A történet folytatódik...

A sűrű vadonban egy hasba lőtt rancor kecsességével haladt a tucatnyi főt számláló kis csapat. Csapkodták a növényeket, rugdosták az útba kerülő gallyakat és hangosan káromkodtak a milliónyi élősködő rovar miatt.
- Ajánlom, hogy igazad legyen és megérje ide jönni! - sziszegte egy, a keskeny ösvény közepe táján haladó trandoshan az élen haladó zabraknak.
- Ne aggódj! Igazam lesz! - állt meg, amíg hátra szólt biztosításként.
Óráknak tűnt a gyaloglással eltöltött idő, és jócskán ki vett az erejükből. A kőtemplomot, vagy erődöt vagy kitudja mit már a hajóról is látták, de sehol sem tudtak leszállni a közelében. Az évezredes épületen való landolást nem akarták megkockáztatni, így maradt a kilométerekre lévő tisztás. Remélhetőleg sikerült tartani az irányt, és nem fognak kóvályogni az őserdőben!
- Ne siránkozzatok mint a gyerekek! - dörrent rájuk egy twi’lek. - Ha azt mondta ott lesz a szajré, akkor ott is lesz! Különben nem éri meg az estét… Amúgy honnan tudsz erről a helyről?
- Már ezerszer elmondtam! - hördült fel ismét a zabrak. - Egy ryloth- i bárban kaptam a fülest. Azt mondta az informátorom, hogy ő tényleg látta a szajrét, csak neki nincs ismertsége elpasszolni. Nekünk meg ugye van… De akár magunk is felhasználhatunk egy keveset belőle… Azt hiszem megérkeztünk…
Váratlanul állt a csapattal szemben a hatalmas kőépítmény. A növényzet alaposan benőtte az évezredek alatt, de még így is stabilan állt. Valami templom lehetett egykor, talán rakata korú… Ez senkit sem érdekelt.
A zabrak magabiztosan indult el egy bejáratnak kinéző lyuk felé. A többiek óvatosan követték. Ők nem bíztak ennyire abban az informátorban.
- A fegyverek legyenek készenlétben - utasította a twi’lek és kibiztosította a saját sugárvetőjét. - Üres kézzel nem megyünk el. Ha itt van a tulaj, akkor lelőjük és elvesszük az árut.
A méretei ellenére rögtön a tövében, a talajszinten volt a bejárata, ami egy sötét, hosszú folyosóra vezetett.
Néhány életképesebb növény a sötét folyosó elejére is benyújtózkodott, bentebb már csak a gombatelepek éltek meg, puha penészréteggel borítva be a falakat és a padlót.
A köveken visszhangzó lépteik zajától százával menekültek az ízeltlábú és rágcsáló állatok valami biztonságosabb hely felé.
A csapat tagjai a sötétben előszedték a kézi- és fejlámpáikat, amivel bevilágítani igyekeztek a sötét folyosót.
A kimerítő erdei menet után gyorsan haladtak a hűvös épületben, néhány perccel később elértek egy nagyobb csarnokot.
A terem négyszög alakú volt, az elrendezésből ítélve mind a négy oldalán lehetett egy-egy bejárat. Feltehetőleg az épület központi termére bukkantak.
- Itt is van! - szólalt meg az abrak, a fal felé világítva. Mindannyian a lámpa fehér fényét követve szegezték a tekintetüket a jelzett irányba. Elvakította őket az üvegről visszaverődő ragyogás.
Kíváncsian közelebb mentek a különös jelenséghez. Néhány lépésről már fel is ismerték a derékmagasságú polcot, ami végig futott a fal mentén, és aminek üveg volt a teteje. Az átlátszó fedő alatt pedig fegyverek pihentek formatervezett tartóikban. Nem is akármilyen fegyverek! Mind kiváló egyedi munka. Karabélyok, pisztolyok, hődetonátorok, vibrolándzsák… Tucatjával hevertek itt a ritka és különleges fegyverek.
 Ámuldozva figyelték az értékes zsákmányt. Egy egész vagyont értek a feketepiacon ezek a fegyverek!
- Na! Látjátok? Igazam volt! - büszkélkedett a zabrak.
- Miért hagynának csak így itt ennyi fegyvert? - kérdezte gyanakodva a trandoshan.
- Valami fejvadász rejtekhelye volt, aztán meghalhatott, vagy elfogták, de már évek óta itt hevernek ezek - mesélte a zabrak az informátorától hallottakat.
A twi’lek az egyik vitrin felé hajolt. Egyre erősödő rosszérzés kerítette hatalmába. Valami nagyon nem volt rendben ezzel a mesével. A legtöbb fejvadásznak volt valami bizalmasa, aki elvitte volna. Egy csempész meg nem halmoz fel ennyi fegyvert. Kíváncsiságból végighúzta az ujját az üvegen.
- Ha évek óta itt van, akkor miért nem poros? - szegezte a kérdést a zabraknak.
- Mi? Hogy? - értetlenkedett.
- Innen hiányzik néhány fegyver! - kiáltott fel valaki, a terem másik végéből.
Mindannyian a hang irányába kapták a fejüket, így még pont láthatták a plazmasugarat, ami eltalálta a felkiáltó fejét. A kezében tartott fegyver csörömpölve zuhant a padlóra, majd élettelen teste is mellé dőlt.
A többiek a fegyvereiket a támadó vélt helyzete felé szegezték. Néhány bátrabb kísérletező tett egy-két tétova lépést a halott felé, hátha felfedezik a támadót. Az összes lámpa is oda világított, fényárral borítva a teremnek azt a kis szegletét. Semmit sem láttak ott, így a három legbátrabb egészen a holtestig ment.
Onnan látszódott egy másik folyosó is, ami merőleges volt arra, amelyikből ők jöttek. A fal melletti vitrinből tényleg hiányoztak a fegyverek. Csak a helyük látszódott.
Bevilágítottak a sötét folyosóra. Semmi sem volt ott, de csak onnan jöhetett a lövés. Meresztették a szemüket, hátha valami álcázott alak rejtőzködik ott. A feszültségben lélegzetüket is visszafojtották, így azt sem lehetett hallani a csendben.
Váratlanul hatott az egyik lámpa felrobbanása, amit egy rámért ütés okozott. A hirtelen zajra összerándultak zaj felé fordultak.
Egy óriási árny torkon vágta a három bátor önkéntes közül a legszélsőt. A másik tenyerével alulról állba vágta. Hallható reccsenéssel tört ki a nyaka. Még élettelen testének tompa puffanását sem várta meg az árny. Pördült egyet és fejbe rúgta a másodikat. Amint két lábbal állt a talajon, szembe fordult vele és egy fényesen csillogó fém pengét tolt át a fején.
Ekkor tértek magukhoz a távolban állók és ordítva tüzet nyitottak az árnyalakra. A színes plazmasugarak megtöltötték a termet, halálos hálóval beterítve a támadót.
Az árnyékot nem érte váratlanul a lövéssorozat. Sőt, talán várta is! Mozdulataiban egyetlen egy felesleges elem sem volt. Kezdve azzal, hogy lecsapott a lámpára, a torkon és állon vágásig, a rúgásig és döfésig… Minden lépés az előzőből következett. Ezt így találták ki előre. Egy gyilkosan tökéletes mozdulatsor volt. Mire a többiek észbe kaptak és tüzet nyitottak, addigra az árny maga elé rántotta a harmadik bátor önkéntest, így az ő testébe csapódtak a gyilkos lövedékek. Halottá váló fedezéke mögül még egy lövést is megeresztett. Pontos fejlövést adott egy újabb áldozatának.
Mindannyian az összecsukló társukra figyeltek, egy pillanatra befejezve az árny lövését. Mikor újra rá figyeltek, már nyoma sem volt.
- Tűnjünk innen! - sziszegte a trandoshan és megindult a folyosó felé, ahonnan jöttek.
- Mi a fene volt ez? - kérdezte valaki és rohant ő is a kijárat és a biztonságot jelentő hajó felé. Az életben maradtak egy emberként követték őket.
Az erdőben is igyekeztek rohanni, amennyire ezt a növényzet lehetővé tette. Szerencséjükre az idevezető úton egész takaros ösvényt tapostak megkönnyítve a menekülésüket.
Egymást taszigálva igyekeztek minél gyorsabban visszaérni a hajójukhoz.
- Mozgás!… Siessetek!… Gyorsabban!… Rohanjatok!… - sürgették a hátrébb lévők az elől haladókat.
Alig néhány száz méter után befejezték a kiabálást. A zabrak hátranézett, ahonnan az előbb még a fülébe ordítoztak. Már senki sem volt ott.  Pedig legalább ketten jöttek utána! Hová tűnhettek?
Nem akarta megvárni, hogy megtudja. Halálfélelme meggyorsította a lépteit és rohant a többiek után.
A visszafelé út sokkal gyorsabb volt. Percek alatt elérték a hajót és felrohantak a nyitott rámpán. Az irányítókabinig meg sem álltak. A twi’lek és a trandoshan bevetette magát a pilótaszékekbe. És vadul csapkodva a gombokat életre keltették a hajót. A hajtóművek bekapcsoltak és felemelték a földről a járművet. Amint lehetett átváltottak ionhajtóművekre és kilőttek az űr felé. A navigációs komputer első helyesnek tűnő koordinátáit táplálták be iránynak és másodpercek alatt eltűntek a hipertérben. A pilóta fülke transzparacél ablakai előtt megnyúltak a csillagok és a kevés túlélő megnyugodva dőlt hátra a székében.
Nem tűnt fel nekik, hogy a hajón hagyott társaik nem várták őket a rámpánál és a riadóstartra sem jöttek elő. Csak két súlyos csizma dobbanását hallották közvetlenül mögöttük.

Megosztás a facebookon

Egy Csillagok háborúja fan-fiction bevezetése. A 3. és 4. rész között játszódik, csupán pár évvel a 3. után. Több szálon fut a cselekmény, ez egy peremvidéki harcos klán tagjának története.

A Jediket hatalmas tisztelet övezte hajdanán. Rajongtak értük az emberek, a béke és az igazság őreinek nevezték őket. Több ezer fős Rendet alapítottak, a saját ideológiájuk alapján nevelték fel az Ifjakat és évezredeken át beleszólásuk volt a Galaxis történelmébe. Ítéleteket mondtak ki, életekről döntöttek, háborúkat szítottak a vallásukkal ellentétesen vallókkal szemben. Gyakorlatilag ők irányították a Köztársaságot. Mindezt miért? A titokzatos Erő miatt! Az emberek nem értik az Erőt, ezért félnek tőle, isteneknek képzelik őket. Pedig nem érdemelnek ekkora megbecsülést!
Az Erő nélkül ők senkik! Minden hatalmukat a Neki köszönhetik. Ilyen feltételekkel pedig gyerekjáték “nagynak” lenni.
Igazi tiszteletet a korlátok legyőzése érdemel. A fájdalom figyelmen kívül hagyása. A harcművészet és fegyverek teljes ismerete. A tudás, ami tökéletes Harcossá teszi az embert! Gyengébb ellen nem dicsőség nyerni. Az erősebbet legyőzni már sokkal nagyobb dicsőség! Ezért álltak a nagy háborúban a Jedik mellé. A Sithek voltak az igazi harcosok. És Mandalorn katonái. Ellenük megtiszteltetés volt diadalt aratni. A Jediknek egyedül ez sohasem ment volna.
Ez nem csupán egy nép vagy egy kaszt. Ez egy életforma. Egész életen át kell tanulni. Harcra edzeni. Képezni a testet és a szellemet.
Kisgyermek kortól kell elkezdeni a gyakorlatozást. Kemény munkával és rengeteg tanulással, aminek egy célja van: harcossá válni! Hosszú és rögös ez az út. A magukat civilizáltnak mondott világoknak barbárnak is tűnhet. A kisgyermekeket összegyűjtik és közösen nevelik fel, hogy bajtársiasságot tanuljanak. Csapatként kezelik őket. Minden apró hibáért kollektív és kemény büntetést kapnak. A fizikai fájdalom a mindennapok szerves részévé válik. Gyakran kapnak testi fenyítést, az élelemért meg kell szenvedniük. Sokszor saját maguknak kell elejteni az eledelnek szánt állatokat. Az erejüket is nap nap után próbára teszik. A képzett harcosok válogatott eszközökkel nevelik fel az új generációt. A hosszú évekig tartó felkészítés alatt a társaikon és uraikon kívül senkivel sem találkozhatnak. Nincs kapcsolatuk a külvilággal. Asszonyt is csak harcosként szerezhetnek maguknak. A házasság a hősök kiváltsága. Csak az arra érdemes támaszthat utódot magának, hogy aztán a gyerekét ne ismerje és átadja a bajtársainak kiképzésre. A kegyetlenkedések, a lehetetlent súroló követelések, az állandó megterhelés, a hidegben alvás, a fejadagok megvonása, a gyilkos feladatok sok áldozatot szednek. Amikor már megszokják ezt az életet, amikor már fel sem tűnik nekik a sok szenvedés, akkor jön a nagy finálé. A Vadászat. Főleg most, hogy sokkal nagyobb tétje van… Ennyi hülyeséget összehordani! - gondolta a kő ablakkereten túl elterülő hatalmas férfi a saját elmélkedéséről. - A hariinak igaza volt: a katonának megárt, ha sok szabadidőt kap és el kezd gondolkodni.
A napfényes égbolton megvillant egy aprócska fénypont, majd sebes növekedésével gyorsan felvette egy hajó formáját. Valami átalakított csempész tákolmány lehetett.
Alig telt bele néhány percbe és a hajó megállt a hatalmas kőépület körül, aminek egyik üvegtelen ablakából bámulta az érkezőket. Az idegen hajó pilótája hamar ráébredt, hogy itt nem fog tudni leszállni, így egy távolabbi tisztás felé lebegtette a járművét.
Hátra lépett az ablaktól, be a hideg falak közti homályba. Itt az idő. Megérkezett a gyanútlan segítők csapata. Ehhez nem kellett más, mint néhány megbízhatatlan ember előtt fecsegni a “hatalmas zsákmányról” egy rylothi bárban. Valaki meghallotta, az átadta a barátainak és máris itt vannak, hogy begyűjtsék a szajrét. Jobban örült volna, ha a turániakig is eljut a híre, ők se hagyták volna ki ezt a lehetőséget és akkor közvetlenül a céljához ér. De így sincs semmi baj. Így tervezték meg a küldetést. Így lesz meg az alibije is…
Kis terpeszben állt, karjait rézsút lefelé kitartotta oldalra. Fekete árnynak tetszett az alakja az ablakon túli ragyogáshoz képest.
Néhány fiatal, hat-hét éves forma gyermek jelent meg. Kezükben különböző páncélelemeket tartottak, amit sorban felcsatoltak az idősebb társukra. Lábvért, al- és felkarvédő, mellvért… Pillanatok alatt teljes lett az öltözete. Az egyik gyermek egy sisakot hozott. Két kézzel tartotta, megállt vele a férfi előtt, fél térdre ereszkedett és úgy nyújtotta fel a sisakot.
A férfi elvette tőle és a fejére húzta. A sötét szemnyílás azonnal kivilágosodott, számadatok, értékek, rendszerellenőrző diagnosztika eredményei futottak át rajta. Hőmérséklet, páratartalom, szélerősség és irány, távolságadatok, életfunkciók értéke: vérnyomás, pulzus, vércukorszint… minden információ, ami egy harcban szükséges lehet. Mindezek a kijelző baloldalán, felső-, illetve alsószélén kaptak helyet. Jobboldalt üresnek kellett volna lennie, de most az előtte térdelő fiú adatai jelentek meg. Becsült tömeg, magasság érték, a fajára, az emberre jellemző anatómiai gyengepontok. Halálos, vagy bénító pontok villogtak egy sematikus képen…
Felemelte a fejét és kijelző adatai is megváltoztak. Az éppen nézett pont távolságát adta meg. A fal és az ablakkeret két egész héttized méterre volt, az azon túli erdő egyik fája kétszázhuszonhét egész tizenöt méterre.
Egy újabb fiú érkezett, ő egy karabélyt hozott. A harcos mogorván elvette tőle és az hátán lévő mágneskarokhoz fogatta.
- Menjetek vissza a hajóra! - utasította őket. - Ha eltűntünk, menjetek haza. Tudassátok otthon, hogy elindultam!
A fiúk bólintottak és elsiettek. Már hozzászoktak a mogorva parancsokhoz, ők is ilyen harcosok lesznek egyszer, ha felnőnek. Akkor majd ők is parancsolgathatnak.
Egyedül maradt. Percek kérdése és elkezdődik a küldetése, amitől az egész népe sorsa függ.

Megosztás a facebookon