Ha egyesülnek a falkáik, akkor igen! - Sejbán nem hagyta, hogy figyelmen kívül hagyják ezt a veszélyforrást, az komoly hiba lenne.
- Nem is csak velük van baj - vetette közbe az egyik bátrabb vezér. - A kőváraikból is ki-kitörnek. Azok is pusztítják a seregünket…
- Vannak ostromgépeink! - vágott közbe Batu. - Leromboljuk mindet!
- Túl sok váruk van. Ha mindegyikhez elvonszoljuk az ostromgépeket, akkor évekig is eltart a hadjárat - szólalt meg egy másik vezér. A bőre sárgább, a szeme vágottabb volt, mint a többieké. Ő volt az egyik kínai hadmérnök.
- Évekig… - ízlelgette a szót Sejbán. - Annyi időnk nincs. Az élelmünk fogy. Idén már a hamis királyi levél sem fogja kicsalni az embereket az erdőkből. Gabonánk nem lesz. Az ellenállás fokozódik majd és egyre erősebbek lesznek. Talán Béla is szervezi már a nyugati királyokkal a hadat ellenünk.
- Mit javasolsz hát bátor tanácsadóm? - dőlt előre ültében Batu, hogy közelebbről vegye szemügyre Sejbánt. Állta a gúnyos pillantást.
- Térjünk haza… - általános felzúdulás válaszolt rá, pedig mindannyian ezt akarták. - Ögödej nagykán öreg már. Közel az idő, amikor megtér őseinkhez. Jelenleg te vagy nagyuram a legdicsőbb hadvezér! Meghódítottad a Kaukázust, legyőzted a kunokat, leigáztad az oroszokat, elfoglaltad Kijevet. Feldúltad a lengyelek földjét. Szétverted a magori sereget és sok szolgát és jószágot szereztél. Nagyságod és dicsőséged vitathatatlan! - Batu kihúzta magát ültében a dicséretek miatt elégedetten hallgatta az érdemeit. Sejbán azonban folytatta. - Ha azonban maradunk, akkor kudarcot vallhatunk. A magori csapatok zaklatni fogják a portyáinkat és egyre erősebbek lesznek, a váraik kitartanak és ha egyesülne egy új sereg, az akár le is győzhet minket. Az élelmünk fogytán, a lovaink betegeskednek. Most még győztesen térhetünk haza. A következő esztendőre talán már csak a hírmondók kelhetnek át a hágókon! És akkor megszégyenülten járulhatsz a kurultájra!
Mély csönd zárta a beszédét. A tűz elemésztette a fahasábokat, üszköt és parazsat hagyva maga után, így ropogás sem hallatszott. A vezérek feszülten figyelték Batu minden rezdülését. A kán mérlegelt.
Maga is tisztában volt a veszéllyel, amit a magoriak jelentettek. Belátta a harcuk sikerességét: apró csapataik éjszaka könnyedén járhatják az általuk ismert területet és lecsaphatnak az alvó mongol seregekre. A hegyek közé nehezen törhetnek be, onnan viszont küldhetnek újabb seregeket a pusztára. Ha sokáig elhúzzák a harcot, az megingathatja a helyzetüket a nemrég leigázott területeken. Fellázadhatnak a kunok és az oroszok…
A kán döntött:
- A magorikat később igázzuk le! Hazatérünk!

Megosztás a facebookon