Amelyben az ütközet elkezdődik.

A csillagok fényes sávok és örvények képében táncoltak a kilátó ablakai előtt. A hiperugrás másik jeleként az egész hajót átjárta a jól ismert enyhe remegés.
Mattu felkönyökölt az asztalra és hanyag nemtörődömséggel figyelte Zotmundot, amit az utolsó kiürült tálat is eltolja maga elől, kiissza az italát, majd pedig nagyokat sóhajtva hátradől a székében.
- A csata előtti lakomától csak egy jobb dolog van a világon! - bölcselkedett, közben pedig a lapos hasán dobolt az ujjaival. - A csata utáni lakoma…
- Te semmit se változtál… - vigyorgott rá Mattu. - Nem is értem hogy lehetsz ilyen girhes, ha ennyit zabálsz! Egy minrast megennél egyedül!
- Úgy biz’a! - nehézkesen feltápászkodott a székből. - Gyere, osszunk fegyvert a tanítványaidnak! Plazmaíjunk nincs annyi felesleges, de pár száz droid karabély még akad!
- Mennyire erős ellenfelek ellen megyünk? - kérdezte Mattu a turbóliftben, ami a toronyból levitte őket a hajótestbe.
- Nem lesz gond! Hunimundék gondoskodnak róluk, mire mi odaérünk. Nekünk már csak a maradék ellenállás lefegyverzése jut.
- Ezt biztos? - vonta fel a szemöldökét Mattu. Igazi harcos volt és nem szerette ezt a túl magabiztos hozzáállást, az mindig bajt jelent. - Mert tudod, ezek a kölykök a legnagyobb turáni előkelők fiai és nem azért bízták rám őket, hogy egy nevenincs kalózbanda elleni összecsapásban haljanak meg.
- Ne félj, nem lesz baj! Ezt megígérem! Hunimund a vadászokkal elintézi az erősebb ellenállást és összezavarja őket. Mi majd leszállunk és átvágtatunk a túlélőkön. Pofonegyszerű az egész!
Mattu a fejét csóválta ettől. Túl sok harcost és barátot veszített már el ilyen “pofonegyszerű” rajtaütésekben. Az aggodalmát azonban nem akarta átragasztani sem Zotmundra, sem a többiekre. Nem jó Lúdvércet a falra festeni a csata előtt.

A csillagok pontokká zsugorodtak a szűkös pilótakabin előtt. A legközelebbi égitest is alig lett nagyobb, mint egy ember feje. Szándékosan ilyen messze törtek ki a hipertérből, hogy a kalózok ne is sejtsék a közeledésüket. Így viszont hosszú ideig repülhetnek az űrben, mire elérik a célpontot.
- Rendben Vastuskók! - szólt bele a kommjába Hunimund. - Alakzatba fejlődni és figyelni! Immáron ellenséges területen vagyunk!
Balkezével egy kicsit előrébb tolta a gázkart a vadász megugrott alatta és pillanatok alatt elfoglalta a vezérpozíciót.
- Mire figyeljünk itt, amikor szinte még a mélyűrben vagyunk? - recsegett a hangszórójából egy hang.
- Különben is! Vegyenek csak észre, hisz nem azért jöttünk, hogy osongassunk itt! - válaszolt egy másik pilóta.
- A végén még a hangárt robbantjuk rájuk aztán leshetünk, hogy nem kapunk semmit az osztozkodásnál!
- Ott vagyunk már?…
Pillanatok alatt elszabadult a káosz és kéttucatnyi nagyszájú pilóta kezdett egyszerre beszélni a kommban. Záporoztak a szellemes, a nagyképű, a beképzelt és a magabiztos beszólások, ugratások. Képtelenség lett volna figyelni mindegyikre, de egyet-egyet is komoly nehezség volt kibogozni. Hunimund éppen ezért meg se próbálkozott vele. Ráhagyta a többiekre a fecsegést. A lehetőségekhez mérten hátradöntötte az ülését, bekapcsolt a beépített lejátszóban egy kis zenét és kényelmesen ellazulva készült fel a hosszas utazásra a bolygóig.
Lehunyta a szemét és elképzelte az énekes mögött táncoló twi’lek lányt. A ruha, amit viselt alig takarta kék bőrét, lekkujai szinte lengtek a kecses mozgása közben. Egy másik a vállait masszírozhatná… Előre nyúlt a műszerfalhoz és felpöckölte az egyik szélső kapcsolót. Az ülése gyengéden bizseregni kezdett.
A turáni vadászgépekben nem volt ritka az ilyenfajta kényelmiberendezés. A gépek tulajdonosai mindenféle őrültséget képesek voltak kitalálni, a leleményes turáni mérnökök pedig egy kis fizetségért bármit beszereltek nekik. Így kerülhettek a pilótafülkébe masszírozóülések, italhűtők, holovetítők és egyéb hasonló eszközök. Ezek csak fokozták a vadászokra jellemző sokszínűséget. Egy turáni hajó alapvetően is legalább három másikból készült. Hasonló volt a helyzet a vadászokkal is. Minden beszerezhető gépet felhasználtak a készítésüknél. A háború alatt főleg köztársasági vadászokat szereztek. Egy-egy csata után akár tucatjával is gyűjtötték a megsérült hajókat, amit aztán a mérnökök újra repülhetővé varázsoltak. Így a turáni vadászegységek gerincét Torrent, ARC-170, V-szárnyú vadászok és NTB-630-as bombázók, illetve ezek minden lehetséges arányú és mértékű keverékei adták.
- Ébredj Vezér, mert beleszállsz a csillagba! - a megszólítás miatt Hunimund kinyitotta a szemeit. A csillag még azért messze volt, a bolygó viszont épp előttük.
Másodpercek alatt kikapcsolt a zenét és az ülést is előre engedte. Megfeszítette a szíjakat.
- Vastuskók készülj! - szólt bele a kommjába.
- Kezd izgalmas lenni… - Hunimund nem törődött a közbeszólóval.
- Ménrót, a szárnyaddal hátra maradtok és fedeztek minket! Kadosa, a te szárnyad megy bombázni, de pontosan a megbeszéltek szerint! A többiek pedig utánam!
Üdvrivalgástól, csatakiáltásoktól lett újra hangos a komm.
Hunimund balkezével a gázkart, a jobbal pedig a botkormány ragadta meg. A turáni technikusok elve volt, hogy a pilótáknak harcközben csak ezeket kelljen fogniuk. Elhelyeztek ezeken annyi gombot és kapcsolót, amikkel a pajzsokat, hajtóműveket, fegyvereket is lehetett kezelni, így nem volt szükséges a műszerfalon kapcsolgatni.
Ütközésig előre tolta a gázkart, a hajtóművek felbőgtek és a vadásza meglódult. Tucatnyian követték a példáját. A hadszervezet egyik trükkje volt, hogy a különböző, azonos nevű egységek nem azonos számú harcosból állt. Ezzel alaposan összezavarták az ellenséget, hiszen nem tudta pontosan, hogy a “szárny” tizenkettő, nyolc, vagy csak négy vadászt jelent…
A légkörbe érkezés megrázta az aprógépeket, mégis lassítás nélkül száguldottak a cél felé.
Alattuk egy sziklasivatag terült el. Világos barna kövei borították a láthatárt. A taktikai érzékelőn megjelentek az első ellenséges gépeket jelző foltok, a hangszórókból pedig egyenletes figyelmeztető hang hallatszott. Harminc pontot számolt össze a kijelzőn. Majdnem háromszoros túlerőben vannak jelenleg… Egész átlagosnak számított egy ilyen rajtaütésnél.
Hunimund jobb hüvelykujjával felpöckölt egy kapcsolót, amitől a műszerfal tetejéből két oszlopocska nyúlt ki, a fülke transzparacélja előtt, éppen szemmagasságban. A következő pillanatban átlátszó hologram keletkezett a két rúd között. Középen megjelent egy célkereszt, ami az ellenséges vadászokra közelített.
Korong alakú, lapos gépek voltak. Pont olyanok, amilyenekre számítottak. Ráillesztette az egyikre a vörös célkeresztet, ami ettől zöldre vált. Lenyomta a tűzkioldó gombot. A vadásza orrából kirobbant egy protontorpedó, kékes fénycsíkot húzva maga után az ellenséges gép felé süvített.
A becélzott vadász megpróbált egy dugóhúzóval kitérni a torpedó elől, de elkésett. A távolság ellenére is látható robbanás emésztette fel.
A társai is hasonlóan cselekedtek, így egy egész sor robbanás tizedelte meg a védők erejét.
A szokásos örömujjongás elmaradt. A következő másodpercekben egymásra plazmát ontva olvadt egymásba a két fél.
A turáni vadászok nagyhatótávolságú érzékelőinek és célzó berendezéseinek köszönhetően a kezdeti háromszoros túlerő mindössze kétszeresre olvadt.
A vörös és zöld plazmasugarak szinte átjárhatatlan, halálos hálót szőttek az égre. Időnként egy-egy robbanás csodálatos narancs és vörös színei keveredtek a összevisszaságba.
Elhúzott egy hajó Hunimund célkeresztje elől. A turáni bal ujjai gyorsan megrándultak a gázkaron. A lenyomott kapcsolók hatására a pajzsokból a hajtóművekbe irányította az energiát, majd előretolta a gázkart. A többlet teljesítménytől megugrott a vadásza és a légköri viszonyok miatt a gyorsulás egy pillanatra az ülésébe préselte. A tehetetlenségi kiegyenlítők gyorsan korrigálták az erőhatásokat és újra kényelmes körülmények uralkodtak a fülkében.
A célkereszt izzani kezdett, ahogy lőtávolságba ért. Átváltott az ágyúkra, de erejüket minimálisra csökkentette. Az ellenséges vadász igyekezett eltáncolni a célkeresztje elől, jobbra-balra tért ki előle, Hunimund azonban folyamatosan követte. Tucatjával küldte a kalóz után a plazmasugarakat. A többségük célt tévesztett, néhány azonban kegyetlenül talált és valósággal felszeletelték a hajót, még végül az egyik egyenesen a hajtóműbe csapódott, amitől a megmaradt roncs darabokra robbant.
Újabb ujjgyakorlat a gázkaron és az energia egyenletesen szétoszlott a pajzsokon. Szerencsétlen dolog lenne, ha egy oldalról jövő kapáslövés szelné ketté a gépét. Körbenézett a káosznak tűnő csatában.
A turáni vadászok és a kalóz gépek halálos táncot járva vívtak egymással. A kalózok nem voltak olyan szervezettek, hogy a turániaknak a bevett páros alakzatokra szakadva, egymást fedezve harcoljanak. Igazából két csürhe kocsmai verekedésére hasonlított az egész légharc.
Valójában szükség sem volt egymást fedező párokra. Ezek a harcosok többségében egy nemzettség előkelői közül kerültek ki. Testvérek, sógorok, unokatestvérek voltak. Ők nem csak a párjukat, hanem mindenkit fedeztek. Tizenkét pilóta, akik mind óvják a társukat. Ez a taktika talán még a Birodalmat is meglepné.
Zöld plazmanyalábok húztak el Hunimund gépe mellet, némelyik olyan közel, hogy a pajzs energiáját nyolcvan százalék alá sorvasztotta. Elharapott egy káromkodást, helyette átirányította az energiát a hátsó pajzsokba és gázt adott. A hajó meglódult és távolodni kezdett az őrült forgatagtól a sziklasivatag felett.
Jobbra-balra táncoltatva a gépét kerülte el a kalóz kapáslövéseit. Néhány pillanat alatt elegendő távolságra került a csatától.
Visszarántotta a gázkart a balkezével, miközben a jobbjával egy csuklómozdulattal jobbra, majd azonnal maga felé rántotta a botkormányt. A manővertől a gépe élesen fordulni kezdett, a kalózgép pedig egy kis késéssel lemaradva követte. A fordulat felénél lassan előremozdította a gázkart. Az erős igénybevétel miatt felvisított a hajtómű.
Ha túl gyorsan, vagy túl erősen ad energiát a hajtóműveknek, akkor darabokra robban a hajó, ami erősen ártana az egészségének. Ilyen körülmények között a katapult is inkább megölni, mivel a felszínbe vágná be.
Ettől sokkal tapasztaltabb pilóta volt. A visító hajtómű ellenére meglátta a szeme sarkában a korong alakú hajót.
- Gyerünk, gyerünk, gyerünk… - sziszegte a fogai között és még előrébb tolta a gázkart. A kalóz már csak centikre volt a célkeresztjétől. Még egy kicsi energia a hajtóművekbe és…
Egy protontorpedó felülről belevágott a kalózba és darabokra tépte.
- Juhéé! - üvöltött a hangszórókból egy éles hang!
- Hé! Ez az enyém volt! - csattant rá Hunimund és megnézte az érkezőt. Ménrót szárnya csatlakozott a csatához. Tehát a flotta belépett a rendszerbe és ideje volt elvonni a figyelmet a leszálló egységekről.
- Az lehet, de én lőttem le! - nevetett a pilóta és gépével beszáguldott a csatába.
- Kadosa? - szólt Hunimund a kommba és közben visszafordította a vadászát a légharc felé.
- Épp most végeztünk vezér! - válaszolt szinte azonnal a hangszóró. - Védelem kiiktatva, célpont berobbantva…
Tökéletes. Minden rendben zajlott a felszíni támadáshoz. Most már az apján és a turáni plazmaíjakon múlik minden.

Megosztás a facebookon

Amelyben a múlt néhány titka felderül.

A zord felszínű kiképző bolygó lassan zsugorodott mögöttük. A légkör fokozatosan elmaradt és a teherhajó transzparacél ablakait végtelen feketeség töltötte be.
Az indulás hosszasan elhúzódott. Miután Mattu beleegyezett a kalózok megrendszabályozásába, a tábor szedelődzködni kezdett. Gyorsan lebontották a sátrakat, rögtönzött karámokat, felszerszámozták a minrasokat, összekészítették a felszerelést. Közben Zotmund szólt az embereinek, akik hívtak egy másik, nagyobb teherszállítót, amire fel lehetett terelni az állatokat és biztonságosan el lehet szállítani. A behajózás órákig eltartott, mire felkerült minden állat, csomag és ember a hajókra, jócskán fent járt már a nap.
Mattu Zotmund mellett ült a kisebbik teherhajó irányítófülkéjében. Előttük ült a pilóta és a másodpilóta, akik a hajót vezették.
A légkört felváltó sötétségre ösztönösen összébb húzták kaftánjaikat, pedig az űr fagyos világát nem érezhették a fűtött kabinban.
Szótlanul utaztak, pedig Mattut fúrta a kíváncsiság, hogy miért kezdett régi barátja újra a háborúskodásba? Miért adta fel a békés előkelői életét a kalandozásért?
Mélyen a gondolataiba merült. Így már jól láthatóvá vált az előttük úszó csatahajó, mikor fel is fogta, hogy mit lát az ablakok előtt. Benyomakodott a két pilóta ülése közé és szinte rátapadt a transzparacélra, hogy a száján át bámulhassa meg alaposabban a jelenséget.
Hosszú, kecses alakja volt. Orra hegyesen indult és élesen szélesedett, aztán egyenesen futott egészen a gerince közepéig. A hátsó fele ívesen rajzolódott meg, melyből felfelé és lefelé is egyaránt egy-egy karcsú torony ívelt ki, a felső azonban legalább háromszorosa volt az alsónak. Ívesen futó hátsójának nagy részét betöltötte a kéken megvilágított hangárkapu.
- Mi az öregisten… - nyögte ki Mattu, Zotmund legnagyobb örömére. Remélte, hogy ilyen hatást ér el barátjánál. - Honnan a fenéből szereztél egy Providence-osztályú csatahajót? - szegezte neki a kérdést.
- Van annak, aki meg nem issza… - rántotta meg hanyagul a vállát Zotmund.
Ahogy közeledtek a hajó felé, körvonalazódtak a kísérők is: három tipikusan turáni cirkáló - ezeknek már az eredetét sem lehetett felismerni a rengeteg átalakítástól. Új ágyúkat, pajzsokat, kommunikációs tornyokat építetek hozzá a törzshöz, vagy éppen a feleslegesnek ítélteket vágták le róla.
Két dreadnaugth is tartozott a kísérő flottához. Rajtuk még nem látszódott az ügyes kezű turáni mesterek munkája. Eredeti állapotuk jól árulkodott, hogy új tagjai az ütőképes kis flottának.
A hat csathajó mellett legalább egy tucatnyi felfegyverzett teherhajó is tartozott a flottához, egy részük az ellátmányt szállította, másik részük a leendő zsákmánynak kellett.
Mattu visszaült a helyére és Zotmundra szegezte kérdő, vádló és összességében semmi jót sem ígérő tekintetét.
- Egy kis portyára minek kell hat csatahajó? Főleg egy olyan böhömnagy, mint az a providence?
- Hívd csak Turáni Átoknak! - javasolta Zotmund, mosolygós jókedvéből öregisten se tudta volna kibillenteni! Láthatóan jól szórakozott Mattun.
- Egyáltalán honnan van? - faggatta tovább Mattu, mivel érdemi választ nem kapott. - Ha az összes állatod eladod se lenne rá pénzed! - elhallgatott egy pillanatra. A fejét oldalra billentette és kicsit összébb húzta a szemöldökét, miközben fejszámolást végzett. - Ha az egész nemzettséged állatait eladnád se tudnád megvenni!
- Mattu, Mattu, Mattu… - csóválta a fejét Zotmund. - Mi turániak csak vásárolni tudunk?
- Egy ilyen hajót ellopni sem tudsz! - makacskodott akaratosan.
- Meséld el neki! - kegyelmezett meg a kíváncsiskodó barátjának Zotmund, szavait a pilótaülésben ülő fiának szánta.
Az alig valamivel húsz feletti fiú vigyorogva fordult hátra a székben.
- Úgy egy éve - kezdett bele a magyarázatba Hunimund - épp ezzel a bárkával vittünk rabszolgákat a piacra, kitörtünk a hipertérből és ott állt előttünk egy óriási csatahajó. Majdnem nekimentünk, alig tudtuk elkerülni az ütközést. Persze rögtön felhúztuk a pajzsokat, fegyvereket bekapcsoltuk és össze-vissza repkedve próbáltunk lelépni. Aztán úgy feltűnt, hogy senki nem szólt bele a kommba. Biztonságos távolságból visszafordultunk és hívtuk mi őket, hogy az ismeretlen csatahajó azonosítsa magát… - Zotmund kedve egyre jobb lett fia története közben, Mattu figyelmesen hallgatta a fiú heves gesztikulálással teletűzdelt mesélését. Közben a Turáni Átok hangárajtaja óriásira növekedett és teljesen betöltötte a látó mezőt. - Nem válaszolt senki, így hát körbe repültük egy párszor, aztán letapogattuk, de semmi. Aztán segítőkész emberekként leszálltunk a hajóra, hátha van valami segítségre szükségük. Már a hangárban tudtuk, hogy valami nem stimmel. Sötét volt mindenhol, egy árva fénycsóva nem világított. Fejlámpákkal és plazmaíjakkal felszerelkezve szétnéztünk a hangárban, de csak üzemen kívüli droidokat láttunk.  Nem hagyott nyugodni a rejtély, így elindultunk a társaimmal a hídra. A folyosókon is sötét volt, de ott is csak leállított droidokat láttunk. A híd is hasonlóan mutatott. Az irányító pulton bekapcsoltuk a világítást és a létfenntartást is újraindítottuk. A hajónaplóhoz, hajtóművekhez, navigációhoz, fegyverekhez… tehát semmi máshoz nem fértünk hozzá. Néhány óra kódtörés után kiderült, hogy központilag leállították a teljes hajót, minden eszközével együtt…
- Tudod, hogy ért véget a háború? - vágott fia szavába Zotmund, az elképesztő történet miatt nagyokat pislogó Mattunak szánva a kérdést.
- A köztársaság nyert, aztán birodalom lett belőle… - felelte bizonytalanul. - Sose érdekelt igazán…
- Központilag leállították a teljes konföderációs sereget! - Zotmundnak nagyon tetszett, hogy ilyen új információkat oszthat meg barátjával. - A néhány napos adatelemzés után kiderült! Szerintem néhány kommandóst beküldtek a konföderációs főparancsnokságra, valahogy leállítatták a droidsereget, ezt kihasználva pedig kapitulálására kényszeríthették őket!
- Mi van? - értetlenkedett Mattu. Kezdett megártani az egy napra jutó információ mennyiség. - Ez miért lényeges?
- Ennek a hajónak az adatbankjából erre lehetett következtetni! A teljes sereget lekapcsolták. És nem úgy, hogy menjenek a legközelebbi támaszpontra és ott álljanak le, nem! Azonnal! Ezért maradt ott a Turáni Átok is, ahol Hunimund megtalálta!
Mattu eltöprengett az új információ nyújtotta lehetőségeken…
- Mert ez nem egyedi példa! - folytatta Zotmund lassítás nélkül. - Kicsit szétnéztünk a feketepiacon és hirtelen megszaporodott a fegyver és a hajó kínálat! És mindegyik volt konföderációs! Néhány kreditért vagy pofonért egy-két kereskedő el is árulta, hogy csak véletlenül bukkantak a kikapcsolt hajókra az űrben. Az is erre utal, hogy minden a hajón maradt! Járművek, lövegek, tankok! Minden! Csak droidból százhúszezer volt rajta! Abból vagy kétezret otthon beolvasztottunk, de több nem kellett nekünk, így eladtuk őket ócskavasnak. Aztán a járművekből hasznosítottuk, ami kell, utána az is ment a piacra… Vagy három hónapig ezekkel voltunk elfoglalva. Aztán mikor “üresen” állt a hajó, akkor elgondolkoztunk, hogy mi legyen vele. Az első gondolatom az volt, hogy szétszedjük azt is alkatrésznek, de azért mégis csak egy porvidence-osztályú hajóról van szó! Úgyhogy összeszedtem a legjobb kódtörőinket, hogy indítsák újra a rendszereit. Hónapokig dolgoztak, de semmire sem jutottak.
Megérkeztek a Turáni Átok fedélzetére. Simán landoltak és a leereszkedő rámpán lesétáltak a fedélzetre. A hangárban olaj és festék szag terjengett, és zsúfolásig volt turáni vadászgépekkel. A nagyobbik teherhajó már landolt és éppen az állatokat terelték a szomszédos, karámoknak kijelölt helyiségekbe, hogy takarmányt adjanak nekik.
A hangár falainál szorgos turániak dolgoztak, hogy az egyhangú szürke fémet rétre emlékeztető zöldre fessék. Zotmund egy közeli folyosóhoz vezette vendégét, közben be nem állt a szája.

- Akkor jutott eszembe másodszor, hogy a flottával szétágyúztatom, aztán ami marad belőle, eladjuk. Bosszantó volt, hogy nem tudtunk semmit se kezdeni vele! Aztán inkább kerestem egy specialistát, aki jó egy hónap alatt, jó sok kreditért cserébe felülírta az egész rendszert. Így végül majdnem egy évbe telt, mire lett egy új hadihajónk!

- És a dreadnaughtok? - faggatta kíváncsian szélesen vigyorgó barátját Mattu.
- Jah! - szólt Zotmund, mintha megfeledkezett volna. - Azokat az eladott alkatrészek árából vettem néhány kalóztól. Ők mesélték, hogy hallottak másról is, aki talált ilyen szellem hajókat.
A folyosókon és lifteken felmentek a kilátóban berendezett lakosztályba. A hatalmas transzparacél panoráma ablakon túl látni lehetett az egész hajótestet, és a kísérő flotta hajóinak kecses alakját.
A liftajtó előtti erkélyről kétoldalt lépcső vezetett le a tágas terembe, ahol hatalmas terített asztal várta vendégeit.
- Megterítetettem még ideértünk - magyarázta Zotmund és letrappolt a lépcsőn az asztalhoz. - Ülj le és lakomázzunk!
Mattu csak a fejét csóválta a sok újdonság miatt. Helyet foglalt és végigpásztázta a különféle ízletesebbnél ízletesebbnek ígérkező ételeket.
- Akkor végre elárulnád, hogy mi ez az egész? Miféle portyázó kalózokra kell hat ekkora csatahajót küldeni?
Zotmund nem szerénykedett az étellel. Egyszerűen félre tolta maga elől a terítékét és az egyik sült hússal megrakott tálaló edényt húzta maga elé. Poharat sem koszolt, hogy italt öntsön bele, egyszerűen itta az üvegből.
- Ez egy másik történet - kezdett bele Zotmund a beszédbe és az evésbe egyszerre. - Még Ti a Korona felderítésére fordítottak minden energiát, itt meggyűltek a bajok a kalózokkal. Amúgy még nem is gratuláltam neked személyesen! Szép munka volt! - elismerő bólogatással rázta meg Mattu kezét. Őszinte gesztus volt a részéről, ezt tudták mindketten.
- Tehát a nemzetségek itt elkezdtek aggódni, hogy mi lesz velük, mert a kalózok megerősödtek, így egyedül nem képesek feltartóztatni őket. A főseregek pedig egyrészt le voltak foglalva, másrészt meggyengültek. Így hát a környező nemzetségfőkkel megbeszéltük, hogy egy kicsit szervezkedünk. Nyolc nemzettség összefogott és mivel én voltam a leggazdagabb és legerősebb, megválasztottak a vezetőjüknek. Így most a nemzetségfők felett, de a “központi” vezetés alatt állok…
- Összefogtatok? - lepődött meg Mattu és megállt a szája felé tartó sült hús a levegőben.
- Ühüm - nyelt le Zotmund egy nagy falatot. - Én intézem a magasabb ügyeket, de főleg én vezetem a megerősített hadat. Minden nemzettség ad hozzá harcosokat, de úgy, hogy maradjon nekik is elég. De ez csak én nemzetségi hadam. A többivel együtt sokkal erősebb a flottánk…
Mattu elgondolkozott hallottakon. Nem is volt olyan rossz ötlet ez a lépés. Ha nyolc-tíz nemzetséget egybefognának, egyszerűbb lenne védekezni és támadni is, ráadásul az ügyes-bajosabb ügyeket is könnyebb megoldani.
- Tehát ha jól értem… - foglalta össze Mattu a helyzetet. - A fiad talált egy csatahajót, aminek készleteiből vettél még kettőt, így te lettél a legnagyobb főúr, ezért megválasztottak vezetőnek…?
- Aha - helyeselt Zotmund. - Pont így történt. Ezért kell most újra háborúskodnom. 

Megosztás a facebookon

Egy másik történet szál, amely a Birodalmi Rohamosztag mindennapjaiba enged bepillantást.

Tizennyolc éves voltam, amikor a Birodalom katonája lettem. Mindössze tizennyolc. Akkor a Peremvidék egyik jelentéktelen porfészkét neveztem az otthonomnak. Egy nyomorult, nincstelen világ, ami a Galaxis seggében volt. A Köztársaság húszezer év alatt tudott valamit kiépíteni, amit mi gazdaságnak, iparnak és növénytermesztésnek nevezhettünk, de ez még a szegény bolygók számára is csak vicc volt. A Magvilágokról nem is beszélve... A teljes termelésünk kevesebb volt, mint egy közepes coruscanti polgár vagyona... De mi megéltünk belőle. Aztán jött a Klón Háború.
A csata a bolygóhoz illően teljesen jelentéktelen volt. Alig pár hajó és néhány zászlóalj vett benne részt. Talán még a hivatalos történetírás sem emlékezett meg róla. Először a droid hadsereg pusztította el a városainkat és a gyárainkat. Aztán pedig a felszabadító klón hadsereg.
A háború utánra semmije sem maradt a bolygónak. A Birodalom ugyan gyorsan elvégezte a helyreállítást, de ez csak önfenntartásra korlátozódott. Annyi élelmet termelt a bolygó, hogy éhen ne haljon a lakossága, de többet egyelőre nem volt hajlandó áldozni ránk az Uralkodó. Sokkal fontosabb világok is elpusztultak a háborúban, ők elsőbbséget élveztek.
Így hát koldusként tengettük a mindennapjainkat és vártuk a csodát. Évek óta munka nélkül loptam a napot, ahogy ezernyi sorstársam is. Tanulni nem volt mit és nem is volt értelme. Akkor sem lett volna munkám, se lehetőségem lelépni onnan.
Aztán a helytartónk megelégelte az egekben lévő munkanélküliséget és zseniális megoldással állt elő. Egy hét alatt egy millió korombelit soroztak be a hadseregbe. A tizenhat-huszonöt éves korosztály közel száz százalékát! Nőket, férfiakat, dolgozókat, munkanélkülieket, mindenkit.
Az alkalmassági vizsgán ellenőrizték, hogy van-e mindenkinek két lába és két keze és ha megvolt, akkor máris mehetett a kiképzésre. Ha nem, akkor a Birodalom meghitelezett neki egy robotvégtagot...
Az ember azt hinné, hogy ha ennyi társunkkal soroznak be, akkor elkerülhetetlenül összeakadunk eggyel-kettővel a kiképzésen. Ettől nagyobbat nem is tévedhetnénk! Soha többé nem találkoztam egyik földimmel sem. Egymillió emberből eggyel sem!
Engem egyébként a Rishire küldtek alapkiképzésre. A bolygó a Külső Gyűrűben található, az Abrion szektorban. A Klón Háborúban volt ott egy előretolt helyőrség, abból alakították ki a 782-es számú kiképző központot. Állítólag CT-782 egy klón katona volt, aki az erőd védelmében halt meg. Konkrétan a droidok egy váratlan támadással megszállták a támaszpontot, így elvágták a Flottától a katonákat. Ez a Hevy nevű fickó meg belopódzott a szellőzőkön keresztül, és a fegyverraktárban felrobbantotta a felhalmozott bombákat. A detonáció megsemmisítette az egész bázist, de ebből tudta a Flotta, hogy baj van és rögtön oda sietett.
Az ő számát kaptuk meg mi is, így lettek az ott kiképzett rohamosztagosok a 782-es légió tagjai. Állítólag. Csak a pletykák terjedtek a kantinban erről, de se egy emlékmű, se egy szobor, se egy hivatalos adat nem volt. Lehet, hogy csak mese az egész és csak álmodozó katonák találták ki, akik nem tudták elfogadni, hogy egy nyamvadt sorszámok a rendszerben...
Az idő múlásával egyre nehezebb visszaemlékezni az ilyen régi eseményekre. Meg is kopnak, meg is szépülnek a történések. Az ember hajlamos a szentimentalizmusra, ha ennyi mindent átélt már. Így lassan a Rishin töltött idő is kellemes emlékké válik. Pedig nem volt az.
A bolygó gondolatára még most is érzem azt a félelmet, amit akkor éreztem, amikor először érkeztem meg. A teherhajók százával ontották magukból az olyan kölyköket, mint én. Az őrmesterek ordítoztak velünk és próbáltak elrendezni minket.
Mi százhúszan utaztunk egy hajón, a rámpája lassan ereszkedett le a leszállópálya betonjára. Nappal volt, a fény bántóan erős volt a benti sötétséghez képest. Bizonytalanul és félve hagytuk el a hajót.
Négyen vártak lent minket, kiképzőőrmesterek. Szigorú, gyilkos tekintettel méregettek minket. Egy pár másodpercnyi bámészkodást engedélyeztek, aztán kezdődött a szenvedés, ami négy hétig tartott. Curaady őrmestert akkor még nem ismertük, ezen hamar túl estünk.
- Sorakozóóó! - ordította el magát és olyan hangja volt, hogy elnyomta a hajtóművek zúgását. Én soha életemben nem voltam katona, kóvályogtam is, mint egy bantha a ligeterdőben, alig találtam meg a helyem. A többiek is hasonlóan szerencsétlenek voltak, nem is lett meg a kívánt eredmény.
- Normális sort kérek, kowaki majomgyík csürhe! - nekem fogalmam sem volt, hogy mi a baj a felvett alakzattal, másnak sem. Így rögtön érkezéskor megkaptuk pályafutásunk első pofonjait. Aztán a sorakozó elégséges lett.
A következő adagot a „jobbra át” parancsra kaptuk meg. Utóbb kiderült az nem csak azt jelenti, hogy elfordulunk jobbra...
Nem tudom máshol hogy ment ez, de a Rishin jellemző volt az ilyesféle hozzáállás. Nem tanítottak, magyaráztak semmit, csak parancsba adták és ha nem tudtad végre hajtani, akkor megbüntettek.
A raktárakhoz masíroztunk, ahol kiosztották az egyenruhákat, menetfelszerelésünket és az E-11-eseket. Az első perctől kezdve éles fegyverrel gyakorlatoztunk, aminek meg is lett az eredménye. A birodalmi katonai kiképzéseken felfoghatatlanul magas a halálozási arány. Van olyan súlyos, mint egy ütközetben. Ma már ezt jól tudom.
Tőlünk a második napon halt meg az első ember. Egy akadálypályán keltünk át. A végén volt egy feladat, miszerint fedezékből kellett fedezékbe rohanni. Persze egy T-21-essel folyamatosan sorozták a fedezékek közötti teret, így jó ütemben és gyorsan kellett átérni. Ő nem volt elég gyors. Már majdnem elérte az utolsó rókalyukat, amikor végigszántották a testét a plazmasugarak. A végtagjai leszakadtak, a törzse szinte teljesen szétrobbant. Én elhánytam magam, amikor megéreztem az égett hús szagát. A többiek közül is egy jó páran. Nők és férfiak is.
Jah, igen. Ezt azt hiszem illik az elején leszögezni: A Birodalmi Rohamosztagba közel azonos arányban vesznek fel nőket és férfiakat. Az már más kérdés, hogy a sorozatos megterhelés és megalázás, amit kiképzésnek és szolgálatnak hívnak, mennyire befolyásolja ezt az arányt.
Szívesen mesélnék a nőkről, akikekkel együtt töltöttem az első négy hetet. Biztosan karcsúnak és szálkásnak kellett lenniük, de sajnos semmit sem tudok mondani. A teljes kiképzés egyetlen hosszú és kegyetlen gyakorlatsornak tűnt, aminek sohasem lesz vége.
Hat órát aludhattunk, aztán reggelitorna, reggeli, erőnléti edzés, akadálypálya, alakizás, fegyverismeret, közben valamikor ebéd, menetgyakorlatok, fegyverismeret, lövészet, akadálypálya, vacsora, alvás... Végtelenítve.
Az elméleti oktatást gyakorlatban tanultuk meg. Például lövészet előtt elmondták az E-11-es működését, a lövéstechnikáját, mindezt öt perc alatt, után jött a tűzparancs. Ha nem érted a kívánt eredményt, akkor kaptad a büntetést. A komolyabb fegyvereknél, mint a T-21-es, az E-WEB, vagy a hődetonátorok ugyanez volt a helyzet...
Az ilyen oktatások mindig egy erőnléti edzés és egy akadálypálya közé került. A füledben dobogó vértől és a légszomjtól alig hallottál valamit, az izmaidba hasító görcstől meg nem tudtad felfogni, amit mondtak. Lihegve, nagy bamba szemekkel ténferegtünk a kezünkbe nyomott éles karabéllyal, vagy hődetonátorral és fogalmunk se volt, mit kellene tennünk. Curaady őrmester irodalmi nyelvezetben magyarázta el újra el nekünk. Hihetetlen szókincse volt, a leszidásunkra, nem emlékszem, hogy a négy hét alatt kétszer elhangzott volna tőle ugyanaz a szitok, vagy átok.
Az ilyen oktatások közben is történtek balesetek. Egy kadét dobásközben kiejtette a hődetonátort a kezéből. Mire észbe kapott, már fel is oldódott a robbanásban. Egy másik nem húzódott vissza elég gyorsan a fedezékbe egy sorozatlövés után és a célpontnak használt droid lekaszálta egy plazmasugárral.
Pihenők, szabadidőnk sohasem volt. Két esetet leszámítva.
Az első elég kockázatos volt, nagyon függött Curaady kedvétől és azt soha nem lehetett kitalálni. Néha előfordult, hogy az akadálypályán először célba érőnek nem kellett büntetést csinálnia, ez nagyjából öt perc nyugodt pihenést jelentett. Néha azonban, ha rossz, vagy éppen jó kedve volt, ezt nála nem lehetett eldönteni, akkor éppen az elsőt küldte még egy körre, hogy bemutassa hogyan teljesít egy rohamosztagos... A többiek persze követték, hogy közelről lássák az előadást.
A második már biztosabb volt, és félórát jelentett. Verseny.
Ilyenkor előre szólt, hogy az első megkapja a pihenő időt. Ezzel kihozta belőlünk a legvadabb, agresszív állatot. Versenyeken kétszer annyi végtagtörés történt, mint általában. Egyszerűen lerugdostuk egymást az akadályokról, lelöktük az útról. Az se számított, ha ki a plazmatűzbe... Csak az a félóra pihenés lebegett mindenki szeme előtt. Fel nem foghatom mire nem voltunk képesek harminc nyomorult percért! Egyszer egy alacsony, vézna kiscsaj szétverte egy nála kétszer nagyobb fickó fejét egy ökölnyi kaviccsal. Közelharc képzésünk volt, ők kerültek egy párba. A fickó már vagy tucatszor felmosta a szerencsétlen csajjal a padlót, ami Curaddynak nagyon tetszett. Motiválásként bedobta a nőnek, hogyha ki tudja ütni, megkapja a harminc percet. Ő megszerezte. Egyszerűen felkapta a követ és addig verte a fejét, amíg volt valami belőle.
Talán ezt az egyet tanultuk meg igazán a kiképzés alatt: csak magadra számíthatsz!
A bajtársiasságnak a legkisebb morzsája is hiányzott belőlünk. Bármire hajlandóak voltunk a legenyhébb jutalomért – rövidke pihenőért – vagy a legkisebb mértékű büntetés elkerüléséért. Bűntudat nélkül loptuk meg a társainkat. Ha éhesek voltunk, akkor ételt, ha elhagytunk, eltörtünk valamit a felszerelésünkből, akkor azt. Az öngyilkosok többsége az áldozataink közül került ki. Az őrmesterek folyamatos lecseszései és verései mellé még kaptak tőlünk is. Ebből elegük lett és egyszerűen kiszálltak. Ez a Birodalmi Rohamosztag esetében a halált jelenti. A kiképzés alatt nem nehéz alkalmat találni, kilépsz a fedezékből, nem dobod el a detonátort... ezernyi módja van.
Vannak rosszabbak is azonban. Egy másik században egy ilyen kölyök bekattant és tizenöt kadéttársát ölte meg, mire megfékezték. Történtek balesetek.
Időnként volt Kiválasztás is. Ilyenkor felsorakoztattak minket, megjelent pár tiszt vagy altiszt és a legalkalmasabbakat kiválasztották maguknak mélységi felderítőnek, tüzérnek, harckocsizónak... bárminek, ami nem a sima gyalogoslövész volt. A legalkalmasabb megtalálása általában a böködéses módszerrel történt. A tiszt, vagy altiszt rábökött, hogy a „szakállas”, a „magas”, a „kicsi”, a „vörös”, a „szőke”, a „törött kezű”... és így tovább. Senkit nem érdekelt, hogy alkalmas-e a kiválasztott feladatra, ha nem képes megtanulni, úgyis belepusztul a kiképzésbe.
Százhúszan kezdtük, naivan azt hittem, hogy egy egész századot képeznek ki belőlünk. A kiképzés alatti halálozások, az öngyilkosságok, a kiválasztások után egy szakasznyian maradtunk. Így aztán minket ünnepélyesen rohamosztagossá avattak, felpakoltak egy Sentinelre és a 782-esek után küldtek minket. Ki, valahová a Galaxis peremére, hogy háborúzzunk a Birodalomért.

Megosztás a facebookon

Amelyben a reggeli készülődést egy váratlan látogató zavarja meg.

Hideg szél süvített végig a pusztán. Ereje alaposan kikezdte a sebtében felállított tábort. Az itt is, ott is pislákoló tüzek vesztésre álltak az egész éjszakás harcukban a természet erőivel. A nyers fa, a tomboló szél, a hajnali ködszitálás annyira legyengítette őket, hogy már csak parázslani és néhány pillanatos fellángolásra voltak képesek.
Már napok óta ácsorogtak egyhelyben, az egy éjszakára tervezett táborban, ami meglátszott a sátrakon is. Ha esett, beáztak, ha fújt, ha hideg volt, nem tartotta a meleget. De nem baj, ezt is meg kell szokni! Nem lesz mindig palota a leendő harcosok feje felett.
Mattu kilépett a sátrából. Aránylag az övé bírta a legjobban a természet ádáz támadásait. A tapasztalat és a vezérség nyújtotta előnyök a javára váltak.
Kaftánját összehúzta magán a csontig hatoló szélben. Leheletét képező párafelhőket messzire repült, így nem tudott az arcára fagyni. Akaratlanul is azt kívánta, hogy lenne inkább egy tüzes asszony forró ölelésében, mint ezen a zord bolygón. A gondolatait sebesen szőtte tovább, akarattal kellett leállítania magát. Dideregve vonult inkább a minrasok felé.
A föld szerencsére fagyott volt, nem süllyedt bele a sárba. Majd ha kiolvad délelőtt, akkor lesz igazán kellemes mocsár itt! A távolban már kezdett is felkelni a nap, első vörös sugaraival megsimogatta az ébredező tájat. Ezzel még nem lett melegebb, de legalább az emberben felkelt egy kis reménység.
A minrasok felnyerítettek. Őket is bántotta a hideg. De nekik is meg kell szokniuk. Még egy párnapot itt töltenek, aztán elindulnak délre! - határozta el magában a mogur. Az állatok körül lépések zaja hallatszott. Újabb nyerítések, majd vad csámcsogás. A pirkadatban álmos fiúk hordták a takarmányt az állataik elé.
Mattu elégedetten bólogatott magának. Legalább ezt már megtanulták: első a minras! Ők nehezebben tudnak gondoskodni magukról. Főleg, ha egy karóhoz vannak kötve.
Útközben megállt egy sátor előtt. Tűnődött egy keveset, aztán belépett. Egyszerű volt belülről is: középen egy oszlop, ahhoz kötve a többi tartó fa, az egészet pedig betakarták, így sajátos kúp alakja lett. Berendezés semmi sem volt benne, még egy tűzhely sem. Az ezernyi lyukon besüvített a szél, az tartókon, sátoroldalon lecsapódott a harmat és a köd. Semmivel sem volt jobb itt bent, mint kint. Annyiban még rosszabb is volt, hogy az egyhangú falakon kívül semmit se lehetett látni. Se a csillagokat, se a holdat, se a természetet.
A középső oszlophoz kötözve Berserker ült. A szeme nyitva volt és egyenesen a belépő Mattura nézett.
- Hát ébren vagy! - jegyezte meg kelletlenül. A fiú nem felelte rá. Tudta, hogy nem nagyon érdekli a válasza.
Mattu odalépett hozzá és eloldozta.
- Kelj fel! - utasította, a rabszolgákkal használt beszédstílusában. - Mosakodj meg, meg biztos kell könnyítened is magadon!
Berserker Mattu legnagyobb elégedettségére szótlanul állt fel és indult ki a sátorból. Biztos kezdi megszokni a helyzetét.
Már szinte mindenki ébren volt a táborban. Reggeli teendőik után szaladgáltak. Minrast etetni, fát hozni a tűzre, edényeket előszedni, reggelit készíteni…
Berserker a vékony páncél alatti ruháját viselte, mégsem rezzent össze a reggeli hidegben. Megállt a sátor bejáratában és valamilyen formájú vizet kutatva tekintett körbe.
- Azt a fűzfánfütyülő, jégenkopogó rézangyalát annak a hétszínű szitán keresztül szűrt sistergő ménkűnek, hogy a fenében nem fagysz meg?! - bukott ki Mattuból a meglepettség Berserker természetellenes viselkedése láttán.
A fiú hetykén megvonta a vállát a kaftánjába csavart mogur előtt:
- A szülőbolygómon az év nagy részében ilyen idő van. Meg lehet szokni! - felelte és legnagyobb örömére meglátott egy vödröt egy sátor mellett. Szerencséjére még víz is volt benne. Letérdelt a fagyott földre és belemerítette a kezét a vízbe. A tetején vékony hártyában apró jég darabok úszkáltak, de ez nem zavarta. A tenyerét összezárta és az arcához emelt a vízből. Kortyolt egyet belőle, a maradékkal pedig megmosta az arcát. Aztán a szájából visszaköpte a vizet és az orrát a vízbe fújta. Lehajolt és a fejét belenyomva a vödörbe megrázta magát, kiemelte a fejét a vízből és felemelve a vödröt hosszasan ivott belőle.
Felfrissülve egyenesedett fel a földről. Mattu arcára volt írva a véleménye az előző pillanatok tevékenységéről. Nem tudta eldönteni, hogy kiadja magából, vagy csak ne higgye el, amit látott.
Berserker meglepett szemöldökemelésre egy fejcsóválással és valami saját nyelvű megjegyzésével válaszolt. A fiú nem firtatta tovább a kérdést, semmi köze sem volt hozzá.
Az égen váratlanul egy hajó hasított végig. Teherszállítónak tűnt, de sebes röpte ellenére is látszódtak a méretes lövegtornyok rajta. Süvöltő hangjára felnéztek a táborlakók és követték a hajó kecsesnek nem mondható útját a tábor mellé, egy leszállásra alkalmas terület felé.
- Ki a fene lehet az? - tűnődött el Mattu és megindult a hajó felé. Turáni volt, ezt azonnal látta rajta. De senkit se vártak ide és a kalandok is szüneteltek, tehát amiatt se kereshették a mogurt!
Mivel Bersernek semmi utasítást sem adott, így a fiú szótlanul követte fogva tartóját a hajó felé.
- Maradj velem! - utasította mogorván a mogur, mikor észrevette, hogy még mindig mellette van. - És ne próbálkozz semmivel se, mert meghalsz!
- Értettem! - felelte Berserker katonásan és egy lépés távolságból követte Mattut.
A tábor és a landolt hajó között félúton találkoztak a jövevényekkel. Turáni harcosok voltak, egy előkelő vezetésével. Tegezeik veszőkkel tömve himbálóztak az oldalukon, Kaftánjukon keresztben töltényöv húzódott, gránátokkal teletűzdelve.
- Zotmund! - kiáltott fel Mattu, amint megismerte a vendégek vezetőjét.
- Mattu! - szorította meg a felé nyújtott izmos kart Zotmund. - Örülök, hogy látlak! Ezer éve nem találkoztunk…
Egy félszeg mosoly jelent meg a munkában mindig zord Mattu arcán.
- Igen, régen kalandoztunk együtt! Elmúltak azok az idők, amikor kalózokra vadásztunk, vagy zsákmányra…
Zotmund helyeselve bólogatott. Ő is felidézte a régi szép emlékeket.
- Megöregedtünk azóta - ismerte be kelletlenül. - Már van fontosabb dolgunk is, mint háborúskodni állandóan… te a seregeket vezeted, én a nemzetségem…
- Hát igen. Nagyobb lett a felelősség… De mi járatban vagy erre? Miben segíthetek? Gyere! A sátramban beszélhetünk!
- Arra sajnos nincs időm! - szabadkozott Zotmund és nem is indult meg a tábor felé. - Kalózok fosztogatnak megint, és épp erre jártam, aztán gondoltam a régi idők emlékére meghívlak egy kis közös csetepatéra…
Mattu meghőkölt a különös kéréstél. Igaz, hogy egykor jóbarátok voltak, de már vagy húsz éve alig találkoztak. Mattu a sereget választotta, Zotmund a politikát. Az útjaik szétváltak és csak a fontos nemzetgyűléseken találkoztak. Akkor azonban jól berúgtak és elnosztalgiáztak a régi, közös kalandokon.
- Hozhatod a srácokat is egy kis lőgyakorlatra, nem lesz bajuk - próbálta győzködni Mattut, hátha így jobban kötélnek áll.
- Elégetettem velük a fegyvereiket - vágta rá habozás nélkül Mattu, de közben azért fontolgatta a kérést. Végül egyenes neki szegezte a gondolatait. - Most csak úgy nosztalgiázni támadt kedved, vagy mi?
Zotmund felnevetett és megveregette barátja vállát.
- Látom te átlátsz rajtam! - vigyorgott továbbra is! - Hajni mondta, hogy vigyelek el magammal. Szerinte még valami bajom esne, mert húsz éve nem voltam rendes harcban. És ő örülne, ha velem jönnél, hogy vigyázz rám!
Erre már Mattunak is nevetnie kellett.
- Te! Csak nem nehezen bánsz az asszonnyal?
- Áh, ne is mond! Néha visszasírom a kalandozásokat és a kalózokat. Őket legalább lelőhettem, ha rosszat mondtak, vagy nem tették, amit parancsoltam nekik…
- A foglyokat elviszitek majd a piacra? - váltott témát gyorsan Mattu, kényes helyzet volt ez két ilyen derék, vitéz férfinak.
- Igen, miért? - felelte tömören Zotmund, nem értette Mattu kérdését.
- El kéne vinni ezt a madárkát eladni… - mutatott a mögötte álldogáló Berserkerre, aki egy szót sem értett az egész turáni nyelven zajló beszélgetésből. A mutogatásból azonban rájött, hogy róla van szó.
- Miért, ki ez? - nézte meg alaposabban is Zotmund a fiút.
- Valami idegen, nem jegyeztem meg honnan való. Lezuhant ide, miközben vadászgatott valami csempészekre. Nekünk meg jobb dolgunk is van, mint őt felügyelni - magyarázta készségesen Mattu.
- Vadász? - ízlelgette meg a szót Zotmund. - Nekem kellene egy ilyen rabszolga…
- Áh, hagyd, a végén még megölne álmodban! - igyekezett lebeszélni a vásárról. - Sózd rá valakire, aztán vedd le a neked járó részt belőle, a többit meg hozd majd vissza…
- Nekem egy pont ilyen kell most, nem számít, milyen vad… - ellenkezett Zotmund és alaposan végigmérte Berserker izmos alkatát. Látszott rajta, hogy alapos kiképzésen esett át. - Adok érte tíz minrast.
- Húszat! - vágta rá kertelés nélkül Mattu.
- Tizenkettő!
- Tizennyolc!
- Tizenöt!
- Rendben, de a legjobbak legyenek! Öt gyors csatába valót, öt erős, málhásat és öt kiváló, mutogatni valót! - belecsapott Zotmund tenyerébe és az üzlet megkötött. - Viheted, de mi a fenének neked egy ilyen?
- Valami eszi az állataimat és másokét is. Kiküldtem néhány vadászt, hogy kapja el. Fogtak azok mindent, de az állatok ugyanúgy hulltak. Most meg már ott tartunk, hogy a rabszolgák nem mernek kimenni a vadászokkal, hogy vigyék a felszerelést, mert félnek a szörnytől. Ha ez így folytatódik, akkor dolgozni se fognak. Ez csak nem csinálja össze magát, ha egy kis veszélybe kell menni. És nem kár, ha meghal, csak tizenöt mintasomba kerül… Amikor az a dög már legalább tízszer ennyit felfalt a plájunkról!
- Erre talán jó lesz, de vigyázz vele!
- Hunimund! - szólt hátra az egyik harcosának. - Hozz egy rabszolga bilincset! Vigyázok, nem vagyok kezdő! Akkor jössz a kalózok ellen?
- Hát nem is tudom.. - kérette magát Mattu, pedig volt kedve menni.
- A zsákmányon természetesen megosztozunk…
- Amúgy meg mi ez a nagy kedv húsz év után a háborúskodáshoz? - habozott Mattu, ment is volna, maradnia is kellett.
- Az úton elmesélem - titokzatoskodott Zotmund és mellé megvillantott egy hamis mosolyt. Közben Hunimund visszatért egy rabszolga bilinccsel, amit Berserker nyakába akasztott.
Mattu végignézte amint a foglyát feltuszkolják a hajóra, majd elkiáltotta magát:
- Táborbontás! Hajózunk egyet… - cinkosan Zotmundra vigyorgott.

Megosztás a facebookon

Melyben a győztes társaság egy lakomára hivatalos.

Az idegen hajó még mindig lángokban állt. A zuhanás által felgyújtott erdő sem akart kialudni, pedig nem volt száraz a növényzet. Becsapódás előtt megsérült több helyen is a hajótest, méretes lékeket vágva belé, amiken keresztül az egész környékre gyúlékony folyadékok hullottak le. A roncs közvetlen közelében is hatalmas lángokkal égett itt is, ott is.
Az öt fiú nehezen tápászkodott fel. Az az idegen alaposan helyben hagyta őket, és még meg se kellett erőltetnie magát hozzá. Nagyszerű harcos lehetett. Erről tanúskodott a speciális páncélja is, ami túlélt egy zuhanást, egy robbanást mindezt úgy, hogy karcolás nélkül úszta meg a benne rejlő ember… Ember? Az még kérdéses!
Ozor az idegen felett állt, mint a győztes fejedelem a leigázottak zsákmánya felett. A harcos az oldalán feküdt. Fényes páncélját friss karcolások, koromfoltok csúfították el. A sisakja halánték részénél éktelen horpadás keletkezett Ozor minrasának patája nyomán. A páncél többi része - ahol nem kapott a zuhanás, a robbanás és a harc közben sérülést - csillogott-villogott. Sokkal ellenállóbb volt, mint a birodalmi rohamosztagosok plasztoid páncélja.
- Nézzük meg ki ez! - ajánlotta Zolta. Általában ő volt a legkíváncsibb közülük, és éppen ezért ő keveredett a legtöbb bajba is. Mivel Ozor minrasa terítette le, így a fiút illette a zsákmány. A többiek figyelték, amint letérdelt a harcos mellé és két kézzel megfogta a sisakja arcrészét.
- Így kitörheted a nyakát - jegyezte meg Zolta szakszerűen. A turáni cirkálókon rengeteg sérült pilótát látott landolni vagy becsapódni a hangárba. A segítségükre sietők mindig óvatosan bántak velük, a sisakot nem is szedték le, féltették a szerencsétlenül járt pilóta csigolyáit.
- És? - vágott közbe Liuntika kissé hevesen. - Turáni szállásterületen megtámadott minket! Ha meghal, hát nagyon sajnáljuk… Majd azt mondjuk hogy önvédelem volt!
Még vitatkoztak, Ozor óvatosan leszedte a sisakot és tátott szájjal emelkedett fel a harcos mellől.
Amint meglátták ellenfelük arcát, a többiek is elnémultak.
Nem is az volt a meglepő, hogy ember volt az idegen harcos, sokkal inkább a kora. Az óriás arcvonásaiból ítélve velük egyidős lehetett!
Szótlanul bámulták az idegen fiú arcvonásait. Karakteres volt az arca, rövid szőke a haja. A halántékából enyhén szivárgott a vér, de nem tűnt súlyosnak a sebe.
Félelmetes volt, hogy egy hasonlókorú fiú ennyivel jobb harcos mindanyjuknál! Könnyedén legyőzte őket, pedig ötszörös túlerőben voltak!
- Vigyük el Mattuhoz! - gyűrte le a meglepettségét, és a szégyenletes vereség okozta sokkot Ozor.
- És mi lesz a lakomához szükséges étellel? - akadékoskodott Zolta, de csak azért, mert nem neki jutott eszébe ez az ötlet.
- Hát… - kezdett bele Karkhász és letérdelt a harcos mellé. A hátáról leakasztotta a hatalmas karabélyát. - Ezzel lőhetünk útközben valamit… uh - egyenesedett fel kezében a fegyverrel. - Jó nehéz!
- Kötözzük meg, mielőtt magához térne! - toldotta meg Liuntika is az ötletbörzét. Összeszedték a minrasszerszámok szíjait és azzal kötözték meg alaposan a foglyukat. Öten, nagy nehezen feltették az óriást Ozor minrasára.
Felpattantak a saját hátasaikra és lépésben elindultak vissza, a tábora.

Távoli őrtüzek lángja töltötte meg melegséggel a jeges éjszakát és a fiúk lelkét is.

- Hah! Közeledünk! - a lehelet felhő hideg füstként hagyta el Zolta száját.

- Ja! - sóhajtott Kharkász is, majd a lángok felé tekintett.

 A szétfagyott talaj szinte járhatatlan volt, nehezen haladtak. Egy-egy sunyi pocsolya vagy megfagyott földdarab rémisztő reccsenéssel szakadt be alattuk. A hihetetlen végtelenséget, tovább fokozta a felettük terpeszkedő fakó csillagokkal kirakott fekete égbolt, a horizont láthatatlanságával elvesztették a tájékozódást is. Eme kietlen és fagyos pokolban teljesen elhagyatottnak érezték magukat. Némi reményt a társaik által eszkábált tábor ígérete adott. Bizakodásukat fokozták a parányi vöröses pöttyök, melyek téli pipacsként kandikáltak feléjük. Útmutatásul az egyre hívogatóbban pislákoló tüzek szolgáltak. Minrasaik, mintha felélénkültek volna, érezték társaik jelenlétét a messzeségben, halkan nyerítgetve, nagyokat horkantva szólongatták egymást. Ahogy közeledtek, észrevették, hogy a megolvadt föld és jég keverékeként született sarat, valahogy felszárították, valamivel felszórták, talán gallyakkal, mert a paták diszkrét cuppogásának zenéje abba maradt. Ötméterenként fáklya vagy tűz égett, körülötte, pedig két-két őr foglalt helyet. Szokatlan, hatalmas üregi állatok lakhelyéhez hasonló halmok bontották meg a tábor monoton egyhangúságát. Ezek a sátrak szabályos sorban helyezkednek el. Nem voltak tipikusak. A legtöbbjük gallyakból és mohából állt, némelyiket fakéreg borított, mégis meglepően barátságosnak hatottak. A tábor bal szélén egy hosszú kötél volt kifeszítve, melyhez a minrasokat kötötték ki, olyan távolságra, hogy az állatok se magukat felakasztani, se a másikat felrúgni ne tudják. A minrasok elégedetten ropogtattak valamit, vélhetően Mattu és segédjei hoztak nekik takarmányt.  Némán bólintva, elismeréssel adóztak bajtársaiknak, hogy a semmiből, ilyen takarost alkottak. Közelebb haladva finom, forró leves illat szállt feléjük.  Az elszáradt termések és bogyók remek alapanyagul szolgáltak azoknak, akik értettek hozzájuk, hála az Öregistennek volt pár ilyen kölyök a csapatban. Zolta akaratlanul nyelt egy nagyot, kezdett ráeszmélni, hogy milyen éhes. A többi lakó nagy része aludt vagy a parancsnoknak szánt lakoma körül tüsténkedett. Már messziről felismerte Mattu és a kiképzést vezető többi turáni sátrát, az előtte parkoló feldíszített hátasokról nem is beszélve. Megadták a módját. Mattuék, mivel lakomáról volt szó, mértéktelen dőzsölésről, evés-ivásról, mulatozásról, ünnepélyes öltözetben jelentek meg. Az alacsonyan szálldosó mínuszok miatt, mindegyikük prémeket aggatott magára, így holmi két lábon járó, megelevenedett vadállatokként hatottak. A kis csapat halkan közeledett a tiszti sátorhoz, melyből harsány kacagás hallatszott ki.

- Már részegek? - kérdezte Ozor.

- Nem tudom! De honnét szereztek piát?- tette hozzá Karkhász.

- Édes mindegy! Nekünk úgy sem fog jutni a lélekmelegítőből, egyébként meg hoztak magukkal!- válaszolta Ozor.

- Pompás illatokat érzek, ti is?! - tette fel a költői kérdést Zolta. - Á! Mindegy, nekünk már nem jut.

- Nyugavér, csigalom! Mi hozzuk a desszertet!. - kuncogott Ozor, majd pajkosan megveregette az előtte zötyögő, ájult testet.

 

Mattu elégedetten terpeszkedett a mohából készült alkalmi párnáján. Megelégedetten kortyolgatta a forró levest, jól esett ebben a kései órában. Elmélázva bámulta a körülötte sürgölődő ifjakat. Nem is rossz, nem is rossz, gondolta, ilyen rövid idő alatt meglepően ügyesek voltak. Kiitta az utolsó kortyot leveses csajkájából, majd mennydörgő hangon megszólalt.

- Eddig remekül szerepeltetek, de! - összenézett társaival,- levessel nem lehet jól lakni! Nos, hol van a többi fogás?

- Változatos étlapot rendeltél, ugye? - nézett rá kérdőn az egyik szárnysegédje. Ez a rövid párbeszéd meghökkentő hatást váltott ki a jelenlevő, épp pincérként foglalatoskodó harcos palántákból. Ketten közülük, fénysebességgel távoztak, az egyik bent maradt sokkot kapott, Mattu szigorú tekintetétől, csak remegni bírt, a harmadik elejtette a bogyókkal megrakott tálcát, a negyedik pedig, hebegett és habogott.

- Az úgy volt…

- Hmm? Nem értem! Hangosabban! - csattant fel a parancsnok. Nem szerette a halk motyogást.

- Az a csapat, akik a vadászattal foglalkoztak... ők még, ők még nem tértek vissza. Egyelőre, csak ennyi étellel tudunk szolgálni! - tette hozzá gyorsan. A Turáni Szárazföldi egységek parancsnoka még jobban összevonta szemöldökét, így pillantása olyan vesébe hatoló volt, hogy az ifjú kénytelen kelletlen lehunyta szemét, nem bírván állni a jeges tekintetet. Helyzetét a hirtelen fellibbenő sátorajtóként szolgáló minras pokróc mentette meg és a rajta diadalmasan becsörtető ifjak kis csapata.

- Meghoztuk a legnemesebb vadat! - rikkantotta Zolta, megfeledkezve arról, hogy ki előtt is állnak.

Megosztás a facebookon

Melyben a kalózok elleni kaland többszörös szerencsétlenséggel ér véget.

Éles visítás hasította ketté az éjszaka csendjét.
Már megint állatot vágnak apámék - gondolta kelletlenül Zolta, felidézve az ezzel járó gondokat. Hajnalban kelni, egésznap lótni-futni, mert mindenki őt küldi el, ha szüksége van valamire. Mondván, hogy ő a legkisebb és a leggyorsabb. Aztán meg el kell viselnie az egyre több alkoholt magukba öntő derék turáni munkások fárasztó humorát. És most még le is tolják majd, mert elaludt. Semmi kedve ehhez…
A dobhártyarepesztő robbanás térítette magához. Azonnal felült és a hang irányába kapta a fejét.
Már emlékezett mindenre. Nem otthon volt, nem a kényelmes családi fészekben, szerető rokonok között. Valahol távol, egy ismeretlen, kies bolygón töltötte ifjúkorának első katona éveit, hozzá hasonló nemes származású, vitéz és értelmes kölykök között.
Lassan a feladata is tisztult. Mattu, a kiképző-parancsokuk küldte el őket, hogy szerezzenek lakomához ételt. Mindezt persze a fegyvereik nélkül, mert azt elvette tőlük. Messzire kóboroltak és elhúzódott az élelemkeresés, így ütöttek egy alkalmi tábort és ott töltötték az éjszakát. Vagyis… Pillantott fel az égre. Még mindig töltik, még van egy pár óra hajnalig.
- Mi volt ez? - kérdezte a társaitól. Már kezdte megszokni, hogy ők sokkal éberebbek és figyelmesebbek.
- Lezuhant nem messze egy hajó - vágta rá azonnal Liuntika.
- Szerintem nézzük meg! - javasolta Ozor. - Hátha akadnak túlélők.
A többi fiú egymásra nézett. Elvileg mindannyian egyenlők voltak, de Ozor ügyessége és tudása miatt messze kimagasodott közülük, így egyfajta vezetőjüknek tekintették. Ezért nem is osztották meg vele a nemtetszésüket.
- Ugyan már! Gyerünk! - szólt rájuk Ozor, megérezve a bizonytalanságukat és elindult a minrasáért. - Ez turáni terület! Itt csak turáni hajók járnak, és segítenünk kell nekik!
Ez az érv hatott és a többiek is követték a felszerszámozásban.
A hajó nem messze zuhant le, tőlük alig pár kilométerre. Az erdő okozta nehezebb terep ellenére is gyorsan elérték a roncsokat.
A típusát már lehetetlen volt megállapítani, annyira összetört. Teherhajó lehetett, amit néhány plusz fegyverrel egészítettek ki. Akár turáni is lehetett, de ilyesmi hajókat inkább csempészek használnak.
Egy egész tisztást vágott magának a becsapódó hajó, felgyújtva egy jókora területet az erdőből. Az öt fiú közelebb léptetett a minrasokkal a roncshoz.
Az állatok a tűztől megrémülve fújtattak és toporogtak. Nehezen lehetett rábírni őket a közelebb léptetéshez.
- Inkább hagyjuk itt őket - javasolta Karkhász és lepattant a hátasáról. Egy közeli ép fához vezette és kikötözte hozzá. A többiek követték a példáját, majd óvatosan lépkedve, kikerülve a lángoló különböző hajtómű folyadékokat olyan közel mentek a tűzhöz, amennyire csak tudtak.
- Ezt a zuhanást senki sem élhette túl - állapította meg nagy szakértelemmel Zolta. A hajó állapotát nézve igaza is lehetett. Egy roncshalmaz volt az egész.
- Menjünk… Majd ha kialszik a tűz, akkor visszajöhetünk megnézni, kik voltak ezek.
Az öt fiú megfordult és a minrasok felé indult, amikor egy váratlan robbanás rázta meg a roncsot. A földre vetették magukat, nehogy valami repesz eltalálja őket. A hasukról az oldalukra fordulva meglátták a robbanás következményét is. A roncshajó oldalába egy méretes lyukat hasított, amit lángok vettek körül.
A következő pillanatban egy fekete alak emelkedett ki a lyukon. Hatalmas volt, legalább két méteres. Páncélt kellett viselnie, különben már elégett volna abban a hőben. Lassan feléjük fordult. Vállai ütemesen emelkedtek, ahogy levegőt vett. Sisakrostélya halványan világított. Belülről biztos érzékelők vetítőlapjai lehettek benne. Egy ugrással kiemelkedett a roncsból, egy tigris bukfenccel megérkezett a talajra, kigurulva belőle azonnal talpra állt.
A fiúk mozdulni sem tudtak a meglepődöttségtől. Csak akkor lendületek akcióba, amikor az óriás egy laza rúgással leterítette a földön heverő Sárkelt. Liuntika volt a leggyorsabb. Talpra szökkent, egy lépéssel ott volt az idegen előtt, csak két fejjel alacsonyabban. Felütve megcélozta az állát, de az óriás balkezével félresöpörte Liuntika ütését jobbjával pedig mellkason vágta, amitől a fiú hanyatt zuhant. Karkhász egy lábsöpréssel próbálkozott, még fekvő helyzetből. Az óriás könnyedén felugrott, így Karkhász csak a semmit rúghatta el. Még a levegőben volt, amikor a kiosztott egy kemény fejberúgást a harmadik fiúnak is. Ozor és Zolta ekkora talpra szökkent és Liuntika is feltápászkodott az első bekapott ütése után. Hárman igyekezték körbe venni az óriást, aki legalább két fejjel volt magasabb mindnyájuknál. Az óriás megállt középen és körbefordulva végigmérte a három fiút. Amikor Zoltának háttal volt, akkor lendült támadásba a fiú, bízva a meglepetés erejében. Tévedett. Alig lépett közelebb, még csak az ökle lendült, de beleszaladt a könyökébe, amitől összerogyott. Ozor is támadásba lendült, őt egy hátra felé leadott rúgás állította meg. Liuntika az előző ütését is nehezen viselte, így neki esélye sem volt kivédenie a következő támadást. Mind az öt fiú a földön hevert, nyöszörögve, a fájós tagjaikat tapogatva. Az óriás végig pillantott rajtuk, talán azt nézte meg, hogy jelentenek-e rá veszélyt, aztán elindult a fák közé.
Ellépett Ozor mellett, de nem haladt két métert sem, amikor a fiú füttyére megfordult. Még mindig a földön feküdt, a kezével a bordáit szorongatta, ahová a rúgást kapta.
Az óriás nézte őt egy pillanatig, majd megfordult, hogy folytassa az útját.
Ekkor látott meg a két patát, ami iszonyatos erővel csapódott a sisakjába. Hanyatt esett, de eszméleténél maradt. Egész addig, hogy felfogja, mi történt. Az a kölyök nem neki, hanem a gebéjének füttyentett. A több mázsás jószág pedig fejbe rúgta. A felismerés után elájult.

Megosztás a facebookon