Amelyben vizsgáztatják a főhőst, vajon megérte-e az árát, felkészült-e a feladatára?

A rabszolgaszállás olyan volt, mint egy nerf-ól: koszos, bűzös, sötét. Az egész egy félig földbeásott ház volt, így spórolták meg a falazó anyagot. A tetőt valami vadásznak a napelemes szárnya adta, ami így biztosította a szállás minden kényelmét: a fűtést és a világítást.
Ahogy belökdöste Berserkert és levette róla a bilincset a harcos, megjelent egy kopaszra borotvált, mogorva, a helyhez képest azonban meglepően jól öltözött alak, aki elvezette az épület egyik bemélyedésében lévő üregbe.
- Itt pihenhetsz, kapsz mindjárt enni is – förmedt rá, mint valami állatra.
Berserker egy pillanatra elgondolkozott, hogy ha most hirtelen megölné és kitörne innen, akkor vajon hány harcossal végezne, mire elkapják?
A felvetést persze azonnal elvetette, hiszen nem azért jött ide, hogy megszökjön, különben elkapni sem hagyja magát… A szemében, vagy az arckifejezésén megláthatta gondolatainak tükörképét a kopasz férfi, mert kissé megilletődve sietett ki a lakhelynek nevezett üregből.
Alig tűnt el, máris kérdezés nélkül lépett be egy hatalmas asszony. Széle-hossza közel azonos lehetett, valósággal betöltötte a földalatti folyosókat. Berserkernek önkéntelenül is egy hutt jutott róla az eszébe.
- Ne, egyél! – dobott elé egy tányéron gőzölgő valamilyen sűrűn folyó ételt. Alaposan megéhezett a hosszú utazás alatt, így hozzálátott az elfogyasztásához. Az ízével nem volt semmi baj, evett sokkal rosszabbakat is a kiképzése alatt, csak azért, hogy „szokják”.
- Ne is törődj velük! – tanácsolta egy fiatal fiú, olyan tíz évvel lehetett fiatalabb nála. Kezdettől fogva látta, hogy a szemközti üregben ücsörög, de nem törődött vele, most azonban átjött hozzá. – Rendes emberek ezek, csak most tartanak tőled.
- És te nem? – kérdezte mogorván és teli szájjal. A fiú közben lekuporodott mellé.
- Nekem nincs mitől, én a pásztoroknak hordom ki az ételt – felelte a fiú. – A bátyámmal kerültem ide, ő kint van az építkezésen. Ezek meg – bökött arra, amerre a nőt és a férfit sejtette – féltik, hogy valamelyikük helyére hoztak ide. Tudod, ez itt jó hely. Nincs annyi munka, mint az építkezésen.
- Berserkeeer! – hasított végig a rabszolgaszálláson Zotmund hangja.
- Biztos téged hív! – állapította meg éles logikával a fiú. – Ne várakoztasd meg!
Berserker lenyelte a szájában lévő falatot és elindult a hang irányába.
Az ajtóban állt Zotumund, mellette a fia Hunimund, mögöttük pedig tíz fegyveres… szép kíséret.
Zotmund a kezébe nyomott egy elektroösztökét.
- Mozgás! – ordított rá. Mindannyian felugrattak a minrasaikra.
Most már fegyvere is van gondolta a fiatal férfi és csak tizenketten vannak ellene…
Zotmund és Hunimund ügetésben elindultak a falut megkerülve az erdő melletti legelőkre. A fegyveresek körbevették és nógatni kezdték, hogy kövesse az urát.
Berserker szótlanul futni kezdett utánuk.
Kellemes, alig tizenöt-húszpercnyi futás után érkeztek meg a nagyúr állataihoz. Minrasok, nerfek és egyéb ismeretlen fajú állat legelt egymás mellett.
Keletre feküdt a falu, délre futott egy nagyobb patak, amit itatásra használhattak, nyugatra szaladt tovább a puszta, északra pedig egy erdő sűrűsödött. A patak mellett állt egy viskó, a pásztorok biztos ott tanyáztak.
- Néhány vadállat eszi az állataimat – kezdte Zotmund a mondandóját a minrasáról. Láthatóan meglepte, hogy Berserker még csak nem is lihegett a több mint öt kilométeres futástól. – Falkában járnak, de biztos itt vannak most is. Vadászd le őket! – azzal hátat fordított neki és visszaügetett a faluba a többi harcosával együtt.
Nem törődött velük, megpörgette a kezében az elektroösztökét, kitapasztalva a súlypontját és az erdő felé fordult. A szeme végigfutott a fák közötti sűrűsötétségen.
A tarkója bizseregni kezdett. Ott vannak valahol… Mélyen bent, de csak a sötétséget, vagy az alkalmat várják.
Megtehette volna, hogy beveti magát a sűrűbe és órákon át üldözi a vadállatokat, de ennek semmi értelme sem lett volna. Talán egyet elkaphatott volna, de még az se biztos. Ettől jobb módszer kell.
Besétált a legelésző állatok közé. Azok az idegen láttán kissé félénken távolodni kezdtek, de ő nem törődött velük, csak keresett egyet… meg is látott egy nőstény minras mellett egy kicsit.
Határozottan elindult feléjük. A bátrabb állatok nem ugrottak el előle, azok kaptak egy ütést az elektroösztökéjével.
A gyanútlan kis minras hátsó lábát ragadta meg a bal kezével és egy hirtelen mozdulattal kikapta alóla, majd a levgőbe emelte. Alig lehetett ötven kiló.
A kicsi azonnal veszett ordítozásba és bőgésbe kezdett. Az anyja pedig haragosan kapott felé, de néhány csapás az ösztökével és visszalépett.
A vonyítás visszhangzott a pusztán a többi állat ösztönösen távolabb ügetett a veszélyt jelző kicsitől. Az anyaállat azonban nem akart tágítani.
A bozótban megmozdult valami. A csorda már majdnem a pataknál járt. A kicsi és az anyja messzire szakadt tőlük.
Elengedte az állatot és újra megpörgette az ösztökét.
A kis minras fejre esett és alig tudott felállni a fejébe tóduló vér miatt. Bukdácsolt egy párat, közben pedig halkulva ugyan, de még mindig bőgött. Az anyja nem törődve a csordával a kicsinyét nyaldosva próbálta talpra állítani.
Megelevenedett a fák közötti bozótos. Hirtelen kirobbant az egyik vadállat és pillanatok alatt átszáguldta az erdő és a minrasok közötti alig százméternyi távolságot.
Gyorsan mozgott, Berserker mégis megnézhette magának a vadállatot. Négy lába volt, hosszúkás testét szőr borította, nagy, kerek feje hatalmas szájban kezdődött. Pofájának két oldaláról pedig méretes tülkök meredtek előre.
Az utolsó métereket ugorva tette meg a két minras fel. Ekkor sújtott le rá az elektroösztöke. Nagyot csattant a koponyáján, ami megtörte az ugrás lendületét és egy eséssé változtatta. Az oldalával puffant a földre, gördült néhányat, majd talpra ugorott és szembe fordult a támadójával.
Közben a kis minras magához tért a veszélytől és talpra állt, majd anyjával futni kezdtek a csorda felé.
A vadállat Berserkert méregette. Hangosan morgott és mancsaival a földet püfölte. A férfi nem mozdult. Szemével figyelte az állat legkisebb rezdülését is, a fülével azonban a bozótost hallgatta. Bármikor rájuk törhet a falka többi tagja.
Néhány pillanatnyi szemezés után a vadállat megindult. Pár lépést tett csak meg, hiszen közel volt hozzá a prédája. Az utolsó másfél métert ismét ugrással akarta megtenni.
Berserker nem mozdult még akkor sem, amikor fogai csattogtatva indult meg felé az állat. Amikor elrugaszkodott a földről, akkor gyorsan lépett kettőt hátra. Leguggolt és az elektroösztökét keményen beverte e háta mögötti földbe.
A vadállat egy fájdalmas vonyítással zuhant bele a lándzsaként álló szerszámba. A férfi az ösztökével tovább rajzolta az ugrás ívét és szépen lekísérte a földre a vonyító állatot. Ahogy ismét a földre puffant, megfeszítette a lándzsává vált eszközt, majd bal lábával nagyot dobbantva rá kettétörte. A kezében lévő hegyesre tört darabot egy gyors mozdulattal áttolta a vadállat szemén.
A központi idegrendszerében bekövetkezett súlyos roncsolódás miatt rúgott néhányat még a lábával, majd ernyedten kimúlt.
A háta mögött bömbölést hallott.
Kikapta az ösztöke mindkét darabját az elpusztult állatból majd megpördülve a felé vágtató újabb ragadozó felé hajította.
Pendülés hangja hasította ketté a harcukat. Egyre élesedő süvöltés váltotta fel, majd egy kisebb robbanás kíséretében a plazmává vált vessző átütötte a vadállat torkát.
Zotmund lépésre fogta vissza a vágtató minrasát. A többi állat visszamenekült az erdőbe. A társai még utánuk lőttek, de nem találtak el semmit.
Berserker felegyenesedett és kifújta magát. A szíve a torkában kalapált a testében tomboló adrenalintól.
Váratlanul egy szellő süvöltött végig a pusztán az erdő és az elpusztult állatok között. Hideg, szinte jeges szellő…
Berserker a sikoltó hangja felé fordult. Egy száraz növényt görgetett végig a zöld füvön. A szél hangja valamiért egy távoli őrjöngő üvöltés elcsendesülésének tűnt. Valami félelmetes ordítás, ami sötét erdő mélyéről jött.
A gyomra összeszűkült.
Felemelte a karját maga elé. Ujjai remegtek, alkarján a szőr felállt…
Lassan az erdő komor fái közé fúrta pillantását. A gyomrán a görcs szorult, már az egész karja remegett…
- Ajjajaj… - nyögte ki nehezen.

Körkép a letelepedett vándorok otthonáról.

A Turáni Átok enyhén megremegett, majd az egész hajót árjáró, órák óta tartó rezgés egyszerre megszűnt. Zotmund a híd panorámaablakán át nézte, ahogy a fénycsíkokként örvénylő csillagok újra felveszik pont alakjukat. A rendszer napja távol volt, az egyik bolygója, és a körülötte keringő tucatnyi hold azonban szinte karnyújtásnyira állt előttük. A holdak takarásában két cirkáló várakozott kikapcsolt hajtóművekkel, minimálisra leállított rendszerekkel.
A Turáni Átok főkivetítője kavarogni kezdett, mint egy tó, melynek felszínének nyugalmát megzavarta egy belejtett kő. A hullámok tisztulni kezdtek és felvette egy turáni előkelő alakját.
- Üdvözletem iugurus! – szólalt meg a férfi, Zotmundnak címezve a köszöntést. – Sikeres volt az akció?
- Természtesen Zalka parancsnok – bólintott. – Itthon minden rendben volt?
- Ahogy mondja, uram. Semmi rendellenességet nem tapasztaltunk.
- Elmegyünk lepakoljuk a szerzett eszközöket, aztán jön is vissza a Turáni Átok a helyére. További jó őrködést. Zotmund vége – még megvárták Zalka elköszönését is, aztán bontották a kapcsolatot. Egy röpke számítás és újra a hipertérben voltak. Ezúttal azonban alig egy félórát utaznak és haza érnek.

A csillagok pillanatok alatt zsugorodtak pontokká a transzparacél ablakok előtt. Egy kék-zöld bolygó képe gyorsan növekedett, még be nem töltötte a teljes látóteret. Az űrből nézve hatalmas óceánok által szabdalt még hatalmasabb szárazföldek látszódtak. Az egész bolygó zöld volt a növényzettől. Sivatag egyáltalán nem borította, magas hegyek hófehér vonulata is csak elvétve futott végig az óriási földeken. A panorámát fehér felhők takarták el a híd személyzete csillogó szemei elől.
Zotmund felállt a parancsnoki székből és tett pár lépést az ablakok felé. Gyönyörű látványt nyújtott a turániak új otthona. Szeretett itt álldogálni egy hajó hídján és figyelni. Innen fentről olyan békésnek és sebezhetetlennek tűnt. Pedig mennyit kell még tenni, hogy valóban az legyen…
A főkijelzőn egy újabb turáni jelent meg.
- Itt a légi irányítás! Üdvözöljük itthon Turáni Átok! - az operátor elmosolyodott, még mindenkinek szokatlan volt ez a helyzet. - Sikeres volt a küldetés?
- Igen légi irányítás! - miért kellett nekik bevezetni ezt a hülye protokollt? - Készüljenek fel a szállítók fogadására.
- Értettem uram! Küldjünk további hajókat a gyorsabb kirakodás miatt?
Zotmund megrázta a fejét.
-  A földi személyzet úgysem tudna többel megbirkózni. Turáni Átok vége.
- Értettem, földi irányítás kilép - a kapcsolat megszűnt. Zotmund az elsőtiszt felé fordult:
- Bene! A kirakodás után küldje le az embereket is, csak a minimum személyzet maradjon, aztán menjenek az Őrhelyre.
- Igenis uram!  - felelte katonásan az elsőtiszt és gyors parancsosztogatásba kezdett, miközben Zotmund kisétált a hídról és elindult a hangár felé.

A turániak új otthonának fővárosa komikus látványt nyújtott a külső szemlélőnek. Maga a város egy bővizű folyó melletti magaslaton helyezkedett el, a közelében csak a folyó áradásakor emelt dombok látszódtak. Magashegységnek nyoma sem volt a környéken. A várost övező területeken hatalmas fűtenger hullámzott. Ringatózó egyhangúságát a folyó menti ártéri erdők törték meg. A síkság irányában csak szigetként kiemelkedő erdőfoltok tarkították végtelen füves pusztát.
A város épületeinek nagy része a turániakra jellemző gyorsan felállítható és szétszedhető sátrakból állt. Ugyanakkor hatalmas építkezések is folyamatban voltak. Az űrkikötő a hozzátartozó hangárral már majdnem teljesen kész volt. Belőle tapogatózva nyúltak ki a burkolt utak, amik megakadályozzák egy-egy esőzés után mocsár kialakulását. Vízelvezetők és csatornák vezették el a felesleges esővizet. Itt-ott egy-egy állandó épület alapzata is feltűnt. A helyiek lassan kezdik megszokni, hogy innen már nem mennek el, így szépen lassan felépítik a saját településeiket.
A városon túli legelőkön tartották az itt lakók az állataikat. Hatalmas csordákban legeltek az egybe terelt állatok.
Az égen sebesen cirkáltak a szállítóhajók. A Turáni Átokról leszállva gyorsan kipakolták a felszereléssel súlyosan megpakolt ládákat, konténereket, majd siettek vissza a hajóra. A kirakodott árut aztán bevitték a helyi raktárakba, ahol aztán szétválogatták és a távolabbi területeken élőknek szánt eszközöket küldték is tovább.
A szállítóhajók között fürge vadászok forgolódtak. Ők biztosították a környéket, igaz, ez csak gyakorlat volt. A helyi légierő ifjú pilótáit képezték éppen.

A várostól távol állt Zotmund birtoka. A távolság azonban relatívvá vált az új környezetben. Minrassal akár napokig is eltartott volna az út, egy hajóval azonban alig pár percnyire feküdt a várostól.
A birtok egy határpontra települt. Elválasztotta a végtelen puszta fűtengerét az egyre markánsabbá váló domb vonulatokat beborító őserdőt. A város melletti folyó felsőbb szakaszán terült el, ahol sokkal szelídebb arcát mutatta a lassan hömpölygő víztömeg. Itt még nem volt olyan széles és olyan mély.
A Zotmund tulajdonát képező épületek mind egy korábbi vihar által letarolt dombtetőn épült fel. A domb lábánál egy kisebb falu foglalt helyet. Az előkelő úr udvartartását és kíséretét képező szabadok és szolgák házai, egyéb ingatlanaik voltak.
Az építkezés itt is lázasan zajlott. A turániak igyekeztek minél inkább beilleszkedni az új környezetbe. Folytak azonban nagyobb beruházások is. Főleg erre, az erdő és a magasabb területeken, ezért is ide költözött Zotmund a családjával. Ezekből az építkezésekből minden nemzetség kivette a részét, hiszen a védelmüket szolgáló óvóhelyeket, a vadászaik és felszíni járműveik hangárjait kellett felhúzni. Minél gyorsabban.
Az egész bolygón, az egész letelepült turáni népcsoportnál megjelent egy érdekes keveredés: az otthoni, lakóépületeikben próbáltak megőrözni annyi hagyományos formát és alapanyagot, amennyit csak tudtak. Ugyanakkor a hangárok, mélyűr-érzékelők mind-mind az egyszerűség, hasznosság és tartósság jegyében épültek. Felhasználták a galaxisban elterjed anyagokat. Dúracéllal merevítették a permatonfalakat, pontosan úgy, ahogy a Kuaton, a Malastaron, vagy éppen Coruscanton.
A Zotmund birtokára érkező szállítmány a birtok központon gazdasági épületek között helyet kapott leszállóhelyen állapodott meg. Hatalmas gyomrából konténerek és ládák ömlöttek ki. Egy turáni harcos – Zotmund saját kíséretének a tagja – a megbilincselt Berserkert lökdöste a rabszolgák szállása felé.
Zotmund a szállása felé vette az irányt rosszalló fejcsóválással figyelte a közelben álló turáni vadászgépet.
- Hunimund! – ordította el magát dühösen. – Hunimund! – a harmadik-negyedik kiabálásra meg is jelent a fiatal férfi a szállás ajtajában. Anyja is ott állt mögötte.
- A vadászt a hangárnál hagyd, ahol a többi is van, ne hozd állandóan haza!
- Akkor sokkal több idő lenne egy riadó esetén felszállnom! – feleselt az anyja szoknyája mellől.
- Azért vannak őrségben a mostani pilóták, hogy harcoljanak, még te odatolod a hátsód a gépedhez! Különben is! Az Őrhelyeknek legalább egy órát ki kell tartaniuk!
- Jajj, Zotmund! – kelt a fia védelmére az asszony. – Ne légy már ilyen, csak minél előbb hazajött köszönteni minket. Amúgy meg senki ne tudja, hogy itt vagyunk, ugyan ki támadna meg? Mattuval mi van? – terelte szelídebb sodrásba a beszélgetést.
- Áh! – legyintett Zotmund haragosan. – Nem véletlenül ő a felszíni erők parancsnoka, megvan az esze. Rögtön tudta, hogy félrebeszélek, amikor a régi idők emlékére hívtam kalandozni. Még azt se hitte el, hogy miattad hívtam magamhoz.
- De azért segít majd? – Zotmund felért a házához és végre, hosszú napok után ismét magához ölelhette az asszonyát.
- Azt nem mondta, de láttam rajta, hogy megfontolandónak tartja végre a letelepedést. Belátta, hogy már nem sokáig húzzuk ki a hajóinkon – egy gyors csók után ismét a fiára mordult. – Fogd a plazmaíjad és gyere velem. Meglátjuk, hogy megéri ez a rabszolga az árát!

Az első állomáshelyet megjegyeztem, az olyan különlegesnek hatott. Aztán annyi bolygón és csatában megfordultunk, hogy számolni sem tudtam. Amúgy is, itt váltam igazán katonává, ehhez csupán annyi kellett, hogy túléljem az első félévet.
Előtte talán érdemes egy kicsit kitérni a Birodalmi Hadsereg felépítésére. Igazából háromféle beosztása van a rohamosztagosoknak. Az első, ők vannak a legtöbben, a helyőrségi erők. Állomásoznak egy bolygón, megakadályozzák a felkeléseket és az esetleges ellenséges támadást, küzdenek a kalózok, csempészek, egyéb kétes alakok ellen. Általában jó dolguk van, kevesen mernek szembeszállni a Birodalommal, így az életük végtelen őrségekből és dögunalmas járőrözésből áll.
Aztán vannak a flotta légiói. Egy-egy csillagrombolóra vannak beosztva, ott nagyjából ugyanolyan az életük, mint a helyőrségieknek. Ritkán, ha a felszíni hadműveletre kerül a sor, bevetésre is mennek, de ez elenyésző.
És voltunk mi, a számozott légiók, a frontharcosok. A mi légióink kaptak számokat, és mindenféle hadihajókkal hurcoltak egyik háborúból a másikba. Sehol nem volt igazán állomáshelyünk, talán csak a kiképző központunk. A komolyabb összecsapásokra, amire a helyi erők kevesek voltak, minket küldtek. A kiemelt helyekre persze az elit légiók mentek, ők adták a különleges bánásmódot.
Mint a Naboon...
Ott a választott képviselőjük is megszavazta a Felhatalmazási Törvényt, amivel Palpatineból Uralkodó, a Köztársaságból pedig Birodalom lett. Ennek ellenére néhány szélsőséges csoport fellázadt és a királynőjük a terroristák élére állt. Az 501-eseket kapták meg. Pillanatok alatt tettek rendet és állították vissza a törvényes vezetést a bolygón.
Hát... mi nem az 501-esek voltunk és a mi rendszerünk egy egyszerű terrorista és kalózbanda volt.
A rendszer neve Brawna volt, alig pár millió lakossal, szegényes gazdasággal. Nem volt semmi kiemelkedő terméke, egyszerű mezőgazdaság, bányászat és ipar. A Klón Háborúkban rátette a kezét egy megerősödött kalózbanda és nem akarták elengedni. A 782-eseknek kellett meggyőzni őket, hogy mégiscsak csatlakozzanak a Birodalomhoz...
A hadművelet általános volt. Először jelentős erőfölényt kihasználva megsemmisítettük az ellenség erőinek lehető legnagyobb részét, majd elfoglaltuk a nagyobb városokat. A közelükben, jól védhető helyeken épültek ki a központi támaszpontok, majd ezekből indultak ki a járőrök megtisztítani a környéket. Ha kiértek a központok hatósugarából, építettek egy előretolt harcálláspontot, majd abból törtek ki az ellenségre. Ezekbe konvojok szállították az utánpótlást a központokból. Ha pedig még messzebb elért a Birodalom hatalma, akkor pár előretolt helyőrséget átépítettek központivá és onnan indult az egész...
Persze a nyomorult terroristák kitértek a harc elől, a civilek közé rejtőztek és a konvojainkat támadták, így azokat is védenünk kellett.
Fort Brawna-ba érve tudtam meg, hogy a századom is az ilyen biztosítók között van.
A Sentinelből kiszállva kellemes klíma fogadott. A hőmérséklet langyos volt, a szél enyhe, csupa zöld volt a táj. Örültem, hogy nem egy szikla, homok, vagy jégsivatagba küldtek. Sehol hatalmas hegyek, végtelen óceánok. Összességében nézve egy egész normális helynek tűnt. Elsőre ez tökéletes volt...
Az őrmesterünk néhány rohamosztagossal kitörő örömmel és kedvességgel fogadott minket.
- Végre, hogy itt vagytok, nyomorult banda! - ordította a teherszállítók hajtóműveit elnyomó hanggal. - Mozogjatok, még vissza is kell érnünk a Tavo-ra!
Újoncok csak tízen mentünk a „Tavo-ra” - akkor még azt se tudtam, hogy mi az – és mi vittük az utánpótlást is. A pakolással természetesen megvártak a veterán rohamosztagosok, ránk is hagyták, ahogy kell.
A nehéz ládákat felpakoltuk egy teherszállítóra, összesen vagy két tonnát. Minket, újoncokat szétosztottak két csapatszállítóban, és kaptunk néhány veteránt is felügyeletnek. A konvojhoz még járt két harcisikló fedezetként és TIE-ok is folyamatosan cirkáltak felettünk.
Gyorsan suhantunk az első bázisunk felé, a zárt térben is éreztem a sebességet.
A sisakomból felmértem a társaimat. Hiába együtt képeztek ki minket, alig ismertem őket, a többségüket csak az utolsó napokban láttam egyáltalán. A páncél ellenére a testtartás, méret, alak alapján egész jól beazonosítottam őket. Velem szemben például Nannarian ült, nő volt és tizennyolc éves, olyan gyerek, mint én. Egész szemrevalónak tartottam volna, ha a legkevesebb energiát is hagytak volna ilyesmire a kiképzőink. Gyönyörű kékeszöld szemei voltak, a haja világosbarna, de a tarkójánál egy csíkban szőkére változtatta. Az alakjára sem lehetett panasz, a kiképzés miatt izmos volt és formás.
Balra átellenben Ma'rek ült. Őt csak azért jegyeztem meg, mert az utolsó nap került át hozzánk, az ő kiképző százada akkor szűnt meg. A többieket elvitték specialistának, vagy egyszerűen feladták. A maradék tagokat szétszórták a kevésbé feltöltött kiképző századokba, így kaptuk meg mi.
Mi hárman képeztük a nyomorkülönítményünk újoncait. Hogy mi is volt ez a nyomorkülönítmény? A kiképzés alatt megtanultuk, hogy csak magadra számíthatsz és ez a továbbiakban is élt. De ha kifejezetten szerencsés voltál, hozzá csapódhattál pár hasonszőrű szerencsétlenhez és együtt lehettetek egyedül. Így általában egyszerűbb volt. Klikkek amúgy is alakultak ki, főleg a különböző őrmesterek seggnyalói alkották őket. Másik nagy csoportjuk a tiltott gyümölcsöt fogyasztók voltak. Ezek közösen jártak fűszerért, halálpálcáért, alig értelmes lény prostikhoz... A miénkhez hasonló volt a legkevesebb, mi csak csendben meghúzni akartuk magunkat és persze valahogy túlélni az előttünk álló katonai szolgálatot.
A gondolataimat félbeszakította az őrmester megjelenő hologrammja.
- Idefigyeljetek nyomorultak! - ordította. - Megérkeztünk a Cresh század által biztosított területre. Ez egy százhatvan kilométeres folyóvölgy, amire összesen, veletek együtt is csak száznegyvenheten vagyunk. Rohadtul kapjátok össze magatokat, mert aki hülyeséget csinál, azt én magam csontozom ki! Felfogtátok?
- Értettük! - kiabáltuk mindannyian. Alig telt el pár perc, amikor újra meghallottuk az őrmester hangját:
- Takarodó kifelé!
A szavak még visszhangoztak a járműben, de máris érezhetően lassultunk. Pillanatokkal később állt a csapatszállító, az ajtó kivágódott és mi ki rontottunk.
Nem tudtuk mi vár ránk, nem tudtuk mit csináljunk, de gyorsan kellett.
Egy úton voltunk, balra alacsony hegylánc húzódott, jobbra széles ártéri erdő, legelők és szántó földek.
Nem süvített plazma, nem éreztünk ózon szagot... nem támadtak meg.
- Az út két oldalán kettes oszlop! - mennydörgött az őrmester hangja, mi pedig rohantunk beállni.
Menetben folytattuk az utat.
Tízperc múlva feltűnt egy karaván. Szegény parasztok voltak, ócska siklóikkal rozoga ládákat szállítottak. Főleg öregek voltak és gyerekek, de mind férfiak, alig egy tucatnyian, csak három siklójuk volt.
Két rohamosztagos az E-11-eseket rájuk szegezve megállította őket, másik kettő pedig gyorsan átkutatta a ládákat. Mi is fedeztük őket, biztosan fegyvert, robbanóanyagot, terroristákat kerestek.
- Élelmiszer! - kiáltott a vizsgálatot végző katona.
- Oké! Átpakoljuk – parancsolta az őrmester. A négy rohamosztagos arrébb lökdöste a szerencsétlen parasztokat, akik csendben tűrték az igazoltatást.
- Mozogjatok már, hogy a rankor vigyen el titeket! - ordított ránk az őrmester. - Pakoljátok be azokat a nyomorult ládákat a csapatszállítókba!
Rohantunk teljesíteni az értelmetlen parancsot. Gyakorlatilag elloptuk az élelmet, amit a saját helyünkre tettünk be.
Néhány öreg sírva fakadt. Egy fiatal kölyök ordítani kezdett valamit, de egy E-11-es azonnal rászegeződött, így inkább hallgatott.
Néhány perc alatt megtelt a két csapatszállító és indulhattunk tovább, gyalog.
Ekkor követte el élete legnagyobb hibáját az egyik újonc. Még csak a nevét sem tudtam, de azt se, hogy ilyen képességekkel hogy élte túl a kiképzést?
Odasétált az őrmesterhez.
- Uram, ha elvesszük a helyiek ételét, csak az ellenállók táborába tereljük őket – mondta neki, mintha baráti jó tanácsot adna.
Levegőt venni is elfelejtettem hirtelen. Szinte biztos voltam benne, hogy rögtön agyonlövik. Szerencsére tévedtem, az őrmester úr sokkal barátságosabb volt.
A fegyvere tusával úgy vágta szájon, hogy menten hanyatt esett. A feje csattant a kövezett úton.
- Még egy ilyen és megdöglesz – felelt meg neki. Az egyik talpnyalója bele is rúgott a földön fekvő srácba. Egy agyrázkódást biztosan begyűjtött. Felállnia nehezen sikerült neki, mi pedig nem segítettünk rajta. Azzal csak saját magunknak is bajt okoztunk volna.
Órákig meneteltünk még, mire megérkeztünk a Tavo-ra. A járművek addigra már régen ott voltak, azok nem jöhettek olyan lassan, mint mi, mert akkor könnyen kilőhették volna.

Egy rövid részlet a főhős múltjából.

A Turáni átok fedélzetét megnyugtató remegés járta át. A hipertérben történő utazásban nem volt semmi különleges, ezúttal azonban mégis valami eddig ismeretlen érzés járta át az egész hajót. A több évszázados kóborlás alatt rendszerek ezreit látogatták meg a turániak, egyik sem bírt komolyabb jelentőséggel. Egy-két nap, esetleg egy hét és tovább álltak. Most azonban más a helyzet. Most haza térnek...
Zotmund a hajó kilátójának nagytermében ült. Az előtte húzódó asztal étel helyett idegen fegyverek és páncélok alatt roskadozott. Legalább ötféle gránát, két kézifegyver, egy közelharcfegyver, energiatárak, gáztartályok, mérőműszerek, létfenntartó-eszközök, élelmiszertabletták... A sor szinte végtelen volt.
A fekete sisakért nyúlt. A halántékára egy fehér jelet festettek. A jelentését nem ismerte, de nem is érdekelte. Hosszasan nézte a rostélyát, még így is félelmet sugárzott. A homlokrészén éktelenkedett repedés, amit Mattu elmondása szerint egy minras patája okozott.
Kíváncsiságból a fejére illesztette a sisakot. Nagy volt a fejére, le is csúszott a válláig. A sisak belső kijelzői azonnal életre keltek. Ismeretlen nyelven és írással adatok tucatjai vibráltak a rostély minden részén, ha fordította a fejét, az írás is megváltozott.
Belefájdult a sok villogásba, így levette a fejéről, hirtelen meghőkölt. Közvetlenül előtte állt az új rabszolgája, két turáni harcos kíséretében. A fogoly legalább egy fejjel magasabb volt a két turáninál.
Visszatette a sisakot az asztalra, a többi holmi közé.
- Ki vagy te? - kérdezte az idegent.
- A nevem Berserker, az einherjarok népéből – felelte büszkén, feszesen állva.
- Hogy kerültél a turáni gyepűre? - faggatta tovább, pedig Mattutól már mindent tudott.
- Egy feladat végrehajtása közben véletlenül zuhantam le a bolygótokra – mereven nézett előre, talán nem is pislogott.
- Nekem szükségem van egy jó harcosra, te az vagy?
- Egész életemben katonának képeztek, uram.
Zotmund elégedetten bólogatott és az asztalon heverő fegyverekre intett.
- Ezt látom a felszerelésedből is – szólt elismerően róluk. - Szép gyűjtemény. Szívesen használnám, de nekem túl nagy. De majd otthon beolvasztjuk és készítünk belőle valami használhatóbbat...
- Javaslom hozzá a rendszer napját – vágott közbe Berserker. - A páncél még a Csillagkohóban készült, csak egy csillag hője képes megolvasztani.
Ennek persze kicsi volt a valószínűsége, de a családja csakúgy, mint minden más einherjar, szereti a nagy háborúig visszavezetni a családfát. Talán mindannyian sejtették, hogy háromezer évet nem élhetett volna túl egy páncél, de elég jól hangzott ahhoz a családi legenda, hogy érdemes legyen megemlíteni.
- Nézd Berserker – kezdett Zotmund a mondanivalójába, nem törődve a fiú kérkedésével. - Ha elvégezted a feladatot és nem csinálsz butaságot, akkor nem ölünk meg és maradsz nálunk rabszolgaként. Soha nem hagyhatod el a bolygót, ahová most megyünk, ezt jegyezd meg jól. Ha jól viselkedsz jól bánunk veled, ha nem akkor megölünk. Vigyétek!
A két turáni megragadta Berserker karjait és kirángatták a teremből. Könnyedén megölhette volna puszta kézzel mindkettőt, sőt akár Zotmundot is, megszerzi tőle a fegyvereit és akkor megszökhetne. De nem ez volt a feladata.
A két turáni gyorsan végigvitte a folyosókon és belökték abba a terembe, ahol már napok óta raboskodott. Kamerát, vagy érzékelőt nem fedezett fel ennyi idő alatt, így megkockáztatta végre az utolsó üzenetet.
A gallérjából kihúzta a merevítőt, karikává hajtotta, amitől kék hologramm töltötte ki.
„A tollaitól megfosztott madár nem csiripel” - írta le gyorsan és elküldte. Ez jelentette azt, hogy feltehetőleg többet nem fog tudni hazaüzenni a megbízóinak...

Amelyben megelevenedik a múlt egy részlete és a végén fény derül mindenre.

A minrasok patáinak vad dobogása hatalmas port kavart fel elvakítva a tucatnyi turáni harcost, akik őrült módon vágtattak a porködben. Görcsösen markolták plazmaíjaikat és süvítve lőttek halálos vesszőket minden árnyra, amit ellenségnek véltek. Az ugráló állatok megnehezítették a célzást, így három elvétett lövés is jutott egy találatra. Lassítani azonban nem lehetett!
A porfelhőben lassan körvonalazódni kezdett egy lelőtt teherhajó roncsa. Körülötte százával hemzsegtek a helyi parasztokból toborzott milícia tagjai. Néhány bizonytalan lövés érkezett a hajó egy-egy, a zuhanás és a találatok okozta nyílásából. A milícia tagjai azonnal egész sorozatokkal feleltek ezekre a bizonytalan próbálkozásra.
- Zotmund! – ordította a vágtató minrasa hátáról Mattu. – Tartsatok ki!
Jobbra rántotta a kantárt és nagy ívben fordulni kezdett a hajóroncs körül. Általános turáni taktika volt az ellenség bekerítése és gyors lövésekkel való gyengítése.
Társai követték és pillanatok alatt körbe fogta az alig húszfős turáni csapat a több száznyi milíciát.
A helyieket meglepte a váratlan támadás és mivel semmi nem védte a hátukat, így könnyű célpontot nyújtottak a vágtázó turániaknak. Az erőviszonyok egyértelműen átbillentek a turániak javára. Hiába voltak ötödannyian, ők képzett harcosok voltak. A milicisták pedig csak fegyveres földművesek. Hiába viszonozták a tüzet, nem volt esélyük a sokkal jobb harcosokkal szemben. Amint egy elég széles rés nyílott a turániak gyűrűjében, a milícia tagjai rohanni kezdtek, a távoli erődített településük felé.
A turániak többsége üldözőbe vette őket, de csak hébe-hóba lőttek rájuk, inkább csak terelték őket vissza, a városukba, nehogy rendezve a vonalaikat visszatérjenek a hajóroncshoz.
Mattu leugrott a minrasáról és a roncshoz rohant, csak két turáni követte.
- Zotmund! – ordította újra és egy légvédelmi ágyú ütötte lyukon beugrott a hajórakterébe.
A becsapódás miatt minden a hajó orrába repült. Ott zsúfolódtak össze az elpusztult minrasok, a különböző felszerelést tároló konténerek. A raktér fala mentén húzódó ülésekben halott turániak ültek becsatolva, ők a becsapódásban halhattak meg. Zotmund nem volt közöttük.
- Zotmund! – kiáltott újra, és utána pillanatokig várt, hátha válaszol rá.
- Itt van! – kiáltotta az egyik társa a hajó orrából. Azonnal odarohant Mattu.
A vezetőfülke falába ütött egyik rés mellett feküdt. Az arcát száradt vér borította, felszakadt homlokából még mindig szivárgott. Jobb alkarja csúnyán eltört, hófehér csontjai kilátszódtak a vértől vörösre festett ruhája alól. Balkezében egy sugárvetőt szorongatott, azzal lövöldözött ki néha a résen át a milicistákra.
- Zotmund – buggyant ki Mattuból társa neve. Nehezen felnyitotta a száradt vértől lezárult szemeit Zotmund és egyenesen Mattura nézet.
- Késtél – nyögte ki nehezen, majd, talán nevetni próbált, de a bordáiba hasító fájdalom miatt csak nyöszörögni tudott.
Több, mint húsz év telt el azóta, hogy megmentette Zotmundot. Mattu ott állt a kalózhangár bejáratánál és leste, amint a turániak próbálják kiemelni őket. Nagyon nem tetszett neki a dolog! Az egész rajtaütés nem tetszett neki. A kalandozás még nem kezdődött el, a saját szakállára pedig senki sem fosztogathat. Főleg úgy nem, hogy egy titkos szervezkedést pénzel belőle…
Ha fiatalkorukban tucatszor húzta ki a pácból, akkor most se hagyhatja, hogy ostobaságot kövessen el.
 
A felszínre leereszkedő otromba teherhajók hatalmas porvihart kavartak. A leszállópályának használt arénában felélénkült a mozgás. A turáni harcosok a kalózok raktáraiból előhurcolt ládákkal gyorsan feltöltötték egy szállítóhajó óriási gyomrát, ami aztán még lomhábban szállt fel, mint ahogy leereszkedett. A helyét persze azonnal egy másik hajó foglalta el.
A kanyon fala mellett néhány fegyveres kíséretében üldögélt a telep kalóz személyzete. A weequay-k nagyokat pislogva lesték a hosszú hetek alatt felhalmozott zsákmány elvesztését.
Néhány hajó és több tucat turáni a kanyonon túl, a berobbant sziklák eltakarításán serénykedett, hogy hozzáférhessenek a föld fogságába került járművekhez.
Időnként elhúzott a fejük fölött egy-egy turáni vadász, akik unalmukban egy rögtönzött légi bemutatót tartottak a lázasan dolgozó társaiknak.
- Mozogjatok már az anyátok keservit! - ordította túl Zotmund a hajtóművek sivítását. - Nem érünk rá egész nap! Már így is késésben vagyunk!
- Zotmund! Zotmund! - kiáltozott barátjának Mattu, aki láthatólag nem is figyelt rá. - Mi a fene folyik itt?
- Mibe keveredtetek? - faggatta tovább, amikor Zotmund végre megállt és szembe fordult vele. - Szervezkedtek a turra és a mogur mögött. Fegyverkeztek és megszegitek az ősi szokásjogot.
A vádaskodásban Mattu lecsendesült, igazán csak most sikerült összeraknia a kirakó darabjait, hogy összeálljon a kép. Az eredmény pedig csak rosszabb volt, mint a bűnök külön-külön.
Kemény harcos volt, az élet edzette meg a vonásait és érzéseit, talán csak még szigorúbb lett a tekintete.
- Ti pártütést szerveztek? - mélyen nézett Zotmund szemébe, végre tisztán akart látni mindent. Egy ilyen lázadást jelentenie kell a főméltóságoknak, ami polgárháborúhoz vezethet. Akkor pedig a régi barátja ellen kell harcolnia.
- Látod, Mattu? - kezdett Zotmund fáradtan beszélni. Már elege volt ebből a vádaskodásból. - Ez annyira jellemző a népünkre. Valaki segíteni akar rajta és rögtön árulónak, lázadónak bélyegzik meg! - a végére már ostorként csapott a hangja. - Lehet, hogy ti a Korona utáni hajszában nem vettétek észre, de a népünk veszélyben van! Nekünk nincsenek nagy űrállomásaink, ahol gyárthatnánk a hajóinkat a növekvő népességnek! Évekig tart, mire összehegesztünk egyet! Ez nagyon lassú! Az egykori önfenntartó rendszerek ma már csak komoly beavatkozással azok! Egyszerűen kinőttük a hajóinkat! Az embereknek, az állatoknak hely kell és már sokan meguntuk az ötezer éves bolyongást! Emiatt fogtunk össze a nemzettségekkel, hogy közösen védjük meg magunkat egy... - pillanatra elhallgatott, olyan lehetetlenül hangzott ezt kimondani: - egy közös otthonban. Találtunk egy megfelelő bolygót, de azt meg kell védenünk. Flottánk már van elég, de felszíni harcra is készülnünk kell. És ha megtelepszünk, akkor nem vihetjük tovább ezt az ősi és elavult szokásjogot!
- Találtatok egy új hazát? - hebegte Mattu, mert ez annyira elképzelhetetlen volt. - De hát nekünk volt egy otthonunk...
- Mattu – csendesítette le barátját Zotmund. - Ötezer éve elpusztult, már a nevére se emlékszünk. Ideje túllépni ezen és a jelennel foglalkozni, nem azon a régi korok tragédiáin búslakodni. Azt hittem te meg fogsz érteni… ezért hoztalak magammal.
Zotmund otthagyta a meglepett gondolataival viaskodó Mattut és a foglyok felé vette az irányt.
- Tormás! - kiáltott az ott álló harcosnak. - Adjátok el őket rabszolgának és az árát vigyétek el Mattunak. Ha lehet, akkor tudjátok meg kinek tettek keresztbe, hátha ő többet fizet értük...
- Hé! - ugrott fel a kalózok vezére. - Nem erről állapodtunk meg... - néhány turáni pofon után letört az elégedetlenség és beterelték őket is egy szállítóhajóba.
- Tormás! - szólt még a turáni után. - Ha végeztetek, gyertek haza...
- Megyünk! - vigyorodott el a férfi és felsietett a hajó rámpáján.

Amelyben a csata tovább folyik a felszínen, a végén néhány kellemetlen meglepetéssel.

A kalóz tanya a sziklasivatag egyik kanyonjában helyezkedett el. A többszintes csarnokszerű épület felkúszott a gerincre, mellette arénaként terült el egy hatalmas leszállópálya.
Kadosa szárnya alaposan megtépázta a telepet. A magaslatokon lévő üszkös törmelékből füst szállt fel, egykori védelemi lövegek jelét mutatva. A távolabbi energiaoszlopok is magányosan árválkodtak: a generátort érhette kritikus találat. A telep mellett, a kemény sziklában is hatalmas kráterek tátongtak, mintha néhány bomba túlesett volna a célon és a puszta sziklába csapódott volna.
A turáni teherhajók a teleptől néhány kilométerre szálltak le. Hatalmas rámpáik a felszínre zuhantak és hangos “előre” ordítással kivágtatott a turáni minrasság.
Zotmund állt az élen, de közvetlenül mellette ott volt Mattu is, mögöttük pedig az egész sereg.
Döngött a paták alatt a talaj, a kanyon pedig vészesen közeledett.
- Feszít! - kiáltotta el magát Zotmund. A plazmaíjak megfeszültek és a vezényszóra kilőtték fémvesszőiket. Egyre élesedő süvöltéssel száguldottak a szakadék felé. Röppályájuk csúcsát elérve már fehéren izzottak, a zuhanási fázisra pedig szinte parancsszóra egy robbanás hangkíséretében váltak plazmává. A következő pillanatban pedig becsapódtak a megzavarodott kalózokra.
Zotmund nem lassított a szakadék közeledtére. A megfigyelés szerint itt volt a legalacsonyabb és a leglankásabb a fala. Csak itt tudnak betörni. A minrasa már bizonytalanabbul közelítette meg a biztos talaj szélét, de gazdája parancsának megszegése esze ágában sem volt. Ugrott egyet, amint eltűnt alóla a föld és csupán néhány méterrel mélyebben fogott újra talajt.
A lankás fal még mindig közel függőleges volt, de nem leküzdhetetlen az állatok számára.
Az aréna egyben volt leszállópálya és roncstelep is. A sziklák mellett tucatjával hevertek a különböző alkatrészek, elrozsdásodott járművek, különböző fémhulladékok.
Az épület bejárata előtt egy sebtében összeállított barikád állt. Mögötte csontvázakra emlékeztető, szürke bőrű, fejkendős weequay-k húzták meg magukat, hosszú, tipikus alvilági karabélyokat szorongatva kezükben.
A vaktában leadott lövésnek volt értelme, néhány holttest is feküdt az itt-ott megpörkölődött fémek mellett.
Zotmund felemelte a plazmaíját, ráillesztett egy vesszőt, megfeszítette és a szeméhez csatolt célzó berendezéssel még a magasból bemért egy, a barikád mögül kilógó kalózt. Oldotta a vesszőt, ami szemmel követhetetlen sebességgel vágódott a weequay testébe. A lövését több is követte: a turániak igyekeztek még a magaslatról ritkítani az ellenséget.
Pillanatok alatt leértek a lejtőről és egyszerre fordultak szembe a barikáddal. A kalózok viszonozták a tüzet, de a gyorsan mozgó turániak között nem találtak könnyű célpontot.
Az egyenletessé váló terepen könnyebben boldogultak a minrasok, a barikádot is nehézség nélkül ugratták át. 
Ezzel pecsételődött meg a kalózok első védelmi vonalának a sorsa: a barikádon átjutott turániak a nyeregben megfordulva, könnyedén végeztek a védtelenné váló kalózokkal.
A roham lendületét az ajtó törhette volna meg, ha nem egy jól összeszokott, ilyen rajtaütésekhez alkalmazkodott csapat kezd bele a támadásba. Az egyik elöl haladó turáni a plazmaíját egy gránátvetőre cserélte, amivel két gyors lövést leadva az ajtóra, berobbantotta azt.
Akadály nélkül száguldhattak be az enyhén homályos folyosókra.
- Lassú vagy Zotmund! - kiáltotta át barátjának Mattu és eleresztett egy újabb lövést. A keze villant egyet és egy vesszőt egyensúlyozott az idegen. Zotmundnak beletelt egy pillanatba, még megértette, hogy az a villanás volt a mozdulat, amivel az íjat szorongató kezéből kivette a vesszőt, az idegre illesztette és feszítette, majd szinte azonnal oldotta is… És mindig pontosan talált.
Kissé elszégyellte magát a Mattu előtt. Sokkal lassabb volt és bizony néhány lövése jócskán túlszállt a folyosón!
Pár méterre előttük egy ládából rögtönzött barikád mögül lövöldözött két kalóz. Mattu keze villant, vesszője süvített, az egyik kalóz holtan esett össze. Töltés közben elvágtattak a másik mellett, ez azonban nem zavarta Mattut, megfordult a nyeregben és egy halálosan pontos lövéssel leterítette a másikat is.
Zotmund belátta, hogy nem hiába Mattu lett a felszíni erők parancsnoka. Ő lehetett a legjobb íjász a turániak közül.
A folyosó hirtelen egy teremmé szélesedett. Asztalok, székek hevertek felborítva mindenfelé, a túlsóvégében pedig egy bárpult állt. Italkínálatának jelentős része lángolt, Zotmund sejtette, hogy az egyik folyosón végig süvítő lövése gyújthatta fel őket.
A kocsmában megálljt intett a csapatnak. Ez volt a legalkalmasabb hely a pihenőre. Ha rosszra fordulna a helyzet, akkor csak egy egyenes folyosón kell átvágtatniuk, aztán a flotta felrobbanthatja az egész épületet…
- Hunimund? - vett elő Zotmund egy kézi kommot. - Mi a helyzeted?
- Légtér tiszta, itt repkedünk össze-vissza… - válaszolt azonnal a fia.
- Vettem! - átállította a turáni kódról széles sávra és a közös nyelven szólt bele:
- A turániak foglalták el a telepet! Adjátok meg magatokat és nem ölünk meg titeket!
A felhívására a környező folyosókról előmerészkedett néhány kalóz és fegyvereiket eldobva emelték magasra a kezüket.
Zotmund ismét a turáni kódra váltott.
- Küldjetek még néhány hajót és embert… - szólt a flottának.
Beszéde közben a megfáradt harcosok igyekeztek menteni a tűz elől a jobbnak számító italokat és a biztonság kedvéért jó mélyen rejtették el nyeregtáskáikban. Közben az elesett kalózok felszerelését fürkészték, hátha akad ott is valami értékesebb darab.
- Megadjuk magunkat! Halljam a feltételeket! - kiáltotta egy hang az egyik oldalfolyosó felől.
Egy gazdagon díszített, rangos weequay volt, ő lehetett a kalózvezér. Négy másik kalóz is kísérte, ők még nem dobták el a fegyvereiket, ezért a közelben álló turániak azonnal célba vették őket.
- Az embereid adják fel a harcot, most! - felelte habozás nélkül Zotmund. - Menjenek ki fegyvertelenül a leszállótérre, ott majd felügyeljük őket.
- Rendben - kalózok voltak, nem harcosok. Pillanatnyilag az életük fontosabb volt mindennél, így hát könnyedén belement a vezér a feltételekbe. - Dobjátok el! - szólt a kíséretének, akik vonakodva teljesítették a parancsot.

- Vigyétek ki őket! - utasította Zotmund az embereit. Négyen kiváltak és lökdösve terelni kezdték őket a kijárat felé.
- Hé! Mi a többi feltétel…? - kiáltott neki a vezér.
- Az már a mi dolgunk… - felelte hanyagul Zotmund és elindult minrasával a balfolyosón. Mattu és néhány társuk csendben követték. Ő volt a vezér, csak rátartozott az alkudozás, a zsákmányon majd úgyis osztozkodnak.
Zotmund határozottan haladt az épületben. Egy kereszteződésnél se bizonytalanodott el. Mattu kíváncsian hátra pillantott a kíséretre. Legalább húszan követték őket. A csata véget ért, most hajszolja mindenki a zsákmányt, ezek miért vannak velük?
Egy jobbra nyíló ajtó túl szűk volt a minrasoknak, így azokat hátra hagyva gyalog folytatták az utat. Mindenki szótlanul követte őket.
- Megyünk valahová? - kérdezte bizonytalanul Mattu, mert már nem bírta ezt a titokzatosságot.
- Csak ezt ellenőrizzük… - felelte Zotmund és feltárult előttük egy újabb ajtó.
Egy hatalmas csarnokba érkeztek. Gyenge riadó fény világította csak meg, a két végén álló bejárata berobbant.
Zotmund elégedetten bólogatott.
- Egy ilyen kell nekem! - bökte ki Mattu, miután felszedte az állát. A csarnokban egy tucat Antigravitációs tank sorakozott. Félelmetes ereje volt a kalózbandának, ha bevetik ellenük, akkor nehezebben nyerik meg a csatát… Ekkor vált világossá a sziklába csapódott bombák jelentősége: azok robbantották be a hangár kijáratait. Azok zárták be a kalózok védelmének fő erősségét, és ezért adták fel ilyen könnyen a harcot…
- Ezekből nem vihetsz! - szólt rá Zotmund. - Kézifegyverből, élelemből, pénzből, egyéb értékből annyit viszel amennyit akarsz, de felszíni járművet nem kapsz!
- Mi van? Miért nem? - Mattu nem hitt a fülének. Amióta világ a világ, a turániak minden zsákmányon osztoztak, nem lehetett csak úgy kisajátítani! Főleg nem a legértékesebb darabokat! Egy ilyen tank megér jó pár ezer kreditet!
- Mert ez nekünk kell! - felelte titokzatosan Zotmund és cinkosan mosolygott mellé…